„Zéró tolerancia”

Sárosi Péter [1]

1994 júliusában New York város akkori polgármestere, Rudolph Giuliani, és rendőrfőnöke, William Bratton közzétette a New York közterületeinek visszakövetelése (Reclaiming the Public Spaces of New York) című stratégiai dokumentumot, amelyben bejelentették, hogy radikális fordulatra készülnek a kriminálpolitikában.1 Az új politikai irányvonal, amelyre hivatalosan „életminőség-kezdeményezésként” (quality-of-life initiative) hivatkoztak, zéró tolerancia megközelítésként vonult be a köztudatba, és agresszív hatósági fellépést eredményezett az olyan csekély jelentőségű bűncselekmények elkövetőivel szemben, mint például a graffitizés, a szemetelés, a köztéri vizelés, a köztéri ivászat, a droghasználat vagy a prostitúció. A stratégia egy 12 évvel korábban megjelent cikkre hivatkozott, amelyet Törött ablakok: a rendőrség és a közösség biztonsága címmel publikált két társadalomtudós, James Q. Wilson és George L. Kelling a The Atlantic Monthly című folyóirat 1982. márciusi számában.2 Ebben a cikkben a szerzők amellett érvelnek, hogy a normaszegő magatartásokra érkező gyors társadalmi válaszreakció hiánya olyan szociális jelentést hordoz magában, amely növeli a normaszegő magatartás legitimitását, és ezzel hozzájárul akár még a súlyosabb bűncselekmények terjedéséhez is. Egy egyszerű hasonlatot használtak elméletük érthetőbbé tételéhez: ha egy városrészben a betört ablakokat nem javítják ki, ez azt az üzenetet küldi a lakosságnak, hogy bárki szabadon megszegheti a szabályokat, akár súlyosabb módon is, mint egy egyszerű ablak betörése – például betörhet egy házba. Ha viszont a betört ablakot azonnal kijavítják, ennek az az üzenete, hogy a közösség éberen őrködik a normák felett. A rendőri szigornak tehát a puszta jogalkalmazáson, a csekély jelentőségű normaszegésnek a közvetlen szabályszegéssel járó ártalmakon túlmutató szociális jelentést tulajdonítanak: megváltozik az a szimbolikus közösségi tér, amelyben a rendőr eljár a szemetelővel vagy az utcán alkoholt fogyasztóval szemben. Wilson és Kelling elmélete („törött ablakok” hipotézis) azóta elválaszthatatlanul összefonódott a New York-i „életminőség-kezdeményezés” politika gyakorlatával, amelyet gyakran az elmélet gyakorlati igazolásának tekintenek. New Yorkban ugyanis a 90-es évek második felében kedvezően alakultak a bűnözési statisztikák, s ezt a politikai vezetés és a sajtó empirikus bizonyítéknak tekintette a törött ablakok elmélet gyakorlati megvalósíthatóságára. Az elmélet kétségkívül tetszetős minden olyan, a közbiztonságért aggódó nagyvárosi polgár számára, aki valaha is bűncselekmény áldozatául esett, átélte az ezzel járó tehetetlen, megalázó érzést, vagy csak egyszerűen szeretné megóvni szeretteit a hasonlótól. De vajon valóban működik-e a gyakorlatban a „törött ablakok” elmélet, és vajon tényleg sikeresnek minősíthető-e a zéró tolerancia szabályozás New York-i modellje? Milyen nem kívánt következményei vannak a zéró tolerancia megközelítésnek Amerikában? Vajon követendő példaként állítható-e más országok, más városok elé, és nincsenek-e hatékonyabb és igazságosabb alternatívái? Jelen írásban ezen kérdésekre keressük a választ.

Elméleti alapok

A zéró tolerancia típusú büntetőpolitika valódi szülővárosa nem New York, hanem Chicago, ahol a New Chicago School szociológusai – köztük James Q. Wilson – a 60-as és 70-es évek szociálliberális büntetőjogi elképzeléseivel szemben, amelyek a szociális egyenlőtlenségekben és a faji diszkriminációban jelölték meg a bűnözés fő okait – egy új, neokonzervatív paradigma alapjait próbálták kidolgozni, amely elsősorban a szociális értékek eróziójával magyarázta a bűnözés növekedését. Elvetették azt a 60-as és 70-es években egyre elterjedtebbé váló kriminológiai irányvonalat, amely a bűncselekményeket azok mélyebb, szociális-gazdasági kontextusában tárgyalta, ehelyett a normakövető és normaszegő magatartást folytató emberek megkülönböztetésére, karakterisztikájára helyezték a hangsúlyt. Edward C. Banfield, aki Wilson professzora volt a Chicagói Egyetemen, 1963-as City Politics című könyvében a „növekedés logikájának” (logics of growth) nevezi azt a folyamatot, amelynek során a nagyobb jövedelemmel rendelkező emberek elhagyják a belvárosi negyedeket a kertvárosok kedvéért, míg a belvárosok legsűrűbben lakott, legkedvezőtlenebb életfeltételekkel rendelkező negyedeiben nő az alacsony jövedelmű, lecsúszott rétegek koncentrációja.3 Banfield az ethosz kifejezést használja az egyes társadalmi osztályok ízlésének, szokásainak, attitűdjeinek, viselkedésének összefoglalására, és véleménye szerint az ethosz sajátosan összefügg az adott társadalmi osztály időfelfogásával. Az alacsonyabb osztályok ugyanis napról napra élnek, pillanatnyi impulzusok határozzák meg a viselkedésüket, amelyet a jelenorientáltság jellemez, hiányzik belőle a jövő horizontja. Banfield szerint a jelenorientált embertípus sokkal gyakrabban rendelkezik egyéni hajlammal (individual propensity) és indíttatással (inducement) a bűncselekmények elkövetésére, mint a nem jelenorientált embertípushoz tartozó társa. A bűncselekmények haszna ugyanis többnyire azonnali, míg a büntetés perspektívája a jövő ködébe veszik. Ha egy város bizonyos negyedei­ben túl nagy a jelenorientáltak koncentrációja, az alsóbb osztályok ethosza kerül előtérbe, és veszélyesen felerősíti a normaszegés normává válásának folyamatát, az antiszociális viselkedést és a bűncselekmények elkövetését. Az alsóbb osztályok ethosza nem feltétlenül individualista jellegű: az itáliai amerikaiak ethoszát például Banfield szerint egyfajta „amorális családcentrikusság” (amoral familism) jellemzi, amely a közjót feláldozza a kisebb egység, a család érdekében. Az emberi természetet illetően pesszimista, a közrend fenntartása szempontjából minimalista álláspontot tesz magáévá: nem hisz a hosszú távú, az ethosz megváltoztatását célzó szociális intézkedésekben, ezzel szemben olyan szelekciós eszközök bevezetését szorgalmazza, amelyek az alsóbb osztályokba tartozó, javíthatatlannak minősített egyének elkülönítését, kiközösítését célozzák. Így például az „inkompetens szegények” számára a születésszabályozás agresszív promócióját, illetve a bűnmegelőzés érdekében szabadságjogaik szigorú korlátozását szorgalmazta.

Wilson, akárcsak mestere, elutasító a bűnözés mélyebb társadalmi okait, környezetét megváltoztatni kívánó törekvésekkel szemben, és elveti azt a nézetet, amely szerint a kriminológusoknak a bűnelkövetők szociális és pszichológiai hátterét vizsgáló kutatásai gyakorlati haszonnal járnának a politikai döntés­hozók számára.4 Kijelenti, hogy ezek a kezdeményezések a bűnelkövetők személyes felelősségét próbálják elmosni a szociális összefüggések előtérbe helyezésével, így mintegy igazolást nyújtanak a bűnözőknek. A büntetőpolitikának szerinte elsősorban a politikai megvalósíthatóság (political feasibility) szempontját kell érvényre juttatnia. Richard Herrn­stein­nel közösen írt, a Bűnözés és emberi természet című könyvében amellett érvel, hogy bizonyos emberek születésüktől fogva, természetük miatt hajlamosak a bűnelkövetésre.5 Ezzel gyakorlatilag azt a lombraziánus kriminológiai álláspontot elevenítették fel, amely lélektani és testalkati tipologizálással próbálta magyarázni a bűnözést. Nem utasítják el ugyan a szociális kontextus befolyásoló szerepét, azonban úgy vélik, hogy a politika nem képes megváltoztatni az emberek természetét, bűnözői hajlamait. A The Moral Sense című munkájában Wilson amellett érvel, hogy a huszadik század második felében a középosztály moralitása fokozatosan elvesztette legitimitását Amerikában, morális relativizmusnak adta át a helyét, és ez jelentősen hozzájárult a bűnözés növekedéséhez.6 A New Chicago School teoretikusai, például Dan Kahan – Ban­field és Wilson nyomán – az olyan „pragmatikus” megközelítést részesítették előnyben a büntetőpoli­tikában, amely a normaszegő magatartásformák és a jelenorientált, alsóosztálybeli ethosz gyors és hatékony represszióját valósítja meg.7 Velük ellentétben azonban nem a hosszú börtönbüntetések kiszabását, hanem a normaszegő magatartás azonnali, szigorú szankcionálását szorgalmazták, így például a fokozott rendőri jelenlétet az utcákon, gyakori razziákat a szegénynegyedekben, az utcai bandákat, utcai kéregetést betiltó jogszabályokat, a besúgók alkalmazását a deviáns fiatalok körében.

Zéró tolerancia a gyakorlatban

A neokonzervatív kriminológusok elméletét hamarosan a gyakorlatba is átültették. 1992 júniusában Chicago város elfogadta az új bandaellenes rendeletet (Anti-Gang Loitering Ordinance), amely lehetővé tette a rendőröknek, hogy a bandatevékenységgel gyanúsítható egyéneket felszólítsák arra, hogy hagyják el a területet. A rendelet a rendőrökre bízta annak megállapítását, hogy ki gyanúsítható azzal, hogy utcai bandához tartozik, és ki az, aki csak baráti társasággal tartózkodik az utcán. A rendelet megszegőit pénzbírsággal és hat hónapig terjedő elzárással büntették. A rendelet három évig volt hatályban, ezalatt a rendőrség 89 ezer esetben szólított fel egyéneket az utca elhagyására, és 42 ezer esetben állította elő a rendelet megszegőit. Illinois állam Leg­fel­sőbb Bírósága 1995-ben megsemmisítette a rendeletet, mivel azt alkotmánysértőnek találta. Az ítéletet később a szövetségi Legfelsőbb Bíróság is megerősítette. A városvezetés azonban nem adta fel, és újrakodifikálta a rendeletet, pontosabban definiálva a „bandázás” fogalmát: ha valaki azzal a céllal tartózkodik egy területen, hogy ott egy bűnszervezet ellenőrzését elősegítse, vagy elrettentsen másokat a területre való behatolástól, illetve illegális tevékenységet folytasson. Az új megfogalmazás persze nem jelentett több garanciát a szabadságjogok betartására, mint elődje.

A New Yorki-i „életminőség-kezdeményezést” először a metróállomásokon ültette át a gyakorlatba William Bratton, aki rendőrfőnökké választása előtt, 1990 és ’92 között a közlekedési rendőrség első embere volt. Bratton elutasította azt a törekvést, hogy a bűnözés strukturális okait, mozgatórugóit – a szegénységet, a munkanélküliséget – kezelve kell bűnmegelőzést folytatni: „a bűnözés mozgatórugója a bűnöző”, jelentette ki. Emellett szorgalmazta a rendőrség szervezetfejlesztését is a célorientált menedzsment elveinek alapján.8 A közlekedési rendőrök ahelyett, hogy bírságcédulákat osztogattak volna a szabálysértő utasok között, akár a legcse­kélyebb normaszegésért is előállították az elkövetőt. Bratton az új rendszert sikeresnek minősítette, mivel az előállítások során számos olyan bűnözőt is sikerült elkapni, akit más, komolyabb bűncselekmények elkövetése miatt köröztek. A felderített bűncselekmények száma 1990 és 1995 között mintegy felére csökkent, bár ezen belül a felderített súlyosabb bűncselekmények aránya nem nőtt. Bratton a metróál­lomásokon alkalmazott módszert kiterjesztette az egész városra, kiadva a népszerű jelszót: „New York közterületeit vissza kell követelni a törvénytisztelő polgárok számára.” Rendőrei előállították a közterületeken vizelőket, italozókat, szemetelőket, koldulókat, prostitúciót folytatókat, rongálókat és más csekélyebb szabályszegést elkövetőket. Az Operation Juggernaut keretében a nyílt drogszcénával rendelkező városrészeken fokozott rendőri jelenlétet vezetett be, megreformálta a rendőrség vezetőségét, új embereket nevezett ki vezető pozíciókba, a profit­szférára jellemző menedzsment-módszereket írt elő a számukra, és keményen fellépett a korrupció ellen. Bevezették az ún. Compstat rendszert, amelynek keretében komputer alapú bűnelkövetési adatbázis segítségével követték nyomon a bűnözési trendek alakulását, feltérképezték a bűnözés szempontjából frekventált pontokat (hotspots), és gyorsreagálású akciócsapatokat hoztak létre. Bratton 1998-as For­du­lat: hogyan fordította meg a bűnözési járványt Amerika főzsaruja című könyvében a Compstat rendszert nevezi az egész szabályozási modell egyik fő motorjának.9 A zéró tolerancia politikát Bratton utóda, Howard Safir is töretlenül folytatta: 1997-ben megtriplázta az utcai járőregységek számát, ezek első számú feladata az volt, hogy a gyanús személyeket megállítsa és átvizsgálja engedély nélkül tartott fegyverek lefoglalása céljából.

New York City a 90-es évek végén a bűncselekmények számának drámai csökkenését ünnepelte: 1993 és 1999 között a súlyos bűncselekmények száma 44,3%-kal csökkent, ezen belül a gyilkosságok száma 60,2%-kal, az erőszakos közösülések száma 12,4%-kal, a rablások száma 48,4%-kal, a betörések száma pedig 45,7%-kal.10 Guiliani városvezetése és a média jelentős része ezeket az eredményeket a zéró tolerancia irányába történő fordulat sikereként ünnepelte. A jogvédők ezzel szemben másféle statisztikákat lobogtattak a sajtóban: a Civil Panaszok Felülvizsgálati Bizottságához (CCRB) beérkező panaszok száma 1992 és 1996 között 60%-kal emelkedett, az Amnesty International jogvédő szervezet szerint pedig a rendőri brutalitás alapvető problémává vált New Yorkban az évtized második felében, különösen az afro-amerikaiak és latinok által lakott körzetekben.11 A New York-i Szabadságjogi Unió (NYCLU) igazgatója, Norman Siegel rámutatott, hogy a CCRB-hez érkező panaszok háromnegyede afro-amerikai vagy latin lakosoktól származott, és bár 1996-ban a feketék csupán 29%-át tették ki a lakosságnak, ők voltak felelősek a panaszok 53%-áért.12 A panaszokat ugyanakkor nem vizsgálták ki megfelelően, az eljáró rendőröket pedig csak nagyon ritkán vonták felelősségre. A közvélemény jelentős része számára azonban a szabadságjogok korlátozása el­fogadható árnak tűnt a közbiztonság növeléséért, az utcán bandázó fekete fiatalokat sokan, az őket verő rendőrt viszont kevesen tartották rendzavarónak. De valóban jó üzlet volt-e a szabadságjogok feladása a közbiztonság ígéretéért cserébe? A kriminológusok többsége kritikusan ítéli meg a zéró tolerancia politikák közbiztonság-növelő hatását, és a bűnözési hullám csökkenése mögött álló mélyebb, strukturálisabb okokat hangsúlyozzák. A következő fejezetben áttekintjük azokat a kutatásokat, amelyek a „törött ablakok” elmélet gyakorlati hatékonyságát vizsgálták.

Empirikus bizonyítékok

A „törött ablakok” hipotézis képviselői számos kutatási eredményre hivatkoznak a zéró tolerancia megközelítés sikerességének bizonyítása érdekében, ezek közül ki kell emelnünk Wesley Skogan Rendzavarás és hanyatlás: A bűnözés és az amerikai lakóközösségek romlásának spirálja című, 1990-ben megjelent művét.13 Skogan összehasonlította a lakók saját lakóközösségéről alkotott szubjektív biztonság- és rendképét az objektív bűnügyi statisztikák adataival: konklúziója szerint azok a lakóközösségek, ahol a lakók szerint a normák megszegése nem számít rendkívüli eseménynek, magasabb a bűnözés aránya. Skogen kutatásának módszertanát a szintén chicagói jogászprofesszor, Bernard E. Harcourt kritizálta, replikálta Skogen vizsgálatát, majd következtetéseit A rend illúziója: a törött ablakok szabályozás hamis ígérete című könyvében hozta nyilvánosságra.14 Har­court szerint Skogen kutatási eredményeiből valójában nem következik, hogy statisztikailag szignifikáns kapcsolat áll fenn a közrend és az olyan súlyos bűncselekmények elkövetésének előfordulása között, mint például a betörés vagy a nemi erőszak, ezzel szemben kiemelte az olyan szociális zavaró tényezők befolyásoló szerepét, mint az etnikum vagy az életszínvonal, amelyeket Skogen nem vett megfelelő módon figyelembe.

Sampson és Cohen 1988-as A rendőrség elrettentő hatása a bűnözésre című művére szintén hivatkoznak az elmélet hívei. Ez a tanulmány azt a kérdést vizsgálta, hogy vajon a lakóközösségnek a saját biztonságáról és normakövetéséről alkotott felfogása mennyiben befolyásolja az aktuális bűnelkövetések alakulását.15 A szerzők szerint az agresszív rendőri fellépés és felügyelet szigorodása az utcákon közvetlenül kétségkívül hatással van a bűnözésre, bár ez a hatás a komolyabb bűncselekmények (rablás, betörés) elkövetését csak csekély mértékben befolyásolja. A tanulmány konklúziója szerint nem bizonyítható, hogy a bűnözésre gyakorolt hatást közvetlenül a rendőri fellépés vagy közvetve a rend szociális jelentésének módosulása magyarázza – így a „törött ablakok” elmélet igazolásaként ez nem használható. Sampson és Raudenbush A közösségi terek szisztematikus vizsgálata: a rendzavarás új megközelítése a városi közösségekben című, 1999-ben megjelent munkája az egyik legátfogóbb kísérlet a „törött ablakok” hipotézis igazolására.16 A szerzők Chicago 196 körzetében mintegy 23 000 utcarészről készült kamerafelvételek és 3500 lakossal készült interjúk alapján vizsgálták azt a kérdést, hogy vajon milyen hatással van a látható köztéri rendzavarás magas aránya a súlyos bűncselekmények elkövetésének alakulására. A vizsgálat nem igazolta a „törött ablakok” hipotézist, mivel a kutatók a közrendzavarások előfordulása és a súlyosabb bűncselekmények számának alakulása között nem találtak kauzális kapcsolatot, ugyanakkor kijelentették, hogy a két jelenség gyakran közös „kedvezőtlen strukturális tényezőkre” vezethető vissza. Sampson és Raudenbush rámutatnak, hogy bár Amszterdamban és San Franciscóban a rendzavarás igen látványosan jelen van az utcákon, ez mégsem jelenti, hogy az erőszakos bűncselekmények száma magasabb lenne, mint más metropoliszokban, ahol a rendzavarás kevésbé látványos. A köztéri rendzavarás tehát nem feltétlenül kriminogén tényező. Kenneth J. Novak és munkatársai A rendzavarással szembeni agresszív rendőri fellépés hatása a súlyos bűncselekményekre címmel publikálták saját kutatásuk eredményeit, amelyben azt vizsgálták, hogy egy közép-nyugati amerikai nagyváros egy bűnözők által frekventáltan látogatott városrészében bevezetett fokozott rendőri jelenlét hogyan hat az olyan bűncselekmények számának alakulására, mint a betörés vagy az emberölés.17 A kutatók itt sem találtak bizonyítékot a rendzavarás és a súlyos bűncselekmények előfordulása közötti oksági kapcsolatra.

Mennyire egyedülálló a New York-i sikertörténet?

William Bratton könyvében a javuló New York-i bűnözési statisztikákat a zéró tolerancia politika bevezetésének tulajdonítja: 1993 és 1996 között a bűnelkövetések száma meredekebben zuhant, mint bármelyik más amerikai városban, ennek egyetlen magyarázata szerinte az életminőség-kezdeményezésben keresendő. Harcourt azonban A rend illúziója című, fentebb idézett munkájában azt állítja, hogy a New York-i sikertörténet egyáltalán nem volt egyedülálló az USA-ban ugyanebben az időszakban, sokkal inkább egy általános trend részeként fogható fel, amelyet csak csekély mértékben befolyásolt a jogalkalmazói munka.18 Rámutat, hogy 1991 és 1999 kö­zött az Egyesült Államok egész területén drámaian csökkent az emberölések száma (1999-re 5,7 ember­ölés jutott 100 ezer lakosra: ez megegyezik az 1966-os szinttel). Egyes városokban, például Houstonban, San Diegóban, Washington D.C.-ben és St. Louisban az emberölések száma még a New York-inál is gyorsabban csökkent. A New York-i példához hasonló „sikertörténetekkel” találkozunk más, teljesen eltérő rendészeti politikát alkalmazó városokban is, így például San Franciscóban vagy San Diegóban. A San Diegó-i rendőrség teljesen más elképzeléseket alkalmazott ugyanebben az időszakban: éppen hogy a lakóközösségek és a rendőrség kapcsolatának elmélyítését és a rendőri erő alkalmazásának minimalizálását tűzte ki célul. 1990 és 1995 között a New York-i rendőrség állománya 39,5%-kal gyarapodott, a bűncselekmények száma 37,4%-kal csökkent. Ugyanebben az időszakban San Diego rendőri állománya mindössze 6,2%-kal nőtt, a bűncselekmények számának csökkenése azonban szinte a New York-ival megegyező mértékű volt (36,8%).19

A kaliforniai városban olyan társadalmi bűnmegelőzési stratégiát (Neighborhood Policing Philosophy) fogadtak el, amely a helyi közösségek felelősségét kívánta növelni annak érdekében, hogy maguk is képesek legyenek megtisztítani a környéket a bűncselekményektől, így például több mint 1000 önkéntes áldozatsegítőt és polgárőrt képeztek ki. New Yorkban 1993 és 1996 között az előállítások száma 255 ezerről 314 ezerre nőtt, San Diegóban 56 ezerről 48 ezerre csökkent. San Diegóban tehát 15%-kal csökkent a rendőrségi előállítások száma, és 8%-kal kevesebb civil panasz érkezett a rendőrségi visszaélések miatt. San Franciscóban hasonló, a zéró tolerancia megközelítéstől eltérő társadalmi bűnmegelőzési stratégiát alkalmaztak a 90-es években, és a nemi erőszakok, rablások és testi sértések száma gyorsabban csökkent, mint New Yorkban. Sőt, Taqi-Eddin és Macallair A „törött ablakok” összezúzása: a San Franciscó-i alternatív bűnmegelőzés elemzése című tanulmányukban rámutatnak, hogy San Francisco tapasztalta meg a legmeredekebb zuhanást az erőszakos bűnelkövetések számában 1992 és 1998 között az egész országban.20 A bűntettek száma 1992 és 1998 között 47%-kal csökkent, miközben a letöltendő szabadságvesztés ítéletek száma 2136-ról 703-ra csökkent. „Több mint túlegyszerűsítés lenne a bűnelkövetések csökkenését az életminőség-kezdeményezésnek tulajdonítani New York Cityben”, vonja le a következtetést Harcourt, aki szerint a legtöbb amerikai metropoliszra jellemző általános trendről van szó, amely mögött a politikai beavatkozásokon kívüli strukturális okokat kell keresnünk. Ez magyarázza azt, hogy bár a New York-i rendészeti politika mit sem változott a kilencvenes évek végén, az emberölések száma 1999-ben mégis ismét növekvő tendenciát mutatott. Ez a trend újfent általánosnak bizonyult az egész országban.

Mi áll a bűnözési trendek hátterében?

A kriminológusok többsége szerint a bűnözési statisztikákban megfigyelhető általános minták, trendek mögött komplex társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokat kell keresnünk, a politikai beavatkozások hatását pedig nagyon nehéz mérni. Sokan a demográfiai folyamatok jelentőségét hangsúlyozzák, mások a droghasználati, különösen az alkoholfogyasztási trendek, illetve a munkanélküliség alakulását. A 80-as évek második felében Amerikában szinte az összes hasonló mutatóban kedvezőtlen folyamatok játszódtak le. Andrew Karmen a New York-i emberölési trendeket tanulmányozva rámutatott arra, hogy az emberölések száma azokban a városrészekben koncentrálódott a legmagasabb arányban, amelyekre a munkanélküliség, a fiatal férfiak és az alacsony életszínvonal magas előfordulása is jellemző, így különösen az afro-amerikaiak és latinok által lakott negyedekben, ahol az áldozatok túlnyomó többsége is fiatal afro-amerikai vagy latin férfi volt.21 A gyilkossági hullám csúcspontján, 1990–91-ben elkövetett 4468 emberölés közül 2121 esetben fekete, 1708 esetben pedig latin volt az áldozat, és csupán 446 esetben fehér. New York azon városrészeire, ahol a legtöbb gyilkosság fordult elő, többnyire a nyomor, a rossz infrastruktúra és a hiányos egészségügyi-szociális ellátás volt jellemző. A gazdasági recesszió és a szociális újraelosztás csökkentése miatt 1991-ben a lakosság minden eddiginél magasabb hányada (36,9 millió polgár) élt a szegénységi küszöb alatt, 1,2 millióval több, mint akár egy évvel korábban. 1980 és 1993 között a munkavállalást elősegítő programokra és szakképzésekre fordított szövetségi költségvetés a felére csökkent.

Ez az év tehát nem pusztán a bűnözés szempontjából jelentett mélypontot az amerikai tár­sadalom számára, számos olyan strukturális tényező hatása felerősödött, amelyek a társadalmat kiszolgáltatottá tették az erőszakos bűnözéssel szemben. Ezek közé tartozott a 80-as évek második felének crack-kokain hulláma is, az illegális piaccal járó bandaháborúkkal és utcai erőszakkal együtt, amely elsősorban szintén a szegény, afro-amerikaiak és latinok által lakott városrészeket sújtotta (lévén a crack a kokain magasabb koncentrátumú, olcsóbb formája).22 A perspektíva és egzisztencia nélküli fiatal férfiak nagy számban kerestek megélhetést az illegális drogpiacon. Alfred Blumstein 1995-ös tanulmánya kimutatja, hogy míg a 80-as évek végén a 25 évnél idősebb népesség körében az emberölések száma stabilan csökkent, a fiatal férfiak körében meredeken emelkedett a fegyveres emberölések száma: ez egyértelműen az utcai fegyveres bandaháborúk következménye, amelyet bűnszervezetek a crack-piac felosztásáért vívtak.23 A kokainhasználat elsősorban nem önmagában, pszichofarmakológiai hatásainál fogva vezet az em­berölések számának növekedéséhez, hanem a kokain feketepiacával járó szisztematikus erőszak révén: a konfliktusmegoldásnak, a piaci versenynek nincsenek törvényes keretei, garanciái, a társadalom által kiközösített drogfüggők pedig beszerzési bűncselekmények elkövetésére kényszerülnek az illegális drogok magas ára miatt. Blumstein szerint a börtönbüntetések masszív növekedése – különösen a latin és afro-amerikai közösségekben – közvetve szintén hoz­zájárult ahhoz, hogy a bűnszervezetek egyre több fiatal férfit tudtak beszervezni. Jeffrey Fagan 1999-es írásában többek között szintén a droghasználati trendek alakulásával hozza összefüggésbe a New York-i erőszakos bűncselekmények számának csökkenését, bár szerinte nem lehet pontosan megállapítani, hogy pontosan mekkora befolyással bírt a drogpiac alakulása, és mekkorával a rendőri szigor fokozódása.24 Benjamin Bowling szerint a 80-as évek végén és a 90-es évek elején a növekvő szociális marginalizáció, a crack-kokain piac növekedése és a rendőrség szervezeti és morális válsága együtt, egymást erősítve vezetett az emberölések számának drámai emelkedéséhez New Yorkban.25 A hirtelen bekövetkezett csökkenést szintén ezen tényezők interakciója magyarázhatja, így például az, hogy a crack-kokain fogyasztás hulláma a 90-es évek elején elérte zenitjét, majd csökkenni kezdett. Míg 1986-ban a rendőrség által előállított felnőttek körében a vizelettesztekkel 78%-os kokain-érintettséget mutattak ki, addig 1993-ra ez az arány 10%-ra csökkent. Bowling a kokainpiac zsugorodása mellett rámutat egy másik folyamatra is: a feketepiac szerkezete is változott, sokkal kiegyensúlyozottabbá és kontrolláltabbá vált. Míg a 80-as években az új piac megszerzéséért még heves versenyt folytattak a heroin- és marihuanaterjesztésről átállt bandák, addig a 90-es évek elejére a hatalmi viszonyok jobban megszilárdultak, ami kevesebb erőszakos konfliktushoz, bandaháborúhoz vezetett. A nyílt színi drog­szcénák előfordulása csökkent, a drogkereskedelem a biztonságosabb, rejtettebb helyszínekre húzódott, javult az elosztók logisztikai felkészültsége. Va­ló­színűnek tartja ezenkívül, hogy Bratton reformjai is jelentős hatással voltak a csökkenő bűnözési trendekre, de ezek közül elsősorban a rendőrség menedzs­mentjét érintő szervezeti átalakítások, nem pedig az agresszív utcai rendfenntartás, a zéró tolerancia szerepét emeli ki. Felveti ezenkívül, hogy közvetve a fokozott rendőri jelenlét az utcán a crack-kokain piac szerkezeti átalakulásához, belterjesebbé válásához is hozzájárult, aminek szintén szerepe volt az ember­ölések csökkenő számában – nem olyan módon tehát, ahogyan ezt a „törött ablakok” elmélet hívei feltételezik. Ezt a tézist más formában a washingtoni Institute for Policy Studies kutatója, Sanho Tree is kifejti, aki szerint a „drogellenes háborúban” alkalmazott jogalkalmazói módszerek kifinomodása egyfajta darwini szelekciós hatást gyakorol az illegális drogpiacra: az életrevalóbb, jelentősebb kapacitással rendelkező, alkalmazkodóképesebb bűnszervezetek élik túl, így a feketepiac szervezettsége, logisztikája egyre fejlettebbé válik, a börtönök pedig megtelnek a drogellenes háború veszteseivel.26

Egyes kriminológusok az epidemiológiai trendek analógiájára modellezik a bűnözési trendek alakulását. Malcolm Gladwell szerint a bűncselekmények számának növekedése a járványokhoz hasonlóan gyakran elér egy kritikus pontot, ami után már nem-lineáris módon terjed tovább, magyarul drámai robbanás következik be az előfordulásban.27 A jár­vá­nyok­hoz hasonlóak a bűnözésben hirtelen bekövetkező hullámvölgyek is: akár egy kis visszaesés is zuhanáshoz vezethet. Gladwell szerint ezért különösen fontos, hogy a politikai beavatkozásokat a meg­felelő időben hajtsák végre, ugyanis ha elmulasztják az epidemiológiai „tetőpontot” (tipping-point), akkor akár nagyszabású kampányok is elhanyagolható hatást váltanak ki. Így tehát lehetséges, hogy a Bratton-féle rendészeti politika sikerének kulcsa abban rejlik, hogy sikerült éppen a legmegfelelőbb időzítéssel alkalmazni. Az illegális drogpiac zsugorodása és egyéb társadalmi-gazdasági tényezők a 90-es évek elején egy olyan szerencsés büntetőpolitikai konstellációt eredményeztek, amelyben a rendészeti beavatkozások akár hatványozott hatásokkal járhattak. Legalábbis rövid távon. Hosszú távon azonban a zéró toleranciának nem kívánt következményeire is rámutatnak egyes kriminológusok, így például Tracey Meares a Hely és bűncselekmény című tanulmányában.28 Meares szerint ugyanis rövid távon valóban a közbiztonság növelését eredményezheti, ha nő a felderített bűncselekmények száma, azonban amennyiben ez a börtönnépesség növekedéséhez is vezet, az hosszú távon a közbiztonság rovására megy. Így például amennyiben egy eleve gyenge közösségi kohézióval rendelkező, szegény afro-amerikaiak által lakott negyed utcáiról nagy számban a börtönbe kerülnek a fiatal férfiak, az rövid távon csökkentheti ugyan a bűncselekmények előfordulását, azonban hosszú távon gyengíti a közösség kohéziós erejét, illetve a törvényekbe vetett bizalmat. Összességében véve tehát a zéró tolerancia típusú rendészeti-politikai beavatkozások bűnözésre kifejtett hatása a tudományos eredmények alapján nem konzisztens és nem tisztázott, addig a strukturális tényezők (pl. nyomor, munkanélküliség, illegális drogpiac) szerepét a bűnözés újratermelődésében a kutatások sokkal szilárdabban alátámasztják.

Miért népszerű a zéró tolerancia?

A „törött ablakok” elmélet és az annak nyomában járó zéró tolerancia típusú rendészeti politikák fő vonzereje abban rejlik, hogy egy koherens, gyors eredményeket ígérő, a középosztály előítéleteivel szinkronban álló modellt nyújt a társadalom számára a bűnözés visszaszorítására. A zéró tolerancia köz­vetlenül reflektál a média és az általa formált közvélemény azon igényére, hogy látványos rendészeti akciókkal és rendőri jelenléttel növeljék a lakosság biztonságérzetét – ami természetesen nem mindig egyenlő a valódi közbiztonsággal. A bűnözőkről ki­alakított sztereotípiáknak leginkább megfelelő elemeket tünteti el az utcáról: a hajléktalanokat, a koldusokat, a prostituáltakat, a droghasználókat és az etnikai kisebbségekhez tartozó fiatalokat – mindazokat a marginalizált csoportokat, amelyeknek a puszta jelenléte is csökkenti a társadalom komfortérzetét, amelyek tevékenységükkel morális pánikot keltenek, és amelyek a fokozott rendőri jelenlét miatt egyre inkább rejtőzködésre kényszerülnek. Harcourt találóan „esztétikai” rendészetnek nevezi a zéró toleranciát, mivel az a felszín kozmetikázásán keresztül remél megoldást találni a felszín alatt meghúzódó problémákra. Rámutat arra, hogy a „törött ablakok” elmélet egyik legnagyobb bűvészmutatványa az, hogy a szánalomra méltó hobóból, kéregetőből vagy utcai prostituáltból a társadalomra veszélyes, ártalmas személyt kreál, aki a közrend megzavarásán keresztül felelőssé tehető az olyan súlyos bűncselekmények elszaporodásáért, mint az emberölés, a rablás vagy a betörés. Ami korábban pusztán sértőnek minősült, az ezután már károsnak ítéltetik. Wilson és Kelling gyakorlatilag a Mill-féle kárelvet (az állam csak akkor avatkozhat be valaki magánéletébe, amennyiben az közvetlen kárt okoz más szemé­lyek­nek) a feje tetejére állítja: azt próbálják bebizonyítani, hogy akár a csekélyebb társadalmi normák megszegése is közvetlen veszélyt jelent a társadalom minden tagjára azzal, hogy megváltoztatja a normaszegés szociális jelentését a közösség számára. Ezzel gyakorlatilag erkölcsi feloldozást nyújtanak a tisztes polgárnak, aki legszívesebben a pokolra kívánná az utcai koldusokat vagy hajléktalanokat: hiszen ezután azzal nyugtathatja meg a lelkiismeretét, hogy a kellemetlen látvány eltüntetése nemcsak az ő saját kényelmét szolgálja, hanem társadalmi érdek. Rudi Giuliani a következőképpen fogalmazta meg ezt az elvet: „Ha engedjük, hogy a rendzavarás klímája és az egymás iránti tiszteletlenség gyökeret verjen, más súlyosabb antiszociális magatartásformák előfordulása is növekedni fog… A gyilkosság és a graffiti két teljesen eltérő bűncselekmény. De ugyanannak a kontinuumnak a részét képezik.”29 Harcourt találóan arra is rámutat, hogy magának a „rendzavarásnak” a szociális konstrukciója a vagyonos fehér establishment értékítéleteit tükrözi, hiszen a „törött ablakok” elmélet hívei sosem beszélnek rendzavarásról az olyan fehérgalléros bűncselekmények kontextusában, mint például az adócsalás.

Sok kriminológus nem lát egyebet a „törött ablakok” elméletben, mint a hagyományos konzervatív kriminálpolitikai megközelítés új köntösbe csomagolását, amely azóta jelen van a közbeszédben, amióta James Fitzjames Stephen megírta Szabadság, egyenlőség, testvériség című pamfletjét, amelyben John Stuart Mill liberális elméletét próbálta megcáfolni. Ezt a vitát az 50-es években Lord Devlin és H. L. A. Hart folytatta tovább a homoszexualitás dekriminalizációja kapcsán, és azóta is újabb és újabb hullámokban előbukkan, középpontjában azzal a kérdéssel, hogy vajon miként húzható meg az a demarkációs vonal, amely a magánélet szabadságát az állami be­avatkozásoktól elhatárolja. A vita különösen az olyan konszenzuálisnak avagy áldozat nélkülinek nevezett bűncselekmények kapcsán lángol fel a legintenzívebben, mint például a droghasználat vagy a szexmunka. A „törött ablakok” elmélet nóvuma abban rejlik, hogy impozáns elméleti arzenált és meggyőzőnek tűnő empirikus bizonyítékhalmazt vonultat fel az állami beavatkozás határainak kitolása mellett, a politikai döntéshozóknak pedig látványos, egyszerűen kommunikálható eszközt ad a kezébe: leveszi a vállukról a szociális gondoskodással és a bonyolult strukturális problémákkal való bajlódás nyűgét a gyors kozmetikai beavatkozás ígéretével. Ilyen értelemben nagyon is a mai kor terméke, hiszen a fogyasztói társadalom napjainkban különösen rá van hangolva az olyan megoldásokra, amelyek a fejlett technológiák segítségével felszínes és gyors meg­oldást kínálnak olyan problémákra, amelyek megoldása egyébként gyökeres szemléleti, életmódbeli változást igényelne (gondoljunk csak a reklámokban szereplő fogyókúrás módszerekre).

A bűnözés problémájára azonban nem adhatók olyan gyors és adekvát válaszok, mint amelyeket a közvélemény gyakran látni szeretne. A rend és a biztonság illúzióját kínáló technokrata megoldások árát a társadalomnak gyakran a szabadságjogok feladásával és a társadalmi szolidaritás gyengülésével kell megfizetnie, ami hosszú távon a jogállamiság és a jogbiztonság gyengüléséhez vezet. Jó példát szolgáltat erre a zéró tolerancia politikát leginkább favorizáló Egyesült Államok,30 amely a külvilág szemében szeret a szabadság földjének szerepében tetszelegni, valójában azonban már évtizedek óta fokozatosan függeszti fel a szabadságjogok érvényesülését a háborús retorika segítségével (drogellenes háború, bűnözés elleni háború, terrorellenes háború). Nap­jaink­ban az összlakossághoz képest az USA-ban a legmagasabb a börtönnépesség aránya (mintegy 2,2 millió ember – több mint 750 fogva tartott jut 100 ezer lakosra, körülbelül hétszer annyi, mint az EU-ban).31 Különösen aggasztó ezenkívül az, hogy a börtön­ipari komplexum a lakossághoz viszonyított arányukat messze meghaladó módon nyeli el az afro-ameri­kaiakat és a latinokat, többségüket nem erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt, és még nagyobb arányban rekeszti ki őket a szabadságjogok, így például a választójog gyakorlásából (az afro-amerikai férfiak 13%-át fosztották meg választójogától).32 És mindamellett a bűnözési mutatók még mindig jóval magasabbak az USA-ban, mint a világ más fejlett országaiban, amelyek a zéró tolerancia helyett a közösségek bevonásával, közegészségügyi és szociális szempontok integrálásával alakították ki büntetőpolitikájukat, ne adj isten, legitim keretek között szabályoznak olyan jelenségeket, mint például a droghasználat vagy a szexmunka. Sajnos azonban a társadalmi szolidaritás kohéziós ereje már az Európai Unióban is egyre gyengül, és megerősödtek azok a hangok, amelyek a kirekesztést és a büntetőjogi szigort sürgetik a leszakadókkal szemben. Egyes magatartásformák kriminalizációját gyakran a „törött ablakok” elmélet logikája alapján támasztják alá: bár egy marihuanás cigaretta elszívása valóban nem árt senkinek a fogyasztón kívül, azonban dekriminalizálása „rossz üzenetet” küldene a társadalomnak a normák betartásáról. Az állam büntetőpolitikai beavatkozásainak túlburjánzása többnyire együtt jár a szociális gondoskodás terén egyfajta defetista szemlélet érvényesülésével: a zéró toleranciával lemondunk a társadalom margójára szorultakkal szembeni együttérzésünkről, arról az igényről, hogy a testvériség eszméjének nevében arra törekedjünk, hogy a társadalom minden tagja hozzájuthasson az egészség és a jólét legmagasabb szintjéhez. Bár a neokonzervatív fordulat hívei előszeretettel hivatkoznak a közerkölcsre, álláspontjuk valójában éppen annak a zsidó-keresztény etikának a kulcsértékeivel megy szembe, amelyet elvileg megpróbálnak védelmezni a felvilágosult társadalomkritika támadásával szemben. A társadalmi konvenciókká, normákká szilárdult, osztály- és etnikai identitáshoz kötődő önzést és szűklátókörűséget az univerzális erkölcs rangjára emelik, így a „morális relativizmus” billogát süthetik rá mindazokra, akik a szabadságjogok és a szolidaritás nevében megkérdőjelezik a kirekesztő politikákat és nézeteket.

A „törött ablakok” elmélet meghaladása

David Thacher kitűnő írásában figyelmeztet arra, hogy a „törött ablakok” elmélet ellenfelei kizárólag a zéró tolerancia politikák empirikusan mérhető hatásaival foglalkoznak, de elmulasztják az elmélet morális vonatkozásainak vizsgálatát..33 Azt remélik, hogy a normatív jellegű érvek cáfolatát meg tudják valósítani kizárólag kauzális jellegű érvekkel, arra összpontosítanak, mit okoz a zéró tolerancia politika, és nem arra, hogy mi is az. Thacher szerint a „törött ab­la­kok” elmélet nem haladható meg annak egyfajta normatív, etikai analízise nélkül. Ha (A) személy cselekménye szándéktalanul vezet (B) személy cselekményéhez, amely ártalmat okoz (C) személynek, akkor (A)-t nem lehet felelősségre vonni a (C) személynek okozott kár miatt. Még ha a rendzavarás és a súlyosabb bűncselekmények között valóban oksági kapcsolat létezne, erkölcsileg ez akkor sem igazol­hatja, hogy a csekély jelentőségű szabályszegések el­­kö­­­vetőit a súlyos bűncselekmények elkövetőihez hasonló szigorral büntessük. A kárelv félreértelmezése lenne azonban Thacher szerint, ha az olyan rendzavaró tevékenységeket, mint például a köztéri vizelés vagy a szemetelés áldozat nélküli bűncselekménynek tartanánk, ami senkinek sem árt – hiszen itt akkumulatív ártalomról van szó. Bár egyetlen autó füstje nem tesz kárt a környezetben, több millió autóé már igen: a kár akkumulálódik, és ez indokolja a környezetvé­delmi előírásokat be nem tartó gépjárművek tulajdonosainak megbüntetését. Így megkülönbözteti egymástól a megfelelő módon használt rendfenntartást (order-maintenance policy) a puszta zéró toleranciától, és hangsúlyozza, hogy a neokonzervatív Wilson ál­lí­tásával szemben a rendzavarás elleni fellépést a liberálisok is fontosnak tartják, hiszen politikai meggyőződéstől függetlenül mindenkit zavarnak az összeszemetelt, vizeletszagú utcák vagy a betört ablakok. A rendőr nem mehet el szó nélkül az aluljáró lépcsőjén részegen keresztben fekvő hajléktalan mellett. A rendőri intézkedésnek azonban mindig arányban kell állnia az adott cselekedet által okozott ártalommal, és csak a legszükségesebb mértékig szabad korlátoznia az elkövető szabadságjogait, hiszen maguknak az intézkedéseknek is van közvetlen és akkumulatív ártalma. Így például lehet, hogy egy napon az emberiség az üvegházhatás miatt fog kipusztulni, azonban nem lehet emberiség elleni bűncselekmény elkövetőiként kezelni a környezetvédelmi előírások megszegőit. Lehet, hogy érzékenységünket zavarják az aluljáróban heverő, kéregető hajléktalanok, még zavarhatnak is minket a közlekedésben: azonban ez a sérelem egyrészt nem összemérhető azzal a kárral, amit az otthontalanság nekik jelent, illetve amilyen ártalmat egy esetleges rendőri előállítás és büntetőeljárás okoz. Az ilyen jellegű normaszegések gyakran azért okoznak morális felháborodást, mert a többségi társadalomnál a privátszfé­rára jellemző magatartásformákat a közterületre viszik ki. Sok esetben azonban az elkövetőknek egyáltalán nincs is privátszférájuk (pl. a hajléktalannak nincs lakása, ahol alhat, WC-je, ahol vizelhet). Ha betiltjuk a közterületeken való alvást, azzal gyakorlatilag általánosságban tiltjuk meg az alvást a hajléktalanok számára (avagy ennek alternatívájaként erőszakosan intézményesítjük őket), a koldulás betiltásával em­be­reket fosztunk meg szűkös megélhetési forrásuktól.

Thacher szerint a zéró tolerancia helyett az államnak olyan rendfenntartó politikát kell folytatnia, amely a rendzavaró magatartásformákat szabályozza, és nem egyszerűen betiltja; nem pusztán ártalmakat méricskél, de tekintettel van a különféle elkövetői csoportok szükségleteire, érdekeire, és azokat megpróbálja bizonyos korlátok között érvényre juttatni. Így például a köztéren vizelő hajléktalanokat a közvécékhez irányítja, a szemetelőket kukához, a parkban fecskendőket eldobáló droghasználókat a tűcsere-programba vagy ellenőrzött belövő szobába. Az előállításnak egyáltalán nem kell szükségszerű és elégséges intézkedéssé válnia, inkább végső eszköznek. Egy valami biztos: a büntetőpolitika önmagában nem képes befolyásolni azokat a strukturális tényezőket, amelyek a bűnözési trendek alakulásáért is felelősek. „Az erkölcsi vezetőknek nincs más esélyük, mint hogy válasszanak az autentikus erkölcsiség és a kozmetikai erkölcsiség között”, írja John Clifton Marquis atya a drogellenes háborút bíráló cikkében. „A kozmetikai erkölcsiség tragikus hibája ugyanaz, mint a kozmetikai termékeké általában: nem idéz elő változást a lényegben.”34 A zéró tolerancia politikája, bár első látásra a közrend és közerkölcs védelmezőjének tűnik, valójában erkölcstelen megközelítés, mivel pusztán a nagyvárosi bűnözés zavart keltő felszínének lefölözésével, kozmetikázásával próbálja elterelni a figyelmet a bűnözés valódi mozgatórugóiról.

Jegyzetek

1   New York City Police Department: Police Strategy No. 5: Reclaiming the Public Spaces of New York. New York, New York City Police Department, 1994.

2   James Q. Wilson – George L. Kelling: Broken Windows: The Police Neighborhood Safety. The Athlantic Monthly, 1982 March. URL: http://href.hu/x/4f3x [2]

3   Edward C. Banfield – James Q. Wilson: City Politics. Cambridge, Mas., Harvard University Press, 1963.

4   James Q. Wilson: Thinking about Crime. New York, Basic Books, 1975.

5   James Q. Wilson – Richard J. Herrnstein: Crime and Human Nature. New York, Simon and Schuster, 1985.

6   James Q. Wilson: The Moral Sense. New York, Free Press, 1993.

7   Dan Kahan – Tracey Meares: When Rights are Wrong. Boston Review, 24 (1999). 22–23.

8   William Bratton: Turnaround: How America’s Top Cop Reversed the Crime Epidemic. New York, Random House, 1998.

9   Uo.

10  New York City Mayor’s Office of Operations: The Mayor’s Management Report: Preliminary Fiscal 1998 Summary Volume. New York, 1998.

11  Judith A. Greene: Zero Tolerance: A Case Study of Police Policies and Practices in New York City. Crime & Delinquency, 45 (1999), 176.

12  Uo. 177.

13  Wesley G. Skogan: Disorder and Decline: Crime and the Spiral of Decay in American Neighborhoods. New York, Oxford University Press, 1990.

14  Bernard Harcourt: Illusion of Order: The False Promise of Broken Windows Policing. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2001.

15  Robert J. Sampson – Jacqueline Cohen: Deterrent Effect of the Police on Crime: A Replication and Theoretical Extension. Law and Society Review, 22 (1998), 163–189.

16  Robert J. Sampson – Stephen W. Raudenbush: Systematic Social Observation of Public Spaces:

A New Look at Disorder in Urban Neighborhoods. American Journal of Sociology, 105 (1999), 603–651.

17  Kenneth J. Novak et al.: The Effects of Aggressive Policing of Disorder on Serious Crime. Policing: An International Journal of Police Strategies & Management, 22 (1999), 171–190.

18  Harcourt i. m. 90–104.

19  Greene i. m. 182.

20  Kaled Taqi-eddin – Dan Macallair: Shattering ’Broken Windows’: An Analysis of San Francisco’s Alternative Crime Policy. Justice Policy Institute, 1999. www.cjcj.org [3]

21  Andrew Carmen: Research into the Reasons Why the Murder Rate Dropped so Dramatically in New York City 1994–95. Second progress report. New York, John Jay College of Criminal Justice, 1996.

22  Craig Reinarman – Herry G. Levine: The Construc­tion of America’s Crack Crisis. Drugtext. http://www.drugtext.org/library/articles/craig2.html [4]

23  Alfred Blumstein: Youth Violence, Guns and the Illicit Drug Industry. Journal of Criminal Law and Criminology, 86 (1995), 10–36.

24  Jeffrey Fagan et al.: Declining Homicide in New York City: A Tale of Two Trends. Journal of Criminal Law and Criminology, 88 (1998), 1277–1324.

25  Benjamin Bowling: The Rise and Fall of New York Muder: Zero Tolerance or Crack’s Decline?  British Journal of Criminology, 39 (1999), 531–554.

26  Sanho Tree: What Darwin Could Tell Us About the ’War on Drugs’. Alternet.org, 2007. december 27.

27  Malcolm Gladwell: The Tipping Point. New Yorker, 1996 June.

28  Tracey Meares: Place and Crime. Chicago-Kent Law Review, 73 (1998), 669.

29  Idézi: Harcourt i. m. 185–186.

30  Nils Christie: Büntetésipar. Budapest,  Osiris, 2004.

31  William J. Sabol – Todd D Minton – Paige M. Harrison: Bureau of Justice Statistics, Prison and Jail Inmates at Midyear 2006. Washington DC, US Department of Justice, June 2007. NCJ217675, 8.

32  Losing the Vote: The Impact of Felony Disenfranchisement Laws in the United States. Human Rights Watch and The Sentencing Project, 1998.

33  David Thacher: Order Maintenance Reconsidered: Moving Beyond Strong Causal Reasoning. The Journal of Criminal Law and Criminology, 94 (2004), 381–414.

34  John Clifton Marquis S.T.: Drug Laws are Immoral. U.S. Catholic, May 1990. Magyar fordításban: http://www.drogriporter.hu/hu/node/194 [5]

• Játéktér [10]