[1]
Ezerkilencszázhatvankettő októberében majdnem kitört a háború az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A világ két hétig az atomkatasztrófa szélén tántorgott – ebben, ha sok másban nem is, egyetért az 1962. október 16-a és október 28-a között lezajlott eseményeket elemző számtalan könyv és cikk szerzője.
A válságot az robbantotta ki, hogy a Szovjetunió titokban közép-hatósugarú atomrakéták telepítésébe kezdett Kubában. Ezzel kapcsolatban az amerikai sajtóban már nyár óta jelentek meg híresztelések, amelyeknek az amerikai politikai élet héjái hitelt adtak, és sok kellemetlenséget okoztak a galambszerepbe egyre inkább beletanuló Kennedy elnöknek. Az elnök és környezete nem tartotta valószínűnek, hogy Hruscsov ekkora vakmerőséggel próbálkozna, és az oroszok is arról biztosították őket, hogy a híreszteléseknek nincs alapjuk. Ennek ellenére Kennedy szeptemberben kétszer is nyilvános beszédben figyelmeztette Moszkvát: az Egyesült Államok számára elfogadhatatlan, hogy a Szovjetunió „támadó” fegyvereket telepítsen Kubába.
A mai napig vita van arról, hogy mi motiválta a szovjet vezetést, amikor ebbe a kockázatos vállalkozásba belefogott. A hivatalos szovjet indoklás mind a válság idején, mind azt követően az volt, hogy pusztán Kubát akarták megvédeni a fenyegető amerikai agressziótól. Ezt azonban Kennedy és válságstábja nem hitte el, és a történészek többsége is kevésbé altruista indítékokat gyanít a rakétatelepítési döntés mögött. Leginkább azt, hogy Hruscsov az akkori nyomasztó amerikai nukleáris fölényt akarta enyhíteni. (1962-ben az Egyesült Államoknak durván tizenhétszer több atomrakétája volt, mint a Szovjetuniónak.)
A legtöbb történész szerint az oroszok súlyos hibát követtek el, amikor megpróbálták titokban tartani a rakétatelepítést. Az indíték világos: Hruscsov kész helyzetet akart teremteni. De ép ésszel nemigen számíthatott arra, hogy a művelet kivitelezésének befejezéséig titokban is marad. Végül is a titkolódzás csak arra volt jó, hogy mérhetetlenül felbőszítse az amerikaiakat, mindenekelőtt Kennedy elnököt, aki személyes sértésnek tekintette, hogy Hruscsov be akarta csapni. Ráadásul az „alattomos” szovjet magatartás hatékony propagandafegyvert adott az amerikai diplomácia kezébe, amelyet az ügyesen is forgatott.
Kennedynek október 16-a reggelén megmutatták azokat a fényképeket, amelyeket egy U–2-es felderítőgép két nappal korábban készített a Kubában épülő rakétasilókról. Az elnök még aznap válságbizottságot alakított, és megkezdődön a szovjet provokációra adandó amerikai válasz kidolgozása. A cél kezdettől fogva egyértelmű volt: a rakétáknak el kell tűnniük Kubából. A válságbizottság a következő hetet azzal töltötte, hogy eldöntse, miként lehet ezt a célt elérni. A visszaemlékezések szerint a döntéshozók három lehetőséget láttak maguk előtt.
Az első lehetőség a rakéták katonai eszközökkel való megsemmisítése, vagyis szétbombázása volt. Ezt minden tekintetben túlságosan költséges megoldásnak találták, de mint ultima ratiót nem vetették el. A második az volt, hogy olyan erőteljes nyomást gyakorolnak a Szovjetunióra, hogy az a rakéták visszavonására kényszerüljön. Harmadik lehetőségként felmerült, hogy tárgyalásos úton, megfelelő engedményeket téve, rábírják Moszkvát a rakéták elszállítására. Az utóbbi két cselekvésmód nem zárta ki kölcsönösen egymást, élesen meg sem lehet különböztetni őket, de azért volt jelentősége annak, hogy az Egyesült Államok úgy válaszolt a szovjet kihívásra, hogy a nyomásgyakorlásra és kényszerítésre helyezte a hangsúlyt.
Kennedy elnök október 22-én jelentette be: bizonyítékai vannak arra, hogy szovjet atomrakéták vannak Kubában, ezt az amerikai kormány nem tűri el, és elszállításuk kikényszerítése érdekében „karantén” alá vonja Kubát. (Azért nem blokád alá, mert a blokád a nemzetközi jogban már hadicselekményre utaló kifejezés.) Vérfagyasztó hatással volt a nemzetközi közvéleményre Kennedy drámai kijelentése, miszerint az Egyesült Államok akár egyetlen, Kubából kilőtt rakétára is totális ellencsapással válaszol.
Ma már tudható: Hruscsovnak meg sem fordult a fejében, hogy kilövesse a Kubába telepített rakétákat. Miként az is, hogy a harcias retorika dacára mind az amerikaiak, mind az oroszok készek voltak a kompromisszumra. A Kubába tartó szovjet hajók Hruscsov fenyegetőzése ellenére megálltak, illetve visszafordultak: nem próbálták meg áttörni a blokádot. A szovjet vezetés azt is eldöntötte, hogy akkor sem indít háborút, ha az amerikaiak megszállják Kubát. Utólag az is kiderült, hogy Kennedy elnök U Thant ENSZ-főtitkárnál letétbe helyeztetett egy komoly engedményeket tartalmazó megállapodási tervezetet, amelyet U Thant-nak saját javaslataként kellett volna előadnia, ha az amerikai–szovjet tárgyalások nem vezetnek sikerre.
Nagyobb volt tehát az ijedelem, mint a veszély? Aligha. A konfrontációnak Hruscsov és Kennedy, valamint tanácsadóik, szándékaitól függetlenül igen rossz vége lehetett volna. Utólag ugyanis az is kiderült, hogy a hierarchia csúcsától viszonylag távol elhelyezkedő emberek mindkét oldalon milyen hátborzongató kezdeményezőkészséggel cselekedtek. A válság egyetlen, halálos áldozatot követelő incidensét egy viszonylag alacsony beosztású szovjet tábornok okozta, aki Moszkva megkérdezése nélkül rendelte el egy U–2-es felderítőgép megsemmisítését Kuba fölött. Az amerikai fegyveres erők riadókészültségbe helyezését ugyan Kennedy rendelte el, de a parancsot továbbadó tábornok saját hatáskörében döntött úgy, hogy ezt nem rejtjelezetten teszi meg: az oroszok orra alá akarta dörgölni ugyanis, hogy a helyzet komoly. Ebbe a sorba illik az is, ami Penkovszkij – a rakétaválságtól független – letartóztatása után játszódott le. Az amerikaiaknak kémkedő KGB-tiszt közvetlenül letartóztatása előtt – tévedésből, vagy mert zajosan kívánt búcsút venni az árnyékvilágtól – azt a „nem verbális” telefonüzenetet hagyta az amerikaiaknak, hogy a Szovjetunió katonai támadásra készül. Az üzenetet egy mezei CIA-elemző nem adta tovább: nem akarta fokozni a nemzetközi helyzetet a jámbor, és lehet, hogy jól tette.
Végül is a tárgyalások sikerre vezettek. Október 28-án bejelentenék, hogy az oroszok hazaszállítják rakétáikat. Ellenszolgáltatásul az amerikaiak megígérték, hogy nem fogják megszállni Kubát, valamint kilátásba helyezték, hogy a NATO kivonja Törökországból a nem sokkal korábban odatelepített Jupiter-rakétákat, ami később meg is történt.
A nagy bumm elmaradt.