A NATO-bővítés geopolitikája

Molnár Gusztáv [1]

Kedveseim, keletet, nyugatot nem tudva ülünk itt,
Nem tudjuk, hogy merre bukik le a földre sugárzó
Nap, s hogy merről kél.
(Odüsszeia, X. 190.)

Ez a tanulmány nem óhajtja megindokolni, miért van szükség a NATO-bővítésre, és az esélyek latolgatásával sem foglalkozik. Egyszerűen adottnak veszi Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia NATO-csatlakozását, és arra a kérdésre óhajt választ adni, hogy mi ennek a feltehetően két éven belül bekövetkező ténynek a geopolitikai értelme.

A geopolitika „földrajz-bölcselet” (Mackinder), sajátos szemléletmód, mely a földrajzot egységesnek (Yves Lacoste), a világot ellenben határoltnak és határoktól szabdaltnak látja. Olyan ismeretekkel szolgál, mondja Strabón, „amelyek a kereskedőnek is, meg a hadvezérnek is hasznára vannak”, hogy ne veszítsék el lélekjelenlétüket, ha esetleg olyan helyre vetődnek, ahol nem ismerik a csillagok járását. Bár munkáját „komoly és bölcselőhöz méltó mű”-nek nevezi, a Geographika szerzője úgy véli, hogy a földrajzírónak a bölcseleti vizsgálódásokba nem szabad nagyon belemerülnie, mivel „a politikusnak már erre nincs annyi ideje, vagy legalábbis nem mindig”. (Strabón, I. 1. 21; 23)

A geopolitika a történelem földrajzi és civilizációs meghatározottságának szintetikus szemlélete. Munkamódszere a földrajzi és civilizációs általánosítások közötti korrelációk tárgyilagos megfigyelése, ami lehetővé teszi a történelemre, mint élő folyamatra vonatkozó hipotézisek megalkotását. A történész a hatalom objektiválódott törmelékei között kutat, a geopolitikust ezzel szemben a még éppen nem tárgyiasult hatalom érdekli.

Nos, a NATO-bővítés geopolitikai szempontból nem más, mint a Nyugat új kelet-európai határának kijelölése, vagy más megfogalmazásban: Kelet- és Nyugat-Európa egységes geopolitikai struktúrává szerveződésének megakadályozása. Meg kell magyaráznunk, milyen értelemben használjuk a „Kelet-Európa” kifejezést, továbbá azt is, hogy miért a Nyugat és nem Nyugat-Európa határának kijelöléséről beszélünk. Ez az új határkijelölés – mint látni fogjuk – nem két egyenrangú partner (Nyugat és Kelet, Amerika és Oroszország) befolyási övezeteinek kölcsönös tudomásul vételét fogja jelenteni, hanem a Nyugat egyoldalú és kényszerű expanzióját. A geopolitikai értelemben felfogott Kelet-Európa dezintegrálódása elkerülhetetlenné teszi a terjeszkedést, az instabilitás féken tartását, de a visszavonulást is abba a körbe, amelyen belül a Nyugat mint civilizáció-állam belső koherenciája fenntartható, sőt elmélyíthető.

1.

Szűcs Jenő említi a Vázlat Európa három történeti régiójáról című tanulmányában a Nyugat 1000 és 1300 közötti első nagy expanziójának kelet-európai „megfelelőjeként” „csonka” Kelet-Európát. Miközben Európa Occidens a korábbi Elba–Saale–Lajta határvonaltól a Visztula–Keleti-Kárpátok vonalig terjeszkedett (ez, mint az 1. ábrán látható, lényegében azt jelentette, hogy az Odera és a Morva völgyén, vagyis a szintén kelet felé terjeszkedő Német-Római Birodalom határán kívül megalakult és megerősödött két új, független „nyugati” állam: Lengyelország és Magyarország), Keleten Európa középkori műve csonka maradt. Kelet-Európa mint „kulturális, sőt strukturális identitás” csak az egykori Oroszország európai részét felölelő hatalmas terület északi (erdős-mocsaras) részén alakulhatott ki. (2. és 3. ábra) A déli sztyepp-övezet „az újkorig nem volt még sem »orosz« föld, sem »Európa«, hanem az eurázsiai nomád világnak az ékszerűen a geográfiai Európába behatoló nyugati nyúlványa…”. (Szűcs, 8–15.)

1. ábra: A Birodalomtól keletre elterülő három természetes térség. Fairgrieve 1915.

2. ábra: Kelet-Európa a 19. század előtt. Mackinder 1904.

3. ábra: Kelet-Európa politikai térképe a harmadik keresztes háború idején. Mackinder 1904, a The Oxford Historical Atlas nyomán

Azt sajnos nem tudhatjuk, milyenné vált volna az újkorra ennek a Kijevi Oroszország által képviselt, Skandinávia és Bizánc hatósugarában kialakuló Kelet-Európának a strukturális (kulturális, társadalmi és politikai) identitása, hiszen a viszonylag békés Kazár Birodalom megsemmisítése után az állandó besenyő, majd kun támadásoknak kitett szláv lakosság a XI. század második felétől kezdve fokozatosan elhagyta a Kijev környéki fejlettebb területeket. Ez a társadalmi szerkezetét és kulturális szintjét tekintve egyre inkább „leegyszerűsödő”, politikailag dezintegrálódó, a pogány finnugorok által gyéren lakott északi-északkeleti erdőségekbe és folyóvölgyekbe visszahúzódó „Oroszország” volt a már említett nyugati expanzió kelet-európai megfelelője. Tehát a sajátos éghajlat és az ennek megfelelő terepviszonyok által meghatározott csonkaságon túl ez egy defenzívában lévő, hátráló, a szilárd központi hatalom érvényesülését lehetővé tevő politikai intézményeket nélkülöző Kelet-Európa volt. Az 1228-ban felbukkanó tatárok elvégezték a többit. A Kijevből korábban elvándoroltak által alapított új városokat is, felgyújtották, lakóit lekaszabolták. A tatár hódítás „bevégezte az orosz történelem irányának a kunok által elkezdett megváltoztatását. A Volga középső szakaszán fejlődésnek induló új Nagy-Oroszországot születése pillanatában majdhogynem megsemmisítették. Gyakorlatilag egy egész kultúrát és civilizációt kiirtottak, az egyetlen oltalmazó erő, a nemzeti egyház kivételével. A feldúlt ország minden jövedelmét kisajtoló évi adó mellett mással, mint a puszta életben maradással nemigen lehetett foglalkozni.” (Pares, 60) Így amikor III. (Nagy) Iván 1480-ban felszabadította Moszkvát a tatárok uralma alól, egy olyan új kelet-európai állam expanziója vette kezdetét, amelynek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nem volt a Nyugattal.

Az expanzió első szakaszát a Nyugattal szoros kapcsolatban álló orosz (= ortodoxok által lakott) területek integrálása, pontosabban bekebelezése jelentette. Ekkor vált a korábbi second-hand abszolutizmus hamisítatlan orosz egyeduralommá. A tatár adóhatáron kívül maradt, önállóságát hosszú időn keresztül megőrző Novgorodi Köztársaságot ma sokan tekintik egy lehetséges „pozitív orosz nacionalizmus” (Billington) előfutárának. Ez meglehetősen mesterkélt és erőltetett párhuzam, még akkor is, ha feltesszük, hogy van ilyen nacionalizmus. Novgorodot ugyanis mint gazdasági, társadalmi és politikai modellt a moszkvai állam megsemmisítette. Amikor III. Iván fegyveresei 1476-ban tatár szokás szerint fából készült fallal körülkerítették Novgorodot, a város sorsa megpecsételődött. Előbb az elégedetlenkedő főnemeseket, majd a kereskedőket, végül válogatás nélkül több mint tízezer családot telepítenek át a középső Volga vidékére, és ugyanennyi Moszkva környéki családot vezényeltek Novgorodba, hogy a lázongásoknak elejét vegyék. A német kereskedőket III. Iván lefogatta, árukészleteiket, kápolnájukat elkobozta, egyszer s mindenkorra kikapcsolva ezzel a Hanza Szövetség részét alkotó várost az európai kereskedelem vérkeringéséből. Száz évvel később Rettegett Iván újból és immár véglegesen elfoglalta a lengyel kapcsolatai miatt gyanús várost, és lakóinak nagy részét lekaszabolta. Mindezt egy épületes szónoklattal tetőzte be: „Novgorodi férfiak, ti, akiknek megkíméltük az életét –, mondotta a rettenetes cár – imádkozzatok Istenhez a mi buzgóságtól áthatott felséges hatalmunkért, hogy győzelmet arassunk minden látható és láthatatlan ellenségünk fölött.” (Pares, 118)

A „nyugat-orosz” területek zömének bekebelezésére csak jó háromszáz évvel a nagyorosz (vagy „kelet-orosz”) területek egyesítése után, az ún. birodalmi korszakban kerülhetett sor. „A kisoroszok (ukránok) és a fehéroroszok – írja Mihail Heller – hosszú évszázadokra a történelem szenvedő alanyaivá válnak. A moszkvai fejedelemség uralma alatt egyesült nagyoroszok ezzel szemben a történelem formálóivá lesznek.” (Heller, 120)

A litván és lengyel fennhatóság alá került ortodox fejedelemségek és városok valóban a történelem szenvedő alanyainak tűnnek. Vallásukat és sajátos társadalmi berendezkedésüket megőrizték ugyan, de arra képtelennek bizonyultak, hogy a bizánci örökségre épülő kelet-európaiságot az expanzív nyugati modellel szoros kapcsolatban álló, azzal kommunikáló politikai struktúraként valósítsák meg. Így érthető, hogy a „par excellence »Kelet-Európa« homogén képleté”-nek (Szűcs Jenő) kialakítói sem ők lettek, hanem a nagyoroszok. A saját politikai szuverenitás hiánya, a már említett háromszáz éves „haladék” azonban egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb helyzetet teremtett a nyugati „oroszok” számára, mint a moszkvai államba való beolvadás.

A politikai ukraina olyan „politikailag meghatározatlan terület, amely több mint négyszáz éven keresztül a litván nagyhercegség, az ottomán birodalom, a lengyel–litván államszövetség és a moszkvai nagyfejedelemség állandóan mozgásban lévő határainak metszéspontjában helyezkedett el”. (Motyl, 24) Ez a különleges helyzet, amely az ún. poszt-vesztfáliai, vagyis nemzetállamokra bomló Európában politikai értelemben megpecsételte Ukrajna sorsát, végül is lehetővé tette számára, hogy megőrizze kulturális és társadalmi identitását „Amikor az autoritárius Oroszország legyőzte a zűrzavaros lengyel demokráciát – írja Alexander Motyl –, Ukrajna nyugati ablaka becsukódott.” (26) A lényeg az, hogy amikor ez az ablak újból kinyílt, Ukrajna azonnal elszakadt Oroszországtól, és ezzel újjáteremtette azt a Miljukov 1904-es tanulmányában leírt törésvonalat – „magának Kelet-Európának a belsejében” – az „orosz Délnyugat” és az „orosz Északkelet” között, amelyet „Nyugat- és Kelet-Európa között” láthatunk. (Miljukov, 86–90)

Tény, hogy a „csonka” Kelet-Európa expanziója révén létrejött „igazi”, de – mint látni fogjuk – még mindig nem „teljes” Kelet-Európát „a Fehér-tengertől a Fekete-tengerig és a Kaszpi-tóig, a lengyelektől az Urálig terjedő heterogén matériából” végül is a föntről lefelé építkező „orosz Északkelet”, a moszkvai nagyorosz állam teremtette meg, „hozzákapcsolva a képlethez a Csendes-óceánig kiterjedő Szibériát”. (Szűcs, 13, 15)

Ez a Szibériával kiegészült par excellence Kelet-Európa (mely a mongol uralom alóli felszabadulástól Szentpétervár 1703-as megalapításáig terjedő időszakban alakult ki, és nyugati határát a Dnyeper–Narva-vonal alkotta) tette lehetővé Oroszország számára, hogy birodalmát a XX. század közepére a földrajzi értelemben vett Kelet-Európa egészére, egészen az Elbáig kiterjessze.

2.

Kelet-Európát földrajzi és geostratégiai értelemben Harold Mackinder brit geográfus, a geopolitika „klasszikusa” és máig legnagyobb hatású képviselője definiálta. Mackinder figyelme a század elején, az angol tengeri hatalom csúcspontján (amikor az angol–búr háború után az Indiai-óceán gyakorlatilag angol beltengerré változott) fordult a felé a stratégiailag kulcsfontosságú hatalmas szárazföldi nagytérség (pivot area; Heartland) felé, amely a tengerek felől megközelíthetetlen lévén, természetes bázisa lehetett egy, a brit birodalom érdekeit veszélyeztető kontinentális birodalomnak. (4. ábra)

4. ábra: A hatalom természetes színterei. Kulcs övezet: teljesen szárazföldi; külső félhold: teljesen óceáni; belső félhold: részben szárazföldi, részben óceáni. Mackinder 1904.

Kelet-Európa annyi, mint szárazföldi, az óceán felől megközelíthetetlen, illetve a világtengernek hátat fordító Európa. Vagyis a Kaszpi-, a Fekete- és a Balti-tenger vízgyűjtő területének összessége (a Duna bajorországi szakaszát nem számítva). Mackinder nagyon helyesen járt el, amikor a Fekete- és a Balti-tengert is zártnak tekintene. (Előbbi, mint nemrég kiderült, Kr. e. 5500-ig valóban az is volt.) Nemcsak azért, mert a kontinentális hatalom stratégiai értelemben mindkettőt lezárhatja (mint ahogy az első világháborúban is történt), hanem mindenekelőtt a máig ható XVI. századi kelet-európai refeudalizáció miatt, amely pontosan Nyugat-Európa óceáni fordulatának volt a következménye.

Mackinder nagy ötlete a Heartland és a teljes Kelet-Európa földrajzi és geo-stratégiai összetartozásának felismerése, és ezzel Nyugat- és Kelet-Európa fundamentális ellentétének megállapítása volt. (5. és 6. ábra) A Nagy-Britannia és Franciaország stratégiai szövetségén alapuló Nyugat-Európának – hangsúlyozta a brit geopolitikus – „szükségképpen szembe kell szállnia bármilyen hatalommal, amely Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait szervezett formában egyesíteni akarja”. (Mackinder 1919, 139) Ez a fékentartási politika lényege.

5. ábra: A Hátország (Heartland) a Fekete- és Balti-tenger vízgyűjtő területével kiegészítve. Mackinder 1919.

6. ábra: Az óceán felé nyitott Nyugat- és a Heartland felé nyitott Kelet-Európa. Mackinder 1919.

Anglia a XIX. század folyamán a klasszikus hatalmi egyensúlypolitika eszközeit felhasználva érvényesítette a saját külön birodalmi érdekeit. Előbb megfojtotta a napóleoni Európát, majd Oroszország balkáni, közép-ázsiai és távol-keleti terjeszkedésének igyekezett a legkülönfélébb szövetségek és szövetségesek felhasználásával gátat vetni, végül az entente cordiale kezdeményezésével (a The Times 1903 januárjában kezdett sajtóhadjáratot az angol–francia közeledés érdekében) megteremtette Nyugat-Európát mint egységes geopolitikai térséget. A Mackinder által definiált fékentartási politikát más módon nem lehetett érvényesíteni.

A Strabónhoz hasonlóan a common sense történetfilozófiáját valló Mackinder zsenialitása abban áll, hogy az általa megállapított közönséges korrelációk segítségével értelmezhetővé válik az 1904. április 8-a (az angol–francia egyezmény aláírása) és 1999. április 4-e (a Washingtoni Szerződés aláírásának 50. évfordulója alkalmából a volt kelet-európai tagállamokkal kiegészült Észak-Atlanti Szövetség csúcsértekezlete) közötti korszak egésze. Egyszóval a XX. század mint a Nyugat geopolitikai konstituálódásának élő, a NATO-bővüléssel lezáruló folyamata.

Mackinder szerint Nyugat-Európa földrajzi értelemben a tengeri hatalom szigetországi hídfőállásának és az óceán felé nyitott Európának mint kontinentális hídfőállásnak az egysége. Civilizációs értelemben ennek a birodalmi logika (körön belüli) feladása felel meg, ami a közös civilizációs értékeiket tudatosító államok közötti háború kizárását jelenti. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti gigászi küzdelemben Kelet-Európa a Hátország birtoklásából adódó hihetetlen stratégiai fölénye ellenére végül is azért maradt alul, mert két kulcsállama, a vilmosi, majd hitleri Németország, valamint a cári, majd a bolsevik Oroszország civilizációs értékei nem voltak azonosak, vagy legalábbis a kétségtelenül meglévő és Thomas Mann Betrachtungen eines Unpolitischen című, 1918-ban megjelent (és magyarra eddig sajnálatos módon le nem fordított) esszé-könyvében oly érzékletesen ecsetelt rokon vonásokat nem voltak képesek kellőképpen tudatosítani.

Oroszország és Németország érdekszövetségét (az orosz fölény jegyében) először – érthető módon – egy párizsi lengyel emigráns, Michal Sokolnicki, a Nagy Péternek tulajdonított Végrendelet szerzője fogalmazta meg, 1797-ben. (Heller, 290) Mackinder 1904-ben, majd – sokkal részletesebben – az első világháború végén befejezett könyvében már a megváltozott erőviszonyokat alapul véve beszélt a két együttműködésre vagy egymás leigázására ítélt kelet-európai hatalom geopolitikai értelemben vett egymásra utaltságáról. Mackinder számára a lényeg a Kelet-Európa és ezzel a Heartland fölötti uralom volt. Ehhez képest másodlagosnak tekintette azt, hogy a két hatalom közül egy adott korszakban melyik tartja ellenőrzése alatt és szervezi meg Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait. A nyugati civilizáció alapértéke, a józan ész azt diktálta volna, hogy megegyezzenek, vagy legalábbis, hogy ne folytassanak kétfrontos harcot.

Ha 1914-ben Vilmos császár a német–francia határon védekező állásba helyezkedik, és csak Oroszországot támadja meg, ha 1941-ben Hitler Haushoferre, a német geopolitika Mackinder nézeteit továbbfejlesztő jeles képviselőjére hallgat, és nem támadja meg Oroszországot, ha Sztálin utódai 1953-ban Berijára hallgatnak, és az NDK-t (akkor!) feladva leválasztják Németországot az Atlanti Szövetségről, ha – végezetül – a Szovjetunió 1957-ben megosztja Kínával az atomtitkokat, a XX. századot nem a Nyugat, hanem a Mecklenburgi-öböltől a Vietnami-öbölig húzódó hatalmas Világsziget geopolitikai egységgé szerveződéseként kellene értelmeznünk. E kézenfekvő megoldásokra egyszerűen azért nem kerülhetett sor, mert Kelet-Európában nem a józan ész, hanem a kizárólagosság, a belső szervezőelvként működő birodalmi logika uralkodott.

Pontosan ennek a Kelet-Európának a léte és állandó fenyegetése kellett ahhoz, hogy a brit splendid isolation világából a század első évtizedében kialakulhasson az angol–francia együttműködésen alapuló Nyugat-Európa mint geopolitikai egység, majd – a kelet-európai államoknak a „racionálisan” felfogott orosz érdekek szempontjából teljesen értelmetlen leigázása nyomán – az Amerika és Nyugat-Európa stratégiai szövetségén alapuló Nyugat, vagy más szavakkal, az Észak-Atlanti Szövetség.

Lengyelországnak, Csehországnak, Magyarországnak és Szlovéniának a geopolitikai egységként felfogott Nyugathoz (tehát nem Nyugat-Európához és nem Amerikához) való csatlakozásával lassan véget ér Mackinder százada. A geopolitika baglya, mely mindent előre látott, az események bekövetkeztével visszabújik odújába, és átadja helyét a holt történelmet vizsgáló tudománynak. Az angol–amerikai államvezetésen belül a század eleje óta messze a legnagyobb befolyásnak örvendő geopolitikai koncepció, a Heartland fékentartásának a szó szoros értelmében politikai gyakorlattá vált eszméje (Gray, 258) persze még nem vált teljesen irrelevánssá, hiszen Oroszország és Kína még mindig birodalomként vagy legalábbis kvázibirodalomként működik. A XXI. században azonban a Nyugatnak már nem lesz olyan hihetetlen hatékonyságú deus ex machniája, mint a szerencsétlen sorsú Kelet-Európa volt.

3.

A NATO-bővítéssel beállni látszó két európai befolyási övezet a pillanatnyi helyzetet viszonylag pontosan rögzítő, de alapjában véve csalóka fotográfia. (7. ábra) Miközben az Európai Unió keleti határa 2005 táján feltehetően a huntingtoni limesen fog beállni (e szerint a magyar–cseh–lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország lesz az EU teljes jogú tagja), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál. Annak, hogy a NATO-csatlakozás iránt érdeklődő volt kommunista vagy volt semleges országok közül végül is melyik és mikor, milyen sorrendben kerülhet be az Észak-Atlanti Szövetség teljes jogú tagjai közé, nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt ma a bekerülésben bízók és a kimaradástól rettegők képzelik.

7. ábra: Európa a NATO-bővítés után

Az elkövetkező évtizedben Európa legfontosabb biztonságpolitikai kérdése a NATO által ellenőrzött és koordinált ún. stratégiai övezetek (strategic homes) kiépítése, aminek csak egyik eleme a NATO formális kibővítése. Három ilyen stratégiai övezet létrehozására van szükség (8. ábra), ha a NATO a kelet-európai hidegháborús hadszíntér összeomlása nyomán keletkezett vákuummal akar valamit kezdeni. Az első világháború utolsó szakaszában Németország, majd – a békekötést követően – Franciaország és Nagy-Britannia próbálta meg a Németország és Oroszország között hirtelen gazdátlanul maradt térséget a maga kliens-államaival betölteni, ami a jól ismert katasztrófához vezetett. A csőd oka kézenfekvő: az érintett európai nagyhatalmak halálos ellenségei voltak egymásnak, Amerika pedig, látván mibe keveredett, méltóságteljesen kivonult Európából.

8. ábra: A NATO által ellenőrzött új stratégiai övezetek

Ronald D. Asmus és F. Stephen Larrebee, a RAND Corporationnek a NATO-bővítés stratégiai megtervezésével foglalkozó kutatói a stratégiai övezetek kérdését a bővítés első körébe bekerülők és az abból kimaradó potenciális tagjelöltek közötti rendkívül fontos és kényes viszony szempontjából vizsgálják. A bővítés legfontosabb, kelet-közép-európai irányához szerintük Lengyelország, Csehország, Magyarország, valamint a két potenciális tagállam, Szlovénia és Szlovákia tartozik. Az északkelet-európai irány a balti államokat, valamint Finnországot és Svédországot érinti, amennyiben úgy döntenek, hogy a NATO tagállamai kívánnak lenni. A legproblematikusabb a délkelet-európai irány, mivel itt csak Románia és esetleg Bulgária jöhet számításba, de esélyeiket minimálisra csökkenti gazdasági elmaradottságuk és a NATO-tagállamok averziója a balkáni bonyodalmaktól. Az egész koncepció kulcsa az az elképzelés, hogy a potenciális tagállamok is egy regionális NATO-parancsnoksághoz kapcsolódnának.

A stratégiai övezetek létrehozásának kérdése valóban stratégiai, nem pedig a bővítés első köréből kimaradó államok érzékenykedését leszerelő puszta taktikai kérdés. Larrabee-ék elmondják, hogy az északkeleti övezetben Dánia és Németország – amerikai támogatással – már meg is kezdte a regionális katonai együttműködés különböző formáinak kiépítését a minden bizonnyal a NATO új tagállamává váló Lengyelországgal és a tagságra pályázó, de e pillanatban bizonytalan esélyekkel rendelkező balti államokkal, valamint az olyan volt semlegesekkel, mint Finnország és Svédország. (Asmus–Larrabee, 18–19)

A RAND szakértői által javasolt modellt a térség egészére alkalmazva, nyilvánvaló, hogy a valóban legfontosabb központi stratégiai övezetnek valamilyen módon ki kell terjednie Kelet-Közép-Európa kulcsállamára, Ukrajnára is. Ebben a regionális védelmi együttműködésben az érdekelt NATO-tagállamokon kívül a NATO-bővítés első körében esélyes Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak, Romániának, valamint Szlovákiának és Moldovának kellene helyet kapnia. Az övezeten belül különösen kiemelendő a lengyel–magyar–román hármas és a NATO-val stratégiai partnerségre törekvő Ukrajna kapcsolata. Ehhez azonban Romániának sürgősen ugyanolyan alapszerződést kell kötnie Ukrajnával, mint amilyet nemrég Magyarországgal kötött. Semmiféle „történelmi megbékélés”-ről szóló, de jogi érvény nélküli nyilatkozat nem pótolhatja a „land for ethnic rights” típusú szerződést, amelyben a vesztes ország a nyertes országgal szemben lemond egykori területei visszaszerzésének igényéről, a másik fél pedig garantálja a területén élő kisebbségek jogait. (Haraszti)

A délkelet-európai stratégiai övezet (9. ábra) létrehozása a legbonyolultabb, de nem lehetetlen feladat. Az amerikai Külügyminisztérium által kezdeményezett és előterjesztői által talán túlságosan is szűkszavúan bemutatott SECI (South-Eastern Cooperation Initiative) a délkelet-európai stratégiai övezet egyfajta előkészítéseként is értelmezhető. Ha nem akarjuk, hogy ez a rendkívül fontos kezdeményezés általános érdektelenségbe fúljon, sürgősen nyilvánvalóvá kell tenni a benne rejlő stratégiai dimenziót.

9. ábra: A délkelet-európai stratégiai övezet

Az övezet északnyugati súlypontján máris beindult az olasz–szlovén–magyar stratégiai együttműködés, amelybe Ausztria is bármelyik pillanatban bekapcsolódhat. A délkelet délkeletén pedig Törökország a kulcsállam. A délkelet-európai stratégiai övezet két pólusának összekapcsolása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy – az említetteken kívül – Horvátország és Bosznia, Albánia és Macedónia, valamint Bulgária, Románia és Moldova is bekapcsolódhasson e stratégiai együttműködésbe.

Így olyan életképes struktúra jöhet létre, amely idővel megbirkózhat Jugoszlávia, Görögország és Ciprus integrálásával, de akkor is betöltheti stabilizáló szerepét, ha az említett országok – különböző megfontolásokból – elzárkóznak az együttműködéstől. A nemrég beindult és nagyon ígéretesnek mutatkozó magyar–román stratégiai partnerség fontos szerepet játszhat a délkelet-európai stratégiai övezet kiépítésében, és annak későbbi zökkenőmentes működésében. Kevesen tudják, hogy a XIX. század második felében e két – teljesen hamisan ősellenségnek kikiáltott ország – nagyon jól együttműködött mind gazdasági téren, mind az orosz befolyás kölcsönösen érdekükben álló visszaszorításában. (Sturdza, 3–5) Ez a közös hagyomány ma különösen nagy hasznukra lehet az orosz befolyásnak különböző mértékben, de egyformán kitett szomszédaikkal (Szlovákiával, Jugoszláviával, Bulgáriával és Moldovával) fennálló kapcsolataik távlati megtervezésében.

Látható, hogy a vázolt együttműködési övezetek által lefedett egész térségben (a NATO-tagállamokat nem számítva) három olyan ország van, amely két stratégiai irányban is lényeges szerepet játszik, illetve játszhat: Lengyelország, Magyarország és Románia. A NATO jelenlegi stratégiai övezetét elsősorban rájuk alapozva lehet és kell kiszélesíteni.

4.

A fenti stratégiai modell legfeltűnőbb sajátossága, hogy az Egyesült Államok mint vezető európai hatalom mindhárom vázolt együttműködési övezetben meghatározó szerepet játszik, Oroszország viszont egyikben sincs jelen. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a francia geopolitikusok (Michel Foucher, Pierre Béhar és mások) által nyíltan és következetesen, a német szakértők által halkabban és következetlenül képviselt felfogás Nyugat-Európa és Oroszország stratégiai partnerségéről, valamiféle Amerika nélküli vagy az Egyesült Államokat csak harmadik félként invitáló összeurópai struktúráról a NATO-bővítés elfogadásával gyakorlatilag irrelevánssá válik. A Nyugat visszatérése XI. századi, Oroszországé pedig a moszkvai állam XVI. századi határaihoz (Heller, 631) lehetetlenné teszi ennek a De Gaulle, Mitterand és Gorbacsov által megálmodott Nagy-Európának a felépítését. Lehet, hogy „a közeli Oroszország csak arra vár, hogy Európa, Franciaországgal és Németországgal az élen, felajánlja neki a partnerséget”, mint Michel Foucher, a lyoni Observatoire européen de géopolitique igazgatója állítja, de a NATO-taggá váló volt kelet-európai országok és a Nyugat befolyási övezetébe tartozó, szintén a NATO felé orientálódó kelet-európai államok feje fölött ez az új eurázsiai Szent Szövetség immár nem jöhet létre.

Oroszország nemcsak szuperhatalomként szűnt meg létezni (ami nyilvánvaló), de kelet-európai nagyhatalomként is (ami magyarázatra szorul). Moszkva tulajdonképpen azért tiltakozik olyan hangosan és zaklatottan a NATO-bővítés miatt, mert annak bekövetkezése saját kontinentális hatalmának elveszítésével szembesíti. Tényleges helyzetével azonban már évekkel ezelőtt szembenézhetett volna. Nagyjából akkor, amikor kiderült, hogy képtelen megvalósítani a poszt-szovjet térség gazdasági, katonai és politikai reintegrációját. Az egykori orosz birodalmon belüli geopolitikai pluralizmus (Brzerzinski) de facto megvalósulása azonban nem a végső stációja Oroszország leépülésének. A külső birodalom megszűnése után a belső birodalom (az egykori moszkvai Oroszország) dezintegrálódása következik.

Oroszország sohasem volt nemzetállam abban az értelemben, ahogy Nagy-Britannia és Franciaország az volt és az is maradt, gyarmatbirodalma elvesztése után is. Ezt jól mutatja az a sajátságos mód, ahogyan – mint Novgorod példáján az első részben láttuk – a moszkvai Oroszország létrejött. Nem a különböző orosz fejedelemségek egyesültek – Moszkva vezetése alatt –, hogy lerázzák a mongol igát, hanem a mongol önkényuralommal szimbiózisban élő Moszkvai Nagyfejedelemség foglalta el, a lehető legbrutálisabb módon a „testvér”-fejedelemségeket. Ez bosszulja meg magát most – annyi évszázad múltán –, amikor elképedve látjuk, hogy az „ellenőrzés és felelősség nélküli” elnöki egyeduralom hogyan vedlik vissza – a demokrácia és a piacgazdaság jegyében – 150-200 személy oligarchikus uralmává, mint Szolzsenyicin nagyon találóan írja Oroszország pre-agóniája című legutóbbi esszéjében. (Soljénitsyne, 16)

A Nyugat és Oroszország közötti érdemi stratégiai partnerség azért nem jöhet létre, mert nincs kinek a partnerséget felajánlani. Az Orosz Birodalom ebben az évszázadban már kétszer (1918-ban és 1991-ben) összeomlott. Harmadik és végleges összeomlása feltehetően magának az orosz álföderációnak a végét fogja jelenteni. Grigorij Javlinszkij, a liberális  „Jabloko” párt elnöke a budapesti Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet múlt év decemberi konferenciáján tartott előadásában azt mondta, hogy az Orosz Föderáció „voltaképp katonai körzetekként funkcionáló” 89 „szubjektumá”-nak a helyén „8-10 nagy egységet kell létrehozni, a természetes határokat figyelembe véve”. (Javlinszkij, 9) A The Economist is nyolc regionális szövetségről ír.

Oroszország az elkövetkező egy-két évtizedben önmagukban is hatalmas tartomány-államokra fog felbomlani, mely sorsot – a pekingi centrum növekvő bajaiból ítélve – feltehetően a Teng Hsziao-ping utáni Kína sem fogja tudni elkerülni. Lebegy egy 1997. januári New York-i előadásában – feltehetően nem csak azért, hogy hallgatóit kellőképpen elborzassza – Oroszország széteséséről mint valós lehetőségről beszélt. E vízió szerint „a darabokra hulló ország régiói külön-külön külpolitikai irányokba tartanának”. Úgy tűnik, ugyanaz a kényszer, amely évszázadokon keresztül valósággal a hatalmas ország fennmaradásának feltételévé tette a folyamatos expanziót, most egy ugyancsak elkerülhetetlennek tűnő implózió irányában hat. Az autokratikus hatalom, vagyis a látható kéz természetes lehanyatlásával a piac és az egyének által elsajátított normák kellene, hogy betöltsék az integráló erő szerepét. A jelek arra vallanak, hogy ez az új típusú, szerves integráció Oroszországban és Kínában vagy egyáltalán nem, vagy csak bizonyos régiókban képes kialakulni. Az oroszok és a kínaiak az elmúlt években komoly lépéseket tettek ebben az irányban, és arról igazán nem tehetnek, hogy ezzel a saját dezintegrálódásukat alapozták meg.

A birodalmi centralizmusnak az ésszerű decentralizációt lehetővé tevő tényleges föderalizmussal való felváltása Eurázsiában azért nem lehetséges, mert – Európától eltérően, de az egykori Német és Osztrák–Magyar Birodalomhoz legalábbis részben hasonlóan – a birodalmi (Oroszországban a külső után immár a belső birodalmi) keretek meggyengülése, majd szétesése – mint említettük – maguknak az állami kereteknek a széteséséhez, tehát teljes dezintegrálódáshoz vezet. Az utóbbi 2000 évben (a Csin-dinasztia óta) a kínai territórium az említett időszak 70%-ában egységes államot alkotott, 30%-ában különböző államokra bomlott. (Yan Zhu) Vagy-vagy. Azt fel lehet tételezni, hogy esetleg egyben marad, de azt semmiképpen, hogy az állami lét folytonosságának fenntartása mellett közvetlenül átalakulhat működőképes föderációvá. Ez érvényes Oroszországra is.

A Nyugat és Kelet közötti strukturális különbségeket tagadó Pavlov–Szilvanszkij a húszas években amellett érvelt, hogy „a legfőbb hatalom szétdarabolódásának történelmi folyamata” a részfejedelmi Oroszországban lényegesen eltért ugyan a Nyugat-Európában lezajlott ugyanezen folyamattól, „de csak a történelmi folyamat”. Az evolúciós folyamat azonban Oroszországban és Franciaországban „egészen azonos volt” (120). Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a középkort illetően igaza volt, de az biztos, hogy ma fordítva van. A dezintegrálódás történelmi folyamata „egészen azonos”, de az ebből adódó evolúciós folyamat iránya teljesen más. A központi hatalom erodálódása miatt létrejövő eurázsiai régiók vagy kvázi-államok közvetlenül a nemzetközi politika alanyaivá, pontosabban tárgyaivá válnak, míg a Nyugat-Európában megerősödő regionalizmus alaposan megtépázza ugyan a nemzetállam tekintélyét, de ez a már kialakult és most kialakulóban lévő nemzetek fölötti intézmények miatt nem bomláshoz, hanem egy új, civilizációszintű politikai egység kialakulásához vezet. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat Eurázsia-politikáját az elkövetkező évtizedekben az Atlanti- és a Csendes-óceán felé forduló régiók támogatása és a Nyugat-ellenes irányba elmozduló régiók fékentartása fogja jellemezni.

A Nyugatnak Kelet-Európában pontosan az orosz állam elkerülhetetlen belső összeomlása miatt kell terjeszkednie. Csak a NATO bővítése és a NATO regionális parancsnokságainak égisze alatt létrejövő együttműködési övezetek kiépítése révén valósítható meg az egykor állandó expanzióra ítélt birodalom felbomlása által elindított kaotikus folyamatok fékentartása. Az új fékentartási doktrína (akárcsak mackinderi és kennani elődje) a legteljesebb értelemben önvédelmi jellegű. Nélküle a Nyugat nem óvhatja meg legfőbb értékét: belső koherenciáját.

A Nyugat óriási esélye, hogy az állami struktúráknak a világ minden pontján kimutatható általános gyengülése és elkerülhetetlennek látszó dezintegrálódása közepette a jelek szerint egyedül képes egy teljesen új politikai szerveződési forma megteremtésére, amelynek három pillére a Nyugat civilizációs értékeinek a világban egyedülálló együttesét sajátjának tekintő individuum, az állam „saját” területe fölött gyakorolt illegitim uralma alól felszabaduló lokális állam, valamint a belső és külső békét fenntartó Leviatán. Azt ma még nem lehet megmondani, hogy a Huntington által megrajzolt civilizációs világtérkép (10. ábra) alapegységei közül a nyugatin kívül melyek lesznek még képesek arra, hogy – a dezintegrálódási folyamatokon úrrá léve – politikai értelemben is megszerveződjenek.

10. ábra: A huntingtoni világrészek. The Economist 1966. nov. 9.

Huntington, „az új Machiavelli” (Wang Gungwu) az új szerveződési formáról a következőket mondja: „A Nyugat jövője elsősorban a Nyugat egységétől függ. A kutatók a civilizációk fejlődése során megkülönböztetik a zavaros idők és az egymás ellen háborút viselő államok periódusát, ami elvezethet az adott civilizáció univerzális államának megteremtéséig, ami lehet a megújulás forrása, de lehet a hanyatlás és a bomlás előjele is. A nyugati civilizáció túljutott a háborúzó államok szakaszán, és az univerzális állam szakasza felé tart. A Nyugat nemzetállamai most még csak két fél-univerzális államot alkotnak, egyet Európában, egyet pedig Amerikában. E két entitást és az őket alkotó egységeket azonban a formális és informális intézményi kötelékek rendkívül bonyolult hálózata kapcsolja össze. A korábbi civilizációk univerzális államai birodalmak voltak. Mivel a nyugati civilizáció politikai formája a demokrácia, a most kialakuló univerzális állam nem birodalom, hanem inkább föderációk, konföderációk és nemzetközi struktúrák együttese.” (Huntington, 43)

Huntington nem túlságosan optimista. Csak annyit mond, hogy van egy esély, amit meg kell ragadni. Ez az esély a nyugati civilizáció politikai egységének, egy sajátos, új univerzális államnak a megteremtése.

Egyszóval néhány önmagában véve csekély stratégiai jelentőséggel bíró ország csatlakozása az Észak-Atlanti Szövetséghez nemcsak a letűnő mackinderi század elmaradhatatlan végakkordja, de belépő is egyben a nyugati civilizáció legnagyobb (és talán utolsó) kalandjának XXI. századi színterére.

Az írás alapjául szolgáló intézeti kutatást a budapesti Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI) támogatta.

Irodalom

Asmus, Ronald D. – Larrabee, Stephen F: NATO and the Have-Nots.  Reassurance after Enlargement. Foreign Affairs 1996, 75 (No. 6.) 13–20.

Béhar, Pierre: Une géopolitique pour l’Europe. Vers une nouvelle Eurasie? Paris, 1992, Éditions Desjonquérs. Európa és Oroszország kapcsolatáról l. 106–164.

Billington, James H: Signs of a Positive Nationalism for an Emerging Russia. IHT, 1966. jún. 20.

Fairgrieve, James: Geography and World Power. London, 1948 [1915], University of London Press.

Foucher, Michel: Fronts et frontičres. Un tour de monde géopolitique. Paris, 1991, Fayard. Az ún. Nagy-Európa felépítéséről l. 524–529. – Az Európa és Oroszország közötti partnerségről l. uő: Au-delŕ du nucléaire. L’Express, 1997. jan. 2. 72–73. – Német elemzések, nyilatkozatok ugyanerről: Dr. Heinrich Vogel: Russland als Partner der europäischen Politik, FAZ, 1996. febr. 26.; „Nicht gegen Russland”. Interjú Hans-Dietrich Genscher volt német külügyminiszterrel. Der Spiegel, 1997/3. 111–113.

Cray, Colin S: The Continued Primacy of Geography. Orbis, 1996/40., 247–259.

Haraszti, Miklós: In East European Thaw, Old Griefs Melt Away. IHT, 1997. jan. 31.

Heller, Mihail: Az orosz birodalom története. Ford. Balogh Magdolna és Páll Erna. Budapest, 1996, Osiris Kiadó – 2000.

Huntington, Samuel P: The West Unique, Not Universal. Foreign Affairs 1966. 75. (No. 6.), 28–46. L. még a The Clash of Civilisations and tbe Remaking of World Order c. kötet (New York, 1966, Simon & Shuster) A Universal Civilization? Modenization and Westernization c. (3.) fejezetet (56–78.) – Hunringtonról l. Francis Fukuyama: Still a Dangerous Place. The Wall Street Journal, 1996. nov. 15–16.; Pierre Hassner: Morally Objectionable, Politically Dangerous és Wang Gungwu (Szingapúr): A Machiavelli for Our Times. The National Interest, 1996/97 Tél, 63–73. A német kiadásról: Dietmar Herz: Kulturkampf im Jahre 2010. FAZ, 1996. dec. 17.

Javlinszkij, Grigorij: A medvevadász. Beszélő, 1997/1. – Lebegy New York-i előadásáról l. Lebegy szerint Oroszországot összeomlás fenyegeti. Népszabadság, 1997. jan. 23. – L. még: Russia’s powerful regions. The Economist, 1997. jan. 25.

Mackinder, Halford J.: The Geographical Pivot of History. Geographical Journal, 1904. 23., 421–37.

Mackinder, Halford J.: Democratic Ideals and Reality. Westport Connecticut, 1981 [1919], Greenwood Press.

Mackinder, Halford J.: The Round World and the Winning of the Peace. Foreign Affairs 1943. 21., 595–605. Miljukov, P. N.: A kultúra történetének alapvonásai. In Az orosz történelem egyetemessége és különössége. 83–110. Budapest, 1982 [I904|, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar.

Motyl, Alexander J.: Dillemas of Independence. Ukraine after Totalitarianism. New York, 1993, Council On Foreign Relations Press.

Pares, Bernard: A History of Russia. New York, 1991, Dorset Press.

Pavlov–Szilvanszkij: Feudalizmus a régi Oroszországban. In Az orosz történelem egyetemessége és különössége. 1982 [1924], 111–145.

Soljénitsyne, Alexandre: La pré-agonie de la Russie. Le Monde, 1966. nov. 27. 1.; 16.

Strabón: Geógraphika. Ford. Dr. Földy József. Budapest, 1977, Gondolat.

Sturdza, Dim. A.: Europa, Rusia si România. Studiu etnic si politic. Bucuresci, 1890, Stabilimentul Grafic I. V. Socecu.

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Magvető Kiadó.

Yan Zhu: Zhongguo hui fenli ma? (Széteshet-e Kína?) 1995. Idézi Xueming Song: Ende der Ära Deng und Chinas Einheit. Aussenpolitik, 1996/1.91.

• Játéktér [7]