[Mottó:]
„Hej, te kapus, te kapus, készülj a harcra,
a te tiszted, hogy őrizd a kaput,
mintha határőregység vonulna nyomodban.”
(Skizofrén szovjet nóta)
Ha a szovjet kommunizmus alkonyának hajnalán nekem valaki azt mondja, hogy futballmeccsen kelek harcra a szabad magyar írók ellen egy dél-francia kisvárosban, majd pedig, mintha mi sem történt volna, hazaindulok, nem is tudom mit csináltam volna ezzel az ostoba tréfamesterrel. Nyilván jól fejbe csaptam volna egy üres üveggel, hogy ilyen olcsó vicceket enged meg az én személyes futurumom kapcsán.
Akkor, a nyolcvanas évek legelején ugyanis mindannyiunk számára teljesen világos volt, hogy Brezsnyev után csak Prezsnyev következhet, vagy legfeljebb (ha legmerészebb álmaink is megvalósíthatók) valami Ivan Ivanovics Kadar-Dubcsek. De mivel Oroszország egészen más (vadkapitalista) utat választott, s a kommunisták elszegődtek bankárnak, Dumaképviselőnek, üzletembernek, így aztán abban sincs semmi meglepő, hogy ott állok a d.-i (Franciaország) futballpálya közepén teljesen védtelenül, s már száguld is felém, akár egy külvárosi HÉV-szerelvény, Esterházy, csak egyetlen, ám fölöttébb határozott céltól vezérelve: gólt akar lőni.
Amit persze, meg is tesz! Mert hát meg lehet-e magyarázni egy (gólt lőni) rohanó embernek, hogy én, Jevgenyij Popov, épp harmincnyolc évvel ezelőtt rúgtam utoljára labdába, Susinszkoje faluban (Szibéria, dél-krasznojarszki járás), ahová kirándulni vittek, hogy tisztelegjünk a Nagy Lenin árnya előtt, aki a keserű száműzetés kenyerét ette az akkor kegyeden, ma kies fürdőhelyen. Ám én azóta - zsíros bárányhússal töltekezem, megnősültem, pocakot eresztettem, és mivel még ma sincs házi edzőgépem, kénytelen voltam a proklamáció-fogalmazás mellett szabadon maradó időmben egyszerűen csak a környékbeli erdőkben kószálni, s legfeljebb az osztályharcban vétlen nyulakra lődözni. De hogy is törődhetne Esterházy elvtárs holmi Leninekkel meg nyulakkal, ha egyszer gólt akar lőni?!
Amit persze meg is tesz, mivel az orosz csapat kapitánya, barátom és irodalmi harcostársam, Viktor Jerofejev, aki gyerekkora óta megszállottan tanulmányozza Sade márki életművét, de tudomásom szerint még Susinszkojéban sem járt, futballozni meg végképp sohasem futballozott. Miért lenne akkor olyan meglepő, hogy nem kevesebb, mint tíz gólt engedtünk be az orosz kapuba. Az viszont, hogy mi is belőttünk nekik mégiscsak két gólt, csupán egy általam már rég elfeledett vagy sosem tudott matematikai elméletet igazol (valószínűségelmélet? relativitáselmélet? véletlenszerűségi elmélet?) – sose voltam jó tanuló…
A dühítő azonban az, hogy bedőlve ama kommunista propagandának, miszerint az említett Lenin országlása örökkévaló, úgy véltem, hogy a Szovjetunióban az egészségre jóval hasznosabb, ha az ember futballozás helyett inkább vodkát vedel, kocsisbort nyakal, Amerika Hangját hallgat, és minél több „eszmeileg káros, rágalmazással felérő, cinikus és pornográf elemeket tartalmazó művet” (ahogy a KGB-jegyzőkönyvekben titulálták írásaimat) fogalmazzak. Így is cselekedtem éveken át. A futballt viszont, meg általában a sportot, teljesen elhanyagoltam. Bevallom magának, Esterházy uram. De csak semmi csüggedés. Ezennel én, Jevgenyij Anatoljevics Popov, egyszerű orosz író és kezdő futballista, ünnepélyes karácsonyi vadkapitalista fogadalmat teszek, hogy testem és lelkem kemény, kitartó edzésével úgy felkészülök a következő orosz–magyar meccsre, hogy legalább tisztes döntetlent harcoljunk ki.
Abból a pénzből pedig, amit a vodkán, boron, cigarettán, egyéb ilyen káros szenvedélyen megspórolok, veszek magamnak egy házi edzőgépet. Hadd irigyeljen a túlvilágról a jobblétre szenderült, de örökké élő Lenin.
Egyetlen, ami megakadályozhat nagyra törő sportterveim megvalósításában, ha újsütetű bankáraink, Duma-képviselőink, üzletembereink megint elszegődnek kommunistának. És megint hatalmas vörös lepellel borítják az országot, ami alól megint csak jajgatás, üvöltés meg káromkodás szűrődik ki az Internacionálé ünnepélyes hangjai kíséretében. Akkor, attól félek, Viktor Jerofejev meg én egy időre megint nem érünk rá futballozni, és a tisztes döntetlen az egykori Osztrák-Magyar Monarchia és az egykori Szovjet Birodalom irodalmárai között megint beláthatatlan jövőbe halasztódik. De egyáltalán: eljöhet-e akkor Esterházy Péter Susinszkojéba visszavágót játszani? Ki fogja őt oda beengedni ilyen történelmi-geopolitikai körülmények között?
Az utolsó szó jogán hadd kanyarítsak ide egy mintaszerű „eszmeileg káros, rágalmazással felérő, cinikus és pornográf elemeket tartalmazó” agyszüleményt, amely miatt joggal tettek nekem szemrehányást „pártunk felfegyverzett katonái”: a mi volt kommunistáink, ma bankárok, Duma-képviselők, üzletemberek, eltérően elfeledett őseik árnyától, az ügyesen összeprivatizált pénzecskéjüket – a marxista–leninista dialektika törvényei szerint – most már soha senkinek nem adják vissza.
Remélem legalábbis, nem olyan marhák, hogy kétszer ugyanabba a szarba lépjenek – ahogy a nagy Hérakleitosz mondhatta volna, ha megélte volna izgalmas korunkat.
Sporttársi üdvözlettel:
Jevgenyij Popov
Moszkva, 1996. december 23.
Hivatkozott cikkek
- Magyar tarka [7]