Amikor az itteni emberek először meglátják a fényképét, rendszerint elmosolyodnak és megjegyzik: Tipicsno nás.”[1] Jellegzetesen közülünk való. A világ első űrhajósa nem származhatott máshonnan, mint a világ első szocialista államából. Ifjúnak, életerősnek és tökéletesnek kellett lennie, mint annak a rendszernek, amelyik Föld körüli pályára küldte. „Jurij Alekszejevics… mosolyog, ragyognak a szemei. Még nagyon fiatal, teste erős felépítésű, az átlagosnál alacsonyabb, vonásai jellegzetesen oroszosak, mosolya csupa őszinteség és jóindulat” – idéz egy szemtanút a tudósító.
A rendszer jelképe volt. Kis mezővárosból (Krusino) származó munkásfiú. Éppen elsős, amikor 1941-ben a fasiszta hordák, azután felszabadulás, esti iskola, technikum, szorgalom. Előbb a Komszomol, majd a párt tagja. „Talán éppen az a legnagyszerűbb ebben az életrajzban, hogy nincs benne semmi különös; hogy a Szovjetuniónak sok-sok Gagarinja van… benne fokozottabban jelentkeznek és kitűnő fizikai adottságokkal párosulnak a mai szovjet ifjúság jellemző sajátosságai: az önfeláldozó hazaszeretet, nagy technikai és tudományos érdeklődés, a vonzódás a merész feladatokhoz, a szorgalom és kitartás tanulásban, a munkában.[2]
1961. április 14-én, szombaton emberek százezrei özönlenek a Vörös térre, az emelvényen Hruscsov, mellette a hős „űrnagy”. Gagarin elmondja: „Mikor elindultam a világűrbe, lenini pártunkra és szocialista hazámra gondoltam”. Hruscsov: Amikor elmentünk az első kommunista szombatokra, amikor elhelyeztük az új kohók alapkövét, amikor világgá röpítettük ezeket a szállóigévé lett szavakat: ötéves terv, iparosítás, villamosítás, kollektivizálás, az egész nép műveltté tétele – hány olyan felfuvalkodott teoretikus volt, aki azt jósolta, hogy a háncsruhában járó Oroszország nem válhat a világ legnagyobb ipari hatalmává.”
A szocializmus tette naggyá a Szovjetuniót és Gagarint. Erre csak a szocializmus lehetett képes. A rendszer a szó szoros értelmében univerzális dimenzióba került. Ahogy a szocializmus volt hivatva arra, hogy új távlatokat nyisson az emberiség társadalmi fejlődésében, természetes, hogy új távlatokat kellett nyitnia az emberiség fizikai létezésének terében is. És mindezt áthatotta az „utolérni és túlszárnyalni” nagyra törő programja. Nyikolaj Brigacsov publicista így írt a Pravdában: „Mi még nem vettük le a tábláról az Utolérni Amerikát jelszót, de közben Amerika már kiteheti a maga táblájára… a maga jelszavát: Utolérni a Szovjetuniót!” Gagarin a világot járta – Budapesten megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjénak gyémántokkal ékesített I. fokozatát – Hruscsov az új békepolitikáról szónokolt, békés gazdasági versenyre invitálva a kapitalizmust, közben felhúzták a berlini falat, augusztus 6-án pedig Föld körüli útra indult Germán Sztyepanovics Tyitov „őrnagy, kommunista, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének polgára. […] Ez a nagyszerű tett tükrözi a Szovjetuniónak, a szovjet tudománynak és technikának , az egész népgazdaságnak újabb óriási eredményeit – a világ leghaladottabb társadalmi rendszerének, a szocialista társadalmi rendnek a fölényét” – olvasható az SZKP KB és kapcsolt részei világhoz intézett felhívásában.[3] Egy évvel később, 1962 augusztusában a szovjetek már egyszerre két embert lőnek fel az űrbe. Októberben elindultak az atomrakétákat szállító hajók Kuba felé.
Az űrverseny első fordulóját vitathatatlanul a Szovjetunió nyerte. 1957. október 4-én ők juttattak először fizikai objektumot Föld körüli pályára, a Szputnyik elnevezésű rádióleadót, amely szaggatott bip-bip jelekkel adta a világ tudtára a szovjet rakétatechnika fölényét. „Századunk legjelentősebb tudományos eseményéről” a magyar újságolvasók csak két nappal később értesülhettek: „Az NBC pénteken este megszakította televíziós- és rádióadását, hogy közvetítse az első szovjet mesterséges hold hangját” – olvashatták a polgárok vasárnap. Rá egy hónapra, miközben a hazai sajtó sajnálkozó kárörömmel számolt be a legújabb amerikai rakétakísérlet kudarcáról, a NOSZF (fiatalabbak kedvéért: Nagy Októberi Szocialista Forradalom) 40. évfordulója alkalmából fellőtték az első, élőlényt is űrbe juttató rakétát, fedélzetén a kedves és bizonnyal jobb sorsra érdemes kutyussal, Lajkával. Lajka néhány kör után jobblétre szenderült – a berendezést eleve úgy építették, hogy ne hozza vissza őt az emberek közé –, de ezt a tényt, vagyis, hogy Lajka nem fog visszajönni, az egyszerű emberek érzékenysége iránti kíméletből csak több nappal a sikeres fellövés és Lajka halála után adták tudtul az illetékesek.
A szputnyik és Lajka politikai üzenete mindenki számára világos volt. A forradalom első évfordulójához közeledve a lehető legjobbkor jött Kádáréknak. Október 9-én a Népszabadság címoldalon tudósított: „Lehangoltság az amerikai sajtóban és árfolyamveszteségek a tőzsdén”. Október 22-én a párt központi lapjában Fonó György az esemény belpolitikai jelentőségére is rávilágított Akiktől a legtöbbet tanulhatunk című opuszában: „Eszembe jutnak azok az október előtti viták, többek közt B. A. újságíróval, aki, mint sokan mások, kétségbe vonták a szovjet tapasztalatok jelentőségét. […] Az ellenforradalomban azután megsokszorozódva, felnagyítva találkoztunk ismét az ilyenfajta nézetekkel. […] A szovjet tudomány és technika nagy vívmánya… megerősíti véleményünket. […] Nem az a baj, hogy sok tapasztalatot vettünk át a Szovjetuniótól, ellenkezőleg keveset, nagyon keveset vettünk át. S ha hiba volt, nem az volt, hogy alkalmaztuk, hanem hogy sokszor rosszul, felületeseti ültettük át a tapasztalatokat.”
Az 50-es évek elején köznevetség tárgya volt Sztálin komplexusos kampánya arról, hogy minden modern találmány eredetileg orosz tudós elméjében fogant meg. Így lett Marconi helyett bizonyos Popov a rádió feltalálója. Hruscsov 1961. áprilisi, Vörös téren tartott szónoklatán már senkinek nem volt kedve nevetni: „Most, amikor egy olyan ember mellett állunk, aki végrehajtotta az első űrutazást, eszünkbe jut Kibalcsics, egy orosz forradalmár tudós, aki űrrepülésekről álmodozott. A cári kormány kivégeztette.”[4]
Mindenki meggyőződhetett arról, hogy Magyarországot nem egy életképtelen, technológiailag reménytelenül elmaradott, döglődő monstrum, hanem egy virágzó hatalom tartja a markában, amely képes felvenni a versenyt a csodált és oly sok reménnyel övezett Egyesült Államokkal. Egykori ’56-os elítéltek mesélik, hogy a szputnyik hírére mennyire magabiztossá váltak az addig óvatos smasszerek, és milyen lehangoltság lett úrrá a rabok között, akik a parancsnokság által kiadott börtönújságot is hamarosan Szputnyiknak keresztelték el.
A szputnyik, majd Gagarin és követői űrrepülése a Szovjetunió utolsó világraszóló sikere volt. De mivel a rendszer természetéhez tartozott, hogy képtelen volt mást látni és megmutatni Gagarinban, mint önmagát, a siker visszaütött. A leplezetlenül kérkedő politikai kihívás meggyőzte az addig fukarkodó amerikai képviselőket, hogy többet kell áldozniuk adófizetőik pénzéből az árversenyre. Hruscsov és utódai azzal sem számoltak, hogy a rendszer politikai életképességének azonosítása a sikerekkel akár a visszájára is fordulhat. A Szovjetunió űrfronton megmutatkozó fölényének a szocialista tábor propagandájában addig volt politikai jelentősége, amíg a Szovjetunió volt fölényben. Mihelyst amerikai fölény kezdett fölsejleni, a béketábor esti híradóinak savanyú képű kommentátorai sértetten dohogták, milyen kevéssé ízléses dolog a tudományos vívmányokkal a politika porondján hivalkodni. De ekkor már késő volt. Az emberek már megtanulták, mi a jelentősége annak, hogy 1969 júniusában először amerikai űrhajós lépett a Holdra. És mivel a rendszer egy akart lenni Gagarinnal, hanyatlása Gagarin mítoszát is kikezdte. Az egyszerű nép kedvtelve csámcsogott azon, hogy a hős pilóta részeg volt, amikor 1968 márciusában lezuhant a repülőgépével. És várták a nagy leleplezést: igazából nem is volt az űrben, csak úgy csináltak, mintha ott járt volna. Pedig ha a kommunizmus nem is, ő valóban járt ott. Emlékét kis tábla őrzi a „Nyugalom tengere” (Mare Tranquillitatis) délnyugati részén, közel a Moltke-kráter pereméhez. Armstrong és Aldrin asztronauták helyezték oda, amikor a Holdon jártak.
Jegyzetek
[1] Szabó L. István: A szovjet főváros készül Jurij Gagarin fogadására. Népszabadság, 1961. április 14.
[2] Uo.
[3] Az SZKP Közpond Bizottságának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének és a Szovjetunió kormányának FELHÍVÁSA a Szovjetunió Kommunista Pártjához és népeihez! A világ népeihez és kormányaihoz! Az egész haladó emberiséghez! Moszkva, 1961. augusztus 7. In Népszabadság, 1961. aug. 8.
[4] Népszabadság, 1961. április 15.