Tavaszodik. Eljön a várva-várt tavasz, és a tavasszal együtt nyitotta meg kapuit a Tavaszi Tárlat is.
Szakítva az elmúlt évek kialakult gyakorlatával, nem állami kezdeményezés hanem maguknak az alkotóművészeknek öntevékenysége hívta életre, s teret ad minden irányzatnak, amely a felszínen vagy felszín alatt az elmúlt nyolc-tíz évben a magyar képzőművészet eleven gyakorlata volt. Az eddig szokásos egyetlen bírálóbizottság helyett négy zsűri működött, és minden művész szabadon választhatta meg, melyikre bízza műve megítélését. Így biztosították minden irányzat és minden tehetség szabad érvényesülését.
Ahogy beléptünk az első kiállítóterembe, mindjárt a bejáránál szemben álldogált egy nagy szobor, ami mindnyájunknak megnyerte tetszését. Megnéztük, megcsodáltuk jól, mert nem kicsiség a nagy tiszalöki duzzasztó szobrának kicsinyített mását látni, méghozzá úgy, hogy nem is kell Tiszalökre menni érte. A szép képek, szobrok előtt meg-megálltunk, hogy kicsodálkozzuk magunkat, azután mentünk tovább. A Berta néni teljes díszben, a Balladák, a Siófoki hajójavító és még több dicséretre méltó kép és szobor kezdett elmaradozni mellőlünk, s egyszer csak az absztrakt művészet birodalmában találtuk magunkat. Egyik sarokból hatalmas hold félig kirajzolt arca vicsorgott felénk, másik sarkon egy szobor állt Forgács fánk címzéssel. Én nem tudom, hogyan jutott az alkotója eszébe egy forgácsfánkot megmintázni (tán a hasa ihlette meg[?]), de én ilyen szörnyeteget még soha nem ettem. De következett a Miska, aki még ezeket is felülmúlta. A képen egy kis tömzsi juhász állt, ami megnyerte a tetszésemet, bár én a legkisebb fáradság nélkül tudnék ilyet alkotni. Még csak egy szobrot szeretnék megemlíteni (már nem jut eszembe, mi a címe), amit még csak látni se bírtam sokáig, mert összepréselt csontvázakból állott. (Különben kedvelem az újat, még az absztraktot is.)
A tárlat egyik érdekessége az absztrakt képek és szobrok kiállítása. Ez hazánkban most először látható kiállításon. Nagy jelentősége van ennek a próbálkozásnak, mert a művészet ezt a faját is megismerteti a magyar emberekkel. Ezek a festmények és szobrok között vannak egyszerű embereknek értelmetlen alkotások is.
Az absztrakt művészet, amely egy teljes termet megtölt, visszaszorítottsága idején nemcsak régi híveinek zömét tartotta meg (akiknek a törvényen kívüliség bizonyos erkölcsi bázist is szolgáltatott), hanem amikor újra felszínre jutott, új híveket is szerzett magának nem egy tehetséges fiatal művész személyében. Többek között ez a jelenség is beszédes bizonyítéka, hogy művészeti irányzatot nem lehet adminisztratív intézkedésekkel elfojtani. Életlehetőségét közönségvisszhangja biztosítja, s ha nem talál megértésre és pártolásra, elsorvad magától is.
A naturalisták szintén a visszaszorított irányzatok közé tartoznak, de műveiktől nem vonták meg teljesen a nyilvánosságot, mint az absztraktok esetében, és vásárlóközönségük is bőven akadt. Táboruk távolról sem mutat olyan egységes képet, és legkiválóbb képviselői gyakran felülemelkednek e stíluskategória korlátain.
Lukács György már 1947-ben megmondta, hogy absztrakció van, volt és lesz… Azonban amikor az absztrakt festő az elvont formákat véli a valóság kifejezésére alkalmas megnyilvánulásnak, ebben az esetben egy elvont, szubjektív tartalmat vetít ki, filozófiai értelemben az idealizmus és nem a materializmus kifejezője. Azt hiszem, attól nem kell óvnom senkit, hogy absztrakt műalkotásokat vásároljon. Múzeumokban, képtárakban, művészeti könyvekben azonban helyet kell szorítanunk az absztrakt művek számára is, mint ahogy a Tavaszi tárlaton is helyet kaptak.
Senki sem tudta megfejteni azt a horizontális kompozíciót, amelyen ebihalak énekelnek, de lehet, hogy szalontüdő zsemlegombóccal. És teljes homály föd egy merőleges duplaszaltót, ahol is háromlábú elefánt van lepréselve, és az ember önkéntelenül a pisztolyához kap.
Őszintén meg kell mondani, hogy az összes társadalmi rétegeknél, mind fizikai dolgozóknál, mind szellemi munkásoknál – kevés kivételtől eltekintve – nagyon sivár és elszomorító képet mutat a képzőművészeti ítélőképesség és kulturáltság.
A tárlat nem egy művészi alkotása sokáig megmarad emlékezetemben, de emellett nem lebecsülendő az a tapasztalat sem, melyre itt jöttem rá: csodálatos nagy skálája van a művészek kifejezőképességének. Minden művész mást alkot és másként, mint ahogyan minden növény más virágot hoz. Illúzióktól megfosztva keserű szájízzel fordul ki az ember az utolsó teremből, s magában morfondírozva ballag le a lépcsőn, azon gondolkozva, hogy ha ez az eredménye a „béklyótól szabadulásnak”, akkor inkább visszakívánja a sokat emlegetett béklyókat.
Az absztrakt képek és sok más kép is idegen a mi jelenünktől – és jövőnktől is –, ez úgy gondolom, vitathatatlan. Az absztrakt képek torz görbéi, titokzatos, összevissza vonalai, a naturalisták harsogó színei, az arc nélküli merev figurák, a halott tájak idegenek tőlünk.
És itt már nem lehet elhallgatni az első és talán legsúlyosabb aggodalmat: a négy irányzat közül egyik sem merte zászlajára írni a szocialista realizmust…
Hogy minden irányzat szót kapott ezen a kiállításon, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy művészetpolitikánk egyetért mindegyikkel. De szükséges volt nyilvános vitalehetőséget teremteni, s ebben a vitában az absztrakt művek máris hatásos érvül szolgálnak a hivatalos művészetpolitika álláspontjának alátámasztására.
…a legnépszerűbb kép a kiállításon egy nem is fotografikus, hanem szinte ijesztő panoptikumi másoló hűséggel festett öregasszonyportré. Itt van az igazi veszedelem. S azért is irtanunk kell a gyomot, mert kultiválatlan talajban is nagyra nő, veszedelmes, mert kulturálatlanabb közönségben is könnyebben burjánzik. Küzdenünk kell ellene nyíltan és megalkuvás nélkül, egyetértve a parlamentben legutóbb elhangzott felszólalással: Virágozzék minden virág, kivéve a mákvirágokat, daloljon minden madár, kivéve a jómadarakat.
A legnagyobb csalódást azzal okozta a Tavaszi Tárlat, hogy a néhány száz kiállított műnek jóformán semmi köze nincs mai életünkhöz, a legtöbbről alig hihetjük el, hogy valóban 1956-ban, vagy éppen október 23-a után, 1957-ben készültek. A képzőművészek képesek voltak egy olyan – kétségtelenül hibákban bővelkedő – tárlat megrendezésére, mely megmutatta, hogy minden ellenforradalmi és revizionista törekvés ellenére dolgoztak, és nem a szocialista építés bojkottálásának talaján álltak. A minőségi törekvések mintha csakis művességi igényre szűkültek volna, mintha a mai magyar képzőművészet hűvös előkelőséggel tartaná magától távol nem csak a szocialista tartalmú társadalmi mondanivalót, de az emberi mélységet, a humánumot általában.
Külön kell szólnunk az absztraktokról, szürrealistákról. Műcsarnoki szereplésük kevés megértéssel találkozott. De ha a közönség reagálásából semmiképp sem tartjuk irányadónak a fejletlen ízlésűek vonzódását a régi naturalizmushoz és a giccsekhez, az absztraktokkal, szürrealistákkal szembeni ellenszenv jogos elzárkózás a beteges, dekadens törekvések elől, amelyekben az idealizmus és miszticizmus nyíltan, leplezetlenül kerül a felszínre. Kívánkozik a kérdés: miféle béklyót dobtak le a művészek, és miféle szabadságot nyertek? A „béklyó” a proletárállam azon helyes és jogos törekvése volt, hogy a művészet a nép hatalmát támogassa és hirdesse.
A művek bizonysága szerint megvan az igény a mai, dolgozó ember és a haza bemutatására (szomorú lenne, ha nem így lenne olyan nagy hagyományú képzőművészetben, mint a miénk), s ez az igény előbb-utóbb nagy alkotásokban is megmutatkozik majd. Más kérdés a hogyan kérdése.
A lenini életmű még olyan nehéz kérdésekre is választ ad, mint a magyar képzőművészet helyzete az ellenforradalom alatt és utána.
A Tavaszi Tárlat, amely most vasárnap este zárja kapuit, közönségsikert aratott. Eddig mintegy nyolcvanezer ember járta végig a kiállítási termeket. Sokan beírták a vendégkönyvbe a tárlat összhatásáról kialakult véleményüket.
Tolnay Klári véleménye a következő: „Ha olyan lenne a magyar ifjúság, mint a »Sugárzó ifjúság« című mázolmány, akkor a hároméves terv keretében kétszer több tüdőszanatóriumot létesíthetnénk!” Most, hogy a termek hosszú sorának végéhez értem, levonva a tanulságokat, hazafelé indultam. Kint már várt a tavaszi szellő és pajkosan játszadozó napsugár.
(A montázs forrásai sorrendben: Novák Magda, a Hegedűs Gyula utcai iskola dolgozatai a Tavaszi Tárlatról, kézirat; Havas Lujza, Népakarat, május 1.; Lázár Éva, a Hegedűs Gyula utcai iskola dolgozatai a Tavaszi Tárlatról, kézirat; Prépost Ilona, a Hegedűs Gyula utcai iskola dolgozatai a Tavaszi Tárlatról, kézirat; Havas Lujza, Népakarat, május 1.; Pálfi Zoltán, Ankét a Műcsarnokban a Tavaszi Tárlaton, jegyzőkönyv, május 19.; Bárdos László, Komárom Megyei Dolgozók Lapja, július 17.; Kisjó, Esti Hírlap, május 26.; Dévényi Iván, Komárom Megyei Dolgozók Lapja, július 5.; Gerendás, Ikarus, május 8.; Mészáros Ottó, Élet és Irodalom, június 21.; Mibályfi Ernő, Élet és Irodalom, június 7.; Plesznivy Károly, Élet és Irodalom, június 21.; Kovács János, Ankét a Műcsarnokban a Tavaszi Tárlaton, jegyzőkönyv, május 19.; Aradi Nóra, Magyarország, május 1.; Oelmacher Anna, Élet és Irodalom, május 10.; Szabó György, Élet és Irodalom, május 24.; Oelmacher Anna, Élet és Irodalom, augusztus 2.; Dersi Tamás, Esti Hírlap, június 15.; Novák Magda, a Hegedűs Gyula utcai iskola dolgozatai a Tavaszi Tárlatról, kézirat.)
Az ’57-es Tavaszi Tárlat rekonstrukciója október 15. és november 10. között volt megtekinthető a Műcsarnokban, az 1956 ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZET című kiállítás részeként, melynek szervezői Petrányi Zsolt, Beke László és Tímár Katalin.