Veszteni egy évet.
Ötvenhatos voltam az ötvenhetesek között. 1957. Olyan fals év, az előzőből nézve.
„Öreg” vagyok. Mintha ők, az ötvenhetesek volnának a kopaszok. Öreg hal. Egy életen át tartó gőg. Pici, de gőg. Előbb vagyok tizennyolc, még az „idén”. Magamról beszélek, egy könyv helyett. És nem is voltam katona. Akkor még, az általánosban, csak annyit lehetett tudni, hogy az egy sötét év, amiről nem lehet beszélni. Mindenesetre ötvenhatos vagyok, évvesztes.
A Csutak színre lép ezerkilencszázötvenhétben jelent meg, nem tudom, pontosan mikor írta Mándy, mindenesetre elcsalják benne Csutakot a Híradó moziba, Az évszázad mérkőzése című filmre hivatkozva. Van benne Ér utca, Vay Ádám utca, Fiumei út, Bükköny utca, Knézits utca, Almássy tér, Népszínház utca.
Megpróbáltam megszerezni az első kiadást, de nem ment. Olyan szovjet borítója lehet, mint a Timur és csapatának, mondjuk. Homlokba hulló rajzfilmtincsek.
És van a könyvben egy szétlőtt telefonfülke. Nyilván nincs rajta azon a borítón. Nem hinném, hogy rátették volna, ezerkilencszázötvenhétben. Egy szétlőtt telefonfülke, az életműsorozat Csutak-összesében, a harmincnegyedik oldalon.
„Főcső, a Nagyvilági Főcső bent ült a szétlőtt telefonfülkében.
Lábát hanyagul kilógatta az ablakon, és megkérdezte:
– Ki vitt döglött ürgét a Csemegi órájára?”
Döglött ürge és Csemegi. Kádár, Apró, Dögei. Csemege, zöld neonból, mintha valami kosár is lett volna odahajlítgatva. Fűszer-csemege. A Közért. A Röltex az Rózsi az Rózsi az Rózsi. Lehet-e nemzetiszín szalagot kapni a Rózsinál. Ötvenhétben időm nagy részét alvással töltöttem, és a rezsim elleni vehemens tiltakozással. („Leeeeee! Leeeeee!”)
Nem tudtam Csutakról.
Ezerkilencszázkilencvenhat márciusáig nem olvastam Csutakot.
Jó, azt valahogy lehetett tudni, hogy a Csutak, az fontos dolog. Valami nagyon kóser ügy.
Életműkiadás. Megindul az életműkiadásod, és a halál szagát kezded el érezni.
A fülszöveg azt mondja: „A Mándy-művek világában nem jelentenek külön szigetet a gyerekeknek írt történetek. E jellegzetes művek az életmű részeként arról vallanak, hogy a gyermekek világa sokkal erősebben kötődik a lélek dolgaihoz, mint a társadalmi változásokhoz – s ezért is maradt érintetlenül e művek eredeti szépsége.” Vall. És később a fülön, még egyszer, Mándyval kapcsolatban, hogy ő vallott volna valahogy („így vallott”) a Csutak-történetek hátteréről. Nincs vallás, szerintem, Mándynál.
Isten, még úgy-ahogy.
Mintha ez a fülszöveg mégiscsak mentegetőzne.
Mintha mégse lehetne olyan könyvet írni, ahol a gyerekek a főszereplők. Pedig, ha két gyerek beszélget, az semmivel sem súlytalanabb, mintha felnőttek tennék ugyanezt. Még mintha kölcsön is adhatnának néhány dekát. Éppen belevaló egy életműbe.
„Társadalmi változások.”
Kimész az utcára, és látod, hogy a telefonfülke társadalmilag megváltozott. Épp kifér azon a téglalapon, ami eddig üvegből volt, a lábad. Lehet lógázni, és adni a nagyot, mintha te volnál a főnök. A Nagyvilági Főcső. Mi lehet az a főcső? Csak azt tudom, hogy vezetik, az egy külön szakma, a főcsővezető. Talán az apja lehet főcsővezető ennek a Bodroginak. Mert van rendes neve is, egyszer elhangzik. Bodroginak hívják. Ez a Bodrogi egy negatív hős. Kifelé az Ér utcaiakkal az Ér utcából, mondja. Elfűrészeli a verseny előtti éjszakán a ródlikat. Nem egy Áts Feri, finoman fogalmazva. Aminthogy Csutak sem Nemecsek, és Színes Géza sem Boka János. És itt nők is vannak, finom kis nők, az egyik Mirigyet adja, a másik Tündét. Drugics Ági és Fodor Zsuzsi.
Lányok.
Hatvannégyben, a Kresz Géza utcai általánosban, Farkas Kati és Farkas Zsuzsi. Ötvenhatosok ők is. Ikerpólyában, két ötvenhatos. Jött föl velük az anyjuk az óvóhelyről, tartotta a kezében az ikerpólyát. Egy repesz fúródott akkor a párnába, a két fej közé. Így mesélték a Farkasok. A két büszke Farkas. Lehetett őket nagyon irigyelni. Azt az ember nem kérdezte, mi volt itt ötvenhatban. Az újraébredt fasiszták megtámadták drága szocialista hazámat. Vagy nyilasok, na. Nácinak csúfoltak a nevem miatt, nagyon szégyelltem. Egy tizenkilences vöröskatona unokáját?! Orosz front, hadifogság, aztán Vörös Hadsereg, majdnem kivégezték a fehérek. Látta Lenint, bazmeg.
Molnárnál csak a Csele nővére van, de folyton sapkát hímez, zászlót varr és gukkert küld valahonnan a könyvön kívülről. Molnár nem engedi be a nőket.
Mándyról ezt elég nehéz volna elképzelni.
Vannak azonban a könyvben felnőttek is, és mintha valamiért ők is „erősebben kötődnének a lélek dolgaihoz”. Drugics bácsi, ahogy reparálja a szánkót. Csutak apja, ahogy rohangál a lakás és az üres telek között, ahol a fiának kellene színre lépnie. Kürti tanár úr, a folyton rakoncátlankodó hajtincsével. Elmegy a munkaidején kívül, és edzi Színes Gézát a ródliversenyre az Ördögároknál.
„– Sok ilyen kanyar lesz még? – kapott a kalapjához.
Diadalmasan kipirult arc fordult hátra.
– De még mennyi!
– Az a jó – mosolygott a tanár úr. Ahogy Géza elfordult, mélyet szippantott a levegőből. – Csak még egyszer otthon legyek!
Süvítve vitte őket a ródli.”
Süvítve vitte őket a ródli. A Normafánál estem először igazi szerelembe. Gyönyörű szőke lány, húszéves, az Anyám barátnője. Kollegina. Ródlizni vitt a Normafához, ezerkilencszázhatvanban. Nem törődni a tizenhat évnyi korkülönbséggel. Állni a fogaskerekűn, a szétfagyott lábamon, szorítani a kezét, és meghalni a szerelemtől.
Alkonyodik.
Mándy visszaadta nekem.
És van a könyvben egy kerítés.
Nevek vannak belekarcolva. A régi fiúk nevei.
Lehet vele beszélgetni. Öreg kerítés.
Áll Csutak, színes krétákkal a kezében. És fölír arra a kerítésre mindent, ami igazán fontos.
„– Ródli… (fehérrel) olimpiász (sárgával).
Még be se fejezte, amikor a kerítés megszólalt:
– Bicskát vagdalt belém.
– Kicsoda? – kérdezte Csutak, miközben a betűket nézte. Egyiken-másikon kanyarított valamit.
– Egy fiú.
– Közülünk? (Na né, milyen pocakos az első ó betű. Majd ledörzsölünk belőle egy kicsit…)
– Nem, nem közületek volt az a fiú.”
Mostanában ilyen műanyag vagy beton kerítéseket csinálnak, ha véletlenül maradt egy üres telek, de inkább nem is maradt, hanem lesz, lerombolnak mondjuk egy házat, és ott autót lehet parkoltatni, úgy.
Meg van most egy vállalat, és az például le tudja tisztítani a filcet a falról. Olvastam az újságban, hogy ráadásul, ha egyszer letisztítják, akkor arra aztán soha többé semmit nem lehet már írni. Már nem tapad meg azon.