Michael Marrus neves amerikai Holocaust-szakértő történész néhány évvel ezelőtt elismerően veregette meg saját és szintén a Holocausttal foglalkozó kollégái vállát. Vélekedése szerint az elmúlt két évtizedben a Holocaust olyan sajátos, új tudományterületté vált, ahol más korszakok szakértő történészei is otthon érezhetik magukat. Azonos forráskezelés, metodológia jellemez minket, Holocaust-szakértőket, akik tudatosan pontos módszertannal nem szűk, hanem széles, nagy problémaköröket felölelő kérdésekre keressük a válaszokat – dicsekedett M. Marrus.[1]
A terminológiai viták arról, hogy mi a jó meghatározás: Holocaust, Soá, Judeocidum, Génocide des juifs, éppen úgy hozzájárultak a Holocaust- szaktudomány fejlődéséhez, mint a zsidó Vészkorszak összehasonlítása más korokban, más rendszerekkel elkövetett tömeggyilkosságokkal.[2] Éles és igen termékeny viták folynak a Holocaust szakértői között arról is, hogyan ítéljék meg a nácikkal kooperáló (kollaboráló) Zsidó Tanács-(Judenrat-) vezetőket[3]; hogy vajon csak a varsói gettóban 1943 tavaszán fegyvert ragadó cionista fiatalok tekinthetők-e ellenállóknak, vagy azok is, akik bármilyen módon, például élelmiszer-csempészéssel, tanítással, a zsidó vallási és kulturális szervezetekben végzett illegális munkával segítettek megőrizni az üldözöttek emberi méltóságát, társadalmi kohézióját.[4]
Szakmai szempontból komoly eredményeket hozó vitákat folytatnak egymással az úgynevezett intencionalisták, vagyis azok a történészek, akik szerint Hitler és hívei már az első világháborútól kezdve tudatosan törekedtek valamennyi európai zsidó fizikai kiirtására, és a funkcionalisták, akik szerint a nácik csak fokozatosan, mintegy rendszerük belső logikájától hajtva taktikázták bele magukat egy olyan zsákutcába, amelyből 1941-ben már nem láttak más kiutat, mint a Holocaustot.[5] Amikor 1996 márciusában New Yorkban megjelent Daniel J. Goldhagen könyve[6], a Holocaustról szóló művekkel már szinte túltáplált könyvpiacon valóságos bombaként robbant. A napisajtóban, a rádióállomások és tévécsatornák hullámhosszán hetekig, ahogy mondani szokták, „a vízcsapból is” Goldhagen folyt. A tekintélyes washingtoni Holocaust Memorial Museum már április elején félnapos konferenciát szervezett a könyvről, a vitát a CNN élőben közvetítette. A vitában olyan „nagyágyúk” szedték ízekre a Harvard Egyetem fiatal, könyve megjelenésekor 36 éves (egyébként hozzáértő hölgyek szerint rendkívül jóképű[7]) oktatójának művét, mint Konrad Kwiet, Yehuda Bauer, Christopher Browning, Hans-Heinrich Wilhelm, akiknek publikációs listája, kis túlzással, egyenként is hosszabb, mint maga a vitatott mű.[8]
Mint az egyik résztvevő később megállapította, ez a vita ismét éles fényt vetett arra a szakadékra, ami az „akadémiai történelem” és a „népszerű történelem” között húzódik, valamint azokra a szenvedélyekre, amelyek a Holocaustról szóló vitákat kísérik.[9] Peter S. Schommer (Norwich University) egyenesen azt a kérdést lőtte föl az Internet igencsak bőséges Goldhagen-centrumába, hogy valójában mi is a történész feladata: pusztán kutatástámogató pénzeket gyűjteni, néhány egyetemistát tanítani és obskúrus, gyakran olvashatatlan könyveket írni?[10]
Kívülállók, „civilek”, vagyis nem Holocaust-szakértő történészek talán nehezen is értették, értik, mi háborította annyira föl e szakma nagy öregjeit. Nem zárható ki az a feltételezés, hogy bírálói egy részében az őszinte irigység is munkált. Mások hosszú évtizedekig dolgoznak, kutatnak a levéltárakban, komoly, nagy munkákat írnak, ezeket néhány száz, jó esetben néhány ezer példányban kiadják, a kollégák közül néhányan elismerő vagy bíráló recenziókat írnak, és vége. Goldhagen viszont hetek alatt híres lett, és ami Amerikában az esetek nagy részében ezzel együtt jár: gazdag is. Könyvét az angolszász nyelvterületen vásárolták, mint a cukrot, német kiadásából pedig 1996 végéig már több mint 160 ezer példányt adtak el. A piaci siker magyarázatát csak találgathatjuk. Bizonyosan nem ártott Goldhagen anyagi helyzetének a médiák figyelme, a bírálatok sortüze és Goldhagen riposztjainak sorozata. 1996 szeptemberében a szerző Németországban nagy sikerű előadókörúton vett részt, a német és osztrák tévé- és rádióállomások riporterei valósággal üldözték Goldhagent, aki sorozatban adta is nyilatkozatait. Könyvét nyilván megvették azok, akik elhitték neki, végre megtalálta a Holocaust „okát”, és azok az 1945 után született németek is, akik szüleik, nagyszüleik generációjával akartak még egyszer leszámolni.
Szakmai szempontból ugyanakkor kissé érthetetlen az az elementáris felháborodás, csikorgó düh és bírálat-sortűz, ami az ifjú Holocaust- történészre zúdult. Goldhagen ugyanis semmi újat nem mondott, csak éppen régi intencionalista tételeket melegített föl a német történelmi fejlődés egyedülállóan különös voltáról (ez volt a hajdani német különút [Sonderweg]-elmélet), és tálalta a maga szerénynek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető stílusában.[11] D. J. Goldhagen nem vitatkozik, nem cáfolja azoknak az állításait, akikkel nem ért egyet, pusztán kijelenti, hogy tévednek, történelmet hamisítanak.[12] Goldhagen az ótestamentumi próféták dühével támad azokra a történészekre, akik más véleményen vannak mint ő, abban is hasonlítva a prófétákra, hogy ő is inkább csak ismételgeti, de nem bizonyítja állításait.[13] Egyik kollégája művéről megjegyzi: „történeti munkának nem tekinthető”[14] – amiben lehetséges, hogy igaza van, de a minimális szakmai tisztesség szerint ilyen súlyos vád esetében legalább néhány idézettel, elemzéssel ezt az állítást alá kellene támasztani. Az alábbiak jobb megértéséhez nem árt tudni: D. J. Goldhagen a mai Holocaust-szakirodalomban nem eretnek téziseket terjesztett elő, ő olyan a történészek között, mint az a csillagász, aki ma előállna azzal: „rájött”, hogy a Nap forog a Föld körül. Goldhagen Sonderweg-tézisét már jó néhány évtizeddel ezelőtt sokan, meggyőzően cáfolták.[15]
Goldhagen állításai – I.
Minden német antiszemita
Goldhagen azt állítja már könyve bevezetőjében, meg tudja magyarázni, miért történt a Holocaust. Szerinte saját édesapján[16] kívül eddig erre a kérdésre senki sem tudott megfelelő választ adni. Némi túlzással azt is mondhatnánk, a papának, Erich Goldhagennek „köszönhető”, hogy D. J. Goldhagen megírta ezt a könyvet. Apjának, tanítójának ajánlja művét, és neki is köszöni meg, hogy megírhatta.[17] Bevezetőjében maga is elismeri, hogy bár apja nem publikált túl sokat (a hálás fiú mindössze két Holocaust- tárgyú cikkét tudja idézni), de közös munkahelyükön, a Harvard Egyetemen tartott előadásaiban a fia könyvének alapötletét alkotó tézist előadta, és erről a témáról sokat beszélgetett fiával.[18]
D. J. Goldhagen saját könyvét az egész eddigi Holocaust- szakirodalom radikális revíziójának tartja.[19] Arra a kérdésre, hogy miért ölték halomra a németek a második világháború idején a zsidókat – (Erich) Goldhagen válasza: azért, mert tömeggyilkos indulatoktól eltelt antiszemiták voltak. Kivétel nélkül minden német több évszázados, „démoni”, „eliminációs” antiszemita kultúrát szívott magába már az anyatejjel, ennek a kultúrának a termékei, neveltjei öldököltek a haláltáborokban, a megszállt kelet-európai területeken és a hátországban is – ismételgeti könyvében D. J. Goldhagen. Édesapja „felfedezését” olyan fontosnak érzi, hogy önmagát ismeretlen törzset (ti. a vad, zsidófaló germánok törzsét – K. L.) fölfedező antropológushoz hasonlítja.[20]
Bizonyos, hogy D. J. Goldhagen hisz abban, hogy – édesapja útmutatását követve – valóban „fölfedezte” a Holocaustot „okozó” német antiszemitákat, de mint azt alább bizonyítani fogjuk, ő inkább hasonlítható ahhoz a sivatagi vándorhoz, aki a végső kimerültség, a szomjhalál határán oázist vizionál a láthatáron.
Goldhagen szemantikai újítása: könyvében szinte soha nem használja a „náci”, „fasiszta” szavakat, mindig csak németekről ír. Ő ott is németet, Németországot akar mondani, ahol a korabeli dokumentumokban náci vagy náci birodalom van.[21] Goldhagen legszívesebben átírná Chaim Kaplan híres varsói gettónaplóját is. Azokon a helyeken, ahol (Goldhagen őszinte bánatára) Kaplan „nácikról” ír, szerzőnk megjegyzi: „Kaplan »náci« szóhasználatát »németnek« kéne olvasni.”[22]
Azt, hogy a német társadalom már a kora középkor óta alapvetően antiszemita volt, először be kéne bizonyítani. D. J. Goldhagen ezzel szemben ezt először leszögezi, majd újra és újra elismétli.[23] Maga is bevallja, hogy ebben a témakörben nem végzett önálló kutatásokat, pusztán a német antiszemitizmus történetével foglalkozó szakirodalomban tallóz. Idézve azokat a megállapításokat, amelyek – látszólag – őt igazolják, elhallgatva mindent, ami fő tézisét cáfolhatná.
Goldhagen abból indul ki, hogy valaki vagy antiszemita, vagy sem.[24] Sajátos érvelése szerint: aki pedig antiszemita, az – legalábbis potenciálisan – gyilkos is, vagy bármikor az lehet belőle. Gyanítható, hogy Goldhagen azt remélte, könyve olvasói nem ismerik Jakob Katz professzor európai antiszemitizmus-történetét.[25] Katz professzor, ellentétben Goldhagennel, nem csak a német antiszemitizmusról ír, monográfiájában széles európai körképet fest a különféle antiszemita irányzatokról, mozgalmakról, ideológiákról. Goldhagen, Katz professzorral ellentétben, ingerülten utasítja el még a gondolatát is annak, hogy az antiszemitizmusnak lehettek, lehetnek zsidó „okai” is: zsidó elzárkózás, vallási intolerancia, zsidó térhódítás a gazdaságban, kultúrában, túl gyors, túl lelkes asszimiláció, zsidók túlreprezentáltsága a baloldali politikai pártokban és a szakszervezetekben stb.[26]
Goldhagennek nincs válasza a legfontosabb kérdésekre: ha Németországban valóban olyan iszonyatos erejű, minden társadalmi réteget, osztályt átható antiszemitizmus volt, mint állítja, akkor miért emancipálták a zsidókat? Ha tombolt a mindennapi életben is az antiszemitizmus, a zsidók miért maradtak Németországban? Némi tündöklés után az antiszemita pártok miért tűntek el a politikai színpad süllyesztőjében? Goldhagen nem említi, hogy a századforduló tájékán Németországban a leghatalmasabb tömegpárt a szociáldemokratáké volt, a német munkások millióira nem hatott a völkisch [népiesch] antiszemita ideológia és propaganda. Az antiszemitákra viszont annál inkább az, hogy 1890–1914 között a Reichstagba beválasztott 58 zsidó képviselő közül 39 a szociáldemokrata párt tagja volt.[27]
Goldhagen óvakodik attól, hogy a poszt-emancipációs korszakról, a zsidók integrálódásáról, gazdasági, politikai, kulturális sikereiről bármit is mondjon.
Annak ellenére, hogy a zsidók számaránya 1871–1933 között soha nem haladta meg a lakosság 1,09%-át (1933-ban kb. 500 000 zsidó élt Németországban), az egyetemi oktatók 12%-a volt zsidó, az antiszemiták pedig számon tartották azt is, hogy a professzori kar 7%-a kikeresztelkedett zsidó volt. Míg az elsősorban nagyvárosokban koncentrálódó, külsejükben, öltözködésükben is a tömegbe olvadó zsidókkal az átlag németeknek az ország jó részén egyszerűen nem is volt alkalmuk találkozni, a német kultúrát a zsidóktól féltő antiszemiták arra is figyeltek, hogy például 1931- ben 234 német színházigazgatóból 167 volt zsidó, mások pedig az első világháború után azon háborogtak, hogy 150 berlini nagybank-tulajdonos közül csak 11 volt nem zsidó.[28] Németország, ellentétben Goldhagen állításával, szellemi és politikai téren nyitott társadalom volt, amelyet a magas fokú vallási tolerancia jellemzett. Einstein, Ballin, Zweig, Rathenau és több százezer, kevésbé híres, de a középosztályba integrálódott német zsidó is jól tudta, jobban élnek az első világháború előtti Németországban, mint Anglia kivételével bárhol másutt Európában. Az Amerikai Egyesült Államokban Goldhagen saját egyetemén, a Harvardon és még számos más felsőoktatási intézményben az első világháború előtt és még jóval utána is nyílt kvótarendszer (numerus clausus) volt érvényben. Zsidók bizonyos lakókörzetekben nem vásárolhattak lakást maguknak, voltak üdülőhelyek, ahol nem nyaralhattak, mindennaposak voltak a munkahelyi diszkriminációk, gyakoriak az utcai atrocitások, zsidóverések, zsinagóga- és temetőrongálások. A Ku-Klux-Klan a feketék, katolikusok és zsidók elleni hadjáratában több, igen népszerű déli politikus támogatását élvezte.[29]
Igaz, hogy Marxtól Wagnerig igencsak imponáló hosszúságú névsort lehetne összeállítani a német antiszemitákról, de Hegel, Lessing, Schelling, Goethe, Mommsen, Humboldt, Virchov, Engels, Thomas Mann, Max Weber (a sort folytathatnánk) viszont nem volt antiszemita.[30] Nem csak a völkisch ideológiának, a nacionalista, rasszista, antiszemita nézeteknek voltak széles tömegek a hívei, de volt és erőteljesen hatott a német liberális tradíció, az alpári antiszemitizmussal szembeni konzervatív – és a keresztény – humanizmus is.
Goldhagen túlságosan tágan határozza meg, ki tekinthető antiszemitának; ezért habozás nélkül megteheti, hogy „leantiszemitázza” mindazokat, akik Németországban 1928-ban a kelet-európai zsidók (szegény, munkanélküli, galíciai, ortodox, kaftános, jiddisül beszélő emberekről van szó) bevándorlásának korlátozását javasolták.[31] Arról, hogy ugyanezt javasolták a legtöbb európai országban és az Egyesült Államokban is, hogy sok zsidó vallási és politikai vezető is viszolyogva tekintett „elmaradott”, „túlságosan vallásos” hitsorsosaira, Goldhagen nem vesz tudomást.[32]
D. J. Goldhagen bírálói elsősorban azt emelték ki, hogy könyve módszertani szempontból ahistorikus, a komparatisztika teljes hiánya jellemzi.[33] Robert Wistrich bírálatában kiemelte: Ausztriában 1914 előtt is jóval erőteljesebb volt az antiszemitizmus, mint Németországban; Bécsben 1897-től 1914-ig Karl Lueger antiszemita polgármester, egyébként Hitler egyik példaképe, igen népszerű volt. Az 1911-es választásokon az osztrák szavazók kétharmada olyan pártokra szavazott, amelyek programjában antiszemita pontok is voltak. A Dreyfus-ügy egész Franciaországot megrázta, Romániában, Oroszországban a zsidókat szisztematikusan üldözték, gyakoriak voltak az iszonyatos pogromok. Az osztrák antiszemitákról azért (is) kellett volna D. J. Goldhagennek írnia – jegyezte meg R. Wistrich professzor –, mert bár az osztrákok 1938 után a náci Harmadik Birodalom lakóinak mindössze 8%-át alkották, de közülük került ki az SS tagjainak 14, a haláltáborok személyzetének 40, Adolf Eichmann különítményének pedig 70%-a.[34]
Természetesen nem véletlen, hogy Goldhagen gondosan elkerüli a németországi antiszemitizmus összehasonlítását a más országokban tomboló antiszemitizmussal. Ha megtenné, be kéne ismernie, hogy 1933 előtt Európában távolról sem Németország volt a legantiszemitább ország. Ha viszont ezt beismerné, akkor azt is el kéne ismernie, hogy könyve fő érve: minden német antiszemita, tehát (potenciális) gyilkos, tehát ezért „történt” a Holocaust, nem állja meg a helyét.
Maga Adolf Hitler, még a Mein Kampfban is arra panaszkodott, hogy 1918-ban Németországban „tervszerű antiszemitizmusról még egyáltalán szó sem lehetett. Élénken emlékszem még azokra a nehézségekre, amelyekbe az ember beleütközött, ha csak az ajkára vette a zsidó szót. Vagy buta bámulat tárgya volt, vagy pedig heves ellenállásra bukkant.”[35]
Ellentétben azzal, amit Goldhagen állít, Németországban a gazdasági világválság előtt azok a pártok, amelyek programjuk középpontjába a zsidókérdést állították, soha nem szerezték meg a szavazatok jelentős részét. Az sem bizonyítható, hogy 1930–1932 között a náci pártra azért szavaztak milliók, mert antiszemita (is) volt.[36] Mindaz, amit Hitler a zsidókról, a fajok egyenlőtlenségéről, az eugenetikáról és a németeket megillető élettérről mondott, más és más hangszerelésben számos európai országban sem volt népszerűtlen, csak éppen az ilyen nézetekben mindig az adott nemzet, mondjuk az angol vagy a francia jelent meg a legcivilizáltabb, a legnagyszerűbb, a felsőbbrendű faj reprezentánsaként.
Különbséget kell tennünk – és ezt Goldhagen elmulasztja megtenni – aközött, amit Hitler a nyilvánosság előtt mondott, és aközött, amit valójában gondolt, amire törekedett. Senki sem beszélt többet a béke fontosságáról, mint Hitler (1939-ig). Hitler egyik fontos törekvése éppen az volt, már politikai karrierje kezdetétől, 1920-tól, hogy a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártot ne „csak” antiszemita pártnak tartsák az emberek. Hitler a tömegeket nem a zsidók szidalmazásával nyerte meg, hanem azzal, hogy mindenki másnál hatásosabban tudott a nemzeti érzelmekre hatni. A versailles-i békediktátum igazságtalan voltát ő is joggal bélyegezhette meg, ennek alapján léphetett föl mint a népek egyenlőségének (elsősorban a germánokénak) bajnoka, hirdethette, hogy minden népnek, így a németnek is joga van egy államban élni. Hitler harcot hirdetett a kapituláns politikusok ellen, akik megosztják a népet (pártoskodnak, mai szóhasználattal), és el tudta azt is hitetni, a nácik uralma új nemzeti ébredést, összefogást jelent majd, és persze mindenkinek lesz munkája. A tőke termelni fog, a harácsolókat, spekulánsokat megbüntetik, a fiatalságot nem hagyják magára, célt, értelmet adnak mindenki életének. Hitler természetesen nem feledkezett meg arról sem, hogy az átlagpolgár minden korban vágyik arra, hogy erős katonaság védje országa határait, a keménykezű rendőrség pedig életét és vagyonát.[37]
A parlamenti választási kampányok alatt a náci párt propagandájában a zsidókérdés távolról sem volt központi téma. Hitler nagy szónoklataiban, főleg ha alsó- középosztálybeliekből állt hallgatósága, alig említette a zsidókat. 1930 őszén a Times-nak adott, feltűnést keltő interjúban határozottan leszögezte: a náci mozgalom szigorúan szervezett, és „elítéli az erőszakos antiszemitizmust”. Fő jelszavuk, hangoztatta Hitler: „Németország a németeké!” és minden attól függ, a zsidók hogyan viszonyulnak ehhez. „Semmi kifogásunk sincs a tisztességes zsidók ellen” – mondta Hitler.[38]
Goldhagen nem képes bebizonyítani, hogy félmillió zsidó létezése Németországban minden német mindennapi, legfőbb problémája volt. Amikor 8 millió náci párttagról beszél,[39] három fontos tényt elmulaszt közölni: 1. nem csak antiszemiták csatlakoztak a náci párthoz, bár igaz, a párt antiszemitizmusa nem is zavarta ezeket az embereket; 2. 1929-ben még mindig nem érte el az NSDAP taglétszáma a 100 000 főt, 1933-ban, a hatalomra jutás évében jutottak el a 850 000-es taglétszámhoz, és a 8 milliót csak 1944-ben érték el. 3. A nácik még az 1933. márciusi, tehát Hitler kancellári kinevezése után két hónappal tartott választásokon is csak a szavazatok 43,9%-át szerezték meg.[40]
Goldhagen nem tárgyalja érdemben azokat a különleges okokat, fontos történelmi és politikai eseményeket, amelyek hozzájárultak az antiszemitizmus világméretű megerősödéséhez, tömegmozgalommá válásához az első világháború alatt és a világháborút közvetlenül követő években. Németországban is a háborús vereségre kézenfekvő magyarázatnak látszott a világméretű zsidó-bolsevista-plutokrata összeesküvés. A bolsevik forradalmárok között éppen úgy, mint a magyarországi, németországi elvbarátaik soraiban, túl sok zsidó származású volt ahhoz, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című brosúra ne tűnjön beteljesülő próféciákat tartalmazó írásműnek. Az első világháborúban az Amerikai Egyesült Államok kivételével még a győztes nagyhatalmak is meggyengültek, a liberális, demokratikus ideológiákból világszerte milliók ábrándultak ki. Bizonyos, hogy Hitler a gazdasági világválság nélkül, a háború előtti, viszonylag stabil, wilhelmiánus Németországban soha nem került volna hatalomra.
Azok a történészek, akiket fentebb intencionalistáknak neveztem, azon a véleményen vannak, hogy Hitler már 1918–1919 tájékán elhatározta, amint módja nyílik rá, valamennyi zsidót megöleti. Goldhagen ezen a téren sem állít semmi újat, amikor mint bizonyítható tényt közli, 1920. augusztus 13-ától Hitler csak a halált tartja a zsidók számára az egyetlen megfelelő büntetésnek.[41] Azt természetesen senki sem tudhatja, hogy Hitler pontosan mikor döntött az európai zsidók fizikai megsemmisítése ügyében. De azt igen, hogy 1933-ban még kijelentette: boldogan adna valamennyi német zsidónak hajójegyet és ezer márkát, csak fogadják be őket az amerikaiak.[42]
„Hitler, aki meg akarta ölni a zsidókat” – veti oda Goldhagen[43], mit sem törődve azzal, hogy bizonyítani, okmányokkal, adatokkal, ezt csak 1941 második felétől tudjuk, de a vitatott szövegkörnyezet időpontjában (1928) még több mint valószínű, hogy „csak” kivándoroltatni akarta a zsidókat, vagy legalább jogaikat korlátozni.
Goldhagen nemcsak az 1933 előtti németországi antiszemitizmus erejét, tömegbefolyását túlozza el a végletekig, hanem a nácik hatalomra jutása utáni időszak zsidópolitikájával kapcsolatban is rendszeresen él az elhallgatás, torzítás módszerével. Elhallgatja, hogy 1933. április 1-jén, amikor Göbbelsék eredetileg „örök időkre” meghirdették a zsidó üzletek bojkottját, éppen azért, mert az átlag német vásárlók igen kedvezőtlenül reagáltak (mármint a nácik szemszögéből), a bojkottot egy nap után le kellett fújniuk. A német vásárlók, annak ellenére, hogy a Dávid-csillaggal megjelölt zsidó üzletek előtt SA-terrorlegények álltak „őrséget”, és zaklatták az üzletekbe betérőket, igen sok városban egyszerűen semmibe vették ezeket az antiszemitákat.[44] Források, dokumentumok sokasága bizonyítja, hogy a nácik milyen sok nehézséggel találták magukat szembe, amikor megpróbálták a zsidók és „árja” vásárlóik közötti (gazdasági) kapcsolatokat szétszakítani. Komoly vidéki körzetekben a hagyományos árufelvásárló, hitelnyújtó kapcsolatok szívósan tovább éltek, sok helyen egészen 1938-ig. Nyilvánvaló, hogy az ellenséges hivatalos antiszemita politikával szemben a zsidó kereskedők ideig-óráig olcsóbb áraikkal is megtarthatták vásárlóik jó részét.[45]
Goldhagen a könyve borítólapján szereplő fényképpel kapcsolatban is csak annyit közöl, hogy 1935. augusztus 15-én Berlinben készült, és egy antiszemita tömeggyűlést ábrázol. Azt már elmulasztja hozzáfűzni, hogy ezt a gyűlést tömegek hagyták el, így juttatva kifejezésre felháborodásukat Julius Streicher és a hozzá hasonlóan alpári stílusban „zsidózó” szónokok teljesítményével kapcsolatban. Sokan maradtak ugyan, de jó részük undorát, megvetését csak azzal tudta kifejezni, hogy nem tapsolt a gyűlés végén. Tudjuk, hogy Streicheréket rendkívül zavarta, hogy csak milyen kevesen és ők is milyen halkan tapsoltak.[46]
Goldhagen azt is elhallgatja, hogy 1935–1936-ban, az első antiszemita hullám csillapodtával sok ezer zsidó „hazatért” Németországba, többek között a francia, belga, angol, amerikai stb. antiszemiták elől is menekülve.
Ha minden német vad, zsidógyűlölő antiszemita volt, akkor nem érthető, mi szükség volt 1935-ben a nürnbergi „fajvédő” törvények meghozatalára? Miért kellett törvénnyel tiltani a zsidók és nem zsidók közötti szexuális kapcsolatot, ha minden német már az anyatejjel magába szívta a zsidók gyűlöletét? Goldhagennek arra sincsen meggyőző magyarázata, miért vártak 1935-ig a nácik a fajvédelmi törvény meghozatalával és 1938-ig a zsidó vagyonok „árjásításával”.
Goldhagen meghamisítja az 1938. november 9–10-i „kristályéjszaka” történetét is. E hatalmas pogrom előzményei közül elhallgatja – többek között – azt a fontos tényt, hogy amikor 1936 februárjában Svájcban egy fiatal zsidó meggyilkolta Wilhelm Gustloff náci vezetőt, a nagy sajtókampány ellenére a tömegek közömbösen fogadták a hírt. A berlini olimpia évében a hatóságok amúgy sem engedélyeztek semmiféle tömegmegmozdulást. 1938 novemberében, ellentétben Goldhagen állításával, az égő zsinagógák, kirabolt üzletek látványa az emberek többségét felháborította. A pogrom pedig egyáltalán nem volt spontán, hanem a náci párt által szervezett „Judenaktion” volt.[47]
A Berlinben akkreditált diplomaták, a berlini amerikai követ és a brit ügyvivő a frankfurti brit és a lipcsei amerikai konzul egyaránt azt jelentették, hogy országszerte általános a felháborodás, az emberek elítélik a nácik vandalizmusát.[48] Magyar diplomaták ugyanezt tapasztalták: Ghyczy Jenő, a berlini magyar követség tanácsosa 1938. november 22-én kelt jelentésében írja, hogy a birodalmi kormányon belül „…a zsidókérdés megoldásának november 10-i módja tárgyában nagy nézeteltérések lehettek. Ennek leszűrődése az a tünet, hogy alig van német ember, akivel az utóbbi napokban beszélgettünk, aki a november 10-i boltrombolásokat a legélesebb hangon ne ítélte volna el.”[49] Goldhagen nem idézi a Birodalmi Propaganda Minisztérium 1938. november 24-i, bizalmas utasítását sem, mely megállapította, hogy a német közvélemény többsége még nem eléggé antiszemita, és sajtókampánnyal „fel kell világosítani”.[50]
A kristályéjszaka leírásakor Goldhagen is kénytelen elismerni, hogy a lakosság jelentős része a „féktelen brutalitást” elítélte.[51] De ez nem zavarja abban, hogy másutt ne állítaná: minden német minden brutalitásra képes, szadista tömeggyilkos volt 1945 előtt.[52] A valóságban a németek jelentős része közömbösen, részvétlenül nézte, amint a zsidókat fokozatosan, „törvényes” módszerekkel kirekesztik a gazdasági és társadalmi életből. Nem sokan törődtek azzal sem, hogy évente több tízezer zsidót „sikerült” kivándorlásra kényszeríteni a náciknak Németországból, összesen 360 000 embert. De óriási különbség van nem sajnálkozni azon, hogy a szomszédos zsidó boltos családostul kivándorol, vagy aktívan részt venni boltja lerombolásában, kirablásában, családtagjai véresre verésében, lánya megerőszakolásában.[53]
Ellentétben azzal, amit Goldhagen állít, Luther Mártontól Hitleren keresztül nem vezetett nyílegyenes út Auschwitzig. A nácik zsidópolitikájukat is habozva, eleinte óvatoskodva, a kül- és belpolitikai erőviszonyokra és a tömegek hangulatára nagyon is figyelve alakították. Hitler hol csak az Ostjuden (keleti zsidók) kiutasításáról, gyakrabban valamennyi zsidó kiűzéséről beszélt. 1928 decemberében még azt mondta, hogy a zsidókat csak mint idegeneket tűrik meg Németországban. Ami a legfeltűnőbb: a náciknak részletesen kidolgozott agrár- és külpolitikai programjuk volt már az 1920-as évek végén, de nem volt zsidóprogramjuk. Mindennek óriási szakirodalma van.[54] Csak egy, de jellemző epizódot kiemelve: 1939. szeptember 9-én Van der Venne Arnold bécsi magyar főkonzul hosszabb, „bizalmas” jelzésű jelentést írt Csáky István külügyminiszternek. Jelentése elején (ha nem „csak” osztrákokról írna, Goldhagen is felhasználhatná…) megállapítja: a zsidóellenes hangulat napról napra fokozódik Bécsben. „Most nem a nemzetiszocialista párt által szervezett zsidóüldözés ütötte fel újra fejét, hanem az utca közönsége spontán nyilvánította gyűlöletét a zsidósággal szemben” – írja a főkonzul – majd beszámol arról is, a bécsi Gestapo főnöke közölte vele: „…a legszigorúbb utasítást kapta, hogy személyes felelőssége mellett mindenféle zsidóellenes tüntetést stb. akadályozzon meg. Amennyiben a párt köréből egyesekről megállapítaná, hogy azok ily tüntetések szervezését előkészítenék, tekintet nélkül az illető személyére vagy állására, azonnal tartóztassa le… Ez utasításról úgy látszik a zsidóság is valami értesülést szerezhetett, mert az utóbbi időben körükben mutatkozó nagy idegesség és félelem, mely főleg az ország területéről való menekülés iránti igyekezésben nyert kifejezést, tegnap óta némileg enyhült.”[55]
Goldhagen először „szisztematikus eliminációs” náci zsidó politikáról beszél már az 1933–1938 közötti időszakban,[56] majd egy oldallal később maga is elismeri, hogy a zsidók elleni, társadalmi méretű támadás koordinálatlan volt.[57]
Arról, hogy a németek hogyan reagáltak a zsidókkal kapcsolatos náci politikára, már Goldhagen előtt is sokan írtak. Pontos választ természetesen nem lehet erre a kérdésre adni, mivel elérhető forrásaink e téren igen szűkösek; sok esetben, például a Gestapo és más hivatalos szervek „hangulatjelentései” pedig elfogultak, torz képet adnak. A szakirodalomban általában a német közvélemény reagálását a zsidóüldözésekre az „apatikus”, „közömbös”, „részvétlen” jelzőkkel írják le. Ennek magyarázatául nemcsak az 1933 után egész Németországot elöntő hivatalos, antiszemita propagandát veszik figyelembe, hanem azt is, hogy a náci terror idején sokan és jogosan félhettek szolidaritásukat nyilvánítani az üldözöttekkel.
Goldhagen diadalmasan hivatkozik arra, hogy németek tíz- és százezrei tüntettek, harcoltak a rendszer ellen, még 1933 előtt.[58] Goldhagen nem látja, hogy volt némi különbség a demokratikus weimari Németországban a rendszer ellen tüntetni, és ugyanezt, mondjuk, 1938-ban megkísérelni. Amikor pedig mégis ír az egyetlen olyan alkalomról, amikor letartóztatott zsidók érdekében több ezer ember vonult az utcára, egyszerűen meghamisítja az adatokat. Goldhagen szerint 1943. február 27-én, miután előző éjjel letartóztatták Berlinben azokat a zsidókat, akiknek „árja” feleségük volt, 6000 feleség az utcára vonult, tüntetett.[59] A valóságban „csak” 2000 feleség tüntetett, de velük együtt felvonult 4000 szimpatizáns is.[60]
A náci vezetőket egyébként rendkívül zavarta, hogy milyen sok német próbált meg zsidó barátai, kollégái, ismerősei érdekében közbenjárni. Hitler 1942. január 23-án (a wannseei konferencia után három nappal!) bizalmasai (Lammers, a kancellária vezetője és Himmler SS- Führer) körében arra panaszkodott, hogy ha fölveti, hogy a zsidókat el kéne „szállítani”, [vagyis deportálni Németországból – K. L.] a „…polgárság egészen boldogtalan” lesz, és azt kérdik: „Mi lesz velük?” [ti. a zsidókkal – K. L.].[61] Himmler 1943. október 4-én, Posenban tartott egyik beszédében azt állította, hogy jönnek a németek, „mind a 80 millióan”, és mindegyiknek van legalább egy tisztességes zsidója. Két nappal később, egy másik beszédében pedig arra emlékeztette hallgatóságát, hogy milyen sokan, „még párttagok is” könyörögtek neki, kímélje meg zsidó barátjukat. Ezek az emberek, dühöngött Himmler, általában elismerik, hogy a zsidók bűnösök, de saját ismerősükről azt állítják, hogy tisztességes ember. Himmler szerint, ha összeadnánk, hogy hány zsidót minősítettek becsületesnek, tisztességesnek a németek, kiderülne, hogy több rendes zsidó van, mint ahányan összesen élnek Németországban.[62]
Goldhagen közli ugyan, hogy a második világháború idején Németországban kb. 10 000 zsidót bújtattak németek, de ezt az igazán tekintélyes számot ő kevesli, és mint a németek antiszemitizmusát bizonyító adatot közli.[63]
Goldhagen nem érti a totalitárius rendszer lényegét sem: úgy tesz, mintha komolyan gondolná, hogy semmiféle komolyabb kockázattal sem járt a nácikkal szembeszállni. Raul Hilberg említi dr. Kurt Prelle NSDAP- tag, polgári foglalkozása szerint jegyző esetét. Prellét 1938-ban pártbíróság elé állították, mert felesége, egyébként férje tudta nélkül, egy zsidó üzletében 10 pfennigért bélyeget vásárolt. Prellét kizárták a pártból, és Hitler helyettesének, Rudolf Hessnek a kívánságára eltiltották foglalkozása gyakorlásától is, mert ügye vizsgálata során kétségek merültek föl, hogy minden körülmények között kész-e a Nemzeti Szocialista Államot támogatni és védelmezni.[64]
Goldhagen általános szolidaritást, tettekben megnyilvánuló ellenállást vár a németektől akkor is, amikor (különösen 1939–1945 között) ez komoly veszélyekkel járt. Nem érti, hogy az emberek zöméből hiányzik a halálmegvető bátorság, de még állásuk védelmében is sokan választhatták a passzivitást.[65]
1941-ben kb. 200 000 zsidó élt a náci Harmadik Birodalomban. Amikor 1941 őszén a sárga csillaggal megbélyegzett embereket elkezdték deportálni, az akciókat éjjel, kora hajnalban, a legnagyobb titokban hajtották végre. Ha minden német vad, szadista antiszemita volt, nehezen érthető, a hatóságok miért nem fényes nappal, nagy sajtókampány keretében „zsidótlanították” Németországot? Shlomo Frank, a lodzi gettó egyik rabja, 1941. október 23-án frankfurti zsidókról ír, akik aznap érkeztek a gettóba. A német zsidók valamennyien jól voltak, vidám „salommal” köszöntötték a helybélieket, és arról is beszámoltak, hogy német szomszédaik süteményt és más élelmiszereket hoztak nekik, amikor megtudták, hogy deportálják őket.[66] A frankfurti zsidók „vidámságának” több oka is lehetett: fogalmuk sem volt arról, hova érkeztek, és minden bizonnyal az úton német őreik sem zaklatták őket. Shlomo Frank október 28-án arról írt naplójában, hogy Kölnből kapott levelet. Ismerőse értesítette, hogy el kell hagyniuk „hazájukat” (eredetiben: Heimat). Ismerőse a helyi lakosságról pedig csak annyit jegyez meg: „Nagymértékben szimpatizálnak velünk.”[67]
Ha a zsidók lemészárlása széles körű társadalmi támogatást élvező politika volt, miért kellett a különféle náci hatóságoknak valóságos kódolt nyelvet használni, amikor erről volt szó („védőőrizet” – letartóztatás helyett, „különleges bánásmód” – kivégzés, megölés szinonimájaként)?
Vannak Goldhagennek igen élénk fantáziára valló ötletei is. Amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy Hitler a keleti megszállt lengyel területeken élő többmilliós zsidó népesség lemészárlására miért nem adott utasítást 1941. június 22. előtt, azt írja, hogy a Führer félt, ez esetben a zsidó-bolsevista Oroszország háborút indítana.[68] Szerzőnk ebben az esetben sem közli, hogy ez csak az ő fejében megszületett kutatási hipotézis, nem okmányokkal, adatokkal bizonyítható tény. Mindannak alapján, amit a sztálini rendszerről tudunk, meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy lengyel zsidók lemészárlásának hírére Moszkva megindította volna a Vörös Hadsereget. Ráadásul Goldhagen megint egyszer komoly mennyiségű szakirodalmat söpör félre, melynek képviselői igen meggyőzően érvelnek amellett, hogy 1941 első felében Hitler még a lengyel zsidók keletre történő kitelepítését és nem lemészárlását fontolgatta.[69] Goldhagen ebben az esetben sem törődik azokkal a történészekkel, akik úgy vélik: Hitler csak 1941 szeptemberében, október elején döntött az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről, ő egyszerűen kijelenti, hogy Hitler már 1940 végén, 1941 elején így határozott.
Goldhagen csak leszögezi, hogy már a nagy lengyel gettók felállítása is a zsidók tervszerű, kiszámított halálra éheztetését, a megtizedelés politikáját szolgálta. Ebben az esetben sem tartja szükségesnek vitázni azokkal a történészekkel, akik más véleményen vannak, mint ő.[70]
Goldhagen általában megelégszik az események egy okú magyarázatával. Szerinte a Lengyel Főkormányzóságban a németek azért találtak meg oly sok rejtőzködő zsidót, mert lelkesen keresték őket.[71] Érdemes lett volna arra is utalnia, hogy a németek nagyon lelkesen keresték a Honi Hadsereg rejtőzködő partizánjait is, de jóval kisebb sikerrel. A lengyel lakosság jelentős tömegeitől nem állt távol a masszív katolikus- antijudaista hagyományokra támaszkodó antiszemitizmus, az iszonyatos méretű német terror pedig még az esetleg segíteni próbálókat is visszariaszthatta. Zsidók rejtegetéséért egész lengyel családokat öltek halomra a náci megszállók. A bujkáló zsidók zömének (kb. 80%) jiddis volt az anyanyelve, sokan csak jól felismerhető akcentussal beszéltek lengyelül. Az ortodox vallási előírások követéséhez még a halálos veszedelemben is ragaszkodók pedig már öltözékükkel, szakállukkal elárulták magukat.
Goldhagen néha alapvető tényekről is megfeledkezik. Egy helyütt megjegyzi: Németországban 1942 májusától augusztusig a Gestapo 4960 „árja–külföldi dolgozó” szexuális kapcsolatot derített ki, egy évvel később pedig 4637 ilyen „fajgyalázó” kapcsolatot lepleztek le. „Ezek a számok teljességgel elképzelhetetlenek a németek és zsidók esetében” – írja.[72] Igaza van, 1942–1943-ban valóban nehéz ugyanezt elképzelni németek és zsidók esetében, már csak azért is, mert 1941. szeptember 1-jétől minden német zsidónak sárga csillagot kellett viselnie, arról nem is beszélve, hogy 1942 tavaszára alig maradt néhány tízezer zsidó a Harmadik Birodalomban. Zömük gettókba, sárga csillagos házakba szorítva, rettegve várta, hogy mikor deportálják. Ezzel szemben több millió lengyel, ukrán, orosz, olasz, magyar és más nemzetiségű munkás és hadifogoly dolgozott Németországban. Ehhez képest a néhány ezer felderített eset nem is sok.
Goldhagen egyetlenegyszer elismeri, hogy mindaz, amit az 1933 előtti németországi antiszemitizmus erejéről, tömegbefolyásáról írt, nem bizonyítható, nem igazolható, mert az ehhez szükséges adatok „…egyszerűen nem léteznek”.[73]
Mivel ezt még ő is kénytelen volt belátni, ezért (Erich) Goldhagen fő tézisét csak egyetlen módon véli igazolhatónak: a Holocaust hatmillió zsidó áldozatára mutogatva ismételgeti, hogy ezt csak egy tömeggyilkos, eliminációs antiszemita kultúrában felnőtt emberek követhették el.
Goldhagen állításai – II.
Minden német gyilkos
Ha volt D. J. Goldhagen könyvének szerkesztője, akkor az ő felelőssége is, hogy ilyen felületes, hibás munka megjelenhetett. Az olvasó dolgát nem csak azzal teszi a szerző nehézzé, hogy névmutatója pontatlan, hiányos.[74] A formai hiányosságokon túl az igazán feltűnő az, hogy Goldhagen a második világháború és ezen belül a Holocaust általános történetével kapcsolatban is milyen tájékozatlan. Nem ismeri sem Hitlert, az embert, sem a Führert, a hadvezért. Nem tudja, hogy döntő pillanatokban (1940 tavaszán, a norvégiai partraszállás idején, majd a dunquerque-i csata előtt, 1941 nyarán a Kijev környéki harcokban stb.) micsoda habozások, félelmek, hisztériák kerítették hatalmába. Hitlerről igenis elképzelhető, sőt meg is történt, hogy belekezdett valamibe, azután félbehagyta, meghátrált, kompromisszumot kötött.[75] Hiányosak ismeretei a hadtörténet más területein is. Úgy véli, 1941 nyarán, amikor a nácik által megszállt szovjet területeken elkezdték halomra gyilkolni a zsidókat, még szinte egyetlen bombát sem dobtak le Németországra, tehát a gyilkosok a háború után alaptalanul hivatkoztak arra, hogy a bombázások miatt, bosszúból öldökölték a zsidókat.[76] A valóságban már 1940 nyarától rendszeresen bombázták az angolok a német nagyvárosokat[77], félelem és bosszúvágy pedig már országszerte létezhetett.
Mivel túlságosan is csak a zsidókkal kapcsolatos náci politikára koncentrált, ezért nem elemezhette azokat a tényeket, amelyek arra mutatnak: a náci rendszer nem csak antiszemita, hanem „fajvédő”, „fajnemesítő” is volt. A nácik fontosnak tartották az egészséges, fegyelmezett új nép kitenyésztését. Ezért üldözték ki Németországból és/vagy zárták koncentrációs táborokba politikai ellenfeleiket. Ezért üldözték a homoszexuálisokat, a csavargókat, kóbor cigányokat is. Ezért öltek meg kb. 90 ezer elmebeteget, az ún. eutanázia-program keretében, 1939–1941 folyamán, jóval azelőtt, hogy az európai zsidók szisztematikus fizikai megsemmisítésének programját elindították volna.
Azt is még csak a felületesség rovására írhatjuk, hogy a könyvben szereplő, a Holocaust áldozatait mutató térképen 48,000 bolgár zsidó halott szerepel.[78] A valóságban Bulgária volt az egyetlen ország a második világháború idején, ahol a zsidók száma nemhogy nem csökkent, hanem nőtt. A bolgár hatóságok „csak” a világháború első éveiben megszerzett trákiai és makedóniai területekről deportálták a zsidókat (mintegy 11,000 embert), de 1943 tavaszán, a hazai és nemzetközi tiltakozások hatására, a bolgár állampolgárságú zsidók deportálásáról végül is letettek.
Komolyabb problémát jelent, hogy Goldhagen minden különösebb érvelés nélkül elismétli azt a régi intencionalista tételt, mely szerint a nácik legfontosabb célja a második világháború idején az európai zsidók lemészárlása volt.[79] Azok a történészek, akik Goldhagenhez hasonlóan ugyanezen az állásponton vannak, nem tudnak meggyőző magyarázatot adni arra, hogy a nácik miért nem próbálták meg valamennyi francia zsidót deportálni, még 1942 novembere után, tehát már a Pétain marsall bábkormányának uralma alatt lévő terület megszállását követően sem.[80] Intencionalista alapon nem érthető, a nácik miért nem gyakoroltak komolyabb nyomást a román és magyar vezetőkre 1942–1943 folyamán, amikor mind Antonescu, mind Horthy – főként Mussolini „zsidóvédő” politikájára hivatkozva – megtagadta, hogy „saját” zsidóikat Auschwitzba deportálják.
Mint már említettük, Goldhagen következetesen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a Holocaustot európai méretekben próbálja meg elemezni. Bár általában gondosan elkerüli az összehasonlításokat, amikor mégis megpróbálkozik ilyesmivel, ez balul üt ki. Németországot Dániával és Itáliával hasonlítja össze, nem említve, hogy Olaszországban 50-60 000 zsidó élt csak, Dániában pedig számuk a II. világháború előtt ebbe az országba menekültekkel együtt sem érte el még a 10 000-et sem. Sztójay Döme Ghyczy Jenő külügyminiszternek 1943. október 14-én írott jelentésében joggal állapította meg: a zsidóüldözések Dániában teljesen a németek ellen fordították a lakosságot. „Dánia nem ismer zsidókérdést, mert az ország lakosságának mindössze egy ezrelékét teszik ki a zsidók. Így természetesen senki sem értette meg a német intézkedések szükségességét, s azok csak a németellenes hangulat fokozását eredményezték.”[81]
Mind az olaszországi, mind a dániai zsidó közösség teljesen asszimilálódott, integrálódott emberekből állott.[82] Goldhagen részéről a dániai és olaszországi példa emlegetése, Deák István szellemes hasonlatával élve, körülbelül olyan jogos, mint amikor egy izlandi a Harlemben élő fehérnek szemrehányást tesz, hogy nem szereti eléggé a feketéket.[83] Nem véletlen, hogy Goldhagen azokról az országokról, ahol a lakosság széles tömegei igen aktívan részt vettek a zsidók lemészárlásában, érdemben nem ír. Az ukránok, litvánok, románok említése megzavarhatná az Erich Goldhagen tézisének bizonyításán fáradozó szerzőt, kiderülne, hogy a második világháborúban jócskán akadtak nem németek is, akik „önként, kéjjel” öltek, „nemcsak parancsra”.[84]
D. J. Goldhagen, mint azt egyik kritikusa jogosan állapította meg, talán nem is szándékosan pontosan a Holocaust egyediségét, sajátos, különös jellegzetességét homályosítja el. A Holocaust legfőbb jellegzetessége, mint azt Yehuda Bauer is megfogalmazta, éppen az, hogy először fordult elő a történelemben, hogy egy állam vezetői elhatározták egy vallási alapon meghatározott embercsoport, a zsidók fizikai megsemmisítését. Minden zsidót, az öregeket, a magatehetetlen betegeket és a csecsemőket is meg akarták ölni a nácik. A nagyiparilag szervezett, bürokratikusan irányított tömeghalál nem méretei, a halottak száma miatt (több oroszt öltek meg a nácik, mint zsidót), hanem a célkitűzés és a végrehajtás egyedisége miatt példátlan a történelemben.[85]
Goldhagen azokról a zsidó milliókról, akiket a bürokratikus-rendőri náci gépezet, az SS és a Wehrmacht tagjai öltek meg, a figyelmet azokra tízezrekre irányítja, akiket a rendőrzászlóaljak tagjai, vagy a háború utolsó hónapjaiban a táborok kiürítését követően a halálmenetek során öltek meg.[86] Goldhagen könyvének tömegsikerét éppen ez a tény magyarázza. A gyilkosoknak ebben a könyvben arcuk van, megismerjük őket mint férjeket, barátokat, bajtársakat. Látjuk, hogy sokan közülük valóban mennyire élvezték, hogy zsidókat ölhetnek nap mint nap. De Goldhagen megfeledkezni látszik arról, hogy brutális tömeggyilkosok, védtelen embereket kínzók a történelem során sok országban voltak. Afrika és Jugoszlávia etnikai- nemzetiségi-törzsi konfliktusai pedig napjainkban is bizonyítják: a tömeggyilkosságra való hajlam nem német sajátosság.[87]
Goldhagent maga Ch. Browning emlékeztette arra, hogy a második világháború idején egyes német tömeggyilkos reguláris alakulatokba besoroztak például luxemburgiakat is. Ezek az emberek nem a démoni, eliminációs antiszemita német kultúra neveltjei voltak, mégis öltek.[88]
Goldhagent megelőzően a Holocaust-szakirodalom bőségesen foglalkozott a tömeggyilkosságokat elkövetők lehetséges motívumaival is. Goldhagen a Holocaust-szakirodalomban (amelynek képviselőitől finoman fogalmazva is olykor bizony nem áll távol az ad hominem érvelés[89]) is szokatlanul durva, személyeskedő hangnemben söpri félre mindazt, amit eddig ezekről a kérdésekről írtak.
Goldhagen maga is érzi a veszélyt: ha a gyilkosok pusztán azért öltek, mert (német) antiszemiták voltak, magyarázata együgyűnek, egy okúnak tűnhet. Zavaros rabulisztikával ezért egy helyütt megjegyzi: az antiszemitizmusban ő „csak” azt a „döntő motivációs elemet” fedezte fel, amely arra indította a német férfiakat és nőket, hogy zsidókat öljenek, ennyiben pedig az egy okú magyarázat szerinte elegendő is.[90]
Goldhagen már 1978-ban, tehát 18 éves korában az SS tömeggyilkosairól publikált tanulmányt.[91] Úgy tűnik, fokozatosan „jött rá”, sokan voltak azok, akik a zsidókat öldökölték, kínozták, mindannyian németek voltak, a németek pedig mind vad, zsidófaló antiszemiták, hiszen csak antiszemita ölhet zsidót. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan hányan vettek részt a tömeggyilkosságokban, Goldhagen következetlen, becslései pedig a komolytalanság határát súrolóan nagyvonalúak. Bevezetőjében Hitler „önkéntes hóhérairól”, a tömeggyilkosokról csak annyit jegyez meg, hogy több tízezren voltak. Néhány oldallal később „több ezerre” becsüli a tömeggyilkosok számát, de sietve hozzáteszi, hogy „több millió német vett volna részt a zsidók lemészárlásában, ha erre módja lett volna.”[92] Még mindig a bevezetőben, de két oldallal később már „500 000 vagy 1 millió főre” becsüli a német tömeggyilkosok számát.[93] Amikor viszont saját kutatási eredményeit ismerteti, bevallja, hogy 35 rendőrzászlóalj peranyagának átvizsgálása során 19 000 főt tudott név szerint azonosítani, de magabiztosan hozzáfűzi: „A tettesek száma bizonyosan egymillió fölött van, és ennél háromszor több is lehet.”[94] 19 ezer, név szerint azonosított gyilkostól a százezres nagyságrendű becsléseken át ijesztő könnyedséggel jutott el a teljesen megalapozatlan, bizonyítatlan és bizonyíthatatlan hárommilliós számig.
Goldhagen könyve azon fejezeteiben, amelyeket saját kutatási eredményei alapján írt (III–VI.) azokkal a németekkel foglalkozik, akik 1941–1945 között saját kezükkel öltek meg több tízezer zsidót. Témaválasztása nem új, Christopher Browning, Goldhagent évekkel megelőzve, már 1992-ben monográfiát szentelt az egyik tömeggyilkos rendőrzászlóaljnak.[95] Goldhagen egyszerűen letagadja, hogy már Ch. Browning megírta: ezekre az átlagemberekre igenis hatott az 1933 után egész Németországot özönvízszerűen elöntő antiszemita propaganda. De nem csak ezért öldösték a zsidókat. Igaz az, és ezt sem Goldhagen „fedezte föl”, hogy a 101-es tartalékos rendőrzászlóalj tagjai, ellentétben a nyugatnémet bíróság előtt, önigazolásból, önmentési vágytól hajtva tett vallomásaikkal, nem voltak pusztán gyáva engedelmeskedők. De Goldhagen egy okú antiszemita magyarázatával szemben Browning a csoportnyomást, a konformizmust, a háborús körülmények között még a viszonylag biztonságos hátországban (ebben az esetben az idegen, ellenséges, megszállt Lengyelországban) is fellépő „ostrom-mentalitást” is kiemeli. Voltak e tartalékos rendőrök között olyanok, mutat rá Browning, akik azért (is) öldösték a zsidókat, mert féltek, ha megtagadják a parancsot, bajtársaik szemében gyáváknak tűnhetnek. Mások egyszerűen megszokták, hogy öljenek. A náci rendszerben az egyéni felelősség, különösen a második világháború alatt, amúgy is csekélynek tűnhetett.
Goldhagen nem említi, hogy a keleti megszállt területeken nap mint nap nők, gyerekek, öregek halomra gyilkolásával „foglalkozó” rendőrök, katonák, tisztek között milyen nagy számban voltak azok, akik nem élvezték „munkájukat”. Sokan lettek közülük alkoholisták, voltak, akik idegösszeroppanást kaptak, stb.[96] 1942 júniusában a magyar Külügyminisztériumba is eljutott egy bizalmas jelentés a keleti frontról. Az informátor szerint lazul a fegyelem, számos szökés is előfordult, ezért egyes német körökben arról beszélnek, hogy a keleti fronton huzamosabban működött csoportokat, akik „…már hozzászoktak nemcsak a fronton, hanem a mögöttes részeken is a zsidók és más orosz lakosság tömeggyilkolásához, és a magántulajdon és a jog nem tiszteletében már többé-kevésbé teljesen eldurvultak, nem is fogják a háború végén hazahozni.”[97]
Az átlag németek (potenciális) tömeggyilkosok voltak, tipikus képviselőjük pedig – legalábbis Goldhagen szerint – Max Dietrich volt. 1933-ban, 20 éves korában már az SS tagja, 1934-től 1938-ig a dachaui koncentrációs táborban szolgált, zsidógyilkoló tevékenységét pedig a világháború alatt más táborokban folytatta. 1942-ben már komplett alkoholista, perverz, szadista, őrült, akitől saját bajtársai is iszonyodnak – tehát tipikus átlag német…[98]
Goldhagen szerint milliók tudtak Németországban arról, hogy a zsidókat tömegesen mészárolják „Keleten”. Ez igaz, de a haláltáborokról pontos információkkal csak nagyon kevesen rendelkeztek. Igaz az, hogy Hitler a nyilvánosság előtt többször kijelentette, hogy a világháború a zsidók kiirtásával fog végződni, de Goldhagen nem teszi hozzá: ezt csak nagyon kevesen hitték el neki, még azok sem, akiknek jóval több információjuk volt, mint X. Y. átlag németnek. A frontokról szórványos hírek érkeztek arról, hogy több helyen sok zsidót megöltek. Ezeket a híreket még be lehetett illeszteni a különlegesen brutális háborúról alkotott képbe. De elhinni azt, hogy valamennyi zsidó szisztematikus meggyilkolásáról van szó, nagyon nehéz volt. Ezt nem hitték el a zsidók maguk sem, és kételkedtek benne az antifasiszta nagyhatalmak katonai és politikai vezetői is.[99]
1944 végén, 1945 elején, amikor a Vörös Hadsereg elől visszavonuló németek kezdték kiüríteni a koncentrációs táborokat, Goldhagen szerint a zsidókat csak azért gyalogoltatták, hogy elpusztítsák őket.[100]
Valószínű, hogy Goldhagen soha nem volt katona, mert ebben az esetben nem elégedne meg ilyen egyszerű, ismét csak egy okú magyarázattal. A zsidók őrei jól tudták, ha nincsenek foglyaik, akkor nincs ürügyük arra sem, hogy a hátország felé meneteljenek, hanem ki kell menniük a frontra. A zsidók gyalogoltatásának oka lehetett az is, hogy az engedelmes németek a legutolsó parancsot követték. A felbomló náci birodalomban pontos menetrendet, összehangolt, szervezett kiürítést elvárni legalábbis naivitásra vall.[101]
Könyve lejtmotívuma szerint a zsidók lemészárlásában részt vevő, fentebb már idézett 101-es tartalékos rendőrzászlóalj kb. 550 tagja az egész német nép reprezentatív keresztmetszetét nyújtja.[102] Nehéz érvelését elfogadni. Először is ebben a zászlóaljban nem szolgáltak nők. A tömeggyilkos rendőrök zömmel városi, segédmunkás, altiszt, kishivatalnok rétegből rekrutálódtak. Többségüket Hamburg evangélikus, protestáns körzeteiben sorozták be, ráadásul 32,5%-uk náci párttag volt, ami 12,5%-kal magasabb, mint az országos átlag. Ebben a zászlóaljban nem szolgáltak szervezett, nagyipari munkások, kommunisták, közép- és nagypolgárok, parasztok és magasan képzett értelmiségiek sem.
Goldhagen komoly feladat elé állítja azokat, akik vele vitázni óhajtanak. „Jobb megközelítést”, érvelést kér és „sok esetet”, mielőtt meggyőződne arról, hogy álláspontja hibás.[103] Goldhagen szerint a „jó” (tehát zsidóvédő, zsidóknak segítő, sorsukon szánakozó) németek olyanok voltak, mint egy őrjöngő karneváli tömegben a néhány józan ember. A mélységes antiszemita sötétségben tetteik, mint magányos gyertyaszálak messze világítanak.[104] Az alábbiakban egy kevéssé ismert iratanyag segítségével ilyen gyertyaszálak százaival kísérlem meg bebizonyítani, hogy (Erich) Goldhagennek nincs igaza.
Magyar zsidók – zsidóbarát németekről: a DEGOB-jegyzőkönyvek
Eddigi kutatásaim során pontosan 232 olyan magyar zsidót találtam, akik, óvatos becslésem szerint, több tízezer zsidóbarát, zsidómentő, zsidósegítő, zsidók sorsán szánakozó németről és osztrákról számoltak be. Mégpedig már 1945-ben, akkor, amikor szenvedéseik emlékei még frissek voltak. Magyar zsidókról van szó, akiket az ország legkülönbözőbb területeiről 1944 tavaszán-nyarán deportáltak, többségüket Auschwitzba. Innen néhány nap vagy néhány hét után különböző gyárakba, üzemekbe, bányákba kerültek. Túlélték rokonaik, barátaik jó részének meggyilkolását, kibírták a halálmeneteket is. 1945-ben, amikor még minden sokkal egyszerűbbnek és minden német nácinak tűnt, ezektől a zsidóktól „németbarát” kijelentéseket nehezen lehetett várni. A Holocaustot túlélt magyar zsidók közül 1946. június 15-ig 4600-an a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) budapesti irodáiban jegyzőkönyvbe diktálták legfontosabbnak érzett emlékeiket, tapasztalataikat. Jelenleg mintegy 3700 jegyzőkönyv áll a kutatók rendelkezésére, valamennyit 1945-ben rögzítették.[105]
Goldhagen, amikor a 101-es tartalékos rendőrzászlóalj történetével foglalkozik, jószerével csak az 1960-as évek közepén megrendezett perük anyagát használja. Ráadásul semmibe veszi mind a vádlottak, mind védőik vallomásait, sok esetben megelégszik a vádirat idézésével. Goldhagen büszke arra, hogy 35 rendőrzászlóalj peranyagát elolvasta, némelyik több ezer oldal terjedelmű volt.[106] A magam részéről eddigi pályafutásom során két, egyenként is több ezer oldalas népbírósági per anyagának publikálásában vettem részt.[107] A Belügyminisztérium Központi Irattárában és Budapest Főváros Levéltárában az elmúlt két év során közel 900 háborús bűnös peranyagát tanulmányoztam. Tapasztalataim legalábbis óvatosságra intenek: a vádiratokban minden további nélkül megbízni naivitás volna, még ha a magyar népügyészségről vagy a Péter Gábor irányította politikai rendőrségen felvett vizsgálati jegyzőkönyvekről is van szó.
Goldhagen szerint a németek fő célja az volt a második világháború idején, hogy minden zsidót, lehetőleg minél nagyobb szenvedéseket okozva nekik, végül megöljenek. A zsidókat szerinte nem dolgoztatták, munkaerejüket nem használták ki. Goldhagen szerint a németek és a zsidók között a munkahelyeken „szinte soha” nem fordult elő, hogy baráti kapcsolatok szövődtek volna, vagy hogy a németek egyáltalán emberszámba vették volna a zsidókat.[108]
Összesen 102 olyan DEGOB-jegyzőkönyv áll rendelkezésünkre, amelyek tanúbizonysága szerint gyárak, üzemek tucatjaiban Németország legkülönbözőbb tájain emberhez méltó szállást és élelmezést biztosítottak a zsidóknak is. Auschwitz után a magyar zsidók úgy érezték, ragyogó dolguk van, ha „csak” normális, emberi körülmények közé kerültek. G. L. Görlitzben egy repülőgép-alkatrészt gyártó üzemben dolgozott. Amikor megérkeztek Auschwitzból: „…mindenki kapott kanalat, tányért, csészét, 2 takarót, külön ágyat, és már úgy éreztük magunkat, mint emberek” – mondta.[109]
S. A. Auschwitz után egyenesen a „mennyekben” érezte magát társnőivel együtt, amikor tiszta szállásukon mindenki három takarót kapott.[110] R. M. 300 magyar zsidó lánnyal együtt olyan szerencsés volt, hogy a lippstadti repülőgép-alkatrész gyárba került, kőépületekben laktak, mindenkinek volt saját ágya, és: „Majdnem mindennap volt meleg vizünk” – tette hozzá.[111] K. F. mindössze 14 éves volt, amikor deportálták. A gebhardsdorfi muníciógyárban ruhát, fehérneműt kaptak, néha még húst is, krumplival, a napi kenyér fejadag pedig fél kiló volt.[112] Z. S. és húga, E. a torgaui muníciógyárban dolgozott, délben fejenként egy liter levest kaptak, vacsorára lekvár, margarin, szalámi volt, és egy egész kenyeret kaptak három napra.[113] B. K. és húga, Zs. a ravensbrücki koncentrációs táborból került Burgauba, borzalmas állapotban. Új táborukban, emlékezett vissza hálásan: „…feltápláltak minket. Naponta kétszer kenyér, leves, sőt még húst is adtak, és mindennap kis vajat. Vasárnap túrót, szafaládét, nem vertek, és az Appel [szó szerint: sorakozó, a lágerekben olykor hosszú órákig tartó létszámellenőrzés – K. L.] negyed óráig tartott.”[114]
M. A. 1200 társnőjével együtt került egy kis faluba Reichenbach mellé, ahol katonai rádióleadó-állomásokat gyártottak. Egy kastélyban helyezték el őket, jól bántak velük. „A betegeket is megfelelő orvosi kezelésben részesítették, sőt komolyabb esetben beszállították őket Reichenbachba, a kórházba”– mondta.[115]
A normális élet- és munkakörülményeknek köszönhetően több tucat üzemben és lágerben a halálozások száma is alacsony volt. Ö. I. említette, hogy a breslaui Lörenz-féle rádiógyárban a munka nehéz volt, de a bánásmód jó. „1000-en voltunk a Lágerban és 5-6 hónap alatt, míg ott voltunk, csak hárman haltak meg.”[116] M. S. úgy tudta, hogy Salzwedelben, ahol „Állíthatom, hogy semmiféle tekintetben sem volt rossz dolgunk”, a 3000 fogoly közül nyolcan haltak meg.[117] K. J. csaknem egy évig volt Bunczlauban, ahol rendes szállásuk volt, aki jól dolgozott külön prémiumot kapott, cigarettát, pótélelmet, a munkások is rendesen bántak velük, mindennek köszönhetően „…egész évben mindössze három ember halt meg.”[118] Schwartz Ernő, eredeti foglalkozása szerint bádogos- és szerelőmester Türkheimben egy lakatosműhelyben dolgozott, ő úgy emlékezett, hogy négy hónap alatt „…csak négy halottunk volt.”[119] M. Á. és társnői „borzasztóan” lefogytak ugyan a schoppaui(?) repülőgépgyárban, de közülük senki sem halt meg 1944. november 11-től 1945. április 12-ig. Ezt annak tulajdonítja, hogy: „A civil munkások nagyon jól bántak velünk. Hoztak almát, kenyeret, néha még vajas kenyeret is. Beszélni nem mertek velünk, mert nagyon szigorúan büntették volna ezt, hanem letették valahova a csomagot, és mi azután átvettük.”[120]
Goldhagen állításával ellentétben szép számmal tudunk olyan esetekről, amikor zsidókat fontos, értelmes munkára alkalmaztak. H. J. el is mondta: Monowitzban „a bánásmód velünk szemben nagyon rendes volt, mert mindnyájan szakmunkások voltunk.”[121] Hadiüzemekben dolgoztak, akiknek volt szakmájuk, azok német szakmunkás kollégáikkal együtt ugyanolyan munkát végeztek, ugyanúgy bántak velük. I. D. Bunzlauban egy faárugyárban dolgozott. „Mint szakmunkásokat értékeltek, a német mesterek is rendesen bántak velünk” – állapította meg.[122] A „normális”, tehát a koncentrációs táborokkal összehasonlítva „nagyszerű” szállás és élelmezés mellett ezek a magyar zsidók arról is beszámoltak, hogy német munkástársaik jó része megpróbált segíteni nekik. H. M. Reinichendorfban az Argus repülőgépgyárban dolgozott 1944 augusztusától 1945 februárjáig. „Itt nem voltunk zsidók, hanem munkások, és nem tettek köztünk és a többiek között a bánásmódban éles különbséget” – állapította meg.[123]
R. S. elmondta: a salzwedeli fegyvergyárban „…a munkások gyakran segítettek rajtunk, ennivalót csempésztek a kezünkbe, ez szigorúan tiltva volt, de gyakran jutottunk kis szalonnához ily módon.”[124] S. J.-t egy SS-nő rajtakapta, amint egy német civiltől egy kis kenyeret vett át. Gumibottal verte és követelte, mondja meg, ki kapott még titokban élelmet ilyen módon, de ő nem árulta el, hogy mind a 80 bajtársnője.[125]
Az önzetlen filantróp magatartás mellett voltak gyárak ahol „…kézimunka vagy egyéb apróbb szívességek fejében” álltak a zsidók rendelkezésére a máskülönben is „nagyon rendesen” viselkedő munkások.[126] Sz. N. három hónapig dolgozott romeltakarításon Gelsenberg(?)-ben. Itt „A munkások egy része elég rendesen viselkedett velünk szemben, egy része azonban meglehetősen durva volt és zsidózott.”[127] Wüstegiersdorfban, a Krupp Művek egyik üzemében K. N. és húga, L. gránátokat gyártott. A munkások itt is néha dugva adtak ennivalót. „A munkások közül főleg a fiatalok voltak nagy hívei Hitlernek, még a mi Kommandansunk (sic!), aki pedig nagyon rendes ember volt és jól bánt velünk, az utolsó pillanatig hitt a német győzelemben.”[128] K. B.-t és négy társnőjét a felügyelőnők nagyon sokat verték, de a malchowi fegyvergyárban „…a civil német lányok nagyon rendesen viselkedtek velünk szemben.”[129] S. B.-t és társnőit Eidelstettben eleinte a munkások igen ellenségesen fogadták, „…de később megbarátkoztunk, és nagyon megszelídültek” – mondta.[130] Weiswasserban, ezzel szemben H. M.-mel és társnőivel az izzólámpagyárban a munkások eleinte jól bántak, „…csak a vége felé durvultak el, amikor látták közeledni a feltartóztathatatlan véget.”[131]
Z. S. és társnői 1945 tavaszán Torgauban annak köszönhették életüket, hogy amikor Buchenwaldból azt a parancsot kapta a muníciógyár, hogy a zsidó foglyokat lőjék agyon, azt üzenték vissza, hogy: „…a gyárosnak szüksége van ránk…”[132] A weisswasseri izzólámpagyár tulajdonosa S. A. vallomása szerint minden zsidó fogollyal külön foglalkozott, „…még arra is tekintettel volt, hogy a testvérek együtt maradjanak, és azt is megtette, hogy a kiválasztott munkásnő testvérét még akkor is elvitte, ha nem felelt meg teljesen.”[133] A. Sz. ugyanerről az emberről azt is elmondta, hogy ha egy munkásnője megbetegedett, külön vitamintablettákat adott neki, azonnal orvoshoz vitte. Ebben a gyárban ő parancsolt az SS-nek, nem is engedte, hogy bántalmazzák a foglyokat.[134] L. K. hálásan emlékezett vissza azokra a német mesterekre, akik a fallerslebeni gyárban, bár „…az SS-nők nagyon ütöttek volna, azonban a mesterek nem engedték.”[135]
Több zsidó túlélő találkozott különféle gyárakban, üzemekben német kommunista munkásokkal is. Penigben, a Max Gerhart repülőgép-alkatrész gyárban csak a kommunista munkások voltak jóindulatúak a zsidókkal szemben. „Ha lehetett, rontottuk a gépet és pocsékoltuk az anyagot. Volt olyan német mester, aki biztatott, hogy minél többet rontsunk. Ez még kenyeret is adott” – emlékezett K. É.[136] W. S. Reichenbachban, a Telefunken gyárban dolgozott, itt a munkavezetők (Vorarbeiter) nagyrészt kommunisták voltak „…és nagyon jók voltak hozzánk. Hoztak be kenyeret, gyümölcsöt, sőt még harisnyát is kaptam az egyiktől” – emlékezett vissza hálásan.[137]
Több visszaemlékező közeli, emberi kapcsolatba került német munkatársaival. G. T. hálásan emlékezett vissza Wirst nevezetű bécsi munkavezetőjére, aki „…sokszor nekem adta a saját tízóraiját.”[138] B. M.- né Berlin-Schönholzban, az Argus gyárban dolgozott. Itt is a mesterek nagy része kommunista volt, közülük az egyik („Péter bácsi”), amikor megbetegedett, almát küldött neki, a saját születésnapján pedig kekszet osztott szét közöttük, karácsonykor pedig fejenként kaptak 2–2 tortaszeletet.[139] S. E. és társnői 1944. augusztus 16-án érkeztek Auschwitz és Ravensbrück után Neustadt bei Coburgba. A helyi gyárban a munkások rémülten és bizalmatlanul fogadták őket, azt hitték, hogy bűnözők érkeztek hozzájuk. Nem is hallottak még Auschwitzról, de amikor mindent elmondtak nekik „…meg voltak döbbenve, tele voltak részvéttel. Eleinte teljesen hitetlenül hallgattak, később teljesen megnyertem bizalmukat, úgyhogy barátság fejlődött ki közöttünk.”[140]
Venusbergben K. K.-ban német munkavezetője igyekezett tartani a lelket, állandóan vigasztalta azzal, hogy „…úgysem tarthat már soká az egész borzalom.”[141]
Ligeti Jenő szegedi hírlapíró (a Holocaustot túléltek egyik legidősebbje, 1875-ben született, tehát 1944-ben már 69 éves volt) 1944. július 17-től 1945. április 19-ig Weitra-Schützenben(?) raboskodott. A táboruk „jótékony emberének” nevezte a helyi náci körzetvezetőt, Semper Mihályt, akit meggyőződéses antiszemitának és hitleristának nevezett visszaemlékezésében. „Ez az ember egy szomszédos községben lakott, ahol kis kertje is volt, és minden reggel onnan gyalogolt be munkára. Reggelenként hátizsákjában hozta magával reggelijét és ebédjét, és azt hűségesen megfelezte egy fiatal szegedi zsidó asszonnyal és annak kisleányával. Ezenkívül hozott még hátizsákjában maga termelte dolgokat, almát, körtét, télen burgonyát, amit a zsidók között szétosztott… Megkérdeztem, hogy miként egyezteti össze a horogkeresztet és antiszemitizmust cselekedeteivel, egyszerűen azt felelte, hogy mint népet nagy általánosságban gyűlöli a zsidót, de egyénenként, az más. Elvégre azok is csak emberek, éppúgy mint a többi, és azoknak is joguk van élni, különösen ha olyan jóravaló emberek, mint mi vagyunk.”[142]
Emberséges őrök
63 olyan DEGOB-jegyzőkönyvet találtam, amelyben emberséges SA-, SS- őrökről, jóindulatú táborfelügyelőkről, Todt-szervezethez tartozó, „normálisan” viselkedő munkafelügyelőkről olvashatunk. S. G.-t és társnőit SS-nők őrizték, akikről csak annyit jegyzett meg, hogy „…elég jól bántak velünk.”[143] Ackermann Henrik bádogos-szerelő szakmunkás volt, egy vasútépítő brigádban dolgozott, 503-an voltak [mint a 101-es tartalékos rendőrzászlóalj… K. L.], egész Németországot beutazták, és mint megjegyezte: „Tűrhető volt az élelmezés és a bánásmód is.”[144] Ha Goldhagenhez hasonlóan csak ennek az egy brigádnak a példáját elemezgetném, valóságos idillnek tűnhetne Németország 1944–1945-ben… E. L. is tudta, sokszor csak a szerencsén múlott, ki, milyen SA-őrök felügyelete alá került. Mint elmondta: „…volt, ahol az SA-munkafelügyelők minden indok nélkül lőtték le az embereket… Moschendorfban… elég rendes bánásmódban volt részünk, SA-felügyelet mellett… Az élelmezés szintén kielégítő volt. A munkánál nem volt semmi szigorúság, azt lehet mondani, semmi ellenőrzés sem volt.”[145]
T. E. munkaszolgálatos és társai 1944 késő őszén érkezett Schattendorfba, ahol végre átvette őket az SA. „Az SA-emberek nagyon rendesen bántak velünk, minden tekintetben jobbak voltak, mint a magyar keret. Rendesen adtak enni, iskolákban szállásoltak el” – emlékezett vissza.[146] G. S. SS-őrei mind idősebb emberek voltak, érzékelhetően ennek is köszönhető, hogy Bunzlauban jól bántak vele és társnőivel.[147] G. R. és társnői Lippstadtban munka mellett varrást is vállaltak, így SS-kosztot kaptak, és a bánásmódra sem lehetett panaszuk.[148] B. L. és húga, K. úgy emlékezett, hogy Brombergben, amíg férfi SS-ek ügyeltek rájuk, addig rendes volt a bánásmód, de két hét után őreiket női SS-ek váltották fel „…akik emberbőrbe bújtatott fenevadak voltak. Ütöttek, vertek, minden ok nélkül.”[149]
Löbl Andor munkaszolgálatos is látja a különbséget a különféle SS- alakulatok között. Ő eleinte Búcsú mellett ásott társaival együtt futóárkokat, tankcsapdákat. Mint megjegyezte: „A bánásmód elég jó volt, annak ellenére, hogy az SS alá tartoztunk. Ütlegelés, kínzás, indokolatlan büntetés nem fordult elő. Ennek oka nyilván az volt, hogy az SS-parancsnok, egy osztrák mérnök, megtiltott minden kegyetlenkedést.” Később, 1945 tavaszán, több mint 400 kilométeren keresztül hajtották őket. „Útközben megismerkedtünk a valódi SS-szel, azokkal az ember mivoltukból kivetkőzött vadállatokkal, akik minden ok nélkül agyba-főbe verték a zsidókat, és akik a büntetésnek csak egy fajtáját ismerik, az agyonlövést”– emlékezett vissza.[150]
Goldhagen leírása szerint minden lágerban és minden kényszermunkahelyen valósággal mészárolták a zsidókat. Az ellenpéldák sokaságából érdemes talán S. P. esetét idézni, aki úgy tudta, hogy Schattendorfban, ahol 1945. január végétől március 29-ig dolgozott, az emberséges bánásmódnak köszönhetően 1200-ból „…mindössze 26 halottunk volt, ezek is olyanok, akik már a magyar területről tönkrement állapotban érkeztek ide.”[151]
A deportálást, koncentrációs táborokat és halálmeneteket is túlélt magyar zsidók emlékezetében olykor egy-egy emberi gesztus is megmaradt. Goldstein Zsigmondné Edelstettben találkozott nagyon rendes őrökkel, „…volt olyan is közöttük, aki a saját kenyerét adta oda nekünk.”[152]
Fischmann Sámuel kovácsmesternek és társainak néha a német munkatársak hoztak ennivalót, de SS-őreikre sem panaszkodott. Sőt: „Volt egy SS, akit »Apánk«-nak hívtunk, saját pénzén is hozott kenyeret nekünk.”[153] Egy-egy emberséges SS-őr olykor nagyon sokat tudott segíteni. Reich Mihályné Bergen-Belsenben tapasztalta, hogy: „Az appelek az egyik jobb érzésű SS-katona jóvoltából elég jól mentek.”[154]
Dr. Schenk Erzsébet orvosnő Gelsenkirchenben találkozott emberséges SS-felügyelőnővel. 1944 augusztusában 9 társnőjével együtt ez a felügyelőnő kísérte őket a horsti kórházba: „…amint keresztülmegyek az egyik utcán, szembejön velünk egy öreg nénike, fején tepsiben gyümölcsös kalácsot vitt. Amikor bennünket meglátott, a tepsit levette fejéről, és elosztotta közöttünk a kalácsot. A felügyelőnő rászólt, hogy ezt nem szabad csinálni, ő azonban ezzel nem törődött, összeszidta a felügyelőnőt, ne legyen olyan kegyetlen, nem látja, milyen éhesek ezek a szegény nők, és majd ad neki a jó Isten mást. Az SS-nő erről az esetről nem tett jelentést a lágerben, erről biztos tudomásom van. Az illető SS-nőt Maria Reichnek hívták, aki egy más alkalommal az egyik tehetetlen beteg häftling elé térdelt, és befűzte a cipőjét. Ezt a nőt később elhelyezték tőlünk.”[155]
Emberséges lágerparancsnokkal találkozott E. R. Allendorfban, S. B. Summerdachban.[156] Türkheimben raboskodott L. H.-né, aki tudta, hogy lágerführerük csak nemrég került ebbe a táborba: „…ő volt az, aki a francia zsidókat kivégeztette. Hozzánk, nem tudni miért, rendesen viselkedett, nem vert meg senkit, és aránylag igazságos volt.”[157] T. M. még a nevét is tudja ennek a táborparancsnoknak: Karl Hoffmann-nak hívták, aki velük igen rendesen viselkedett, „…a verést eltiltotta… bár előzőleg Auschwitzban és Dachauban sok ember életét kioltotta.”[158] Ennek a táborparancsnoknak köszönhető, hogy S. B.-t és társnőit is tiszta barakkban helyezték el, tisztálkodni is tudtak, kaptak meleg nadrágot, meghagyták kabátjaikat, cipőt is kaptak, ellátásuk is rendesebb volt. Hoffmann minden bizonnyal azért bánt jól foglyaival, hogy embermentő tevékenységét a háború után igazolják. Wellisch Jenő és társai alá is írtak neki egy nyilatkozatot, hogy „…hozzánk jó volt, de azután kitudódott, hogy Franciaországban sok francia katonát kivégeztetett, ezért az amerikaiak agyonlőtték.”[160] R. E. és társnői Lanzbergben olyan Oberschaftführer felügyelete alá kerültek, aki „…Mengele dr. mellett dolgozott annak idején Auschwitzban, nagyon sok ember élete terheli a lelkiismeretét, és mintha csak jóvá akarta volna tenni a hibáit [sic!] fokozottabb gondot fordított a tisztaságra, és rendesen viselkedett velünk szemben.”[161]
Sok helyütt a lágerparancsnok meg tudta akadályozni, hogy az őrök kegyetlenkedjenek a foglyokkal. W. E. Auschwitz-Monowitzban 1944. május 27-től 1945. január 18-ig, tehát a hírhedt tábor felszámolásáig raboskodott. négyszázad magával kőművesiskolában tanult. „A bánásmód elég rendes [volt], itt az SS-eknek és a kápóknak meg volt tiltva a verés. Egy alkalommal magyarul beszélő SS valakit mégis megütött, és az illető jelentette az esetet a lagerführernek, hogy ok nélkül megütötték, az SS kéthetes elzárást kapott… Schwartz lagerführer csak az egészségeseket engedte dolgozni, akiknek rossz ruhájuk, cipőjük volt, azoknak újat adatott.”[162] G. B. Donnerskirchenben raboskodott 1944. december 24-től 1945. április 6-ig. Másfél hónapig parancsnokuk egy szadista, gyilkos SS- őrmester volt. „Ezt a gyilkost elvitték, mert beteg lett. Azután jött egy új parancsnok. Ez a kórházból behozatta azokat, akik még éltek. Teljesen megváltozott a helyzet. Könnyebb volt ekkor már beszökni a faluba élelmet szerezni. A lakosság nagyon jóindulatú volt, igyekezett segíteni rajtunk.”[163]
Az utókor számára talán az tűnne logikusnak, hogy 1944–1945 folyamán egyre több német látja be, hogy előbb vagy utóbb elveszítik a háborút. Bizonyosan voltak olyan németek, akik – Hoffmannhoz hasonlóan – ez idő tájt ebből a felismerésből kiindulva bántak emberségesen a zsidókkal, remélve, hogy a háború után ezt majd meghálálják nekik. T. A. és társnői ezzel szemben azt tapasztalták Fallerslebenben, hogy női SS-őreik addig voltak „jók” hozzájuk, amíg hittek a győzelmükben, „…de amikor megtudták, hogy közeledik a vég, nagyon megdühödtek és kimondhatatlanul gonosszá váltak.”[164]
N. I. munkaszolgálatos sokadmagával Bruck környékén SA- felügyelet mellett dolgozott. Rendes, „normális” élelmezésben volt részük, őreikre pedig „…általában nem volt panasz… Reviert [kb. gyengélkedő – K. L.] állítottak fel, megengedték a betegeknek a bentmaradást, orvosilag [sic !] gyógykezeltek.”[165]
Brenner Sándornak már nem volt ilyen szerencséje. Neukammenben von Thomann táborparancsnok ugyan „szigorú, de közömbös antiszemita” volt, aki „Nem igyekezett minél több szerencsétlent a halálba küldeni. Az SS-ek úgyszintén tűrhetőek voltak, ezzel szemben nagyon sokat szenvedtünk a Vorarbeiterektől, capóktól, Blokkersterektől [blokk-vezetők – K. L.] és Stubendienstektől [szobaparancsnok – K. L.]. Ezek nemcsak a munkánál mutatták ki szadista hajlamaikat, hanem bent a táborban is.”[166]
Többen életüket köszönhették SS-katonáknak, tiszteknek. S. R. és húga, S. S. együtt kerültek Auschwitzba. Amikor az egyik szelekció alkalmával elválasztották őket egymástól, egyikük (sajnos a közös jegyzőkönyvből nem derül ki, pontosan melyikük) odaszaladt a magasfeszültségű árammal telített drótkerítéshez. „…ott az őr megfogott, és kérdezte, hogy nem akarok-e tovább élni, mire elmeséltem, hogy a húgomtól el akarnak választani, erre megsajnált, és visszavitt a blokkba a húgomhoz.”[167] B. L. és társai rengeteget szenvedtek saját magyar keretük kegyetlenkedésétől. Zombornál már elkezdték őket halomra ölni, amikor szerencséjükre lóháton egy SS érkezett, és ez az ember „…letiltotta a további gyilkolást, sőt megígérte, hogy nem fognak bennünket úgy zavarni, mint eddig.”[168] W. A. visszaemlékezése szerint Schattendorfban a lakosság is kiválóan viselkedett a magyar munkaszolgálatosokkal, az SA-őrök pedig elnézték nekik, hogy munka után bejártak a parasztházakba „étkezni”. W. A. ehhez még hozzáfűzte: „Parancs ellenére nem lőtték agyon a betegeket, hanem szétosztották őket a parasztházakba, és itt ápolták őket addig, amíg bejöttek az oroszok.”[169] S. H.-t és társait 1945 tavaszán Buchenwaldból hajtották Dachau felé. Útközben Undorf községnél Spiess SS-őrmester parancsot adott az őrségnek, hogy végezzék ki az egész brigádot. A 60 tagú SS-őrségből csupán nyolc vállalta volna a hóhérmunkát: „Erre az őrmester kijelentette, hogy majd Dachauban elintézi a sorsunkat.”[170] S. H.-nak Buchenwaldban 1945 tavaszán egy német katona mesélte, hogy „…felszólították az SS-eket, hogy jelentkezzenek azok, akik hajlandók a zsidókat kiirtani… Kiosztottak közöttük kézigránátokat, ezekkel kellett volna 600 zsidót megölni. Nagyon kevesen jelentkeztek azonban, és ezért ebből nem lett semmi.”[171] K. R. racionális magyarázatot adott arra, hogy társnőit, akik szökni próbáltak, de elfogták őket, miért nem végezték ki Horneburgnál: „A lányokat agyon kellett volna lőni, de a menetet kísérő SS- ek már ismertek minket, sajnáltak is, és nem akarták ezt megtenni. Ezért leváltották őket.”[172]
E. I. munkaszolgálatos emlékezete szerint, amikor századuknál kitört a flekktífusz-járvány, az SA-keret elhatározta, hogy a betegeket agyonlövik, a parancsnok, Binder őrnagy „…azonban nem engedte meg a tömegmészárlást, ennek köszönhetem én is az életem.”[173]
K. P.-t és rabtársnőit 1945 tavaszán három héten keresztül hajtották gyalogmenetben Dachauból. SS-ek kísérték őket, és: „Volt közöttük olyan rendes is, aki szerzett nekünk ennivalót az úton.”[174]
Blum Endrét és társait 1945. március 29-én gyalog indították útba Gunskirchen felé. 60 éves nagybátyja elgyengült, összeesett, ő próbálta magával vonszolni, de ő is nagyon gyenge volt, felemelni sem tudta. „Meglátott és odajött egy kísérő SS, feltámogatta az öreget, bíztatta, hogy csak gyerünk, gyerünk.”[175] L. A.-t és társnőit Grünbergből az előretörő oroszok elől gyalogoltatták 5 napig, amíg Gubenbe nem értek. Mint megjegyezte: „Ennivalót az úton alig kaptunk, sokszor csak feketét kaptunk egész napra. Akik nem bírtak járni, azokat kocsira rakták, de bántódásunk nem történt, mert egy nagyon jó Oberschaarführerünk volt.”[176] G. S.-t Grünbergből Bergen-Belsenbe gyalogoltatták társnőivel együtt, magas hóban, metsző márciusi hidegben. „…az SS-ek szereztek a lakosságtól ruhákat, csak cipőt nem tudtunk kapni, rongyokba csavartuk a lábunkat. Az őrök szereztek az úton egy marhát, és levágatták a részünkre.”[177]
K. P.-nek és társnőinek olyan kísérő őrök jutottak, akik 1945 tavaszán, amikor Malchowból 4 napig gyalogoltatták őket, „már nemigen törődtek velünk, hagyták, hogy szerezzünk magunknak ennivalót.”[178]
Szalai Miklós is találkozott olyan SS-Obersturmführerrel, aki 1945 tavaszán csak túl akarta élni a háborút, és nem a zsidók gyilkolásával, hanem életük mentésével törődött. Őt Dachauból először Mettenheimbe vitték, majd április elején bevagonírozták, és Innsbruck felé, egy megsemmisítő táborba akarták vinni, „…de a vezetőnk, egy kiváló SS- Obersturmführer a vonatot állandóan előre-hátra vezényelte, és az egész vonatot az amerikaiak kezére adta.”[179]
Emberséges katonák
29 olyan jegyzőkönyvet találtam, amelyben a Holocaustot túlélt magyar zsidók olyan Wehrmacht-tisztekről, katonákról, őrökről tesznek említést, akik emberségesen viselkedtek velük szemben. Olykor csak egyszerű gesztusokról van szó. M. J.-t és társnőit Zittauban titokban figyelmeztette egy Wehrmacht-katona, ha lehet, próbáljanak elmenekülni, mert a gyárat az SS-ek aláaknázták.[180] M. L.-lel és társnőivel a barthi repülőgépgyárban a munkafelügyelők és a Wehrmacht-katonák rendesen bántak, „…de a lengyel árja nők állandóan vertek bennünket” – tette hozzá.[181]
Ö. I. és A. L. azon kevés szerencsés magyar zsidó között volt, akiket Auschwitzban munkára alkalmasnak találtak, és egy-két nap után vonattal elszállítottak ebből a haláltáborból. Ö. I. csak annyit jegyzett meg, hogy Breslauba vitték őket, és „a Wehrmacht-kísérők nagyon jók voltak”.[182] A. L. arra is emlékezett, hogy Gubenba 2 nap és egy éjjelen keresztül utaztak, de nem kaptak semmi ennivalót. „Szerencsénk az volt – tette hozzá –, hogy nagyon derék Wehrmacht-katonák kísértek, akik nemcsak hogy nagyon rendesen viselkedtek, de még saját pénzükön vettek nekünk egy kis feketét, és azt adták nekünk inni.”[183] G. T.-nek és társainak Laurahüttében a Wehrmacht-őrség szalonnát és kenyeret is szerzett.[184] K. T. és munkaszolgálatos társai a Nürnberg melletti Herzbruckban különösen sokat szenvedtek a „komisz” ukrán őrségtől, „…de a wehrmachtosok – sajnos ezek kevesen voltak – nagyon rendesen viselkedtek, ha tudtak, még enni is adtak nekünk”.[185]
P. I. Ukrajnában szolgált munkaszolgálatosként. Századparancsnokuk, Sallai Antal egy ízben egy meredek úton kifogatta a lovakat, és helyettük a zsidókat kényszerítette arra, hogy húzzák a szekeret, maga meg a bakra ült, és „…erősen ostorozva hajtott fel a lejtőn. A lármára kifutottak az út menti házban lakó német tisztek. Egyikük annyira megbotránkozott, hogy Sallaira fogta revolverét. »Egy ilyen szadista állat nem érdemel mást, mint hogy lelőjék. Ezek ártalmasak a társadalomra, tehát ki kell irtani őket!« Csak a keret és más katonák akadályozták meg abban, hogy agyonlője Sallait.”[186]
Cs. Gy.-nek és munkaszolgálatos társainak is addig volt viszonylag jó dolguk, amíg Wehrmacht-katonák felügyeltek rájuk. De amikor az SA vette át őrzésüket „…azok gyilkolták az embereket”.[187] F. I. külön is megemlítette, hogy amikor 1944. március 26-án Aquincumba bevonult munkaszolgálatra, a Wehrmachtnál: „A német vezetők rendesek voltak, és a lehető legudvariasabban bántak velünk. Soha nem hallottunk mást, mint »Bitte sehr, danke schön«, mindennap kaptunk 4 [db], vasárnap pedig mind, eltávozási cédulát.”[188]
M. D. és társai védelmében a Wehrmacht-katonák Wolfsbergben még az SS-szel is összeverekedtek, mert a katonák nem engedték őket lemészárolni. W. L.-t és kb. 40 katonaszökevény társát Nyírpusztán a csendőrök elfogták, megkínozták. Kivégzésüket egy német hadnagy akadályozta meg, aki átvette őket segédmunkásnak. Vészi (Weil) Gyulát és társait Borban egy Scheidl nevű osztrák őrmester azzal fogadta, hogy „…közölte velünk, hogy semmi bajunk nem lesz, ne féljünk, és ha bármi panaszunk lesz a magyar keret ellen, szóljunk neki, majd ő vigyázni fog ránk. Ennek az embernek köszönhetjük mindannyian azt, hogy a táborparancsnok és a keretlegénység viselkedésének ellenére mégis életben tudtunk maradni.”[191]
Emberséges rendőrök
Három olyan jegyzőkönyvet találtam, amelyben zsidómentő csendőrről, illetve Gestapo-őrmesterről emlékeznek meg.
Eisler Sándort és társait 1944 késő őszén terelték ki Németországba. „Mindig gyalog mentünk, hat hétig egyhuzamban, ennivalónk egyáltalában nem volt, még csigát is ettünk az úton. Egy szombati napon az egyik SS 150 embert lőtt le masírozás közben, oldalt az út szélén megállt, és golyószóróval kaszabolta le a fiúkat. Nekünk kellett az árok szélén fekvő hullákat összeszedni és teherautóba rakni. Szerencsére motorkerékpáron odaérkezett egy osztrák tábori csendőr, és megkérdezte az SS-t, hogy kinek a parancsára lövöldözi az embereket? Azt felelte, hogy most olyan kedve volt. A csendőr parancsára azután mégis beszüntette a lövöldözést.”[192]
D. D. regénybe illő módon menekült meg. 1945. április 7-én megszökött abból a transzportból, amelybe Bergen-Belsen kiürítésekor került. Egy éjszakát egy parasztgazda pajtájában töltött, de reggel a gazda felesége észrevette őt a szalmában. Mind az asszony, mind lánya megetette, majd a gazda átkísérte a szomszéd faluba a csendőrséghez. „A német csendőrőrsparancsnok nagyon rendes ember volt, hellyel kínált, természetesen nem fogadtam el, mert piszkos és férges voltam. Mondja nekem, úgy látom, rendes ember vagy, menj ki az udvarra, és ülj ott le. Pár perc múlva a felesége egy nagy tál burgonyapirét, jó vajasan és kávét és vajaskenyeret adott nekem, később még cigarettával is megkínált.” – Ezek után a csendőrparancsnok átkísérte a következő faluba, ott átadta egy másik csendőrnek, aki amikor némi gyaloglás után hallotta, hogy az amerikaiak már Münchenben vannak, szabadon bocsátotta.[193]
Faragó Ferencet és társait 1945 tavaszán Kalchból hajtották Mauthausen felé. Útközben új SA-keretük elkezdte öldökölni őket. Eisener előtt egy Gestapo-őrmester bement a faluba, és kihívta a helyi csendőröket, akiknek parancsára azután az SA leállította az öldöklést.[194]
Emberséges németek
61 olyan jegyzőkönyv áll rendelkezésünkre, amelyben arról olvashatunk, hogy az egyszerű német parasztok, polgárok, látva a zsidók szenvedéseit, megpróbáltak nekik segíteni, vagy legalább értésükre adták, hogy mennyire sajnálják őket. Nem volt ez kockázatmentes. D. S. és társnői Baumgartban brutális SS-őrök felügyelete alá kerültek, akik a „…legcsekélyebb dologért vertek… Például ha munka közben egy civil ember odadobott nekünk egy kis nyers répát, úgy ezért már ütöttek bennünket.”[195] E. H. Ebenseeben a Holzmann Polensky cégnél dolgozott nyolc hónapig. Egy ízben rajtakapták, amint egy „Meisterrel” üzletelt, aki neki 5 cigarettáért 3 kiló krumplit ígért. A német munkást négy hétre lecsukták.[196] D. S. és társai Fehringben két napig egy német nőnek segítettek a ház körüli munkában, fát vágtak stb., „…ezért dugva élelmiszereket kaptunk. Az asszonyt valaki feljelentette, és el is vitték” – jegyezte meg.[197] Dr. Sz. L. Landshutban raboskodott 1945 tavaszán, itt került először kapcsolatba német civilekkel. Elmondása szerint: „Ezek bajor katolikusok voltak, és nem voltak hitlerista beállításúak. Ezek, amikor megtudták, hogy valahová elvisznek bennünket, ételt dobáltak nekünk az úton. Egy asszony hozott ki nekünk ennivalót, és amikor az SS-ek ezt megakadályozták, éktelen módon kiabálni kezdett velük, s »SS- kutyáknak« nevezte őket. Az asszonyt azután el is vitték.”[198] Berger Imrét és társait 1945 március végén Eberauból hajtották Mauthausen felé, gyalogmenetben: „…aki lehajolt, repcéért, csigáért, agyonlőtték. De lelőtték azt a keresztényt is, aki útközben szánalomból egy darabka kenyeret dobott az embereknek.”[199] T. B.-t és társait Mauthausenből terelték ugyanebben az időben Gunskirchen felé. Mint visszaemlékezett, előttük is már több halálmenet vonult az úton, így érthető, hogy: „Az osztrák lakosság teljesen fel volt háborodva, hogy a hullákat nem győzik eltemetni. Ha egy osztrák lakos megkockáztatta, hogy egy kis kenyeret vagy főtt krumplit adott a zsidóknak, az SS-ek rálőttek saját vérükre.”[200]
P. J. Wellsben látta, hogy: „Az osztrák lakosság igyekezett rajtunk élelemmel segíteni… amikor az ablakon keresztül élelmet adtak ki nekünk, az SS-ek belőttek az ablakon.”[201]
M. G. 1944 augusztusában Auschwitzban átélte, amikor nyolc napon keresztül hatalmas gödrökben, élve égettek el embereket. Tudomása szerint „…egy német SS-tiszt nem akarta tovább csinálni, mire őt is ugyanilyen módon elégették.”[202]
K. F.-et és rabtársait 1945 tavaszán Magdeburgtól Buchenwaldig 8 napon keresztül utaztatták vasúton. „Nyolc napig sem enni, sem inni nem adtak. Útközben a civil lakosság nagyon akart nekünk enni adni, de a bennünket kísérő SS-katonák nem engedték.”[203]
Krausz Andor Engerauba (?) került, sáncot, futóárkokat ástak munkaszolgálatos társaival együtt. Mint elmondta: „Nagyon sokat éheztünk és fáztunk. A lakosság rendkívül jóindulatú volt. Eleinte hoztak hozzánk élelmiszert cserélni, de később halálbüntetés terhe mellett megtiltották nekik, mégis módját ejtették, hogy egy-egy csomagot eljuttassanak hozzánk. Amerre mentünk, ledobtak elénk a földre egy csomagot, valamelyik ablakból vagy kapuból.”[204] Wojticzki Jenőt és társait 1945 márciusában Grazból hajtották Mauthausen felé. Emlékezete szerint: „Az osztrákok elég jószívűek voltak, csak olyan nagy tömegekben vonultunk át, hogy nem tudtak minket kielégíteni. Különösen a Stájer vidéken nagyon rendesek voltak velünk szemben, sok helyen még meg is sirattak. Én egy kenyérzsákra való krumplit kaptam tőlük, ez mentett meg az éhhaláltól.”[205] Gerlei Andor Mauthausenből gyalogolt Gunskirchenbe 1945 áprilisában. Mint visszaemlékezett: „Menetelésünk közben átmentünk egyes városokon, ahol a lakosság könnyes szemmel nézte a mi szomorú csapatunkat, kiálltak a kapukba, vizeskorsókat nyújtottak felénk, meleg étellel kínáltak. A kísérő SS-ek azonban megakadályoztak abban, hogy ezeket el is fogadhassuk.”[206] Dr. Szerényi Imrét és rabtársait Hannovertől 4 napig terelték Bergen- Belsenig. Mint elmondta: „Az úton a lakosság vizet hozott ki a kapu[k] elé, de csak titokban ihattunk, mert ha az őrök meglátták, megbüntettek.”[207]
Viszonylag szerencséjük volt azoknak a magyar zsidóknak, akik Türkheimbe kerültek. Nem csak a helyi lágerparancsnok bánt velük emberségesen (ezt már több példával is bemutattuk), de, mint erre T. M. is visszaemlékezett: „Maga a falu híres volt arról, hogy nem volt náci érzelmű. Vasárnaponként a családok még a felszabadulás előtt is látogatóba jöttek, bedobtak a lágerbe élelmet, és integettek nekünk.”[208]
Egyes esetekben a foglyok életében döntő változást jelentett őreik felváltása is. K. B. munkaszolgálatost Fertőrákoson eleinte szudéta-németek őrizték, szerencsére később, már 1945 január végén „…ezeket a gaz szudéta-németeket felváltották bajorokkal. A bajorok emberségesen bántak velünk.”[209]
S. G. 6 héten keresztül menetelt, emberséges SS-őrök felügyelete mellett Magdeburgból, útközben a parasztoktól szereztek élelmet. Hasonló tapasztalatai voltak S. H.-nak Torn környékén.[210] J. V. Mühldorfban látta, hogy, ellentétben brutális őreikkel: „A lakosság azonban nagyon rendesen viselkedett, sokszor hoztak ki a munkahelyre ennivalót.”[211] K. E. is jóindulatú osztrák parasztokhoz került St. Martinban, a magyar határ mentén, akik adtak zsidó munkásaiknak enni bőségesen. Hálásan emlékezett vissza egy nőre, aki „…minden reggel a munkahelyen várt bennünket kenyérrel, sült krumplival, süteménnyel, almával.”[212] Fentebb már említést tettünk a schattendorfi filoszemita parasztokról. W. E. vegyészmérnök 1944. december 3-tól 1945. március 28-ig dolgozott ebben a faluban. Visszaemlékezése szerint: „A lakosság elképzelhetetlenül jóindulatú volt. Egy-egy paraszt esténként 10–15 zsidót vacsoráztatott meg. Meleg szobában, asztalnál ültünk és jóllaktunk. Mindennel elláttak bennünket, és nem mi kértük, hanem ők maguktól hozták a csomagokat, és dobálták elébünk, annak ellenére, hogy a Gestapo megfenyegette őket.”[213] Wallerstein László Siegendorfban tapasztalta, hogy „A lakosság pedig mindent elkövetett, hogy enyhítsen nehéz sorsunkon.”[214] E. E. Bruckban tapasztalta, hogy nemcsak munkahelyükön volt elegendő ennivaló, de „…a lakosság is ellátott bennünket minden jóval.”[215] Falus László ugyanitt azt tapasztalta, hogy: „A városi lakosság nagyon rendesen viselkedett, ha találkoztak velünk, és valakinél kenyér volt, azt szétosztották közöttünk, vagy kitettek kenyérhéjakat és integettek, hogy vegyük el.”[216]
Glasen Gyula ugyancsak Bruckban a lakosságtól titokban politikai híreket is hallott. Hálásan említette, hogy az osztrákok „…állandóan biztattak és reméltük a közeli szabadulásra [sic !]… A lakosság élelemmel igyekezett rajtunk segíteni, de a Hitlerjugend később ezt teljesen lehetetlenné tette.”[217]
Ligeti Jenő Weitra-Schützen osztrák kisváros munkásairól és általában a helyi lakosságról állapította meg, hogy „…csekély kivétellel – igen jó szándékú volt és jó szívvel volt hozzánk, azaz talán nem is hozzánk, hanem egyszerűen utálta Hitlert.”[218]
Néhány visszaemlékező életét köszönhette német és osztrák orvosoknak, ápolóknak. K. J. Győrött került 1944 decemberében kórházba, ahol „Német orvosok és ápolók voltak, de nagyon rendesen bántak velünk, és szerettek minket.”[219] Marton Imréné sz. Kovács Otti Lichtenwörthben raboskodott 1944. november 9-től 1945. április 13-ig. Hálásan emlékezett vissza a láger orvosára Dr. Hans Dimelre, aki „…formálisan lopta a gyógyszereket, hogy segíthessen a láger lakóin… Az orvosok befogadtak mindenkit, akit csak lehetett és az apácák is önfeláldozóan ápolták a zsidókat és mindent megtettek feltáplálásuk érdekében. Természetesen csak harmadosztályú ápolást engedélyeztek a zsidó deportáltaknak, de az apácák titokban szanatóriumi ellátásban részesítettek bennünket, és nagyon sok deportált egyedül nekik köszönheti életét.”[220]
Epilógus
D. J. Goldhagen a rendelkezésére álló forrásanyagot erőltetett prekoncepciója bizonyítására és nem a történeti múlt lehető legpontosabb rekonstruálására próbálta felhasználni. A fentebb idézett DEGOB- jegyzőkönyvek alapján is elmondható az, amit eddig is tudtunk: a németek között szép számmal akadtak a második világháború idején olyanok, akik emberek tudtak maradni az embertelenség és a pusztító őrület világában is. Sokszor ugyanazok a magyar zsidó Holocaust-túlélők számolnak be brutális, szadista, antiszemita németekről, akik hálásan emlékeznek vissza egy-egy emberséges német őrre, munkásra vagy parasztra. A tömeggyilkosok tetteit nem teszi semmissé, nem feledtetheti, hogy ezrével, tízezrével voltak németek, akik segítettek, segíteni próbáltak az üldözött zsidóknak, vagy legalább őszintén sajnálták őket. A tömeggyilkosságokban részt vevő németek viselkedése alapján nem lehet általános következtetéseket levonni a németekről, a német kultúráról, sem a zsidómentő németekről nem lehet azt állítani, hogy ők képviselték az „igazi” Németországot.
Jegyzetek
[1] Marrus, Michael R.: „Good History” and Teaching the Holocaust [„Jó történelem” és a Holocaust tanítása] (in. Perspectives. American Historical Association Newsletter, May–June 1993, Vol. 31. N. 5., pp. 1, 6–12.)
[2] Katz, Steven T.: The Holocaust in Historical Context. [A Holocaust történelmi összefüggésekben] Vol. 1. The Holocaust and Mass Death before the Modern Age [A Holocaust és tömeghalál a modern kor előtt] (Oxford University Press, New York–Oxford, 1994.)
[3] Trunk, Isaiah: The Typology of the Judenräte in Eastern Europe [A Zsidó Tanácsok tipológiája Kelet-Európában] (in: Rescue Attempts During the Holocaust. Proceedings of the Second Yad Vashem International Historical Conference. Ed. Y. Gutman and E. Zuroff, Jerusalem, 1977, pp. 17–30.), valamint: Trunk, I.: Judenrat: The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi Occupation [Zsidó Tanács. A Zsidó Tanácsok Kelet-Európában a náci megszállás idején] (The Macmillan Comp., New York–London, 1972); Weiss, Aharon: Jewish Leadership in Occupied Poland: Postures and Attitudes [Zsidó vezetők a megszállt Lengyelországban. Magatartások és viselkedések] (Yad Vashem Studies 12. (1977), pp. 335–365.) – magyarul: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció ? A Budapesti Zsidó Tanács (Minerva K., Budapest, 1990.)
[4] Bauer, Yehuda: Forms of Jewish Resistance [A zsidó ellenállás formái] (in. Niewyk, Donald L. (ed.): The Holocaust: Problems and Perspectives of Interpretation [A Holocaust: Az interpretáció problémái és perspektívái] Lexington, Mass., DC. Heath, 1992, pp. 129–145.)
[5] Az intencionalisták–funkcionalisták vitájának összefoglalását magyarul lásd: Tomka Béla: A Holocaust genezise (Valóság, 1992. 10. sz. 40–48. o.); angolul: Michael R. Marrus: The Holocaust in History [A Holocaust a történelemben] (Penguin Books, London, 1989, pp. 31–54.)
[6] Goldhagen, Daniel Jonah: Hitler's Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust [Hitler önkéntes hóhérai. Az átlag németek és a Holocaust] (Alfred A. Knopf, New York, 1996.) – továbbiakban: Goldhagen, 1996.
[7] Dr. Kelemen Éva szíves közlése.
[8] Magyarul lásd: Bartov, Omer: Átlagszörnyek (Buksz, 1996., 3. sz. 358–362. o.)
[9] Maria Mitchell és Peter Caldwell összefoglalóját az USHMM Goldhagen-vitájáról lásd az Interneten H-German-H-Net-List on Germans History, 1996. április 11.
[10] HTTP://H-NETZ2..MSU.EDU-H-German [2]. Subject: Goldhagen. Debate – Role of Historians [Vita, a történészek szerepe]
[11] Dr. Yaacov Lozowick, a jeruzsálemi Yad Vashem Archives igazgatója Goldhagen könyvének stílusát arrogánsnak, nagyképűnek, durvának és udvariatlannak nevezte, megállapítva, hogy „dühből” írott műről van szó. Lozowick, Yaacov: Written in Rage [Dühből írva] ; (Yad Vashem Magazine, Vol. 2. June 1996, pp. 12–13.) Robert Wistrich Goldhagen stílusával kapcsolatban azt is kiemelte, hogy munkája polemizáló stílusa kevés teret ad a kételynek, árnyalatoknak, miközben a szerző nehezen leplezi önelégültségét. Wistrich, Robert S.: Helping Hitler [Hitlernek segítve] (Commentary, July 1996., No. 1. pp. 27–31.)
[12] Goldhagen, 1996, 11–12. o. Magyar nyelven Goldhagen önelégült hangú védekezését, bírálói becsmérlését lásd: Indítékok, okok, alibik. Válasz kritikusaimnak (Buksz. 1997., 1. sz. 99–103. o.)
[13] Goldhagen magabiztosságára jellemző, hogy egy helyütt, megállapítva, hogy az eddig megjelent szakirodalom vele ellentétes következtetésekre jutott, kijelenti: e művekre nem is tartja szükségesnek hivatkozni. Goldhagen, 1996. 512. o. 1. j.
[14] Zur Geschichte der Ordnungspolizei 1936–1945 [A közrendészet története, 1936–1945] c. munkáról van szó, melyet Goldhagen még arra sem érdemesít, hogy szerkesztőjét vagy kiadásának pontos adatait közölje. Goldhagen, 1996, 527. o. 1. j.
[15] Bracher, Karl Dietrich: The German Dictatorship. The Origins, Structure, and Consequences of National Socialism [A német diktatúra. A nemzeti szocializmus eredete, struktúrája és következményei] (Penguin Books, London, 1970.)
[16] Erich Goldhagen; Holocaust-túlélő, szintén a Harvard Egyetem oktatója, fia könyvének megjelenéséig teljesen ismeretlen, de ugyancsak a Holocausttal foglalkozó történész.
[17] Goldhagen, 1996, 1, 604. o.
[18] Goldhagen, 1996, 480. o., 33. j.
[19] Goldhagen, 1996, 9. o.
[20] Goldhagen, 1996, 15. o. Hasonlata annyira megtetszett saját magának, hogy még kétszer megismétli (28., 45. o.)
[21] Goldhagen idézi a protestáns egyházi vezetők 1941. december 17-i proklamációját, melyben a zsidóságot „geborene Welt- und Reichsfeinde”-nek nevezték, ezt ő „born enemies of the world and Germany”-ként angolosítja. (Goldhagen, 1996, 112. o.) Egyébként nem a német protestáns egyházi vezetők, csak egyes DC- és ún. nemzeti keresztény egyházvezetők („einige deutschchristliche” – DC – és „beziehungsweise nationalkirchliche Kirchenführer”) adták ki a fentebb idézett nyilatkozatot. Majsai Tamás szíves közlése.
[22] Goldhagen, 1996, 583. o. 53. j.
[23] Goldhagen, 1996. Part I. Chapter 1. Recasting the View of Antisemitism: A Framework for Analysis [Az antiszemitizmus- felfogás átdolgozása: az elemzés szerkezete] pp. 27–48; Part VI: Eliminationist Antisemitism, Ordinary Germans, Willing Executioners [Eliminációs antiszemitizmus, átlag németek, önkéntes hóhérok] Chapter 15.: Explaining the Perpetrators(Actions: Assesing the Competing Explanations [Az elkövetők cselekedeteinek magyarázata: a konkurens magyarázatok értékelése] pp. 375–415.; Chapter 16.: Eliminationist Antisemitism as Genocidal Motivation [Az eliminációs antiszemitizmus mint a népirtás motivációja] pp. 416–454; Appendix 1. A Note on Method [Megjegyzés a módszerről] pp. 463–468.; Appendix 2. Schematization of the Dominant Beliefs in Germany about Jews, the Mentally Ill, and Slavs [Vázlat a zsidókkal, elmebetegekkel és szlávokkal kapcsolatban Németországban uralkodó nézetekről] pp. 469–471.
[24] Goldhagen, 1996, 34. o.
[25] Katz, Jacob: From Prejudice to Destruction: Anti- Semitism 1700–1933 [Az előítélettől a pusztításig: antiszemitizmus 1700– 1933.] (Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1980.)
[26] „Zsidók dominálnak egy olyan nép kultúrája fölött, amelyik tagadja, hogy ehhez joguk és képességük lenne. Az újságok Berlinben zsidók kezében vannak, csaknem valamennyi berlini színházigazgató zsidó, a színészek között is sok a zsidó, a német zenei élet zsidók nélkül szinte elképzelhetetlen, a német irodalom és tudomány nagyrészt a zsidók kezében van – erről mindenki tud, csak a zsidók szerint nincs ebben semmi rossz –, és dicsekszenek szellemi teljesítményükkel. A zsidó értelmiségiek jó európaiak, de hasadt személyiségek, elválasztva élnek attól a néptől, amelynek körében élnek” – írta 1913 márciusában „Német-zsidó Parnasszus” c. cikkében a „Der Kunstwart” c. lapban Moritz Goldstein. Idézi: Laqueur, Walter: Zionism and its Liberal Critics [Cionizmus és liberális kritikusai] (Journal of Contemporary History, Vol. 6., 1971., N. 4., p. 167.)
[27] 1898-ban a németországi kis antiszemita pártokra összesen 284 250 német szavazott, 1907-ben a 397 Reichstag-képviselőből csak 16 lépett föl eredetileg antiszemita programmal, 1914-re gyakorlatilag valamennyi antiszemita párt megszűnt, az antiszemita sajtó romokban hevert. Minderről részletesen lásd: Gordon, Sarah: Hitler, Germans and the „Jewish Question” [Hitler, németek és a „zsidókérdés”] (Princeton, 1984.) 1. fejezet.
[28] Gordon, i. m. 10–14. o.
[29] Gordon, i. m. 46–48. o.
[30] Gordon, i. m. 26. o.
[31] Goldhagen, 1996, 109. o.
[32] Németországban már az első világháború előtt voltak olyan zsidó vezetők, akik a további zsidó bevándorlás leállítását javasolták, azzal érvelve, hogy az új bevándorlók növelik az antiszemitizmust. Az új bevándorlók sok helyi zsidó szervezetben nem szavazhattak, és a mindennapi életben is jelentős konfliktusok voltak a zsidó közösségen belül is. Erről lásd: Gordon, i. m. 10. o.
[33] Yehuda Bauer a washingtoni Holocaust Memorial Museum fentebb említett vitáján nem is D. J. Goldhagent, hanem témavezető tanárát tette felelőssé azért, hogy ilyen selejtes [shoddy] munka egyáltalán készülhetett. „Dany – fordult fiatal kollégájához a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora – a mi egyetemünkön ezt a disszertációt nem tudtad volna megvédeni!” (Deák István professzor, Columbia University, New York, szíves szóbeli közlése.)
Nehezen érthető, hogy az American Political Science Association 1994-ben miért tüntette ki D. J. Goldhagen disszertációját a Gabriel A. Almond-díjjal, mint az összehasonlító politikatörténet kimagasló művét. Könyvében D. J. Goldhagen többször is határozottan elutasítja még a gondolatát is annak, hogy Németországon kívül más országok antiszemitizmus-történetével foglalkozzon. Lásd. pl. ezzel kapcsolatos érvelését a 77. o.
[34] Wistrich, 1996, 29. o.
[35] Hitler, Adolf: Harcom (k. n., é. n., 405. o.) Idézi: Dawidowicz, Lucy: The War against the Jews, 1933–1945 [Háború a zsidók ellen] (Bantam Book, New York, 1986, 151. o.), azzal, hogy Hitler, szokás szerint túlzott.
Hitler 1941. december 1-jén, egyik „asztali” beszélgetésében megjegyezte: „Tíz évvel ezelőtt a mi értelmiségi osztályunknak fogalma sem volt arról, hogy mi a zsidó.” Hitler's Secret Conversations 1941 –1944 [Hitler titkos beszélgetései 1941–1944] (Farrar, Strauss and Young, New York, 1953, 115. o.)
[36] Goldhagen 1996 végén, kritikusaival vitázva azt állította, hogy egyedül Németországban jutott hatalomra zsidóirtó programmal kormány Európában. (Goldhagen, Buksz, i. m. 102. o.) A valóságban Hitler gondosan óvakodott ilyesfajta programpontok megfogalmazásától.
[37] A mai szélsőjobboldali demagóg politikusok és Hitler propagandájának azonos elemeire finom
elemzéssel mutatott rá: Goriely, Georges: Extréme droite et droite extréme dans l'Allemagne des années 30 [Szélsőjobb és jobboldali szélsőségesek a harmincas évek Németországában] (L'Europe, Été 1996, 29–47. o.)
[38] Times, 1930. október 10. Idézi: Baynes, Norman H. (translation, ed.): The Speeches of Adolf Hitler, April 1922. – August 1939. [Adolf Hitler beszédei, 1922. április – 1939. augusztus] (Howard Fertig, New York, 1969, Vol. I. 721. o.)
[39] Goldhagen, 1996, 32. o.
[40] Kater, Michael H.: The Nazi Party. A Social Profile of Members and Leaders, 1919–1945 [A náci párt. Tagjainak és vezetőinek társadalmi összetétele] (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1983, 263. o.) 1919-ben az NSDAP-nek 55 tagja volt, 1921- ben 3000, 1924-ben 55 287, 1925-ben (Hitler börtönben!) alig néhány száz fő, 1927-ben pedig kb. 25 000. Kater, uo.
[41] Goldhagen, 1996, 424. o.
[42] Baynes, i. m. 727. o.
[43] Goldhagen, 1996, 109. o.
[44] Goldhagen, 1996, 90. o. Az 1933. április 1-jei bojkottról lásd: Stokes, Lawrence D.: The German People and the Destruction of the European Jews [A német nép és az európai zsidóság elpusztítása] (Central European History, June 1973, pp. 172–173.) A magyar szakirodalomban Ormos Mária leírása is egyértelmű: „Ez az első antiszemita provokáció azonban nem járt sikerrel, a németek többsége nem szimpatizált vele.” Ormos Mária: Hitler (T-Twins K., Budapest, 1993, 210. o.)
[45] Kershaw, Ian: The Persecution of the Jews and German Popular Opinion in the Third Reich [A zsidóüldözések és a német közvélemény a Harmadik Birodalomban] (Year Book of the Leo Baeck Institute, 1981, pp. 266–267.)
[46] Kershaw, i. m. 269. o.
[47] Kershaw, i. m., 273, 276. o.
[48] Gordon, i. m. 175–176. o.
[49] Ghyczy Jenő, 176/pol–1938 sz. [november 22-i] jelentése a Külügyminisztériumnak. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL) K63 – Külügyminisztérium politikai osztályának iratai (továbbiakban: Küm. pol.) 1938–43. Németország, 191. cs., 68. o.
[50] Stokes, i. m. 175. o.
[51] Goldhagen, 1996, 99. o.
[52] „A zsidókat Németországban az erkölcsöt és a társadalmi rendet ördögi és pusztító módon veszélyeztető elemeknek tartották, és arra szánták őket, hogy szenvedjenek és haljanak meg” – írja Goldhagen (169. o.)
[53] Goldhagen egyetlenegyszer (122. o.) elismeri, hogy antiszemitából is válhat zsidóvédő. Szerinte a zsidóüldözést támogatók, amikor „saját”, jól ismert zsidó szomszédjukról volt szó, zsidóvédővé váltak.
[54] A második világháború előtti náci zsidópolitika máig egyik legteljesebb összefoglalása: Schleunes, Karl A: The Twisted Road to Auschwitz. Nazi Policy toward German Jews, 1933–1939. [Az Auschwitzba vezető kanyargós út. A német zsidókkal kapcsolatos náci politika, 1933–1939.] (University of Illinois Press, Urbana and Chicago, 1990.) Lásd még: Burrin, Philippe: Hitler et les Juifs [Hitler és a zsidók] (Ed. du Seuil, Paris, 1989.)
[55] Van der Venne Andor 74/pol.–1939 [szeptember 9.] jelentése Csáky István külügyminiszternek. OL–K63.–Küm. pol. 1939–21/1. t. Németország, belpolitika, 192. cs., 43–44. o.
[56] Goldhagen, 1996, 90. o.
[57] Goldhagen, 1996, 91. o.
[58] Goldhagen, 1996, 382. o.
[59] Goldhagen, 1996, 119. o.
[60] Gordon, i. m. 196. o.
[61] Hitler's Secret Conversations, i. m. p. 193.
[62] Gordon, i. m. 195. o.
[63] Goldhagen, 1996, 123. o.
[64] Hilberg, Raul: The Destruction of the European Jews [Az európai zsidók megsemmisítése]
(Holmes and Meier, New York– London, 1985., vol. I. pp. 98–99.)
[65] Goldhagen, 1996, 103., 106. o. A németek közönyösségével kapcsolatban árnyaltabb leírást lásd pl. Gordon, i. m. 5. o.
[66] Idézi: Adelson, Alan and Lapides, Robert (eds.) Lodz Ghetto. Inside a Community under Siege [A lodzi gettó. Egy ostromlott közösségben] (Penguin Books, New York, 1991, pp. 175.)
[67] Adelson-Lapides, i. m. 176. o. Leo Baeck rabbi számolt be arról, hogy amikor 1941. szeptember 1-jétől a zsidóknak Németországban sárga csillagot kellett viselniük, Berlinben és Hamburgban a lakosság igen tisztességesen bánt velük. (Idézi: Gordon, i. m. 191. o.)
[68] Goldhagen, 1996, 144. o.
[69] Browning, Christopher, R.: Nazi Resettlement Policy and the Search for a Solution to the Jewish Question, 1939–1941. [Náci áttelepítési politika és a zsidókérdés megoldásának keresése, 1939–1941.] (German Studies Review, October 1986, pp. 497–519.); Browning, Ch. R.: Nazi Ghettozation Policy in Poland 1939–1941 [Náci gettósítási politika Németországban.] (Central European History, 1986, No. 4., pp. 343–368.)
[70] Goldhagen, 1996, 146–147. o. Szerzőnk ebben a
kérdésben I. Trunk elemzését veszi át, de pl. Ch. Browning fentebb idézett tanulmányaiban fölsorakoztatott, igen impozáns bizonyító anyagot, melynek alapján I. Trunk tézisét cáfolja, bírálatra sem méltatja.
[71] Goldhagen, 1996, 201. o.
[72] Goldhagen, 1996, 117. o.
[73] Goldhagen, 1996, 47. o. Sztójay Döme berlini magyar követ 1941 őszén főkonzul kollégáinak jelentései kapcsán jegyezte meg: „…érdeklődéssel olvastam Miske [-Gerstenberger Jenő] és Kvassay [László] főkonzulok egymást követő jelentését a müncheni lakosság körében uralkodó hangulatról. E két jelentésben mutatkozó lényeges ellentmondások már magukban véve is mutatják, míly kockázatos és nehéz dolog egy ország, vagy pláne csak egy város vagy országrész lakossága körében tett megfigyelésekből egységes képet adni az illető országban uralkodó közhangulatról.” Sztójay Döme 146/pol–1941. [október 31.] jelentése Bárdossy László külügyminiszterhez. OL-K63.-Küm. pol-1941–21/1. t. Németország, belpolitika, 199. cs. 37–39. o.
[74] Goldhagen, 1996, 234.. 551–552. o. 65. j. Előfordul az is, hogy megfeledkezik arról, mit is írt korábban. Egy helyütt először óvatosan annyit ír, hogy az egyik lágerben egy 10 éves gyerekről „úgy hírlett”, hogy anyját megölte, 15 sorral lejjebb már tényként közli: „A németek egy tízéves fiút rávettek arra, hogy megölje saját anyját.” u. o. 309. o.
[75] Goldhagen, 1996. 521. o. 76. j. szerint, aki azt állítja, hogy Hitler képes lehetett egy idő után leállítani a zsidók lemészárlását, az nem ismeri Hitlert, a hadvezért és az antiszemitát.
[76] Goldhagen, 1996, 537., 23. j.
[77] 1940. november 12-én Molotov és Ribbentrop berlini tárgyalásait zavarta meg egy légiriadó. Amikor az óvóhelyen Ribbentrop elkezdte fejtegetni, hogy Anglia már elveszítette a háborút, Molotov állítólag közbevágott és megkérdezte: „Jó, de akkor miért ülünk itt az óvóhelyen, és kik bombázzák Berlint?” Idézi: Karsai Elek: A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig (Táncsics K, Bp. 1961, 258. o.)
[78] Goldhagen, 1996, 413. o.
[79] Goldhagen, 1996, 158., 399. o.
[80] Cohen, Asher: Persécutions et sauvetages. Juifs et Français sous l'Occupation et sous Vichy [Üldöztetés és embermentés. Zsidók és franciák a megszállás és Vichy alatt] (Éd. Cerf, Paris.)
[81] Sztójay Döme jelentése Ghyczy Jenő külügyminiszternek, 327/pol. 1943. [október 14.] OL-K63-Küm. pol.-206. cs. Németország-21. t. Berlin., II. r. 942. o.
[82] Goldhagen, 390., 406., 408. o.
[83] Deák István: Could the Hungarian Jews Have Survived? [Túlélhették volna a magyar zsidók?] (New York Review of Books, February 4, 1982., pp. 24–27.) Deák professzor eredetileg azokkal vitázott, akik a magyarországi zsidók (kb. 800 000 fő) helyzetét a dániai zsidókéval (kb. 8000 fő) próbálták összehasonlítani.
[84] Radnóti Miklós: Töredék (1944. május 19.)
[85] Bauer, Yehuda: Definiálható-e a Holocaust ? (Valóság, 1987. 11. sz. 70–81. o. ford. Pajkossy Gábor)
[86] Wistrich, 1996, 31. o.
[87] „Az ember munka és törvényes, szabályszerű létkörülmények nélkül képtelen élni, elzüllik, vadállattá válik” – állapította meg már Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Feljegyzések a holtak házából (Európa K., Bp. 1983, Ford. Wessely László, 430. o.)
[88] Az USHMM vitáján, 1996. április 8-án elhangzott Browning-felszólalást lásd: M. Mitchell – P. Caldwell, Internet, i. h.
[89] Amikor Arno J. Mayer professzor (Princeton University) egyik művében azt állította, hogy Hitler elsősorban antikommunista volt, és nem is a zsidókat gyűlölte, hanem a modern társadalmat, ezt az egyébként igencsak vitatható állítást Lucy Dawidowicz amerikai történész „lunatic fantasy”-nak [kb. elmebeteg képzelgés] nevezte. Részletesen lásd: Dawidowicz, Lucy: Perversions of the Holocaust [A Holocaust – hamisítások] (Commentary, 1989 October, pp. 56–60., idézett sor: 56. o.)
[90] Goldhagen, 1996, 416. o. Könyve német kiadásának előszavában maga is elismerte, hogy monokauzális magyarázat nem elegendő a Holocaust megértéséhez, de változatlanul azon a véleményen van, hogy az antiszemitizmus az a döntő tényező, amelynek köszönhető, hogy Németországban a németek kigondolták, majd Európa-szerte végrehajtották a Holocaustot. Ezzel kapcsolatban lásd D. J. Goldhagen és Josef Joffe vitáját, New York Review of Books Vol. XLIV, No. 2. (1997. február 6.) 40. o.
[91] Goldhagen, D. J.: The „Cowardly” Executioner: On Disobedience in the SS [A „gyáva” hóhér: parancsmegtagadás az SS-ben] (Patterns of Prejudice 12, No. 1. (1978), pp. 1–16.)
[92] Goldhagen, 1996, 4, 9. o.
[93] Goldhagen, 1996, 11. o. Könyvében később egy helyütt „bizonyosan 100 000”-nél többre, talán 500 000-et is elérő számra teszi a német tömeggyilkosok számát. (Goldhagen, 1996, 167. o.)
[94] Goldhagen, 1996, 202. o.
[95] Browning, Christopher: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland [Átlagemberek: a 101-es tartalékos rendőrzászlóalj és a Végső Megoldás Lengyelországban] (New York, Harper Collins, 1992.)
[96] A keleti fronton tömeggyilkosságokat elkövető különleges akciócsoportok, az ún. Einsatzgruppék tagjai közül is igen sokan nem bírták idegekkel „munkájukat”, jegyzi meg Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze monográfiájában. „A kivégzőosztagok tagjai csakhamar alkoholisták lettek. Némelyikük zúgolódott, mert nem akármilyen feladat gyerekekre tüzelni. Eichmann maga is panaszolta, hogy ezek az emberek hamarosan szadistákká válnak.” Bach-Zelewski SS- tábornok – idézi Hausner – Himmlernek azt tanácsolta, nézzen a kivégzőosztag embereinek a szemébe, meglátja, mennyire kikészültek mind. „Ezeknek az embereknek az idegei tönkrementek, egész életükre! Mi itt neurotikusokat vagy vadállatokat nevelünk.” Hausner, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben (Európa K., Bp., 1984, Ford. Balabán Péter, 131. o.) Más adatok szerint a tömeggyilkosságokban részt vevő Einsatzgruppen-tagok legalább 20%-ának komoly pszichológiai problémái voltak. Erről lásd: Lifton, Robert Lay: Medicalized Killing in Auschwitz [Orvos-gyilkosok Auschwitzban] in.: The Nazi Concentration Camps. Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference – January 1980., Jerusalem, 1984, 211. o.)
[97] A Belügyminisztérium 1942 [június 8.]/14.496 sz. VII. res. jelentése a KÜM-nek, OL-K63-Küm. pol. - 202. cs. 1942. 21. t. Németország, 62–64. o.
[98] Goldhagen, 1996, 301–302. o. Goldhagen Dosztojevszkij segítségével talán megérthette volna, miért és hogyan vált M. D. perverz gyilkossá. „Aki csak egyszer élvezte ezt a hatalmat: a más teste, vére, Krisztus törvénye szerinti felebarátja, ugyancsak Isten teremtménye feletti korlátlan hatalmat; aki szabad kezet kapott, hogy egy másik, Isten képére teremtett lényt a legkegyetlenebbül megalázhasson, az már elvesztette uralmát tulajdon érzései felett. A zsarnokság megszokás dolga; a zsarnokság kifejlődik, elhatalmasodik, s végül betegséggé válik. Határozottan az a véleményem, hogy e megszokás által a legjobb ember is eldurvulhat olyannyira, hogy végül vadálattá válik. A vér és a hatalom részegít; kifejlesztheti a durvaságot, a perverzitást…” Dosztojevszkij, i. m., 635–636. o.
[99] Gordon, i. m. 181–182. o. Lásd még: Laqueur, Walter Zeev: Hitler's Holocaust: Who Knew What, When, Where? [Hitler holocaustja: ki, mit, mikor és hol tudott ?] (Encounter, July 1980, pp. 6– 25.); Laqueur, W. Z.: The Terrible Secret: Suppression of the Truth about Hitler's „Final Solution” [A szörnyű titok: Az igazság eltitkolása Hitler „végső megoldásáról”] (Little Brown, Boston, 1980.)
[100] Goldhagen, 1996, 330, 364. o.
[101] Tabi László egyik háborús történetében 1943-ban a Dontól Szolnokig gyalogol egy katona, kezében vödörrel. Senki sem igazoltatja, mindenki látja rajta, hogy csak vízért megy, míg egy éber magyar csendőr észre nem veszi, hogy a vödörnek nincs is feneke. Tabi László: Mit tud egy vödör? (in. T. L.: Humorban pácolva. Magvető K., Budapest, 1955., 67–69. o.)
[102] Goldhagen, 1996, 205–208., 455. o.
[103] Goldhagen, 1996, 31., 601. 11. j.
[104] Goldhagen, 1996, 388., 434. o.
[105] A DEGOB jegyzőkönyvekből kb. 500 angol nyelvű példány a New York-i YIVO Intézetben található. A jeruzsálemi Yad Vashem Archives-ban kb. 3600 jegyzőkönyv van, angol és magyar változatban. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (MZSML) iratai között 3662-es számot viseli az utolsó jegyzőkönyv, sajnos az 1-3662 szám között lévő jegyzőkönyvek közül 24 hiányzik. Az elmúlt hónapokban a MZSML részben rendezetlen dokumentumaiban végzett kutatásaim során találtam 67, számozatlan DEGOB-jegyzőkönyvet.
[106] Goldhagen, 1996, 529. o.
[107] Karsai Elek–Karsai László: A Szálasi-per (Reform K., Bp.,1988.); Karsai László–Molnár Judit: Az Endre–Baky–Jaross-per (Cserépfalvi K., Bp., 1994.). Jelenleg Molnár Judit kollégámmal Sztójay Döme és társai népbírósági peranyagának sajtó alá rendezésén dolgozunk.
[108] Goldhagen, 1996, 311–312., 314. o.
[109] MZSML-DEGOB-1004. (A személyiségi jogok védelme érdekében az 1907 után születettek esetében csak az illetők nevének kezdőbetűit adom meg. – K. L.) W. R.-nek és társnőinek a külön ágy mellett még asztal, szék, szekrények, rendes fürdő, sőt „étterem” szolgálta kényelmét, „…szóval itt már ismét embereknek éreztük magunkat”– tette hozzá. Uo. 2282. Hasonló szálláskörülményekről számolt be R. S., akit Salzwedelben, egy fegyvergyárban dolgoztattak. Uo. 684. és F. S. akit Grunben-ben (?) lőszergyárban dolgoztattak. Uo. 777.
[110] Uo. 1342. H. J. Monowitzban géplakatosként dolgozott, fabarakkban lakott, két pokrócot és selyempaplant is kapott. Uo. 2013. S. E. Auschwitz után valósággal „szanatóriumban” érezte magát, amikor Ravensbrückben egy Wehrmacht-tiszt utasítására: „Mindenki kapott kanalat, tálat, bögrét, átlagosan ketten feküdtünk egy ágyban, volt takarónk is. Semmi más kötelezettségünk nem volt, mint reggel 4-7 appel, 7 óra után
visszafeküdhettünk és az ágyban kaptuk meg a reggelit.” Uo. 3554.
[111] Uo. 1567. W. S. Torgauban egy muníciógyárban dolgozott, hét hónapon keresztül. Szállásuk központi fűtéses, meleg vizes volt, kéthetenként meleg fürdőt vehettek. Uo. 2263.
[112] Uo. 1990.
[113] Uo. 2096.
[114] Uo. 2602.
[115] Uo. 2538.
[116] Uo. 1343.
[117] Uo. 1406.
[118] Uo. 1664.
[119] Uo. 2185.
[120] Uo. 1807.
[121] Uo. 2013.
[122] Uo. 3320.
[123] Uo. 3148.
[124] Uo. 684.
[125] Uo. 1968.
[126] S. J.-né uo. 1661.
[127] Uo. 1663.
[128] Uo. 2999.
[129] Uo. 1672.
[130] Uo. 1010.
[131] Uo. 1276.
[132] Uo. 2096.
[133] Uo. 2140.
[134] Uo. 3171.
[135] Uo. 3322.
[136] Uo. 2250. P. A. ugyanebben a gyárban dolgozott és K. É.-val azonosan emlékezett. Uo. 2326.
[137] Uo. 2450.
[138] Uo. 2695. Sz. S. Bruckban egy Todt-mérnökkel dolgozott együtt, aki nagyon rendes volt hozzá, és sok mindennel ellátta. Uo. 3073.
[139] Uo. 3549.
[140] Uo. 3554.
[141] Uo. 2393.
[142] Uo. 3555.
[143] Uo. 576. Hasonló tapasztalatai voltak B. H.-nak a malhofi muníciógyárban (uo. 1005.); S. E.-nek
Lieberstadtban (Uo. 1342.); R. S.- nek Németlövőben (Uo. 1880.)
[144] Uo. 1368.
[145] Uo. 2690.
[146] Uo. 1737.
[147] Uo. 1774. Emberséges idős SS-őrökkel találkozott Offenburgban Löwinger Salamon, Laingenben
pedig B. A. is. Uo. 3416., ill. 3442.
[148] Uo. 3313.
[149] Uo. 2209. G. S. (ellentétben Goldhagennel) nem általánosít. Gelsenkirchenben SS-katonák őrizték őket, voltak közöttük rendesek és voltak rosszak is – említette meg. Uo. 1018. N. I-t és társait „2–3 SS kivételével nagyon” verték. Uo. 1026. Weisz Sándor munkaszolgálatosnak nagyobb szerencséje volt, Bruck mellett bécsi SA-őrök felügyeltek rájuk, elég jól bántak velük „…Volt azonban közöttük négy-öt olyan, aki rosszindulatú volt. Ezek ütöttek-vertek bennünket, még akkor is, ha a legjobb és legtöbb munkát produkáltuk.” Uo. 2547.
[150] Uo. 2333.
[151] Uo. 2537.
[152] Uo. 2261. Emberséges női SS-őrökkel találkozott Burgauban B. Gy.- né és W. J. is. Uo. 2787., ill. 3236. Kürthy Sándorné iparművésznővel és társnőivel a ravensbrücki fogolytáborban német blokkvezetőnőjük, Königs- Wasterhausenban pedig női SS-őreik bántak emberségesen. Uo. 2846.
[153] Uo. 3011.
[154] Uo. 3051.
[155] Uo. 3551.
[156] Uo. 1073., 1340.
[157] Uo. 2194.
[158] Uo. 3012.
[159] Uo. 3008. F. S.-nek is hasonló tapasztalatai voltak ugyanebben a táborban. Uo. 3026.
[160] Uo. 3113.
[161] Uo. 3060. Ebben a táborban 1944. november 20-tól 1945. április 23-ig kb. 4 nő halt meg R. E. tudomása szerint.
[162] Uo. 2077.
[163] Uo. 2556.
[164] Uo. 2183.
[165] Uo. 2927. Pontosan emlékezett: „Megkaptuk a napi 1/2 kg. kenyeret, 1/2 liter édes kávét, 7 dc[l]. sűrű levest, este ugyanezt, szerdán délben marharépát, szombaton este céklalevest, vasárnap délben tésztalevest hússal, estére pedig hideg vacsoraként 5 dkg. margarint, 5 dkg. szalámit és 5 dkg. sajtot.”
[166] Uo. 2936.
[167] Uo. 1095.
[168] Uo. 1788.
[169] Uo. 1976. B. A. is Schattendorfban végzett az SA parancsnoksága alatt sáncmunkát és hasonló tapasztalatai voltak. Uo. 2166. Wallerstein László Siegendorfban találkozott emberséges SA-vezetőkkel. Uo. 2177.
[170] Uo. 2096.
[171] Uo. 1228.
[171] Uo. 2196.
[172] Uo. 2440.
[173] Uo. 2258.
[174] Uo. 2126.
[175] Uo. 1653.
[176] Uo. 1774.
[177] Uo 1674.
[178] Uo. 1617.
[179] Uo. 131.
[180] Uo. 862. „Rendes” Wehrmacht-őrökről tesz említést G. O. Schaulenben is. H. H. Breslauban. Uo.-1856. Braun Rudolf Nagylozsnál dolgozott idősebb, jóindulatú Wehrmacht-katonák felügyelete alatt. Uo. 1903. L. G. Wüstegiersdorfban találkozott emberséges Wehrmacht- katonákkal. Uo. 3116.
[182] Uo. 1343.
[183] Uo. 1411.
[184] Uo. 2695.
[185] Uo. 3224.
[186] Uo. 3014.
[187] Uo. 2424.
[188] Uo. 3489.
[189] Uo. 1301. F. L. külön hálával emlékezett vissza egy Brino nevű katonára, aki jól bánt velük, „…megvédett minket az SS-től, és harcolt értünk.” Uo. 1825.
[190] Uo. 2971.
[191] Uo. 3603.
[192] Uo. 2881.
[193] Uo. 2943.
[194] Uo. 3027.
[195] Uo. 1650.
[196] Uo. 1658.
[197] Uo. 2415.
[198] Uo. 3563.
[199] Uo. 2553.
[200] Uo. 2091.
[201] Uo. 3326.
[202] Uo. 2332.
[203] Uo. 1675.
[204] Uo. 2175.
[205] Uo. 2454.
[206] Uo. 2599.
[207] Uo. 2593.
[208] Uo. 3012.
[209] Uo. 2609.
[210] Uo. 576., 726.
[211] Uo. 783.
[212] Uo. 1160.
[213] Uo. 1906. Hasonló tapasztalatai voltak ugyanebben a faluban W. E.-nek és B. A.-nak és Dr. S. A.-nak is. Uo. 1976., 2166., 3189.
[214] Uo. 2177.
[215] Uo. 2555. Pfeufer Nándor ugyanezt tapasztalta Bruckban, Uo. 2449.
[216] Uo. 3024.
[217] Uo. 3140.
[218] Uo. 3555.
[219] Uo. 1817.
[220] Uo. 2444.