Alekszandr Selepinnel Kun Miklós beszélgetett
Az 1918-ban Voronyezsben született és 1994-ben Moszkvában elhunyt Alekszandr Selepin életrajza nagyon jellegzetes. Apja a helyi vasútállomáson tisztviselősködött, és a posványos közegből kitörni vágyó gyermek már iskolás korában, nyaranta biflázta az egyetemi felvételi anyagát. Pályájának fontos mérföldköve lett a moszkvai elitértelmiség-képző, a híres IFLI, a Történeti, Filozófiai és Irodalmi Főiskola, amelyet nappali tagozaton kezdett el, de 1941-ben levelező hallgatóként fejezett be. Közben ugyanis, a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után, kisebb csapategységek politikai komisszárjaként részt vett a Vörös Hadsereg lengyelellenes „felszabadító” hadjáratában, majd a szovjet–finn háborúban.
1940-ben, amikor felvették a bolsevik pártba, már nem annyira a korábban áhított intellektuális pálya, mint inkább a „hivatásos forradalmár” gyorsan felfelé ívelő karrierje vonzotta. Szerencsés pillanatban indult. Hiszen egy évtizeddel korábban a cári tisztviselő családjában eltöltött gyerekkor még éppolyan komoly hátránnyal járt volna, mint az IFLI diplomája. A szűkebb sztálini vezetésnek ugyanis 1940-ig egyetlenegy tagja sem rendelkezett felsőfokú végzettséggel. A világ egyhatodát alkotó birodalmat egy kicsapott papneveldei tanuló irányította, a külkereskedelemért egy másik volt szeminarista, az iparfejlesztésért egy suszter meg egy felcser „felelt”, a Vörös Hadsereg élén egy csupán két elemit végzett egykori lakatos állt, az agrárszektort történetesen egy volt vasmunkás igazgatta.
Az új szovjet pártértelmiség előtt a Nagy Terrort követően nyíltak meg a hivatalok kapui. A legfontosabb kritérium maradt: a Gazda iránti hűség. Emellett azonban szükség volt némi „kultúrmázra” és olyan szeplőtlen politikai múltra, amely kizárta a „trockista” vagy „jobboldali” ellenzékhez tartozást. Mindennek Selepin maradéktalanul megfelelt. Az IFLI Komszomol-titkáraként az 1930-as évek végén mindvégig következetesen képviselte a központi irányvonalat. Neki kellett hajszát folytatni a „nép ellenségeinek” nyilvánított szülők gyerekei meg az „eretnek nézeteket” hirdető diákok ellen. Kortársai homlokegyenest ellenkező véleményt alkottak róla. Az ideje nagy részét a Komszomol-irodában töltő „vaskezű Surik” néhányuk szerint mindent alárendelt a karrierjének, mások viszont úgy emlékeztek, hogy ezekben a szörnyű években a KGB leendő elnöke olykor igyekezett lefogni a túlbuzgók kezét.
Annyi tény, hogy életének ez a korszaka különösen foglalkoztatta az idős politikust. „Az én kezemhez nem tapad vér, bezzeg ezek…” – mondogatta megvetően, amikor politikai riválisai, Brezsnyev, Podgornij vagy Szuszlov nevét említettem előtte. „A halálosztó trojkákhoz[1] sem volt közöm. Én inkább a könyveket bújtam szabadidőmben.” Egy nagy egyetemi intézet Komszomol-titkáraként Selepinnek, persze, rendszeres kapcsolatban kellett állnia az NKVD megbízottaival és a kommunista párt különböző szintű vezetőivel. Másrészt viszont az IFLI oázis volt a kor szovjet valóságában, és a fiatal politikusnak sokat jelentett, hogy részt vehetett a legnagyobb „régi” orosz tudósok óráin, ahol sok minden ragadt rá. Ha más nem, megtanult funkcionáriustársaitól szembeszökően eltérő módon, választékosan fogalmazni.
1940-ben friss diplomával a zsebében Selepin előrelépett: a moszkvai városi Komszomol-bizottság instruktora lett. Ettől kezdve tizennyolc évet töltött a Leninről elnevezett kommunista ifjúsági szervezet apparátusában, ahol akkoriban már csak azért is könnyű volt karriert csinálni, mert Sztálin 1938-ban, Koszarev első titkárral az élen, annak szinte egész vezetését lefejezte. A háború alatt a Komszomol-apparátus nagy része egyenruhát öltött. Selepin is járta a frontokat, hiszen 1943-tól – már a Komszomol központi bizottságának egyik titkáraként – ő felelt a Vörös Hadseregben a fiatal katonák körében folyó politikai munkáért. A háború után a még csak harmincas éveit taposó Alekszandr Selepin mint a Komszomol második embere beutazta az egész Szovjetuniót. Mivel „hozzá tartozott” a Komszomol „káderfejlesztése”, rengeteg fiatal funkcionáriussal találkozott. Közülük kerültek ki az 1960-as évek közepén a szovjet politikai elit azon „ifjútörökjei”, akik Selepin mögött felsorakozva részt vettek Nyikita Hruscsov megbuktatásában, majd alulmaradtak a Leonyid Brezsnyev vezette „öregekkel” szemben. (Mellesleg épp Hruscsov volt az, aki Selepint KGB-elnökké „ütötte” 1958-ban.)
Az elmúlt években alkalmam volt találkozni a híres, részleteiben mégis alig-alig ismert „Selepin-összeesküvés” néhány kulcsszereplőjével. Közülük szinte mindenki – Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB egykori elnöke, Nyikolaj Jegoricsev, a moszkvai városi pártbizottság volt első titkára és Nyikolaj Meszjacev, aki miniszteri rangban az elektronikus médiát felügyelte – egybehangzóan tagadja, hogy e csoport Brezsnyev és hívei puccsszerű elmozdítására tört volna. Ugyanakkor keserűen sorolják, milyen sanyarú sorsa volt a szovjet politikai elit fiatalabb nemzedékének a „vének” uralma alatt: Selepint például 1967-ben váratlanul áthelyezték a mindenkori kádertemető szerepét betöltő szakszervezeti apparátusba. Ez nem a galambok és a héják harca, hanem kérlelhetetlen hatalmi küzdelem volt, életre-halálra. Melynek részeként – a Szemicsasztnij helyét a KGB élén ugyancsak egyik napról a másikra elfoglaló – Jurij Andropov ügynökei „idegen zászlók” alatt különös sajtókampányt indítottak a nyugati fővárosokban Alekszandr Selepin ellen. Amikor pedig a politikusnak 1975-ben emiatt botrányba fulladt az angliai útja, Brezsnyev és hívei rákényszerítették, hogy „önként” mondjon le a pártvezetésben betöltött valamennyi tisztségéről, és érje be az iskolai politechnikai oktatást irányító állami bizottság elnökhelyettesi posztjával. Így ért véget politikai pályája, amelynek fontos részleteit beszélgetésünkben felidézte.
Az alábbiakban az Alekszandr Selepinnel készült, videón rögzített interjú néhány részletét adjuk közre. Selepin mindössze annyi megkötést tett, hogy zároljuk ötven évre azokat a részeket, amelyekben a magyar KISZ 1957-es zászlóbontásáról szól – e folyamatban a kulisszák mögött kulcsszerepet játszott! –, illetve ahol a Kádár Jánossal való találkozásaira emlékszik.
SZTÁLIN ÚJRAVÁLASZTÁSA
Önt a XIX. pártkongresszuson a központi bizottság tagjává választották. Igaz, hogy ezen a tanácskozáson Sztálin kijelentette: nyugdíjba akar menni?
A XIX. pártkongresszuson engem valóban megválasztottak a párt központi bizottsága tagjának. A kongresszus utáni legelső plénumon választották meg a párt vezető szerveit. Folyt az új központi bizottság ülése. Az emelvényen foglaltak helyet a prezídium tagjai – ezen a kongresszuson elnökség lett a politikai bizottság új neve.[2]
Ott ültek (a párt vezetői), Sztálin meg fel-alá sétált. Járkált és pipázott. Emlékszem, az asztalon egy hatalmas doboz gyufa hevert, Sztálin végighúzott egy szálat a doboz oldalán, meggyújtotta a pipáját, és járkált a hallgatóság előtt. Már rosszul hallott. Nagyon rosszul. És állandóan fülelt (mutatja), hogy ki mit mond. Emlékezetem szerint először Molotov szólalt fel. A beszédében azt mondta, sőt azzal kezdte:
– Sztálin elvtárs! Mi valamennyien az Ön tanítványai vagyunk!
Sztálin meghallotta, a gyufásdobozt az asztalra hajította, és azon nyomban közbevágott:
– Mi valamennyien Lenin tanítványai vagyunk! Lenin tanítványai!
Molotovnak inába szállt a bátorsága. Be sem fejezte beszéde szövegét, és lelépett a szónoki emelvényről.[3] Ezután, ha jól emlékszem, Mikojan felszólalása következett. Többé-kevésbé részletesen a párt érdemeit fejtegette, amelyeket az ország Sztálin vezetése alatt szerzett. Szóval olyan nyugodt, kiegyensúlyozott beszéd volt.[4]
Sztálin figyelmesen meghallgatta a beszédeket, és azután valóban azt mondta:
– Elég volt. Egy ilyen nagy, nehéz háború után… nem érzem igazán jól magam… és az életkorom is arra késztet… kérem, mentsenek fel a tisztségeim alól.
Egészen pontosan nem a „felmentés” szót használta, hanem hogy ne válasszák újra a párt központi bizottságának főtitkárává.[5] Malenkov, aki akkor a párt második embere volt,[6] az elnökség első sorában ült, és az ujját felemelve, némán figyelmeztette a kábétagokat, hogy ne egyezzenek bele Sztálin kérésébe. Így végül Sztálint újra megválasztották főtitkárnak. Ez minden, amit erről tudok.
Ekkoriban ön mint a szovjet Komszomol második embere már érzékelte, hogy a hatalom csúcsán folyik a harc: Sztálin és például Berija között.
(Feszülten gondolkozik.)
Nem gondolta, hogy Sztálin már öreg és valóban egyre nehezebb számára vezetni az országot?
Nem, csak érzékeltem! Tudja, amikor Mihajlov (a Komszomol első titkára) a pártelnökség tagjelöltje és a központi bizottság titkára lett ezen a plénumon,[7] engem – aki valóban az ifjúsági szövetség második embere voltam – meg kellett választani a Komszomol első titkárának. Mielőtt azonban erre sor került, hívattak Sztálinhoz. Sokáig, nagyon sokáig készítettek fel erre a találkozásra. Először Grigorjan beszélt velem, a központi bizottság nemzetközi kérdésekben illetékes osztályvezetője.[8]
– Találkozni fog Sztálin elvtárssal – mondta. – Röviden számoljon be neki a nemzetközi ifjúsági mozgalomról. Öt-hat perce lesz rá, nem több.
Ezután Malenkov hívatott.
– Tudod-e – kérdezte, mert hát tegezett –, tudod-e, hová kell bemenned, és hová kell leülnöd?
– Tudom.
– A kezedben ne tarts semmit. Semmiféle dossziét, papírlapot vagy ilyesmit – tanácsolta. – Másodszor pedig nagyon hangosan beszélj, lényegében kiabálnod kell.
Már nem emlékszem, mennyit vártam ezután, de legalább öt nap volt. Végül telefonált Poszkrjobisev (a sztálini titkárság vezetője), és azt mondta:
– Indulás Sztálinhoz!
Csak a szomszédba kellett mennem, a Komszomol KB-tól gyalog a párt KB-ig.[9] Persze, nem kocsival mentem, hanem gyalog, de gyorsan szedtem a lábam. Lihegve a fogadószobához értem, gondoltam, egy kicsit kifújom magam. Poszkrjobisev azonban azt mondta:
– Menj be!
Hát bementem. Sztálin dolgozószobájának a közepén egy hosszú asztal állt, itt meg (mutatja) egy íróasztal. És – ezt külön megjegyeztem – megint csak egy hatalmas gyufásdoboz.
Sztálin háttal állt nekem. Én meg, ahogy beléptem, köszöntem.
– Jó napot kívánok, Sztálin elvtárs!
Semmi válasz. A dolgozószoba közepéig mentem. És megint elkiáltottam magam:
– Jó napot, Sztálin elvtárs!
Azután már egészen az asztalhoz léptem.
– Jó napot, Sztálin elvtárs!
Közben remegett a térdem. Végre rám nézett, meggyújtotta a pipáját, és az ujjával mutatta:
– Ülj le!
Kénytelen voltam leülni az asztalhoz. De nem tudtam, melyik székre, és ezért izgultam. Sztálin végig fel-alá járt, pipázott, én meg, ahogyan Malenkov javasolta, öt perc alatt összefoglaltam a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség ügyeit. Sztálin ezután is csak járkált mellettem, így, a hátam mögött (mutatja). Hátulról odalépett hozzám, azután megkerült, és a szemembe nézett. Ez háromszor megismétlődött. Járkált, és rám meredt. Később Hruscsov megmagyarázta:
– Nem csak magával csinálta ezt. Sokaknak belenézett a szemébe. Szerinte, ha valaki pislogott, az ellenség volt.
Én azonban szerencsére nem pislogtam. Csak a térdem remegett. Azután grúz akcentussal azt mondta:
– Elég!
Jó, értem én. Felálltam.
– Viszontlátásra, Sztálin elvtárs!
Semmit nem válaszolt, és én elmentem. Hát így ismerkedtem meg Sztálinnal.
SZTÁLIN HALÁLA
Kitől tudta meg, hogy meghalt?
Valaki a Sztaraja térről (a pártközpontból) felhívott. Minden központi bizottsági tagot telefonon értesítettek, és azt mondták:
– Egyelőre ne csináljanak semmit, várják a parancsot!
Azután valóban megérkezett a parancs, hogy valamennyien menjünk a Komszomol központi bizottságába. Majd telefonált Hruscsov, és ő is közölte, hogy Sztálin halott.[10]
– Mik a tervei? – kérdezte.
Holnaputánra ki van tűzve a Komszomol-plénum – válaszoltam. Sztálin ötödikén halt meg, mi hetedikére készítettük elő a plénumot. – Sürgősen összehívtuk. Az elnökség azt javasolja, hogy a lenini Komszomolnak adjuk a „lenini-sztálini Komszomol” nevet – mondtam Hruscsovnak, és hozzátettem: – Így is akarunk eljárni. Meghívtunk néhány írót, hogy az új elnevezésről fogalmazzanak kiáltványt az ifjúsághoz.
Egy másodperc szünet után Hruscsov azt mondta:
– Hát jó. Csináld! Cselekedj! Mikor is lesz a plénum?
– Holnapután – ismételtem meg.
Ez a beszélgetés (1953) március ötödikén reggel zajlott le.[11] Aznap este, már majdnem éjfél volt, amikor Hruscsov újra felhívott. Megint megkérdezte:
– Mikor lesz a plénum?
– Holnapután – mondom.
– Tudja, mit? Mi itt meghánytuk-vetettük a dolgot. Ne tartsák meg a plénumot. Fújja le az egészet!
Nem magyarázta, hogy miért, nem mondott semmit. Csak később jöttem rá, hogy Hruscsov már akkor készült Sztálin személyi kultuszának leleplezésére.[12] Én persze lefújtam a plénumot. A Komszomol nevét se változtattuk meg. De a központi bizottság tagjai valamennyien ott voltak az Oszlopcsarnokban, a Komszomol képviseletében díszőrséget álltak Sztálin ravatalánál. Valahol van egy fényképem is erről.
BERIJA HARAGSZIK
Berijával beszélgetett-e?
Egyszer, igen. 1952-ben a Szovjetunió először vett részt az olimpiai játékokon, Helsinkiben. Az én utazásom nem szerepelt a tervekben: akkor Romanov volt a Sportbizottság elnöke, ő vezette a szovjet küldöttséget. Röviddel az olimpia megnyitója előtt azonban felhívott Malenkov. Nagyon kedvelt engem: az előléptetéseimet vagy – talán így is mondom – az előmenetelemet voltaképpen sokban Malenkovnak és Hruscsovnak köszönhettem. Szóval Malenkov felhívott, és azt mondta:
– A sportolókkal utazol, mint a szovjet delegáció politikai kérdésekben felelős helyettes vezetője.
Így azután elutaztunk Helsinkibe. A szovjet sportolók, talán a futballisták kivételével, nagyszerűen szerepeltek. A futballban Jugoszláviával játszottunk, és veszítettünk. A meccs előtt Romanovot és engem sürgősen hívattak a követségre: rejtjeles táviratot kaptunk Moszkvából. Csaknem szó szerint emlékszem a szövegére: Feltétlenül győzni kell a jugoszlávok elleni meccsen, az ellenfél kapuját szünet nélkül tartsák ostrom alatt! Biztosítanunk kell győzelmünket! Aláírás: az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottsága.[13]
Romanovval visszamentünk az olimpiai faluba, összegyűjtöttük a labdarúgókat, és közöltük velük, ez és ez a helyzet, fiúk, tegyetek ki magatokért. Nagyon jól játszottak! És ha még – őszintén mondom magának – ha még öt percünk lett volna, a fejemet teszem rá, hogy győzünk. Így azonban a futballvereség miatt a szovjet sportolók a csapatversenyben végül egyetlen ponttal alulmaradtak az amerikaiakkal szemben.
Egy idő elteltével újra hívattak bennünket a követségre. Romanovval odamentünk – hát egy újabb rejtjeles távirat várt ránk: Azonnal induljanak. Repülőt küldtünk magukért.
Megérkeztünk hát Moszkvába, emlékszem, este tíz órára járt az idő, körös-körül tátongott a sötétség. Az Állambiztonsági Minisztérium ezredese várt bennünket. Életemben először kormánykocsiba ültettek, amely őrült sebességgel, végig szirénázva a Kremlbe repített minket. Ott meg akkor az volt a rend, hogy minden húsz méteren őrség állt.
Az iratokat ellenőrizték.
Kérték az iratainkat. De az ezredes csak odakiáltotta az őrségnek:
– „Átengedni! Átengedni!"
Megérkeztünk annak a teremnek az előterébe, ahol a politikai bizottság üléseit szokták tartani. Az „előfürdőbe”. Azzal fogadtak bennünket:
– Menjenek be! Menjenek be!
Beléptünk. Berija (mutatja) itt ült. Ott meg Bulganyin,[14] emitt Malenkov. Berija volt az asztalfőn. Ahogy csak kinyitottuk az ajtót, elkezdte ontani ránk a trágárságokat. Erős, háromemeletes, orosz káromkodásokat:
– Hogyhogy megvárakoztattok minket?!
Romanov erre azt mondta:
– Berija elvtárs, egyenesen a repülőtérről jöttünk!
– Üljetek le! Jelentsetek!
Romanov kinyitotta a száját, de Berija máris közbevágott:
– Hány nőtök volt?! – És gúnyosan hozzátette: – A küldöttségben.
Mondjuk neki Romanovval:
– Nem tudjuk, nem számoltuk.
Erre megint iszonyú káromkodásban tört ki:
– Hány nőtök volt?! Hát még ezt sem tudjátok?!
Bulganyin és Malenkov hallgattak, végig ki se nyitották a szájukat. Romanov röviden jelentett, majd odaszólt nekem – mellette ültem:
– Mondd el az amerikaiakat meg a románokat!
– Lavrentyij Pavlovics – mondtam –, sportolóink ugyanannyi pontot szereztek, mint az amerikaiak, de végül ők elvettek egy pontot lövészetben a románoktól.
Erre Berija felugrott, és odalépett hozzám:
– Gazember! Hamiskártyás! Eltaposlak!
Azután megint jöttek a trágárságok, és végül azt mondta:
– Na, menjünk!
Mindhárman elmentek. Otthagytak, és ezzel mintha el lett volna intézve a dolog. Romanovval kimentünk a teremből. Áthaladtunk az előtéren.
– Viszontlátásra! – mondtuk.
Ott ült egy csekista.
– Üljenek le, várjanak!
És mi este tíztől hajnali négy óráig ott rostokoltunk az „előfürdőben”!
Négykor megérkezett Malenkov, megveregette a vállunkat, és mintegy bizalmasan közölte velünk:
– Sztálin elvtárs azt mondta, hogy sportolóink egészen jól szerepeltek.
Na, keresztet vetettünk (mutatja), és hazamentünk.
BERIJA FÉLREÁLLÍTÁSA
Az 1953-as júliusi plénumon Hruscsov, Molotov, Malenkov, de a központi bizottság elnökségének többi tagja is kijelentette, hogy Berija a nép megátalkodott ellensége volt, külföldi ügynök, pártellenes tevékenységet folytatott és a többi. Ez óriási meglepetést kellett okozzon önöknek: Berijáról, az ország második vagy harmadik emberéről egyszeriben kiderült, hogy kártevő meg áruló!?
(Hosszú gondolkodás után.) Nézze, ez még csak az 1953-as esztendő volt. Akkoriban én nagyon távol álltam a központi bizottság elnökségétől. Nem ismerhettem igazán a belső kapcsolatok szövevényét. Hogy hányadán is állnak egymással. Abban azonban biztos voltam, hogy folyik a hatalmi harc.[15] Hiszen Sztálin halála után Berija mégiscsak nagyon közel állt Malenkovhoz. De Hruscsov azt mondta neki:
– Ide figyelj, Georgij! Gondold meg, hogy ha nem csinálunk valamit, ha nem tesszük ártalmatlanná Beriját, akkor ő mindnyájunkat letartóztat.[16] Te leszel az első. Megszerzi a hatalmat, és diktátor lesz.
Ezt később Hruscsov maga mondta nekem.[17] És végül is vannak szemtanúk, milyen züllött volt ez az alak (Berija). A páncélszekrényében találtak egy csaknem kétszáz női nevet tartalmazó listát azokról, akikkel viszonya volt.[18] Igaz, a felesége azt mondta, hogy ez csak bizalmas ügynökeinek névsora, akik állítólag konspiratív lakásokon jelentettek neki.[19] De ez nem igaz. Mert amikor Beriját megkérdezték a kivégzése előtt, hogy mi az utolsó kívánsága, azt mondta:
– Hozzatok nekem egy nőt!
MIÉRT PONT EGY VOLT KOMSZOMOL-VEZETŐ LETT A KGB ELNÖKE?
Berija híveit már önnek kellett eltávolítani a KGB-ből. Hogyan történt ez?
1958-ban volt az utolsó Komszomol-kongresszus, amikor még én voltam az ifjúsági szervezet elnöke. A tanácskozás közben Hruscsov a színfalak mögött behívott egy szobába.
– Nem választjuk meg újra első titkárnak – mondta. – Más ajánlatunk van: pártmunkára megy. Az SZKP KB párt- és tömegszervezeti osztályának vezetője lesz.
Ez volt akkor a központi bizottság legfontosabb osztálya. Megköszöntem a bizalmat, és azt mondtam Hruscsovnak, hogy az ő segítségével meg az elvtársak segítségével igyekszem majd beváltani a hozzám fűzött reményeket. Akkoriban Kiricsenko volt a kábé másodtitkára.[20] Hruscsov még Ukrajnából hozta magával. (Az ujjával kopog az asztalon.) Ilyen fafejű, műveletlen ember volt. Amikor bementem hozzá, egy papírfecni sem volt az íróasztalán. Teljesen üres volt az asztal!… Ahogy azonban odakerült, rögtön maga után hozatta az embereit. Csupa olyat, aki alkalmatlan volt a területi bizottságok első titkári posztjára.
Az ukrajnai ismerőseit.
A talpnyalóit. Egyszer nem voltam hajlandó aláírni a kinevezést. Felhívott.
– Miért nem hagytad jóvá?
– Mert nem megfelelő a jelölt – mondtam.
– Jó, akkor majd nélküled nevezzük ki.
És kinevezték. Alig néhány nap múlva Kiricsenko hívatott.
– Úgy döntöttünk, hogy Leningrádba mégy. A leningrádi városi és területi pártbizottság első titkára leszel. – És megismételte. – Így döntöttünk.
– Hogyhogy? – kérdeztem. – Velem erről senki nem beszélt. Nyikita Szergejevics sem!
Hruscsov akkor a Kremlben dolgozott. Odamentem, éppen egyedül volt. Litovcsenko, az őrségparancsnok intett:
– Bemehetsz.
Hruscsovnak éppen jó kedve volt. Mindent elmeséltem neki, ahogy történt. Felvette a telefont, ott előttem felhívta Kiricsenkót. Akkor először – de később se hallottam tőle ilyet – trágárul leszidta, és azt mondta:
– Hogy mert hazudni?! Hiszen ezt a kérdést mi még csak nem is tárgyaltuk!
És levágta a kagylót. Azután teát hoztak, leültünk, teáztunk. S noha Hruscsov addig jó hangulatban volt, nagyon dühös lett.
– Két út lehetséges egy káder előremenetelében – mondta nekem. – A központban és vidéken. Dolgozzon nyugodtan, maga a központban fog előrehaladni.
Megköszöntem, és eljöttem. Decemberben azután – 1958. december 29-én történt, két nappal újév előtt – Hruscsov hívatott, és azt mondta:
– A központi bizottságban már dolgozott. Javasoljuk, hogy nevezzék ki a KGB elnökének.
– Nyikita Szergejevics! – mondtam. – Az isten szerelmére, én soha, semmilyen megbízatást nem utasítok vissza. De ezt nem tudom elfogadni. Higgye el, amikor arra van dolgom, igyekszem messzire elkerülni a KGB központját, mert még elmenni is félek az épület mellett. Hát akkor hogy menjek oda, és legyek a vezetője?! – Egyenesen megmondtam neki. – Hogy irányíthatok egy államot az államban? Erre nem vagyok felkészülve! Félek! – magyaráztam. – Ott fegyvereseket kell irányítani, határőröket, belügyi alakulatokat, a Kreml ezredeit, mindenütt őrség, és így tovább… Nem vállalhatom, Nyikita Szergejevics, én ezekhez a dolgokhoz egyáltalán nem értek!
– Hát jó, azért gondolja meg. Majd még találkozunk.
Másnap Hruscsov újra hívatott.
– Meggondolta?
– Meggondoltam, Nyikita Szergejevics.
– És?
– Nem vállalhatom, Nyikita Szergejevics. Kérem, könyörgöm, küldjön bármilyen munkára, csak ne a KGB-be!
Hruscsov dühös lett. Megint azt mondta:
– Igyunk teát!
Behozták a teát.
– Ide figyelj! – mondta Hruscsov. – Ez éppolyan politikai munka, mint a többi. Csak más módszerekkel!
Még hogy politikai munka! Megmakacsoltam magam, mint egy öszvér.
– Nem vállalhatom, Nyikita Szergejevics!
– Na jó, menjen…
Végül december 30-án, újév előtt ajándékot kaptam: meghívtak a központi bizottság elnökségi ülésére. A jelek szerint Hruscsov – ebben száz százalékig biztos vagyok! – mindenkivel előre megbeszélte, és kijelentette:
– Javaslom, hogy Selepint válasszuk meg a KGB elnökének!
Erre mindenki rábólintott.
Mit tehettem volna? Az elnökségi ülésen már nem mondhattam nemet. Megköszöntem a bizalmat, és elmentem.
IVAN SZEROV
Az új év elején azután (Hruscsov) felhívott:
– Maga most hol van?
– A központi bizottságban – mondom.
– Miért van még ott? Azonnal menjen, és vegye át a munkát a KGB-ben! Szerov már várja.[21]
Elmentem a Lubjankára, az őrök már tudtak rólam. De meg különben is, arcról ismertek. Bementem, mind (mutatja) tisztelegnek. Felmentem az elnöki dolgozószobába, hát látom, Szerov ott ül, falfehér. Halottsápadt volt. Láthatólag azt gondolta, hogy letartóztatni jöttem. Ebben biztos vagyok. Mert lett volna miért lefogni.
Véres kezű ember volt. Egész népeket deportált.
Nem csak ez volt a bűne. De mindmáig furcsállom, miért nem jött senki velem a Lubjankára, hogy beiktasson a hivatalomba. Így azután négyszemközt beszéltem a KGB előző elnökével. Szerov kinyitotta a szigorúan titkos dokumentumokat tartalmazó páncélszekrényt, és megmagyarázta, hogyan kell használni. Átadott nekem két dossziét, az egyikben a különlegesen fontos hazai ügynökeink listája, a másikban a külföldi kémeink névsora. Átadta a kulcsokat, és megkérdezte:
– Elmehetek?
– Tessék – mondtam neki.
– Nincs több kérdése?
– Nincs.
Elbúcsúztunk, és Szerov távozott. Én valamivel több mint két és fél évig irányítottam a KGB-t. Egymás után megismerkedtem a főosztály- meg az osztályvezetőkkel. Egyiknek sem adtam parancsba, hogyan dolgozzanak. A káderek közül azokat, akik (mutatja) könyékig véresek voltak, felmentettük a beosztásukból. A becsületes embereket, tapasztalt felderítőket és a kémelhárítás munkatársait azonban megtartottam.
Ami Szerovot illeti, persze, őt ki kellett volna zárni a pártból, sőt bíróság elé állítani. Hiszen Berija jobbkeze volt, vele együtt egész népeket deportált a Kaukázusból.
Szóval valamilyen oknál fogva nem döntötték el, mi legyen Szerovval. Személyes meggyőződésem, hogy Hruscsov nagyon komolyan támogatta őt. Hiszen ő hozta magával Ukrajnából, és 1954-ben ő tette meg a KGB elnökének. Nem zárom ki, sőt meggyőződésem, hogy Szerov nagyon sok fontos iratot semmisített meg, amelyek kompromittálhatták volna Hruscsovot.[22] Ne felejtse el, hogy Hruscsov közvetlenül részt vett a moszkvai letartóztatásokban. És az 1930-as években 59 000 embert fogtak le a szovjet fővárosban![23] Még egy „moszkvai ügyet” is fabrikáltak, amelyben a párt valamennyi kerületi meg területi titkárát és az osztályvezetőket letartóztatták.[24] Márpedig Hruscsov aláírása nélkül a csekisták nem vihettek el kerületi párttitkárokat! Ukrajnában pedig még több embert tartóztattak le Hruscsov ottani kinevezése után, több mint százezer embert![25] Ehhez Hruscsovnak is köze volt. Ezért gondolom, hogy Szerov megsemmisíthette a bizonyítékokat. Hát igen…
ÚJRA A KGB-RŐL
A KGB munkájában az volt a legfontosabb, amit a legjobban igyekeztek titkolni: a külföldi felderítő munka. A KGB elnökeként ön rendszeresen találkozott a legfontosabb szovjet felderítőkkel?
Szaharovszkijjal, a mi egyes számú felderítőnkkel nemegyszer találkoztam.[26] Éjszakánként meg telefonon tartottuk a kapcsolatot. Minden szobában volt telefonkészülék, otthon és a munkahelyemen is. Egyetlen éjszaka nem telt el anélkül, hogy fel ne keltettek volna. Jelentették, mi minden történik…
A párt vezetői mindennap olvasták az ön jelentéseit?
Tudja, amikor én odakerültem, az egyes számú főcsoportfőnökség (mutatja) ekkora halom jelentést adott át nekem mindennap. De a felderítőink között szélhámosok is akadtak, akik szerettek idegen tollal ékeskedni.
Lemásolták a lapok főbb híreit.
Elolvasták a lapokat, és rejtjeles jelentésekben továbbították ezt az információt Moszkvába. Mintha ők szerezték volna meg áldozatos munkával. Ami odaát a lapokban megjelent! Előfordult ilyesmi is. De egészében véve jó felderítőink voltak.
Az ön elnöksége alatt mi változott meg a KGB munkájában a korábbiakhoz képest?
Először is a KGB munkájában mi újra a politikai módszereket érvényesítettük. Megszűntek a politikai okokból történő letartóztatások.[27] Persze előfordult, hogy pénzhamisítókat meg neppereket fogtunk le, egyiküktől, emlékszem, 120 kiló aranyat koboztunk el. Ezután jelent meg a rendelet, hogy az ilyeneket halálos ítélettel kell sújtani. Hruscsov javasolta. Egészen pontosan Hruscsov javaslatára a Legfelső Tanács törvényt hozott a nepperekről.[28]
Úgy érzi, sikerült megreformálnia a KGB-t?
Miért van az, hogy a KGB-ben engem mindmáig – ebben egészen biztos vagyok – nem tisztelnek? (Szünet. Nagyon zaklatott.) Hát igen, elküldtünk embereket. Leváltottam például a két helyettesemet. Hruscsov jóváhagyásával. Én csak Hruscsovval egyeztettem! Meg volt tiltva, hogy bárki másnak jelentsek.
Sokféle anyagi természetű kedvezmény volt a KGB-sek számára, több, mint amennyi járt volna. Én lényegében mindettől megfosztottam őket. Korábban szinte minden nap voltak előléptetések. Egy közönséges szolgálati feladat teljesítéséért máris soron kívüli előléptetés járt! Ezt megszüntettük. A kitüntetésözönt is megszüntettük! A KGB számos városi és kerületi igazgatóságát felszámoltuk. Minek egy falusi járásban – egy faluban! – KGB-részleg?
Milyen kémek lehetnek ott, igaz?
Hát persze! Ezek a részlegek állandóan lázas tevékenységet folytattak, jelentéseket meg feljelentéseket írtak: hogy az beszívott és elböffentett pár szót. Hát mi szüksége van a cégnek ilyesmire?! Meghagytuk az összes határ menti részleget, a titkos objektumokkal rendelkező városok, az atomerőművek KGB-apparátusát meg a vízi erőműveknél, például Kujbisevben és a bratszki erőműnél. A valóságos értékeket őriztük, nem pedig a látszólagosakat.
Még KGB-elnöki kinevezése előtt ön Magyarországon is járt, közvetlenül 1956 után, egy Sztriganov nevű munkatársával. Milyen céllal jöttek?
Igen. 1956 előtt is jártam maguknál. Utána valóban Sztriganovval mentem – ő egyébként nemrég meghalt – és még néhány más elvtárssal. Az volt a feladatunk, hogy segítsünk újjáalakítani a magyar Komszomolt. Vagyis létrehozni a KISZ-t. Kádár János elvtárs is fogadott bennünket a parlament épületében, és röviden tájékoztatott a helyzetről. Végtére is az ellenforradalomnak nyolcezer szovjet katona esett áldozatául. Kétezren meghaltak, a többiek megsebesültek.[29] Az orosz vezetés most bocsánatot kért ezért a hadműveletért – de ezeket a katonákat ki adja vissza a családjuknak?
Igaz-e, hogy Krucsina, az SZKP központi bizottságának későbbi nagy hatalmú gazdasági osztályvezetője, a párt pénzügyeinek irányítója, aki az 1991-es augusztusi puccs után öngyilkos lett, szintén tagja volt ennek a Magyarországra küldött szovjet csoportnak, amely részt vett a KISZ létrehozásában?
Nem emlékszem rá. Lehet, hogy ő is ott volt. Én főleg a Kádárral folytatott tárgyalásaimra emlékszem.
NYIKITA HRUSCSOVRÓL
Egyszer beszélt nekem arról, hogy Hruscsovval kezdettől jó viszonyban voltak. Megmaradt ez a kapcsolat akkor is, amikor ön a KGB elnöke lett?
Minden vasárnapot együtt töltöttünk! Egyetlen szabad vasárnapunk sem volt. Olyankor a politikai bizottság (vagyis az elnökség) összes tagját kirendelte Ogarjovóba. Fényes lakomát rendezett nekünk, tányérokra lődöztünk vadászpuskával. Családostól kellett menni. Követelte, hogy valamennyien lőjünk, de én félrehúzódtam. Kérdezi, miért? Azt mondtam:
– Nyikita Szergejevics, lőttem én eleget a háborúban, de vadászpuska még soha nem volt a kezemben.
– Akkor lőj!
Tudja, micsoda szerencsém volt?! Három tányérból kettőt eltaláltam.
– És még maga mondja, hogy sohasem lőtt vadászpuskából?! – mondta Hruscsov.
Azután vadászni mentünk. A vadkacsák (mutatja) ilyen közel ültek, de (büszkén) egyetlenegyet se lőttem le!
Milyen embernek ismerte meg Hruscsovot a mindennapi életben? Mindmáig keveset tudunk arról, hogyan élt.
Azt hiszem, Hruscsov nem volt rossz ember. Persze, hiányzott neki a komoly iskola: csak szakérettségit szerzett, azután meg az úgynevezett Ipari Akadémiát végezte el.[30]
Egyébként ott tanult Nagyezsda Allilujeva is, Sztálin felesége. Úgy gondolom, ennek nagy szerepe volt Hruscsov előmenetelében. Allilujeva pozitívan nyilatkozhatott róla Sztálinnak, mert Hruscsovot egyik napról a másikra ennek az akadémiának a párttitkárává választották. Azután Moszkvában, a Baumanról elnevezett kerület, később a Krasznaja Presznya kerület párttitkára lett, majd a moszkvai városi pártbizottság élére került.
Szerényen élt, ezt meg kell hagyni. Eleinte sokat evett, és nagyon meghízott. Hasnyálmirigy-problémái támadtak, és az orvosok szigorú diétára fogták. Attól kezdve nem azt ette, amit szeretett volna, hanem amit megengedtek neki. Egyetlen gépkocsin járt, egy Csajkán, egyetlen Volga kíséretében. Ez volt minden! Az összes utána következő nagyvezérrel szemben, akiket teljes rendőrségi készültség közepette visznek a páncélozott „hímtaghordókban”.
Hruscsov nem épített magának nyaralót, a lakásában kincstári bútor állt. Higgye el, nem volt saját bútora! Így élt. Amikor a Lenin-hegyen felépítették a nagyfőnökök villáit, oda is állami bútort vittek neki, mert neki nem volt.
Mostanában azt írják róla, hogy gyakran gorombán beszélt a környezete tagjaival.
Az őrséggel nem volt goromba. Trágár kifejezéseket én lényegében nemigen hallottam tőle. Élesen, kíméletlenül, durván beszélt… nem akarom megmondani, hogy kivel, az elnökség két tagjáról van szó.[31] Ezt, persze, nem lett volna szabad megengednie magának. Tudja, különleges természete volt – ezt megint csak arra mondom, hogy az egész pereputtya szerényen élt. A felesége is. Semmilyen kulturális alapítványnak nem volt az elnöknője, nem ugrált, már bocsánat a kifejezésért.[32] Nyina Petrovna Kuharcsuk soha nem kísérte a férjét hivatalos utakra a Szovjetunióban. Nem írt könyveket, noha minden alapja meglett volna, hiszen felsőfokú végzettségű közgazdász volt, kulturált asszony.
Hogyan viselkedett Hruscsov családja a fogadásokon?
Szintén nagyon szerényen. Akkoriban gyakran voltak fogadások. Az asztalok rogyadoztak a sokféle finomságtól. Sok nő teletömködte a zsebét csokoládéval a vége felé, mások (mutatja) eldugtak egy üveg italt, no, hát előfordult ott minden. De Nyina Petrovna és a lányuk, Rada Nyikiticsna egészen másképp viselkedett, mint az akkori „nagyasszonyok”.
UTAZÁS HRUSCSOVVAL KALINOVKÁBA
Gondolja csak meg, amikor Hruscsovot leváltották, én voltam a vezetés legfiatalabb tagja, egyidejűleg kábétitkár, a minisztertanács helyettes elnöke, valamint a központi ellenőrző bizottság elnöke. Három tisztség, három dolgozószoba! (Mosolyog.)
Talán ezért vélte úgy számos nyugati politikus és később a történészek is, hogy Hruscsov leváltása után ön nagyon közel került ahhoz, hogy a párt első embere legyen.
Rengeteget írtak rólam akkoriban, fényképeztek. Szóval csak öntötték az olajat a tűzre. És ezzel „segítettek”, idézőjelben, persze. Így aztán nem is maradtam meg sokáig a helyemen: úgy találták helyesnek, ha „a szakszervezetek megerősítésére” vezényelnek. Mert Brezsnyev már javában féltékenykedett: lám, Selepint már készítik helyette, hogy… (Hirtelen megfiatalodik, elérzékenyül, de nem folytatja a mondatot.)
Térjünk vissza 1964 őszére, Hruscsov leváltására. Van egy olyan verzió, miszerint ön volt ennek a „kis októberi forradalomnak” a szellemi atyja.
Engedje meg, hogy még néhány szót szóljak Hruscsovról. Sok érdeme volt, persze. Elérte, hogy ugrásszerűen növekedjen a mezőgazdaság támogatása. Azután javaslatára grandiózus mozgalmat indítottak a szűzföldek meghódítására. Hruscsovnak elvitathatatlan érdemei vannak Sztálin személyi kultuszának leleplezésében is. És ő irányította a Malenkov, Molotov, Kaganovics és mások vezette pártellenes csoport elleni harcot.
Ám sok hibát is elkövetett. A falvak helyzetét végül nem sikerült megváltoztatni. Az ő ötlete volt a gép- és traktorjavító állomások megszüntetése is. Meggyőződésem, hogy ezzel durva hibát követett el. Hiszen nagyon sok kolhoz volt, és Hruscsov meghagyta, hogy mindegyikben legyen saját műhely. Ott javítsák a traktorokat meg a kombájnokat. Tíz- és tízezer kolhoz között elosztották az új gépeket. A gépállomásokon korábban képzett szakemberek voltak. És azután egyszer csak szétkergették őket!
Vlagyimir Jefimovics Szemicsasztnij mesélte, hogy egyszer ön Hruscsovval együtt ellátogatott a szülőfalujába, Kalinovkába, a pártvezető szűkebb pátriájába.
Egyszer bementem Hruscsovhoz, és elmondtam neki, hogy már évek óta nem voltam szabadságon. Megkértem, engedjen el egy hétre, pihenni.
– Tessék – mondta. – Hová akar menni?
– Marjinóba – feleltem. Ott volt a központi bizottságnak egy üdülője, a kurszki területen.
Elutaztam, másnap telefonáltak. No, mivel a KGB elnöke voltam, nem akármilyen összeköttetést biztosítottak nekem a központtal! Jelentik nekem, hogy Hruscsov holnapután Kalinovkába érkezik. Egyeztettem az időt, és két órával előtte odautaztam – Kalinovka egészen közel volt ahhoz az üdülőhöz, ahol én pihentem.
Na, szóval megérkezik Hruscsov, kiszáll a kocsiból, és csak néz:
– Hát te hogy kerültél ide?
– Hiszen engedélyezte az utamat. Ide a szomszédba, Marjinóba.
– Jól van no, gyere, együnk valamit, amíg a falugyűlést összehívják.
Valóban elmentünk, leültünk enni. Közben összegyűltek a parasztok, az egész kolhozt odaterelték. Hruscsov, mint mindig, vagy két órát beszélt. Kevesebbet nem tudott. Két óra volt a minimum. A végén pedig „megörvendeztette” a hallgatóságát egy jó hírrel.
– Földiek, ti mindig támogattatok, támogassatok most is. Meg kell szüntetni ezeket a háztáji gazdaságokat, az állatokat beadni a közösbe. A tejet, a húst önköltségi áron fogjátok kapni a kolhoztól.
Rögtön nagy zaj támadt, az egyik paraszt kiállt középre, és kiabálni kezdett:
– Nyikita, te meghülyültél?!
És a muzsikok egymás után otthagyták a falugyűlést. Egy kis csoport maradt, a kolhoz pártaktívája.
– Nyikita Szergejevics, jöjjön, teázzon velünk!
Hruscsov elkáromkodta magát, és legyintett:
– Gyerünk!
Azt gondoltam akkor, hogy három napot már úgyis pihentem, ilyen helyzetben nem mehetek vissza az üdülőbe, Hruscsovval maradok. És vele mentem Moszkvába. Meg kell
mondanom magának, hogy Sevcsenkó – Hruscsov tanácsadója, egy értelmes agronómus – ott rögtön megmondta neki:
– Nyikita Szergejevics, nem kellene feszegetni ezt a kérdést. Kár volt a háztáji megszüntetését javasolni a falugyűlésnek! Ne csinálja ezt…
De Hruscsov akkoriban már voluntarista volt, a szó minden értelmében.
Egy másik érdeme viszont, hogy nagyon sok lakást építtetett. Előtte 34 év alatt 795 ezer négyzetmétert emeltek, Hruscsov 11 éves uralma alatt viszont (büszkén) több mint egymilliárd négyzetmétert! Igaz, rossz minőségű lakásokat, a „Hruscsov-kalitkákat”. De hát jobb ilyenben lakni, mint az istállóban. Vagy földkunyhóban. Vagy pincében. Persze, a mai mérce szerint ezek a lakások nagyon hitványak.
SORTŰZ NOVOCSERKASSZKBAN
Telefonon értesítettek, hogy Nyikita Szergejevics sürgősen kéret. Elmentem a Kremlbe. Bemegyek a dolgozószobájába. Már ott ült nála Kirilenko, a központi bizottság titkára. Rövid beszélgetés volt.
– Jelentést kaptam, hogy Novocserkasszkban zavargások törtek ki – mondta Hruscsov. – Kérem, haladéktalanul, egyenesen a Kremlből menjen ki a repülőtérre, és induljon Rosztovba. Úgy, ahogy voltunk, abban az öltönyben elindultunk. Megérkeztünk Rosztovba, bementünk a területi pártbizottságra. Akkor (sokáig gondolkodik) Baszov volt a titkár.[33] Ott találtuk a dolgozószobájában. Gyorsan jelentette nekünk, hogy rendkívüli helyzet állt elő.[34]
De miről van szó? Novocserkasszkban volt egy nagy üzem, ahol villanymozdonyokat gyártottak. A munkások sztrájkba léptek. Lázadás tört ki. Az igazgató ugyanis önhatalmúlag, anélkül hogy a szakszervezettel egyeztetett volna, felemelte a normát. Komoly csapást mért ez a fizetésekre. És még valami: Novocserkasszkban teljesen tarthatatlan helyzet alakult ki az élelmiszer-ellátásban. Főleg húst és hústermékeket nem lehetett kapni, de dara se volt az üzletek polcain. Ennek az üzemnek a konyháján pedig húsos pirogot készítettek, és a munkások férgeket találtak az ételben. Elmentek az igazgatóhoz. Az meg, ahelyett hogy emberi hangon elbeszélgetett volna a munkásokkal, az anyjukba küldte őket:
– Zabáljátok, amit elétek raknak!
Ilyen stílusban tárgyalt velük. A munkások összeverődtek és – az üzem a város határán kívül volt – megindultak Novocserkasszk felé. Ahogy vonultak, a város lakói csatlakoztak hozzájuk.
A zavargások alatt lezárták a Novocserkasszkba vezető utakat: senkit nem engedtek be, se ki. Kirilenkóval odahajtottunk. Nekem nem volt őrségem, neki igen, de miféle?! Két ember. A város határán az ottani katonai körzet parancsnoka, Plijev tábornok állt.[35] Szerettünk volna átmenni, a sztrájkőrök azonban trágárul elküldtek bennünket messzire.
– Megölünk benneteket! Próbáljatok csak átmenni!!!
Szóval, akárhogy is próbáltuk, nem tudtunk bemenni a városba. Telefonon jelentettük Hruscsovnak. Azt mondta, már utánunk küldte Novocserkasszkba Kozlovot, a párt kábé másodtitkárát,[36] a politikai bizottság (a pártelnökség) tagját, meg Mikojant, vagyis (a kormányfő) első helyettesét.
Közben azonban a tömeg betört a területi pártbizottság épületébe, mindent feldúlt, a bútorokat szétverték, az asztalokat felborogatták. Akit az épületben találtak, kihajították az ablakon. Többek között Sztyepakov, a központi bizottság ideológiai osztályvezetője is Novocserkasszkban volt kiküldetésben, éppen az események miatt.[37] Őt is kidobták a városi pártbizottság első emeletéről. Amikor a városi pártbizottságon is mindent összetörtek, továbbálltak, és a helyi KGB-székházat is megtámadták.
Nem a rendőrséget?
De igen, persze. A városi rendőrség épülete volt. Amikor a tömeg megközelítette ezt az épületet, amennyire én tudom, a rendőrök védekezni kezdtek. Kilőttek a tömegre. Halottak is voltak.
ÖSSZEESKÜVÉS HRUSCSOV ELLEN
Amikor a pártvezetés úgy döntött, hogy leváltja Hruscsovot, ki volt a kezdeményező ebben az ügyben? Maga, Szemicsasztnij meg a többi „komszomolista”? Vagy Brezsnyev, Podgornij és Szuszlov, a „régiek”?
Van egy szerző, Medvegyevnek hívják.
Roj.
Az. Meg egy másik papírpiszkító, Fjodor Burlackij. A XX. század kiemelkedő alakjai. Hát ők találták ezt ki rólam.[38] Ha az ember ennek a Burlackijnak az írásait olvassa, azt hiszi, hogy ő egyenesen Nyikita Hruscsov fenekében csücsült. Pedig Hruscsov életében se látta őt. Csak Adzsubejnek, Hruscsov vejének a táskáját cipelte. Kunajev, a kazah kommunista párt (egykori) első titkára,[39] maga is pébétag, azt írta Burlackijról könyvében: „Egyszer valamilyen ügyben Brezsnyevnél jártam, aki a jelenlétemben vette a telefont és felhívta Szuszlovot. »Mihail Andrejevics!« – mondta. De nem, csak a keresztnevén szólította: »Mihail! Ide figyelj, küldd már a francba ezt az alakot! Egy Burlackij nevű pasas ugrál. Mindenkit azzal etet, hogy ő itt a főnök, a beszédeimet is ő írja.«” Ezt Kunajev írja! Szóval Burlackij azt hazudta, hogy állítólag Szemicsasztnij meg én kezdeményeztük Hruscsov leváltását. Ez abszurdum! Szemicsasztnij még nem is volt a felső vezetés tagja, és ezt még álmában sem remélhette, hiszen csak a központi bizottság tagjelöltje volt! Én is csak kábétag voltam, igaz, kábétitkár, de nem az elnökség tagja! Hruscsov leváltását valójában Brezsnyev[40] és Podgornij[41] kezdeményezte.[42] Ők folytattak kulisszák mögötti megbeszéléseket az elnökség tagjaival meg a központi bizottsági titkárokkal. Engem is megkerestek. Brezsnyev azt mondta:
– Ide hallgass, hát látod, milyen a helyzet!
A termelés rohamosan csökkent. 1963 volt az első év, amikor külföldről kellett behozni a kenyérgabonát. Azok után, hogy 42 millió hektár szűzföldet termővé tettünk! A központi bizottsági elnökség tagjaival Hruscsov nem is találkozik. Fél éveket utazgat. Nélküle pedig semmiben nem lehet dönteni.
Mondok magának egy példát. Az elnökség ülésén Nyikita mindenki füle hallatára lehordta Koszigint, mert az a vele való egyeztetés nélkül fogadott egy nagykövetet, már nem emlékszem, kit.[43] Utána szintén a többiek előtt megtiltotta neki, hogy a mezőgazdasággal foglalkozzon. De jure, persze hogy Hruscsov volt a minisztertanács elnöke. De facto azonban Koszigin! A kormány ülésein is ő elnökölt. Ragyogóan ismerte a közgazdaságtant, kiválóan eligazodott a pénzügyekben. Szerény, okos, csöndes, de nagyon tehetséges ember volt. Miután Brezsnyev mindezt elmondta, megkérdezte tőlem:
– Mi a véleményed…
– (Vállat von.) Egyetértek – válaszoltam.
Hát így történt.
Ez a Burlackij meg összevissza hazudozik.[44] Tudja, sok anyagom van erről a Burlackijról. Ha elérkezik az ideje, és ha továbbra is így fog viselkedni, akkor elmegyek a televízióba és kipakolok! Vagy mindent, amit tudok róla, elmondok a sajtónak! Például azt, hogyan szerzett tudomást a központi bizottságban dolgozó egyik barátjától a küszöbön álló áremelésekről. Amint megtudta, gyorsan szaladt – a „Lityeraturnaja gazetá”-ban dolgozott akkor –, berohant a kábé gazdasági osztályára, elérte, hogy engedjék be a különleges szabóságra, és nyomban hat öltönyt rendelt magának, alacsony áron! Nekem megvannak ezek a megrendelőlapok! És a szabók (a későbbi vizsgálat során elhangzott) vallomása! Akik az öltönyöket varrták! Még a nyugták is megvannak! (Erős felháborodásában az asztalt csapkodja.)
És ez a szószátyár szélhámos még kitalálta, hogy Brezsnyev vele íratta a Németország feletti győzelem huszadik évfordulóján elhangzott beszédét. Amikor valójában részt se vett a megírásában! Rólam meg azt írja, hogy Brezsnyevnek készítettem egy saját (Sztálint dicsőítő) beszédváltozatot.[45] Mit össze nem hordott ez rólam! Hiszen semmiféle szöveget nem írtam Brezsnyevnek! Felhívtam nemrég Brezsnyev titkárait, Blatovot meg a többieket. Mind azt mondták, hogy semmi ilyesmi nem történt! Végtére is elmehetett volna, hogy ellenőrizze a központi bizottság archívumában, benyújtottam-e egy ilyen előadás-tervezetet vagy sem. Meg hogy én állítólag dicsőítettem Mao Ce-tungot! Szerinte azt javasoltam, hogy béküljünk ki vele! Burlackij mindezt kitalálta, a kisujjából szopta!
ÉS MÉG MINDIG HRUSCSOVRÓL
Hruscsovról szólván természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú ideig Sztálin közvetlen környezetében volt. Vele dolgozott, és ez megmutatkozott az egész további tevékenységén. Azon például, hogy egy idő után már voluntarista megnyilvánulásai voltak. Az elnökség egyes tagjaival gúnyolódni kezdett, nem tanácskozott velük, nem hallgatta meg a véleményüket, egy sor kérdésben nélkülük döntött. Amikor például Egyiptomba utazott, a pártelnökség ülésén – ezen a tanácskozáson magam is ott voltam – sokáig vitatkoztunk. Hruscsov javasolta, hogy Nasszert tüntessük ki a Szovjetunió Hőse címmel. Sokan azt mondták: Milyen alapon?! És mi végre?! Hát, nézzék, mondta, ott volt például a szuezi válság, azalatt rendesen viselkedett, ugye… Elég az hozzá, hogy végül megszavaztuk. Hruscsov elutazott Egyiptomba. És nemsokára rejtjeles táviratot kaptunk tőle: Nasszer kéri, hogy a Szovjetunió Hőse címet adjuk meg Amernek is.
Amer marsallnak?
Az elnökség jóváhagyása nélkül!
És a kubai rakétaválság alatt?
Nézze, alig tíz esztendő alatt Nyikita Szergejevics háromszor sodorta a világháború szélére országunkat. Először a szuezi válság idején, amikor Anglia és Franciaország a Szuezi-csatorna államosítása miatt megtámadta Egyiptomot. Pedig a Szovjetuniónak semmiféle barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezménye nem volt Egyiptommal! Hruscsov mégis beleavatkozott a konfliktusba. Már önkénteseket toboroztak, hogy Egyiptomba küldjék őket. De miféle önkéntesek voltak azok? Katonai alakulatok! Katonai gépeket, tankokat akart küldeni. És belekeveredhettünk volna a közel-keleti válságba. Hát olyan fontos volt ez nekünk? Fontosabb, mint az USA-nak?! A mi országunkhoz képest a Közel-Kelet mégiscsak egy pattanás a Szovjetunió hasa alján…
Aztán ott volt a berlini válság. Amikor azt a falat felhúzták, az amerikai tankok szorosan odaálltak és feldübörögtek. Dübörögtek a tankok (gesztikulál). Hruscsov azonnal parancsba adta, hogy Konyev marsallt haladéktalanul nevezzék ki a Németországban állomásozó szovjet csapatok élére. A mi tankjaink is a falhoz nyomultak. Ez nagyon csúnyán végződhetett volna! Az amerikai elnök azonban nyilván nem volt olyan ostoba. És tekintetbe vette, hogy mindössze 250 000 amerikai katona állomásozik Németországban. A Szovjet Hadsereg számára nem jelentett volna gondot egy ilyen kontingens szétverése. Ezért aztán az amerikai tankokat hátrább rendelték. És a mieink is elmentek.
A kubai válság – ha hiszi, ha nem, de én nem ismerem a teljes hátterét. Hruscsov azt mondja, közösen megvitattuk. Én ilyen megbeszélésen nem vettem részt! Nem tudom, ki döntött. Gondolom, elsősorban nem kerülték meg a Honvédelmi Tanácsot. De végső soron nem az egész elnökség döntött, hanem annak egy kis csoportja. És Afganisztán? Az sem a politikai bizottság határozata volt, hanem öt emberé.[46]
Egyszóval a kubai válság alatt a KGB elnöke nem tudott erről a hadműveletről. (Felháborodottan.) Annak ellenére, hogy a KGB-ben működött a kémelhárítás harmadik osztálya, amely a hadseregben történtekkel foglalkozott! Annyira titokban folyt minden. Amikor a Kremlben döntöttek, hogy Amerikának ultimátumot nyújtanak be, Hruscsov mérhetetlenül dicsekedni kezdett a nyilvánosság előtt. Nézze, lehet, hogy politikai szempontból még igaza is volt, de ahogy mondta (utánozza Hruscsovot): „Egyetlen légy sem repül át a mi határainkon! Rakétáink minden határsértőt lelőnek!” (Keserűen nevet.) Azután az a légy nemrég mégiscsak berepült, egyenesen a Vörös térre. Az a légy…
A rakétások később arra hivatkoztak, hogy nem akarták lelőni Martin Rust gépét.
Ha magának kedve van, akkor higgyen nekik. Ostobaság… Szóval Hruscsov újságírók előtt azt nyilatkozta: „Nálunk a rakéták úgy jönnek le a futószalagról, mint a kolbász a húsfeldolgozó üzemekben!” Vagy: „Agyagba döngöljük magukat mind!” Kit?! A nyugati kapitalistákat, vagy kit? És lett ennek az egésznek az eredménye?! Tanácskozást tartottunk, sürgősen odahívtak mindenkit, az összes kábétitkárt, a politikai bizottság tagjait, a tagjelölteket. Megérkeztünk, ültünk, vártunk – Hruscsov sehol. Aztán váratlanul betoppant (felfújt arccal mutatja), ilyen vörösen, és az első mondata az volt:
– Elvtársak, Lenin ügye elveszett!
Azután elkezdte mondani, mi történt, és rejtjeles táviratokat írtunk. Akkor már kollektívan. Itt már nem önkényeskedett. Nem vállalt mindent magára! Igaz, ő diktálta a szöveget, de együtt fogalmaztuk meg. Volt, aki megváltoztatott egy-egy szót, volt, aki kicserélt egy mondatot. És csak ezután küldték el a rejtjeles táviratokat.
A KGB csatornáin.
Igen, meg a külügyén is.[47] Három nap, három éjszaka rendkívüli állapot volt. Azelőtt meg Hruscsov – bár ezt okosan csinálta, hogy enyhítse a feszültséget – azt mondta:
– Mindenki színházba megy!
– Hogyan, de hát háború van?!
– Mindenki színházba megy!
És tényleg valamennyien elmentünk, ha jól emlékszem, a Hattyúk tavá t játszották. Nyugaton meg azt mondták: „Ezeknél ott Oroszországban nyugalom van. Valamennyien a Nagy Színházban ülnek…”
Azért a KGB-nek ebben az ügyben nagyobb szerepe volt! Hiszen az emberük Washingtonban találkozott azzal az amerikai publicistával, aki közvetlen kapcsolatban állt az amerikai felderítéssel, és ők kezdték meg egymással a szovjet–amerikai tárgyalásokat.
De ez még nem minden! Egyetlen órát sem veszíthettünk. És ezért rejtjelezés nélkül, nyílt szöveggel továbbítottuk az utasításokat, a főpostáról! Minden percben kitörhetett volna a háború…
Fidel Castro nagyon megsértődött?
(Mosolyog.) Az nem kifejezés. Ezért odaküldtük egy diplomatánkat, Mikojant. Amíg Mikojan ott tárgyalt, Moszkvában meghalt a felesége. A politikai bizottság részvétét nyilvánította neki, de ő nem volt hajlandó hazajönni. Nem vett részt a temetésen sem. Fidellel foglalkozott. Közben Fidel meg azt mondta neki, hogy esetleg szakít a Szovjetunióval. Annyira felháborította, hogy kivontuk a rakétáinkat Kubából. Az amerikaiak meg (a nyílt tengeren) megállították a hazatérőben lévő hadihajóinkat, és átkutatták őket. Megalázták a hadseregünket.
Hruscsov összeveszett az értelmiséggel, mert minden területen szakembernek tartotta magát. Gyalázta a (modern) képzőművészeket, bezáratta az Építészeti Akadémiát, közel volt ahhoz, hogy bezárassa a Szovjet Tudományos Akadémiát is.[48] Szidta az írókat, összeveszett a munkásosztállyal, a parasztsággal – a nép már gyűlölte. Amikor Hruscsovot felmentették, ujjongtak az emberek. Azt remélték, hogy jobbra fordul a soruk. Bár Hruscsovnak voltak érdemei: először is rehabilitálta a (meghurcolt) embereket, másodszor leleplezte Sztálint, a NATO ellensúlyozására létrehozta a Varsói Szerződést, ez három. Az Amerikai Egyesült Államokkal egyezményt kötött az atomkísérletek megszüntetéséről három zónában és így tovább… Szóval Hruscsov nem mindennapi személyiség volt.
Jurij Andropovot még a Komszomolból ismertem. A háború alatt találkoztunk először, amikor a Karéliai Finn Köztársaság még megszállás alatt volt. Emlékszem, ez nyáron történt, azt hiszem, májusban. 1943-ban mentem oda. Andropov volt a Karéliai Finn Köztársaság Komszomol-szervezetének első titkára, én meg a Komszomol KB háborús kérdésekkel foglalkozó titkára. Sokat jártam a frontokat. Oda is elmentem.
Akkor nagyon közelről megismertük egymást Andropovval. Egy teljes napot töltöttem vele az egyik partizánegységnél. Együtt mentünk át a fronton. Értelmes ember volt, jó szervező – persze, amennyire a középfokú végzettség engedte. Ennek van jelentősége! Micsoda kultuszt csinált neki a legszűkebb környezete, Burlackij, Arbatov, Bovin meg Sahnazarov, a tanácsadói…
Ők később valamennyien Gorbacsov környezetében tűntek fel!
Igen. A „csodálatos négyes fogat” (gúnyosan) , amely Andropov osztályán dolgozott, és megteremtette a kulturált politikus, a kivételes intellektus képét. Hát én ilyen Andropovot nem ismertem. Hétköznapi, közönséges (pártvezető) volt. Ha olyan intelligens és kulturált ember volt, miért nem utasította vissza, amikor megválasztották főtitkárnak? Addigra már fizikailag képtelen volt dolgozni. Harminc-negyven kilométeres sebességgel ment az autója, mert művesével élt…
Jegyzetek
[1] Az 1930-as évek végén a halálos ítéleteket általában nem a hagyományos jogrendszer részét alkotó bíróságok, hanem a területi vagy nagyvárosi párttitkárból, a helyi ügyészből meg a politikai rendőrség képviselőiből álló „trojkák” hozták a Szovjetunióban.
[2] A döntés jelentősebb egyszerű névcserénél. Az 1939-ben megválasztott kilenc politikai bizottsági tag és két póttag helyett, akiknek egy része addigra meghalt vagy kivégző osztag elé került, ezentúl huszonöt elnökségi tag és tizenegy póttag kormányozta az országot. A négytagú központi bizottsági titkárság újabb hat fővel egészült ki. Sztálin ugyanis az előző politikai bizottság tagjainak többségétől a bejelentés pillanatáig titokban tartott döntésével „felvizezte” a kizárólag kipróbált híveiből álló régi vezetést, amelyben már nem bízott, s a világháborút követően időről időre „megrostált”. A. Avtorhanov: Tyehnologija vlasztyi. Processz obrazovanyija KPSZSZ. München, 1959, 275–279. A. Avtorhanov: Zagadka szmertyi Sztalina (Zagovor Berii). München, 1981, 96–126. R. G. Pihoja: O vnutripolityicseszkoj borbe v szovetszkom rukovodsztve, 1945–1958 gg. „Novaja i novejsaja isztorija”, 1995/6. 7.
[3] Sztálin és Vjacseszlav Molotov (1900–1986) kapcsolata a második világháborút követően ellentmondásosan alakult. A náci Németország feletti győzelem alkalmából rendezett banketten, 1945 júniusában Sztálin egyedül Molotovra emelte poharát összes munkatársa közül. A jugoszláv delegációval való találkozáson, 1946. május 27-én pedig félreérthetetlenül kimondta, hogy Molotovot tekinti utódjának, aki a háború előtt közel tíz évig szovjet kormányfő volt, majd a nagy világégés idején általános helyettese az Állami Védelmi Bizottság élén, és betöltötte a külügyi népbiztos posztját. Ezt jegyezte fel a jelen lévő Koca Popovic. Ju. Sz. Girenkos: Sztálin–Tito. Moszkva, 1991, 288. 1945-ben ugyancsak Molotov elnökölt a szovjet kormány legfontosabb operatív bizottsági ülésein, ahol katonai, mezőgazdasági, egészségügyi, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális kérdésekben egyaránt döntöttek. Emellett tagja volt a politikai bizottság által delegált öttagú Külpolitikai Bizottságnak, amely eleinte a szovjet külkapcsolatokat koordinálta, majd 1946 szeptemberében a „belpolitika és a belső építés” felügyeletét vette át. Közben a szovjet kormányfő helyettesének minőségében ugyancsak Molotov tiszte volt a külpolitika irányítása. 1947 februárjában a politikus „papíron” még magasabbra lépett: Sztálin kinevezte őt a szovjet kormány első elnökhelyettesévé. Végül ez év májusában Molotov kezébe került a „külügyminisztérium mellett működő információs bizottság”, vagyis egy csúcsszintű kémközpont irányítása. 1947 második felében azonban Sztálin elrendelte Molotov és felesége, Polina fokozott megfigyelését. A politikai bizottság tagjai egy kisebb mulasztásáért fegyelmiben részesítették a politikust. 1948 márciusában pedig döntés született, hogy Sztálin távollétében csupán Voznyeszenszkij, Berija és Malenkov helyettesítheti a kormányfőt. Molotov rövidesen elveszítette a külügyminiszteri tárcát. 1949 áprilisától számára teljesen szokatlan geológiai kérdésekkel és a bányaipar irányításával foglalkozott. Korábban pedig arra kényszerítették, hogy költözzön külön feleségétől, akit 1949 februárjában letartóztattak, majd megalázó kihallgatások után száműztek Kazahsztánba. A XIX. pártkongresszust Molotov még megnyithatta ugyan, mint – Sztálint leszámítva – a legrégebbi párttagsági igazolvánnyal rendelkező politikai bizottsági tag, a Selepin által említett központi bizottsági tanácskozáson azonban a diktátor „jobboldali elhajlással” vádolta meg őt. Magánbeszélgetésekben pedig arra is célzott Sztálin, hogy Molotov a háború alatt gyanús külföldi kapcsolatokat létesített. Vjacseszlav Molotov élete végéig nem értette meg, miért került be a XIX. pártkongresszust követő központi bizottsági tanácskozáson a pártelnökségnél még szűkebb, kilencfős elnökségbe az a Vorosilov, akire Sztálin ugyancsak gyanakodott – miközben őt kihagyták a testületből. Szto szorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva, 1991, 316.
[4] Anasztasz Mikojan (1905–1978) az 1930-as évektől a bolsevik párt ismert funkcionáriusa és Molotovhoz hasonlóan Sztálin személyes jó barátja volt. Kapcsolatuk máig tisztázatlan okoknál fogva a második világháború közepén romlott meg. Ekkor a diktátor mondvacsinált ürüggyel a szovjet állambiztonsági minisztérium belső vizsgálati börtönébe vetette a hadigazdaság kulcsfontosságú kérdéseivel, így a nyugati hadiszállításokkal foglalkozó Anasztasz Mikojan két kamasz fiát, Vanót és Szergót. Csak olaj volt a tűzre, hogy Szergo Mikojan az 1940-es évek végén feleségül vette az addigra kegyvesztetté vált Alekszej Kuznyecov volt központi bizottsági titkár lányát. Kun Miklós: Tizennégy évesen Sztálin foglya. Magyar Nemzet, 1996. december 7. A bebörtönzött, majd kivégzett politikussal való rokonság még inkább megnehezítette Anasztasz Mikojan helyzetét; a politikus azonban, noha sok közeli emberét feláldozta korábban a „tisztogatások” alatt, a fiát nem volt hajlandó elválasztani annak fiatal feleségétől. A ravasz örmény államférfi 1952 őszéig mégis a politikai bizottság tagja maradt. Még 1946 márciusában megválasztották a kormányfő Joszif Sztálin egyik helyettesévé, majd az év októberében bekerült az országot irányító ún. „hatos bizottságba”. A következő évtől azonban Mikojan fokozatosan marginalizálódott. Pályájának egyik mélypontja volt 1949 januárja, amikor Sztálin elvette tőle a külkereskedelmi miniszteri tárcát, bár Mikojan megtarthatta miniszterelnök-helyettesi posztját. M. A. Menysikov: Sz vintovkoj i vo frake. Moszkva, 1996, 122. Feltűnést keltett továbbá, hogy 1952 őszén Anasztasz Mikojant nem választották be a XIX. pártkongresszus elnökségébe. A politikus kisebbik fia, a neves történész Szergo Mikojan moszkvai beszélgetésünk során elmondta feltételezését, miszerint Sztálin Mikojan és Molotov elleni, szűnni nem akaró támadásainak célja az volt, hogy mondjanak le önként megmaradt tisztségeikről. Egyes jelek szerint ugyanis a diktátor remélte, hogy a két kegyvesztett politikus öngyilkosságot követ el.
[5] Selepin tévesen használja a „főtitkár” kifejezést. De facto Joszif Sztálin egészen haláláig főtitkár maradt ugyan, ám de jure ezt a tisztséget megszüntette a bolsevik párt XVII. kongresszusa. 1953 szeptemberében, amikor Nyikita Hruscsov elérte, hogy hivatalosan is megkülönböztessék a központi bizottság többi titkárától, őt is csupán első titkárrá „léptették elő”. Lazar Kaganovics: Pamjatnije zapiszki. Moszkva, 1996, 202–209. A főtitkári intézményt végül is Leonyid Brezsnyev állította vissza 1966-ban. A. D. Csernyev: 229 kremljovszkih vozsgyej. Moszkva, 1996, 109.
[6] A háború utáni szovjet vezetés egyik legfiatalabb tagja, Georgij Malenkov (1902–1988) valóban a párt második emberének, Sztálin lehetséges utódjának számított ebben az időben. Addigra végigjárta a pártbürokrata pályájának valamennyi fontos stációját. B. I. Nyikolajevszkij: Tajnije sztranyici isztorii. Moszkva, 1995, 133–231. Közvetlenül a háború után bekerült a politikai bizottságba. Majd rövid ideig kegyvesztett lett, ám a későbbi híresztelésekkel szemben Sztálinnak eszébe sem jutott, hogy tartósan száműzze őt Közép-Ázsiába. 1948-ban Malenkov újra visszaszerezte központi bizottsági titkári posztját. Emellett a miniszterelnök első helyettese, s valamennyi akkori informális bizottság tagja volt. A XIX. pártkongresszuson ő tartotta a központi bizottság fő beszámolóját. Az új, kibővített vezetésben – a prezídiumban – és a központi bizottságban pedig számos régi munkatársa és új kreatúrája foglalt helyet. Az utóbbiak közé tartozott a jelek szerint Alekszandr Selepin is.
[7] Nyikolaj Mihajlov (1906–1986) több mint 14 évig, 1938 és 1952 között állt a Komszomol központi bizottsága élén. Az ifjúsági szervezet vezetését is lefejező Nagy Terror éveiben került előtérbe. Korábban a Komszomolszkaja pravda című lapot szerkesztette.
[8] Vagan Grigorjan akkori tevékenységéről részletesen szól G. M. Agyibekov: Kominform i poszlevojennaja Jevropa. Moszkva, 1994.
[9] Joszif Sztálinnak hagyományosan két irodája volt, az egyik a Kremlben, a másik a Sztaraja tér 4. alatti pártközpontban. Az utóbbit élete végén alig használta. Selepin lehetett egyik utolsó látogatója, akit ott fogadott.
[10] A XIX. pártkongresszuson megválasztott központi bizottság összes tagjához hasonlóan – a memoáríró Hruscsovot és Mikojant is beleértve – Selepin igyekezett gondosan eltitkolni az utókor elől, hogy a halálosan beteg Sztálin még élt 1953. március 5-én este 20 órakor, amikor a központi bizottság kibővített tanácskozása összeült, és leváltotta őt miniszterelnöki és központi bizottsági titkári posztjáról. A haldokló diktátor tagja maradt ugyan a központi bizottság újjáválasztott és tizenegy tagra csökkent elnökségének. Mivel azonban Joszif Sztálin – a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a központi bizottság tanácskozásáról szóló közlemény pedig jókora késéssel, március 7-én jelent meg, a lpok már nem tettek erről említést. A csupán napjainkban előkerült jegyzőkönyv szerint mindössze negyven percig tartó központi bizottsági ülésen Selepin is jelen volt. Isztocsnyik, 1994/1. 106–111. A tanácskozás 236 meghívottjából mindössze 14-en hiányoztak, főleg külföldön dolgozó magas rangú szovjet diplomaták. Az ország akkori tényleges vezetői közül egyedül Nyikolaj Bulganyin nem volt ott; ő a haldokló Sztálin szobájában virrasztott. Ju. N. Zsukov: Borba za vlaszty v partyijno-goszudarsztvennih verhah SZSZSZR vesznoj 1953 goda. Voproszi Isztorii, 1996/5–6. 43.
[11] Valójában a beszélgetésre március hatodikán hajnalban kerülhetett sor. Annyi év távlatából azonban ez az elszólás nem róható fel Selepinnek. Az élete végéig kitűnő memóriájú Dmitrij Sepilov, a Pravda akkori főszerkesztője ugyancsak tévedett, amikor 1953. március 5-én reggelre tette Sztálin halálának időpontját. D. A. Volkogonov: Triumf i tragegyija. Polityicseszkij portret J. V. Sztalina. Moszkva, 1990, II. 590.
[12] Másutt Selepin elmondja, milyen nyugodt volt Nyikita Hruscsov ezekben az órákban. Hruscsovszkije vremena. Neprinuzsgyonnije beszedi sz polityicseszkimi gyejatyeljami „velikogo gyeszjatyiletyija”, i. m. 273. Ő is, mások is azt sugallják, hogy az akkori pártvezetés tagjai közül egyedül Hruscsov ellenezte Sztálin mérhetetlen tömjénezését a diktátor temetését követő napokban. K. Szimonov: On okazalszja principialnyeje i energicsneje, csem vsze osztalnije. Nyikita Szergejevics Hruscsov. Materiali k biografii. Moszkva, 1989, 28–30. Valójában azonban Malenkov és Berija – persze leginkább taktikai okokból – Hruscsovnál sokkal erélyesebben fogtak hozzá 1953 márciusában a desztalinizációhoz. Amy Knight: Beria. Stalin’s First Leutenant, Princeton. 1993, 9., 183–191; Ju. Zubkova: Malenkov i Hruscsov: licsnij faktor v polityike poszlesztalinszkogo rukovodsztva. Otyecsesztvennaja Isztorija, 1995/4. 106–107; Ju. N. Zsukov: Borba za vlaszty v partyijno-goszudarsztvennih verhah SZSZSZR vesznoj 1953 goda. I. m. 46–47, 53–54.
[13] Ennek a háttere, hogy az adott időszakban a szovjet–jugoszláv kapcsolatok rendkívül feszültek voltak. A kudarc egyébként oda vezetett, hogy Sztálin utasítására röviddel az olimpia után feloszlatták a labdarúgó-válogatott gerincét képező CDKA-t. Ez a moszkvai egyesület, amelyben a szovjet labdarúgás és jégkorongsport olyan kiválóságai játszottak, mint Bobrov vagy Babics, valamiért már évek óta idegesítette a diktátort. 1947 novemberében például Kuznyecov, a központi bizottság egyik titkára részletes feljegyzést készített számára a CDKA (a leendő CSZKA) gyenge szerepléséről csehszlovákiai turnéja idején. O pricsinah porazsenyija komandi CDKA. Isztocsnyik, 1996/3. 97–98.
[14] Ebben az időben Nyikolaj Bulganyin (1895–1975) gyakran helyettesítette a betegeskedő Sztálint kormányfői teendői ellátásában. 1949 márciusában, a második világháború előtt főleg városfejlesztéssel és pénzügyekkel foglalkozó, jellegzetesen civil, de később marsallá előléptetett politikus átvette a honvédelmi tárcát, és – legalábbis papíron némileg háttérbe szorítva Beriját meg Malenkovot – az ipari-katonai komplexum „felügyelője” lett. 1950. április 7-től hivatalosan is Bulganyin számított Sztálin helyettesének egy újjászervezett grémium, a Minisztertanács Elnökségét irányító iroda élén. Ju. N. Zsukov: Borba za vlaszty v rukovodsztve SZSZSZR v 1945–1952 godah. I. m. 34–35. De a gyenge akaratú, bár szíve mélyén nagyon ambiciózus Bulganyin ezt követően is végig alárendelődött Malenkovnak és Berijának, majd Sztálin halála után átállt Hruscsovhoz, akit azonban 1956 végén szinte egyik napról a másikra elárult.
[15] Ennek néhány fontos részletéről Selepin bizalmi embere, Nyikolaj Meszjacev informálta az eseményeket a szovjet pártvezetés pereméről figyelő „komszomolista” politikusokat, akiket Sztálin 1952 végétől Berija ellen akart felhasználni. Kun Miklós: „A kisujjammal sem nyúltam senkihez”. Megszólal a hallgatag vizsgálóbíró. Magyar Nemzet, 1997. január 18.
[16] Az 1953-as „Berija-összeesküvésről” mindmáig számos verzió kering. A kétségtelenül jóeszű, de szadista hajlamú főhóhér, Lavrentyij Berija (1899–1953) technikusi végzettséggel rendelkezett. 1921 és 1931 között fontos megbízatásai voltak az azerbajdzsáni, majd a grúziai politikai rendőrségen. 1931 és 1938 között a Kaukázuson túli és a grúziai pártszervezetet irányította. Mindkét poszton rendkívüli kegyetlenséggel és a politikai intrika iránti affinitással tűnt ki. Később Sztálin a szovjet fővárosba rendelte, a belügyi népbiztosság élére. A háború alatt Berija emellett „beledolgozta magát” a hadiipar irányításába. 1945-től a Szovjetunió marsallja volt. 1946-tól a kormányfő helyettese, számos informális grémium vezetője. A szovjet atom- és rakétaipart felügyelte. Helyzete az 1940-es évek végén fokozatosan romlott. Sztálin néhány hónappal a halála előtt már Berija letartóztatásán törte a fejét. A diktátor halála után Berija először Molotovval és Malenkovval, majd Malenkovval és Hruscsovval triumvirátust alkotott. Átvette az állambiztonsági és belügyi tárca összeolvadása után létrejött szuperhivatal vezetését. A miniszterelnök első helyettesi minőségében erőteljesen beleszólt a hadiipar és a külpolitika irányításába. Szerteágazó reformtervekkel állt elő. Sikerült leváltania az ukrajnai kommunista párt első titkárát, és hasonló személycseréket tervezett a többi köztársaságban. Ny. Sz. Patolicsev: Szovesztyju szvojej nye posztupiszj. Moszkva, 1995, 198–210; „Dokladivaju o szogyerzsanyii razgovorov, kotorije u menyja bili sz vragom naroda Berija…” Objasznyityelnije zapiszki M. V. Zimjanyina, Sz. M. Stemenko i V. N. Merkulova N. Sz. Hruscsovu. Nyeizvesztnaja Rosszija. Moszkva, 1993/111. 43–85. Kulcsszerepet játszott Rákosi Mátyás leváltásában a magyar kormány éléről. Tervezte Walter Ulbricht háttérbe szorítását és a Titóval való kapcsolatfelvételt. 1953 júniusában letartóztatták. Reformterveiről megoszlik a mai történettudomány véleménye. Börtönből írt levelei arról tanúskodnak, hogy végig reménykedett a pártelnökség tagjaival való kiegyezésben. Lavrentyij Berija: „Cserez 2-3 goda ja krepko iszpravljuszj…” „Isztocsnyik”, 1994/4. 3–16. 1953 decemberében az Ivan Konyev marsall elnökségével összeült különleges bíróság halálra ítélte.
[17] Hruscsov verzióját, amely emlékirataiban is szerepel, többen cáfolják. Így Malenkov fia és lánya, valamint Dmitrij Szuhanov, az egykori szovjet kormányfő titkárságának vezetője, aki személyesen részt vett Berija letartóztatásában; ő egyértelműen Malenkovnak tulajdonítja az akció megszervezését. Másrészt úgy tűnik, hogy Sztálin halála után a reformok kérdésében az egymással, főleg pedig az elnökség „öregjeivel” konfrontálódó Berija, Malenkov és Hruscsov eleinte számos vonatkozásban hasonló álláspontot képviselt. Ny. Sz. Patolicsev: Szovesztju szvojej nye posztupiszj. i. m. 200–204. J. Ju. Zubkova: Malenkov i Hruscsov: licsnij faktor v polityike poszlesztalinszkogo rukovodsztva. Otyecsesztvennaja isztorija. 1994/4. 106–107.
[18] A letartóztatott Beriját egyebek között angol ügynöknek, tudatosan szovjetellenes „kártevőnek” minősítették. E hamis vádakkal szemben a Selepin által említett lista valóban létezett: más források egymástól függetlenül is megerősítik, hogy Berija a testőrparancsnoka, Szarkiszov révén nőket hajtatott magának fel Moszkva utcáin. Áldozatai között neves színésznők is voltak, néhányan később a gulágon kötöttek ki. Más alkalmi nőismerőseit pedig Berija a szexuális kapcsolat mellett beszervezte NKVD-ügynöknek. Nyina Alekszejeva: Lavrentyij Berija v mojej zsiznyi. Moszkva, 1996.
[19] Nyina Gegecskori, Berija felesége és Szergo fia börtönben tett vallomásaiban óvatosan célzott Lavrentyij Berija „kékszakáll” természetére. „Tolko bisztraja szmerty menyja izbavit…” Nyina Berija o szvojom muzse. Isztocsnyik, 1992/2. 74–77. Az 1980-as években azonban ezt már mindketten tagadták. Raul Csilacsava: Szin Berija rasszkazivajet. Kijev, 1992, 28–29.; Szergo Berija: Moj otyec, Lavrentyij Berija. Moszkva, 1994, 23–27.
[20] Alekszej Kiricsenko (1908–1975) eredetileg gépész volt. A „Nagy Tisztogatások” idején került az ukrajnai pártapparátusba. Még a második világháború előtt Hruscsov bizalmi embere, 1953 és 1957 között az ukrán kommunista párt első titkára volt. Ezt követően három évig az SZKP központi bizottságának másodtitkára, majd Hruscsov máig tisztázatlan körülmények között száműzte területi párttitkárnak a doni Rosztovba, és 1962-ben nyugdíjaztatta.
[21] Ivan Szerov (1905–1990) életrajzát mindmáig számos ponton homály fedi. Vologdában, Észak-Oroszországban született, ahol apja börtönőr volt. Rövid ideig egy Joszif Dzsugasvili nevű bolsevik, a későbbi Sztálin őre. Erre csupán az 1950-es évek közepén derített fényt Szerov egyik riválisa, Nyikolaj Dudorov akkori belügyminiszter. Mindenesetre a KGB későbbi elnöke ügyesen titkolta ezt, hiszen bámulatos gyorsasággal haladt felfelé a ranglétrán. 1925-től több mint tíz évig a Vörös Hadseregben szolgált. 1935-ben felvették a Kujbisev Hadmérnöki Akadémiára. A Nagy Terror éveiben először a rendőrséghez került. Az 1930-as évek végén Kijevben a belügyi és államvédelmi apparátus irányítója lett, és beválasztották az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt politikai bizottságába. Ekkor Hruscsov környezetéhez csapódott, aminek később nagy hasznát vette. Érdemei elismeréséül Moszkvába vezényelték; ott újabb patrónusai, Malenkov és Berija egyengették az útját. 1941-től Szerov az államvédelmi népbiztos egyik helyettese. A háború alatt Sztálin közelébe került. 1941 augusztusában ő irányította a Volga menti német autonóm terület lakosságának kitelepítését, majd 1944-ben Berija és Kobulov mellett Szerov vezényelte a csecsenek és más kaukázusi nációk deportálását. Ny. F. Bugaj: L. Berija – I. Sztálin: „Szoglaszno vasemu ukazanyiju…” Moszkva, 1995. Részt vett továbbá a balti köztársaságok és Lengyelország pacifikálásában. Egy ideig a lengyel kormány állambiztonsági minisztériumának fő tanácsadója volt. NKVD i polszkoje podpolje. 1944–1945. (Po „Oszobim papkam” J. V. Sztalina). Moszkva, 1944. 1945 és 1947 között Szerov a németországi szovjet adminisztrációban főleg az állambiztonsági kérdésekért felelt. M. I. Szemirjaga: Kak mi upravljali Germanyijej. Polityika i zsizny. Moszkva, 1995. Zsukov jó barátjának számított, ám Sztálin utasítására kémkedett utána. Kapzsi ember lévén hatalmas vagyont harácsolt össze, s a „trófeákat” Moszkva környéki nyaralójában rejtegette. 1948-ban a Berijával konfrontálódó Abakumov állambiztonsági miniszter hajszát indított ellene, mint a belügyi tárca egyik vezetője ellen; ekkor tíz munkatársa és két adjutánsa vizsgálati fogságba került. A bekerített Ivan Szerov Sztálinhoz fordult segítségért, és ezzel megmentette az életét. Vojennije arhivi Rosszii, 1993/1. 177–183; 200–213. Sztálin halála után Szerov elárulta Beriját, régi jóakaróját, majd Hruscsovhoz csatlakozott a pártvezetés „ókonzervatívjai” elleni küzdelemben. Különös módon ő irányította az 1950-es évek közepén a sztálini időkben igazságtalanul meghurcolt szovjet állampolgárok rehabilitálásával foglalkozó állami bizottság munkáját. 1957-ben a Molotov és Malenkov vezette erők követelték Szerov leváltását a KGB éléről, ahová Hruscsov jóvoltából még 1954. március 14-én nevezték ki. A párt első titkárának akkor sikerült megvédeni Szerovot, aki ellen pedig, főleg az 1956-os angliai útját követően, heves sajtókampány folyt Nyugaton. Talán ennek is köszönhető, hogy 1958 decemberétől Ivan Szerov a szovjet hadsereg vezérkara mellett működő katonai felderítés (GRU) főnöke lett, vagyis kisebb beosztásba került. Egy másik verzió szerint Hruscsov környezetében is akadtak olyan politikusok, köztük Selepin, akik időről időre támadták őt. Anatoli Golytsin: New Lies for Old. New York, 1984, 46–48. A politikust 1963-ban elmozdították a katonai felderítés éléről, amikor kiderült, hogy egyik kegyence, Oleg Penykovszkij hosszú hónapok óta az angoloknak és amerikaiaknak kémkedett. Ilyen minőségben többek között a nyugati titkosszolgálatok pénzén látta vendégül Szerov családját londoni és párizsi turistaútjaikon. A Penykovszkij-ügybe belebukott Szerov büntetése a történtekhez képest nem volt nagy: hadseregtábornokból vezérőrnaggyá fokozták le. E minőségében először a turkesztáni, majd a Volga menti katonai körzetben szolgált. Hruscsov leváltása után azonban Szerovot nyugdíjazták, majd kizárták a pártból, és megfosztották háborús kitüntetéseitől. Élete végéig fanatikus sztálinista maradt, aki tősgyökeres orosz létére, tudatosan elsajátította a grúz akcentust.
[22] Egyik nyilatkozatában Selepin elmondta, hogy Szerov részt vett Nyikita Hruscsov híres „titkos beszéde” előkészítésében. „Hruscsov sokban lekötelezettje volt, ezért tartotta őt (a KGB vezetőjeként) egészen 1958 decemberéig”, mesélte. A jelen lévő Vlagyimir Szemicsasztnij, Selepin utódja a KGB élén, hozzátette: „Hruscsov nagyon bízott Szerovban, ezek szerint valami összekötötte őket. Jellemző, hogy amikor én megkezdtem munkámat a KGB élén, addigra már nagyon sok dokumentumot megsemmisítettek, vagy megcsonkítottak egyes iratokat, eltüntették a szöveg egy részét. Maguk a levéltárosok mondták ezt el nekem, és meg is mutatták a megcsonkított dokumentumokat. Hruscsovszkije vremena. Nyeprinuzsgyonnije beszedi sz polityicseszkimi gyejatyeljami „velikogo gyeszjatyiletyija”. i. m. 272.
[23] A sztálinizmus bűneit vizsgáló „Jakovlev-bizottság” 1988. december 25-i jelentése alátámasztja ezt az adatot. „A KGB archívumában számos olyan dokumentum jellegű anyagot őriznek, amelyek tanúsítják, hogy Hruscsovnak köze volt a Moszkvában, a moszkvai területen és Ukrajnában végrehajtott tömeges megtorlásokhoz a háború előtt. (…) 1936/1937-ben az NKVD helyi szervei 55 741 embert tartóztattak le.” Ob antikonsztyitucionnoj praktyike 30–40-h i nacsala 50-h godov. Isztocsnyik, 1995/1. 126.
[24] Ez valóban így történt: amióta megnyíltak a volt szovjet levéltárak, tudjuk, hogy ebben az időben a megtorlás – vagyis a Hruscsov által vezetett hírhedt „trojkák” – áldozatául esett a moszkvai városi és területi pártszervezet 35 titkára (a 38-ból), valamint 136 kerületi és városi titkár (a 146-ból). Az iratok szerint a „trojka” tanácskozásain Hruscsov egyetlenegy alkalommal sem emelt szót letartóztatott munkatársaiért. A. N. Ponomarjov: Nyikita Hruscsov: Nacsalo karjeri. Nyeizvesztnaja Rosszija. 1993, II. 137–138.
[25] Ez az adat is megközelítően pontos. A „Jakovlev-bizottság” jelentése szerint „Hruscsov 1938 januárjától állt az ukrajnai pártszervezet élén. 1938-ban Ukrajnában 106 119 embert tartóztattak le. A megtorlások a következő években is folytatódtak. 1939-ben közel 12 000 embert tartóztattak le, 1940-ben pedig mintegy 50 ezret.” Ob antyikonsztyitucionnoj praktyike 30–40-h i nacsala 50-h godov. i. m. 127.
[26] A koránál idősebbnek látszó, sokat betegeskedő Alekszandr Szaharovszkij 1956-ban váltotta fel elődjét, Panyuskint a KGB-nek a felderítéssel foglalkozó egyes számú főcsoportfőnöksége élén. Korábban, 1949 és 1953 között Szaharovszkij Bukarestben, a román politikai rendőrség szovjet főtanácsadójaként dolgozott. Aztán Leningrádba került, ahonnan a szovjet tengerészet állományát behálózó KGB különleges testületét irányította. Sokban az ő (és Selepin!) nevéhez fűződött a KGB modern technikai eszközökkel történő ellátása.
[27] Erről egészen más képet kapunk Ljudmila Alekszejevának a szovjet korszak máskéntgondolkodóiról írt alapművéből, amely hosszan sorolja az 1958 és 1961 közötti, politikai okokból történt letartóztatásokat, egyetemekről való kizárásokat, razziákat stb. Isztorija inokomiszlija v SZSZSZR. Vermont, 1984, 243–249. A „Selepin-korszakban” a szögesdrót mögött sínylődő politikai foglyok közül többen is közreadták azóta emlékirataikat. Ezekből kiemelkedik Revolt Pimenov írása: Voszpominanyija. Pamjaty. Párizs, 1977/2. 160–263; Uo. 1980/3. 7–120. Nemrég a szovjet párt központi bizottsági archívumából előkerült Jurij Andropov szigorúan bizalmas jelentése, amely szerint 1958 és 1967 között összesen 3448 (!) politikai fogoly sínylődött a gulágon és a börtönökben. Vlagyimir Bukovszkij: Moszkovszkij processz. Moszkva, 1996, 91. Az egykori máskéntgondolkodók és e téma nyugati kutatói mégis azt állítják, hogy ez nem reális szám, mert a rendszer számos bírálója mint köztörvényes bűnöző került börtönbe.
[28] Egészen más megvilágításba helyezi ezeket a pereket Jevgenyija Evelszon: Szugyebnije processzi po ekonomicseszkim gyelam v SZSZSZR (Sesztyigyeszjatije godi). London, 1986.
[29] A halottakra vonatkozó számot, amelyet egyébként hivatalosan Moszkvában sohasem közöltek, más egykori szovjet vezetőktől is hallottam. Úgy látszik, az adat a propaganda része volt, amely utólag is igazolni igyekezett a beavatkozást. Az egyik legfrissebb kiadvány szerint az elesettek, megsebesültek és nyomtalanul eltűntek száma 1982 fő. Szovjet katonai intervenció 1956. Budapest, 1996, 189.
[30] Más forrásokból úgy tűnik, hogy miután Hruscsov 1931 januárjában függetlenített pártmunkás lett, abbahagyta tanulmányait. A. Ny. Ponomarjov: Nyikita Hruscsov: Nacsalo karjeri. i. m. 125.
[31] Arról, hogy Hruscsov milyen durván beszélt a pártvezetés tagjaival, Brezsnyev is utalt egy zárt körben elhangzott beszédében, amelynek vázlata megmaradt Alekszandrov-Agentovnak, a politikus titkárának iratai között. „Olyanok vagytok, mint a kankutyák, akik lehugyozzák a vaspóznát” – aposztrofálta például a központi bizottság titkárságának tagjait. A. M. Alekszandrov-Agentov: Ot Kollontaj do Gorbacsova. Moszkva, 1994, 129.
[32] Gúnyos célzás Raisza Gorbacsovára.
[33] Alekszandr Baszov (1912–1990) eredetileg a novocserkasszki állatorvosi főiskola igazgatója volt 1955 és 1960 között a rosztovi szovjet elnöke. Később megválasztották a területi pártbizottság első titkárának, és tagja lett az SZKP központi bizottságának. A munkásmegmozdulások után fegyelmivel leváltották mindkét posztjáról.
[34] A novocserkasszki munkásmegmozdulásokra 1962. július legelején került sor. A kiváltó ok az volt, hogy a kormány drasztikusan felemelte a hús, vaj és tojás árát, miközben számos régióban „rendezték” a normákat. A KGB-összesítők szerint több városban, így Rigában, Kijevben és Cseljabinszkben a munkások kisebb-nagyobb csoportokban az utcára vonultak, sztrájkfelhívások hangzottak el az ivanovói, magnyitogorszki, tambovi, cseljabinszki, donyecki és leningrádi dolgozók körében. Több szovjet városban hosszú szünet után megjelentek a rendszert bíráló röplapok és plakátok. A tiltakozás egyedül Novocserkasszkban torkollt igazi vérfüdőbe, amelyről Selepin a maga módján egészen pontosan számol be. Jellemző, hogy a KGB még a belső használatra készült helyzetelemzésekben is szinte kivétel nélkül „kulákivadékoknak”, „köztörvényes bűnözőknek” és „a németekkel kollaborálóknak” minősítette a lázadókat. Ma már tudjuk, hogy a sokban spontán indult megmozdulások szervezői között igen sok volt a párttag munkás és művezető. Novocserkasszkaja tragegyija, 1992. Isztoricseszkij arhiv, 1993/1. 110–134. uo. 1993/4. 143–165.
[35] Az oszét Issza Plijev (1903–1979) a második világháború ismert szovjet hadvezére, 1958 és 1968 között az észak-kaukázusi katonai körzet parancsnoka volt. Chovrebov I. N.: General armii I. Plijev. Tbiliszi, 1976. Közben rövid ideig, éppen a kubai rakétaválság idején a szigetországban állomásozó szovjet katonai kontingens parancsnoka. Plijev nehéz helyzetbe került Novocserkasszkban, mivel néhány katona, sőt az egyik tábornoka is megtagadta a részvételt a munkásmegmozdulás leverésében. Nagyrészt Issza Plijev lelkén szárad, hogy a tüntetők mellett számos járókelő, sok gyerek és asszony is áldozatul esett a vérfüdőnek.
[36] Frol Kozlov (1908–1965) eredetileg textilmunkás volt, később üzemmérnök egy hadiipari üzemben, 1953 és 1957 között a leningrádi pártszervezet első titkára, majd a miniszterelnök első helyettese. 1957 és 1964 között a párt központi bizottsága elnökségének tagja, 1960-tól majdnem haláláig a központi bizottság titkára. Végig keményvonalas politikus hírében állt. Egy ideig Hruscsov lehetséges utódjának számított. Élete végén agyvérzést kapott. A hírek szerint ekkor páncélszekrényében hatalmas mennyiségű rubelt és dollárt találtak.
[37] Vlagyimir Sztyepakov (1912–) Hruscsov egyik bizalmi embere és beszédírója. 1959 és 1961 között a moszkvai városi pártbizottság másodtitkára. 1962. augusztus 24-én szigorúan bizalmas jelentést állított össze a novocserkasszki eseményekről, amelyből azonban gondosan kihagyta, ami vele magával történt. Isztoricseszkij arhiv, 1993/4. 175–176.
[38] Az interjúalany itt váratlanul kitörő, heves indulatát az magyarázza, hogy leváltása után az SZKP és a KGB utána következő vezetői Andropovval az élen aktuálpolitikai megfontolásokból mindent elkövettek a „keményvonalas, retrográd” Selepin képének elterjesztésére. Ez a felfogás ma is él, noha Hruscsov megbuktatása után a politikus semmivel sem volt inkább a sztálini visszarendeződés híve, mint mondjuk Jurij Andropov. A pártvezetés tanácskozásainak folyamatosan megjelenő jegyzőkönyvei cáfolják Roj Medvegyev és Fjodor Burlackij koncepcióját. Átfogó képet nyújt erről a Kremljovszkij szamoszud, szekretnije dokumenti politbjuro o piszatyele A. Szolzsenyicinye. Moszkva, 1994 című forrásgyűjtemény is.
[39] Gyinmuhamed Kunajev (1912–1993) eredeti foglalkozása szerint mérnök, 1942 és 1952 között a kazah kormány miniszterelnök-helyetteseként főleg a bányaiparért felelt, 1952 és 1956 között a Kazah Tudományos Akadémia elnöke, 1958 és 1960 között, valamint 1964 decemberétől (Hruscsov megbuktatása után!) egészen 1986-ig az ottani pártszervezet első titkára. Végig Brezsnyev bizalmasa volt. Miután Gorbacsov eltávolíttatta posztjáról, és helyére az orosz Kolbint nevezte ki, a köztársaság fővárosában, Alma-Atában véres nemzetiségi zavargásokra került sor. A történelem sajátos fintora, hogy 1997 februárjában egy kelet-kazahsztáni városban, amelyet most is a politikus egykori klánja ellenőriz, Kunajevről mecsetet neveztek el. A Selepin által említett történetet ld.: Gy. Kunajev: Ot Sztalina do Gorbacsova. Almati. 1994. 255–256.
[40] Úgy tűnik, Leonyid Brezsnyev (1905–1982) még ukrajnai pártmunkás korában az ottani pártvezető, Nyikita Hruscsov uszályába került. Főleg ezzel magyarázható az eredetileg földmérő, majd mérnök – képességeihez képest szédületesnek mondható – politikai karrierje. No meg a Nagy Terror következményeivel: 1937-ben Brezsnyev előtt „megtisztult” a terep. Akkor lett Dnyeprodzerzsiszk város tanácselnök-helyettese, a háború előtt pedig már a dnyepropetrovszki területi pártbizottság első titkára. A háború éveiben középszintű politikai tisztként változatlanul igyekezett megnyerni Hruscsov, majd Lazar Kaganovics kegyeit. 1950 és 1952 között a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság pártszervezetét irányította. Az SZKP XIX. kongresszusán Sztálin javaslatára beválasztották az új, nagylétszámú elnökségbe. Tagja lett a kibővített központi bizottsági titkárságnak. Ezért Brezsnyev élete végéig hálát érzett Sztálin iránt, annál is inkább, mivel a diktátor halála után mindkét posztját elveszítette. Rövidesen azonban Hruscsov a hóna alá nyúlt. 1954 és 1956 között Kazahsztánban dolgozott, majd az SZKP XX. kongresszusán a központi bizottság titkára lett. 1960 és 1964 között a Legfelső Szovjet Elnökségének elnöke, majd Hruscsov helyettese a pártvezetés élén. A nagyravágyó politikus azonban összeesküvést szőtt régi patrónusa ellen, és Podgornij és Szuszlov, valamint a Selepin vezette „fiatalok” támogatásával megnyerte a végjátszmát. L. I. Brezsnyev: Matyeriali k biografii. Moszkva, 1991; Jurij Korolev: Kremljovszkij szovetnyik. Moszkva, 1995.
[41] A külsőre is kísértetiesen Hruscsovra hasonlító Nyikolaj Podgornij (1903–1983), az akkori szovjet vezetés egyik legképzetlenebb és legostobább, ám annál ravaszabb politikusa. Eredetileg technikus volt, a cukoriparban kereste kenyerét. 1939-ben kinevezték az ukrajnai kormány helyettes élelmezési népbiztosának. 1946 és 1950 között a kijevi kormány állandó moszkvai képviselője, 1950 és 1957 között vezető funkciókat töltött be az ukrajnai pártvezetésben: harkovi területi párttitkár, a központi bizottság másodtitkára volt. 1957 és 1963 között az ukrajnai pártszervezet élén állt. Majd Hruscsov Moszkvába helyezte át, mivel teljesen megbízott benne. Számos jel arra utal, hogy Podgornij segítsége nélkül Brezsnyev sohasem ragadhatta volna magához a hatalmat 1964 októberében. Hamarosan azonban a két politikus kapcsolata megromlott. P. Je. Seleszt: „…Da nye szugyimü bugyetye”. Dnyevnyikovije zapiszi, voszpominanyija cslena Politbjuro CK KPSZSZ. Moszkva, 1992. 268–269. Ekkor Brezsnyev újabb puccstól tartva a Legfelső Szovjet Elnökségének elnökévé jelöltette Podgornijt. A politikus 1965 és 1977 között töltötte be ezt a tisztet, majd botrányos körülmények között lemondani kényszerült, mivel Leonyid Brezsnyev ezt a posztot is magának szemelte ki.
[42] Erre utal emlékiratában az akkori szovjet vezetés összes ismert tagja, aki élete végén vállalta, hogy megírja az 1964-es „kis októberi forradalom” történetét. P. Je. Seleszt: „…Da nye szugyimü bugyetye.” Dnyevnyikovije zapiszi, voszpominanyija cslena Politbjuro CK KPSZSZ. i. m. 198–242; K. T. Mazurov: Ja govorju nye toljko o szebe. Szovetszkaja Rosszija, 1996. február 19. Egyedül Gennagyij Voronov tekintette Szuszlovot, a párt keményvonalas ideológusát az összeesküvés szellemi atyjának. G. I. Voronov: Ot ottepeli do zasztoja. Izvesztyija, 1988. november 17.
[43] Az utóbbi időben Oroszországban kezd szertefoszlani a „Koszigin-legenda”. Sokáig azonban a történészek szinte szuperlatívuszokban írtak Alekszej Kosziginról (1904–1980), és az 1960-as évek közepén a nevéhez fűződő gazdasági reformfolyamatról. A politikus, aki eredetileg textilmérnök volt, szíve mélyén valójában élete végéig Sztálin hű követőjének tekintette magát. Az ő karrierje is az 1930-as évek közepén, a „Nagy Tisztogatások” idején ívelt fel: 1938-ban gyárigazgatóból a leningrádi területi pártbizottság osztályvezetője, majd a városi szovjet elnöke lett. Egy év múlva könnyűipari népbiztossá, még egy esztendő múlva a kormányfő helyettesévé nevezték ki. 1943 és 1946 között a szovjet-orosz föderáció kormányának elnöke, 1948-ban pénzügyminiszter lett, 1948 és 1953 között könnyűipari miniszter. Koszigin az egyetlen Leningrádból jött pártvezető, aki az 1940-es évek végén nem esett a sztálini tisztogatások áldozatául. Sőt, 1946 és 1948 között tagja volt a politikai bizottságnak, majd 1952 és 1953 márciusa között a 25 tagú pártelnökségnek. Hruscsov uralma alatt egyre nagyobb szerepet játszott a gazdaságpolitikában. 1960 és 1964 között a szovjet minisztertanács első elnökhelyettese, majd 1964 októberétől 1980 októberéig szovjet kormányfő volt.
[44] A beszélgetés során Selepin mindvégig nagyon elfogult volt Burlackijjal szemben. Tény azonban, hogy Fjodor Burlackij egy időben népszerű munkája (Vozsgyi i szovetnyiki. O. Hruscsove, Andropove i nye toljko o nyih. Moszkva, 1990) tele van súlyosabbnál súlyosabb tárgyi tévedésekkel. És ami még nagyobb baj: megpróbálja „galambnak”, sőt „reformernek” beállítani Jurij Andropovot, a szovjet politikai elit egyik leginkább keményvonalas képviselőjét.
[45] Fjodor Burlackij: Vozsgyi i szovetnyiki. O Hruscsove, Andropove i nye toljko o nyih, i. m. 290–291, 232–324. A szerző valóban túloz, Selepin „Sztálin-barát beszédvázlata” pedig mindmáig nem került elő. A levéltárosok és a kutatók azonban több bizalmas tanácskozás jegyzőkönyvére bukkantak az elmúlt években, amelyekben a szovjet felső vezetés tagjai nyíltan elmondták véleményüket Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elhangzott titkos beszédéről, valamint Sztálin személyéről. Ezeken a megbeszéléseken éppen Burlackij akkori patrónusa, Andropov mutatkozott kőkemény sztálinistának. Selepin „csak” szekundált a diktátort másoknál hangosabban dicsőítő és a rehabilitációján sokáig fennhangon morfondírozó Andrej Gromikónak, Dmitrij Usztyinovnak meg Alekszej Kosziginnak. Jellemző, hogy a nemrég publikált dokumentumok tanúsága szerint 1984-ben (!), alig egy évvel hatalomra kerülése előtt, Mihail Gorbacsov is amellett volt, hogy Lazar Kaganovics és Georgij Malenkov visszakapják párttagsági könyvüket, Volgográdot pedig ismét nevezzék Sztálingrádnak. Vlagyimir Bukovszkij: Moszkovszkij processz, i. m. 87–88.
[46] Az újabb levéltári kutatások alátámasztják Selepin szavait. Vlagyimir Bukovszkij: Moszkovszkij processz, i. m. 320–321.
[47] Az akkori események kulisszatitkaira rávilágít: Blight J.–Welch D. On the Brink: American and Soviets re examine the Cuban missle crisis. New York, 1990; Alekszandr Fekliszov: Za okeanom i na osztrove. Zapiszki razvedcsika. Moszkva, 1994.
[48] A szovjet pártvezetés és a sztálini béklyóktól szabadulni vágyó – magát akkoriban liberálisnak nevező – értelmiség szembenállása először az 1956-os poznani megmozdulásokat és a magyarországi forradalmat követően vált nyilvánvalóvá. Majd az igen rövid, viszonylag békés periódust követően Hruscsov környezete, főleg a keményvonalas ideológus Szuszlov rábeszélte a párt első titkárát, hogy rendszeresen találkozzon az „alkotó értelmiséggel”, és a sztálini hagyományok szerint közös ideológiai akolba terelje őket. Hruscsov egyik akkori legközelebbi munkatársa, Leonyid Iljicsov nemrég közzétett 1964. március 3-i feljegyzésében foglalta össze az e téren tapasztalható állítólagos sikereket. „Sz csisztim szerdcem prinyjala polityiku partyii.” Zapiszka szekretarja CK KPSZSZ L. F. Iljicsova o tvorcseszkoj intyelligencii. Isztocsnyik, 1996/6. 140–151. A valóságban azonban e „történelmi megbeszélések” után egyre mélyült a szakadék Hruscsov és az „olvadás” idején melléállt értelmiség között. Ennek köszönhető, hogy leváltásakor olyan kevesen háborodtak fel vagy tiltakoztak közülük. M. Romm: Csetire vsztrecsi sz Hruscsovim. Nyikita Szergejevics Hruscsov. Materiali k biografii. Moszkva, 1989, 136–154