„A Szabad Európa Rádiónak 1963-ban 28 adótornya működött Portugáliában és Nyugat-Németországban. Az amerikai kormány megbízottai 1963-ban tíz évre szóló szerződést kötöttek a portugál kormánnyal, melynek értelmében Lisszabon közelében, Gloriában, négy újabb 250 000 wattos rádióadót helyeztek üzembe, melyekkel a Szabad Európa Rádió teljesítményét kétszeresére, 1 825 000 wattra emelték.” A hatvanas évek derekán megjelent hazai kiadvány – egyébként hiteles – megállapításai természetesen a szocialista tábor elleni pszichológiai háború fokozódására, a propaganda-hadjárat eszkalálódására, a hidegháború újbóli fenyegetésére, az ideológiai diverzió expanziójára kívánta ráirányítani a figyelmet. Így természetesnek látszik, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának 1963. október 6-i ülésének egyik napirendi pontja az „Előterjesztés a rádióvédelem helyzetéről” címet viselte, hiszen utoljára 1957-ben foglalkoztak ezzel a kérdéssel. És az is nyilvánvaló lehetett, hogy ismét a közel 12 éve (1952. március 6-tól) megkezdett rádiózavaró-rendszer további korszerűsítésével kell a Nyugatnak a kellő választ megadni – ahogyan ezt a korábbi PB-határozatok is rögzítették.
Éppen ezért meglepő az az előterjesztés, amelyben a KB Ipari és Közlekedési Osztályának vezetője, Szurdi István a PB számára felvázolta az alternatívákat. (Azért éppen ez az osztály, mivel a „rádióvédelem” – másképpen: „propagandaadás-elhárítás”, esetleg: „lefedés”, közönségesebben: „rádiózavarás”, zsargonban: „kereplés” – feladata a BM-től már a posta tevékenységi körébe került.) Az előterjesztett javaslatok a következőek voltak:
1. Mivel „a jelenlegi nemzetközi és politikai helyzet lehetővé teszi”, ezért a nyugati állami adók zavarását meg kell szüntetni, egyúttal hatékonyabbá kell tenni – együttműködve a „segítséget nyújtó baráti országokkal” – a Szabad Európa Rádió – mint nem állami adó – zavarását. (Ez tulajdonképpen az akkoriban – bár csak igen rövid időre – bevezetett szovjetunióbeli mintát követte volna; az előkészítés során emellett állt ki az Adminisztratív Osztály vezetője, Rácz Sándor, valamint Pap János belügyminiszter is.)
2. Mindenféle propagandaadás zavarását meg kell szüntetni – a határon belül és kívül egyaránt. (Románia – egyedülálló módon – már egy évvel korábban így döntött; ezt a megoldást támogatta az előterjesztő mellett az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője, Orbán László is.)
Egyébként a zavarás terén megnyilvánuló „internacionalista együttműködés” – amelyre mindkét variáció utal – egyáltalán nem valamiféle, a népi demokráciák közötti szokásos elvtársi gesztus kifejeződése volt. Talán a rádiótechnikában járatlanok számára is érthető, hogy a rövidhullám – amelyen a legtöbb nyugati magyar nyelvű adó sugárzott – „felületi hullámként” csak kis távolságra terjed; gyakorlatilag annyi kilométerre, ahány méteres a hullámhossz (v.ö.: 13., 16, 19, 25, 31, 41, 49 m-es rövidhullámon a SZER adásai). „Térhullámként” viszont – mivel ez az ionoszféráról verődik vissza – nagy távolságra sugározható az adás. Ugyanez a helyzet a zavarás esetén is. Ahhoz, hogy a felületi zavarás alkalmazásával teljes lehessen a lefedés, tulajdonképpen minden település számára önálló zavaróadót kellene felállítani. A térhullámú zavarás viszont, bár nagyobb terület lefedésére alkalmas, de ugyanakkora távolságot igényel, mint amekkora a zavarni kívánt adó és hallgatósága között van. A közvélekedéssel szemben tehát a magyar zavaróállomások (pl. a legnagyobb, a székesfehérvári) tipikusan nem a magyar, hanem elsősorban a cseh, szlovák, lengyel és orosz nyelvű adások „lefedését” szolgálták, Magyarország pedig főként a Szovjetunióból, továbbá Csehszlovákiából, Lengyelországból, sőt, Romániából is kapott „csereszolgáltatást”. A hazai mérések szerint a hatvanas évek elején a zavarás hatásfoka reggel 5–9 óra között 30%-os, 9-től 15 óráig 80%-os, de 15 órától éjjel 1 óráig csupán 10%-os (!) volt. Talán ezért is tartotta olyan fontosnak Szurdi István az előterjesztésbe utólag beírni: „Budapesten a városcentrumban számottevő hatékonyságú a zavarás”. Ez köztudottan annak az eredménye volt, hogy az OTI-palotában, a „Toronyban” felületi jellegű, helyi zavaróállomás is működött.
A Politikai Bizottsági ülésen is némi zavart okozott az előterjesztés. Kállai Gyula, a Népfront elnöke egyértelműen a rádióvédelem fenntartása mellett szólt („nem kell alábecsülni ezeknek az ellenséges rádióadásoknak a hatását”), de megjegyezte: Ha mégis arra kerülne sor, hogy az állami adások zavarását megszüntessék, akkor „érdemes volna a BBC-vel és az USA-val valamiféle tárgyalást folytatni, tehát ezt a zavarást ne szüntessük meg »olcsón«.” Szurdi ezzel részben egyetértett: „talán tárgyalni nem célszerű, de közölni kell, mikor szüntetjük meg a zavarást, és ezzel szemben objektív hangot üssenek meg.” Biszku Béla, (adminisztratív) KB-titkár szerint is csak az állami tulajdonú adók zavarásának beszüntetéséről lehet szó, de a SZER-zavarás hatékonyságának növelése mellett volt: „Mikor nehezebb a helyzet, rákapcsol az ellenséges adás a rémhírekre, és ez többe kerül az országnak, mint az előterjesztésben is érintett 40 millió forint.” (Ti. a belső zavarás költsége 20 millió, továbbá „évente mintegy 20 millió forint elszámolási különbség adódik a Szovjetunió javára, mivel részünkre nagyobb teljesítményű adókkal sugároz”, mint a magyar rádióvédelem feléjük.)
A gazdaságpolitikai érveket elsősorban Nyers Rezső említette meg. Úgy tudja, hogy bár csak Budapest belső kerületeit tudják zavarni, de „itt is vannak olyan adások, amiket csak ki kell keresni a hallgatóknak, is szabadon hallgathatják az ellenséges rádióadásokat”. Hatékonyabb zavarást viszont nem lehet beruházások nélkül végezni. „Ha nem ezt tesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy a felszabaduló kapacitást fordítsák ezeknek az erősítésére – de ettől nem lesz hatékonyabb a zavarás.”
Kádár János – egy közbevetett kérdéstől eltekintve – csak a vita végén szólalt meg. Felsorakoztatta érveit a szigorúbb változat mellett, végül pedig javasolta annak elvetését. „Egész idő alatt arra gondoltam, hogy a Politikai Bizottság mennyire nem ismer fontos kérdéseket. Az előterjesztésben foglalt dolgok a mi egész agitációs- és propagandatevékenységünknek fontos részét képezik. Amikor elolvastam az anyagot, csak ámultam, hogy mi van ezen a téren.” Már 1957-ben is tudtuk – emlékeztetett Kádár –, hogy sokba fog kerülni a zavarások fejlesztése, mégis megszavaztuk. A kérdés politikai jelentőségét pedig az adja, hogy a törvény nem tiltja ezeknek az adásoknak a hallgatását – „csak annyi van a köztudatban, hogy ezeket az előadásokat (sic!) titokban illik hallgatni”. A dolog érdemi részének pedig azt tartaná, ha Budapesten még hatékonyabbá lehetne tenni a zavarást, hiszen „aki Budapestet kézben tartja, az az országot tartja kézben. Budapest a centrum, és innen indul ki minden”. Majd gyorsan összegezte a véleményét: „Ez nagy költségbe kerül, és úgy látszik, nincs értelme fenntartani.”
Ezzel a kérdés eldőlt, a döntés megszületett. A Politikai Bizottság a Minisztertanácson keresztül utasította a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumot, hogy 1964. január 1-jétől szüntesse meg a kapitalista országokból érkező – állami és nem állami – propagandaműsorok belföldi zavarását, „a segítséget nyújtó baráti országokkal” pedig a határozatnak megfelelően módosítani kell ezeket a szerződéseket. Ezzel egy időben a rádióvédelmi szolgálat helyi zavaróhálózatának további fenntartására és a műszaki berendezések üzemképességének biztosítására utasították a szakminisztert. Kimondta a határozat azt is, hogy a rádiózavarással kapcsolatos állami felügyeleti jogkört – a pártközpont sajtó-alosztályának politikai irányítása mellett – 1964. január 1-jétől (ismét) a Belügyminisztériumra kell átruházni, azaz: „a belügyminiszter rendelje el szükség esetén a zavarásokat vagy azok megszüntetését és azt is, hogy a zavaró-berendezéseket mikor, milyen adások zavarására használják.” Így végül is – a kádári manőverek forgatókönyveinek megfelelően – a költségvetési racionalitás látszólag éppúgy nem szenvedett csorbát, mint ahogyan az államvédelmi érdek prioritása is sértetlen maradt.
A BM ekkor létrehozott mérlegelési jogkörét később a SZER úgy kommentálta, hogy „egy esetleges súlyos nemzetközi válság kirobbanásakor azonnal működésbe helyeznék a központi zavaróállomást, hogy a nyugati adók ne tudják tájékoztatni a hazai tömegeket”. Azt is észlelték, hogy időnként feléledtek a régi zavaró hangok. Ilyenkor nem volt tartós, „igazi” a zavarás, csak megkeresték és bemérték a SZER hullámhosszait, „gyakoroltak”. Az alvó zavaróadók „felébresztésére” először a vietnami válság elmélyülésekor került rövid ideig sor, majd az 1968-as csehszlovákiai intervenciótól – szovjet kérésre (!) – 10 éven keresztül zavarták magyar oldalról a cseh és szlovák nyelvű adásokat.
Bár Kádár még egy kiadandó közleményről is beszélt a PB-ülésen, a sajtó mégsem kapott semmiféle hivatalos tájékoztatást a meghozott döntésekről. A Szabad Európa Rádió értékelő és elemző osztálya meg is lepődött azon, mennyire gyanakvóak a magyarországi hallgatók még akkor is, amikor már maga a SZER is megerősítette a „kereplők” elnémításának a hírét. Egy 1965-ös – leveleken és megkérdezéseken alapuló – felmérésük szerint „feltűnő a »zavaróállomások zavarására« panaszkodók nagy száma és téves nézeteik… Hallgatóink közül többen nem tudták, vagy nem hitték el, hogy a magyar kormány már nem zavarja a SZER adásait… Voltak többen, akik váltig erősítgették, hogy a nem messze fekvő OTI/SZTK tornyából, illetve a Szabadsághegyen működő zavaróállomás zavarja a SZER vételét… Ez is csak jó példa arra – teszi hozzá az elemzés –, hogy milyen nagy a nagyközönség tájékozatlansága még olyan dolgokban is, melyekkel egyébként nap mint nap foglalkozik.”
Tizennégy évvel a PB-határozat után Grósz Károly az Agitációs és Propaganda Osztály vezetőjeként tesz jelentést az Agitációs és Propaganda Bizottságnak „az imperialista propaganda ellen folytatott harc tapasztalatairól és erősítéséről”. Meglehetősen lesújtó véleménye volt a kialakult és visszafordíthatatlannak tűnő helyzetről. Emlékeztetett arra, hogy az 1963-as határozat előírta a rádióvédelem műszaki berendezéseinek fenntartását azzal, hogy szükség esetén 48 órán belül üzembe helyezhetők legyenek. Ezzel szemben „a 26 évvel ezelőtt telepített rádióvédelmi adók, antennák és tartozékaik műszakilag teljesen elavultak, egy részüket technikai okok miatt meg kellett szüntetni… Ilyen körülmények között a rádióvédelem ma már csak részben alkalmas arra, hogy szükség esetén feladatait ellássa. Teljes rekonstrukció és pótlások nélkül egy-két éven belül egyáltalán nem felel meg a követelményeknek…”
Utólag persze már könnyű párhuzamot találni e sajátos „médiaháború” kimenetele és a hidegháború egészének a befejezte között. Reagan pontosan és nyíltan fogalmazott 1985-ben az űrfegyverkezés céljával kapcsolatban: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót.” A nyugati rádiórendszerek fejlesztésével kapcsolatban ugyan nem hangzottak el ilyen politikai manifesztációk, de a kutatóintézeti kalkulációk – kicsiben – ugyanezt a konfliktust prognosztizálták. Egy amerikai tanulmány szerint ugyanis egy nyugati rádióadó valamelyest is hatékony zavarása a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak körülbelül ötször annyiba kerül, mint a program elkészítése és sugárzása a nyugatiaknak. Nyilvánvaló tehát, hogy a nyugati rádióadások még abban az esetben is kifizetődőek, ha egy totális zavarás következtében senki sem tudná hallgatni a műsorokat.
A SZER-rel kapcsolatos pártállami reflexiók történetében tehát azért jelent határvonalat 1964, mivel a műszaki jellegű rádióelhárítás defenzív technikáját ekkor váltotta fel végleg a manipuláció eszmei eszközeinek az offenzívája. Ez pedig az ideológiai diverzió elleni harc résztvevőinek oldalán azt jelezte, hogy a Belügyminisztérium és a KB Agitációs és Propaganda Osztályának mérkőzése most az utóbbi javára dőlt el.