Nyerges András

Nyomtatóbarát változat

Az új év irodalmi protokollja a Népszabadságból rekonstruálható. Terveiről nyilatkozik Darvas József: folytatja a Részeg eső című regényt (nem folytatta), s ír egy Zrínyi-drámát (sajna, megírta). Cseres Tibor színművét készül átdolgozni, a Hideg napokat. (Nem tudni, megtette-e?) Fekete Gyula Csorduló ég című készülő regényét így jellemzi: „A valóságtól elszakadt buta vakhitet akarom ábrázolni egy nyilas figura lélekrajzán keresztül.” A híroldalon, kommüniké gyanánt jelenik meg, hogy „Olasz Károly elvtárs, a munkásmozgalom régi harcosa, a VIII/2-es körzet tagja” elhunyt. Szintén e napon, a pénzért feladható privát gyászhírek közt a család közli, hogy „tragikus hirtelenséggel” elhunyt Justus Pál. Őt hivatalból senki sem tekinti a munkásmozgalom régi harcosának, de még csak arról sem ejtenek szót, hogy a Rajk-per nyolcadrendű vádlottja volt. Talán majd később… Január 16-ig semmi. Ekkor megint a család közli ugyanott, ugyanúgy, hogy „hamvait 20-án helyezik el a Farkasréti temetőben”. Gondolhatnánk: méltatás majd a temetés napján. Január 30-ig újfent semmi. Akkor ismét privát közleményként a család köszönetnyilvánítása. 1966 szellemi kondícióiról árulkodik a Magyarország című hetilap egyik januári, alá nem írt „böngészője” is. Szabó Dezső önéletrajzának megjelenését így kommentálják: „Az Életeim kiadását meg lehet magyarázni. Azt már kevésbé, MIÉRT NEM SZEMELVÉNYES KIADÁST adtak nyomdába…” Az ÉS-ben címével is jellemzi önmagát Veres Péter publicisztikája: A tisztulás jelei. „Amint nem érdemes, már nem is mondom, hogy nem szabad, az irodalmi s általában a szellemi életben nem igazságosnak lenni, mert gyorsjáratú a történelem és túl hamar kell rektifikálni, sőt esetleg még egyszer rektifikálni, ha A REHABILITÁLÓ BUZGALOMBAN MEGINT NAGYOBBRA NÖVESZTETTÜNK VALAKIT, mint amennyi, éppúgy nem érdemes már tisztességtelennek se lenni, mert ha már a »fejesek« is átlátnak az emberen, mit ér az egész?” Január 9-én Szabó László leleplező riportja a Népszabadságban: „Földesúrék tévedése”. Ebben olvasható: „Hová nézik a napot ezek az emberek? Megzavarodtak volna vagy tényleg komolyan gondolják mindezt? Úgy látszik, azok közé tartoznak, akik olykor elnézik a POLITIKAI BAROMÉTERT. Az ilyenekkel szemben nincs és nem is lehet kímélet…” Hónapokkal később, az ítélet indoklásából derül ki, valójában mi is történt: „Pillér Jenő 1956 októberében megtudta, hogy az államosítás ellenére tévedésből MÉG MOST IS A NEVÉN ÁLL AZ INGATLAN, s ezt akarta felhasználni visszaszerzésére.” Közben, az állampolgár megnyugtatása végett, január 10-én egy Cikkünk nyomán című kis közleményben tudatják, hogy a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság azt az ügyvédet is („izgatás alapos gyanúja” miatt) őrizetbe vette, akit Pillér a biztonság kedvéért magával vitt. Az ingatlanát visszakérni merészelő vádlott ítélete: 1 év, 2 hónap. A Kritika című folyóirat januári száma a két szerkesztő: Diószegi András és Wéber Antal neve mellett (ekkor utoljára) még két belső munkatárs nevét is feltünteti: Béládi Miklósét és Imre Katalinét. Ebben a számban Hegedűs Géza fűz reflexiókat Tóth Dezsőnek „A felszabadulás utáni magyar irodalomtörténet”-ről szóló téziseihez. Legmerészebb kételye kordokumentum: „Miért ne lehetne más véleményünk húsz év múlva Weöres Sándorról?” A Népszabadságban állandóan napirenden van „a fellazítás”. Szántó Jenő cikkéből végre fény derül az előző év egyik fura „izgatási” ügyére: „Nagy feltűnést keltett annak idején, hogy dr. Bálint Sándor szegedi egyetemi tanár, ismert néprajztudós ellen államellenes izgatás miatt eljárás indult.” Valóban, csak nem tudtuk, miért, íme, a magyarázat: Bálint professzor konferencián vett részt az NSZK-ban, és könyveket hozott haza. Mindenkit, akinek kölcsönadta őket, figyelmeztetett, hogy „diszkréten kezelendők”. Épp ez volt ellene a bizonyíték. Eszerint: „tudta, hogy a könyvek továbbadásával törvénybe ütköző cselekményt követ el”. Az ítélet: 6 hónap, 3 évre felfüggesztve. Az ÉS (az Izvesztyijára támaszkodva) cikket közöl Kétéltű írók címmel Szinyavszkij és Danyiel letartóztatásáról. Megtudjuk, hogy bár publikálhattak saját nevükön is, „szovjetellenes pamfleteket csempésztek ki az országból és adattak ki A KAPITALISTA KÜLFÖLDÖN”. Magyar értelmiségiekkel beszélget a Népszabadságban Cserhalmi Imre. Az Egyesült Izzó tudományos főmunkatársa kijelenti: „Tájékozottságom alapján optimista vagyok.” S hogy nem a levegőbe beszél, meg is indokolja: „Rendkívül fontosnak tartom, hogy én a párt központi lapjában elmondhatom a véleményemnek azt a részét is, mely bizonyos fenntartásokat tartalmaz…” Az ÉS első oldalán, csupa féltből szedve minősíti a másféle értelmiségieket Hermann István: „Mameluknak lenni, érthető okokból, nem divat. Annál nagyobb divat fordított mameluknak lenni. Az előbbi mindent a konjunktúrára tesz, az utóbbi pedig AZ ELLENZÉKIESKEDŐ SZALONDIVATRA. Az állítólagos nonkonformizmus OTT IS HIBÁT KERES, AHOL SEMMIFÉLE HIBA NINCS!” Február 2-án például, amikor Csikós-Nagy Béla bejelenti „A fogyasztói árak RENDEZÉSÉT”, a fordított mamelukok egy része azon akad fenn, hogy miért nem lehet az emelést végre emelésnek nevezni, más részük meg azon, hogy miért „A faj és a gazdaság viszonya az új német gazdaságelméleti irodalomban” című 1940-es, a „Nagytérgazdaság” című 1942-es, vagy „A szovjetgazdaság három Achilles-sarka” című 1941-és könyv szerzője nyilatkozik erről? S ha igen, miért nem hívják haza Vágó Pált is? Februárban újabb eseménye van a szovjet irodalmi életnek: „Megfosztották állampolgárságától V. Tarziszt, aki a szovjet írói körökben nagyzási mániája miatt állandó nevetség tárgya volt.” Nevezettet, mint kiderül, egy 1938. augusztus 19-i törvény alapján szankcionálják. Aki e baljós évszám alapján holmi „sztálinizmusra” gondolna, annak coki! A Népszabadság átveszi a Pravda közleményét „A történészek nagy felelősségéről”, akik „…némely művekben eltúlozták egyik-másik személy történelmi szerepét”, így aztán „elterjedt a személyi kultusz időszaka nem marxista, hibás meghatározása. Egyetlen személy szerepének felnagyítása ahhoz vezetett, hogy lekicsinyeljék a párt és a nép hősi erőfeszítéseit.” (Figyelem: fontos a sorrend!) Közben a lapok pertraktálni kezdik a belvárosi galeri ügyét, s míg az Árhivatal vezetőjének múltja tabu, ennek az ügynek egyik vádlottjáról hosszasan rántják le a leplet: meg nem nevezett származása ellenére, hogy imponáljon társainak, Ribbentropnak nevezte magát! Ezzel egyidejűleg Köpeczi Béla bátran kijelenti a Népszabadságban: „Ha valaki ma is ponyvát olvas, ha az ostoba szövegű s zeneileg is rossz táncdalokat imádja, ha giccsel dekorálja lakását, ha elcsavarja a rádiót, mikor mások klasszikus zenét akarnak hallgatni, a magatartása a kultúrában kispolgári, MÉG HA EGYÉBKÉNT POLITIKAILAG A MUNKÁSOSZTÁLY JELES HARCOSA IS!” 1966-ban első ízben rendezik meg a március 15-től április 4-ig tartó FIN-t (Forradalmi Ifjúsági Napok). A nyílt utcán folyamatosan harsogó indulók és szónoklatok Szabó Dezső versikéjét idézik sokak eszébe: „Szózat, bombaszt, tószt, szó-torna / Mindez reformkorszak volna?” A Kortárs márciusban hírt ad a Tiszta szívvel című egyetemi folyóirat tavalyi két számáról. Fábián Gyula így ír az elsőről, melyben – nevét persze nem említi! – az ELTE soraiból épp akkor kitiltott Haraszti Miklós is publikált: Jogosan gyúlt harag is sokakban, hogy mindenben újra törekvő ifjúságunk ROSSZ SZEMMÉRTÉKKEL TÚLLŐ A CÉLON.” Annál biztatóbb – szerinte – a második szám, melyben „már elcsitult, elsimult az indulatokkal támadt és indulatokkal terhes vita is!” Humanitás és erély címmel Szabó László elvi intelmeit közli március 22-én a Népszabadság: „Lassan letelik a háromesztendős türelmi idő, melyet 1963-ban az amnesztia során szabadultak feltételként kaptak: ha ez idő alatt nem követnek el újabb bűncselekményt, büntetésük kitöltöttnek tekinthető…” A szerző nem akar félreértést: „Nem a jó szándékú kritika vagy ellenvélemény megtorlásáról van szó!” De: „Egyesek félreértették a nagylelkű gesztust s a humanitást holmi gyengeség jelének vélték.” És a tanulság: „Az országon belül NEM FOGYTUNK KI ELLENSÉGEINKBŐL, van még belőlük, s őket számon tartani, ellenük küzdeni NEM CSAK A RENDŐRSÉG FELADATA!”

A Társadalmi Szemle épp ekkor közöl ismertetést az Új Baloldalról, bizonyos John Proctor tollából: „Az Új Baloldal ideológiájában ritkán találkozunk a központból kiinduló irányítás jeleivel s nem is szívesen fogadják azt. Az Új Baloldal a jelek szerint valamiféle egyéni, egzisztencialista szocializmus híve: olyan társadalomé, melyben senki sem ad vagy kap PARANCSOKAT, hanem az emberek együtt jutnak megegyezésre abban, hogy kell irányítani a gazdaságot, A KÖZJÓ, NEM PEDIG AZ EGYÉNI NYERÉSZKEDÉS érdekében.” Nálunk is akadnak (a sajtó szerint), akik „az egyéni nyerészkedés” elvét kultiválják: ezeket a párt lapja rendre le is leplezi! Ott van például „A dabasi mulatozás” esete a Népszabadságban. A MÉSZÖV elnöke „célba lövöldözött feldobott poharakra”, társaival elvetemült módon „ricsajoztak, jól érezték magukat”. A járási pártbizottság résen volt, és „személyre való tekintet nélkül” véget vetett a dorbézolásnak. A cikkből megtudjuk: munkatársai is felelősek, mert „hallgattak éveken át”. Viszont bárki láthatja: nálunk tiszta a közélet. „A rendteremtéshez erkölcsi alap kell” – mondja a szerző. A belvárosi galeri ügye is ezt sugallja. Az ÉS-ben Sükösd Mihály kérdezi: „Miért hallgatott az orvos, aki karórát vett egyiküktől s olvasta az USZÍTÓ VERSEIT? Miért hallgatott a KISZ-titkár, aki tudta, hogy évfolyamtársa milyen házibulikat látogat?” Szabó László a Népszabadságban szintén nem mond mást: „Ez a gennyes góc, politikai sallangjaival együtt, közöttünk érlelődött a sebészi beavatkozásig. Hogy ebben az esetben most már csak a kés, AZ ÉLES KÉS SEGÍTHET, afelől nincs kétség!” Bizonyos kételyek mégis élhettek a pártlap másik bűnügyi tudósítójában, mert akit Szabó László Iványi Péterként megnevez, ő rendre csak „I. Péter fiatalkorú”-ként említi.

A nyár eseménye: az MTI kivonatosan közli az NSZK kormányának a magyar kormányhoz intézett jegyzékét. Még így is szemet szúr egy mondata a német félnek: .Az atomfegyverekkel nem rendelkező országok ilyen fegyvereket ne állítsanak elő.” Hogy jön ez össze az átkos militarizmusukkal? A magyar válasz kioktatja őket, jegyzékek helyett mit kéne csinálniuk: „Az NSZK és szövetségesei akkor tesznek jót a német népnek, ha ápolják kapcsolataikat a Német Demokratikus Köztársasággal!”

A Népszabadságban megjelenik Héra Zoltán kritikája T. S. Eliot válogatott verseinek idei kötetéről. Megtudjuk, hogy Eliot-nál „a magas rendű humanista pátosz lassú feladása elérte a kritikus szintet”. Tehát: „Ez dekadens költészet, minden szárnyalás és lendület nélkül való.” S végül: Eliot költészetéből – Héra szerint – „Az átfogó világnézet, a költészetén túlmutató, magas rendű cél hiányzott.” Az év során még egy fontos könyvet tesz hasonló módon „a helyére”: Kazimiers Brandys Levelek Z. asszonyhoz című prózájáról szedi le a keresztvizet. Viszont közöl a lap egy jó hírt: június 18-án felavatták az első szovjet közreműködéssel készült házgyárat. Ekkoriban folyik a lap Hazatérők című sorozata, melyben az 1956-ban külföldre távozottak mondják el, miért térnek vissza Magyarországra. A július 19-i folytatásból: „Az új hírek hazulról újabb, megsokszorozódott vágyat ébresztettek a hazatérésre. Szocialista társadalmi rendszerben kívántak ezentúl élni, a hazatérés ezt jelentette, ezt jelenti.” Az idegenbe szakadtak visszaédesgetése mellett a lap azért e témában is tartja magát a kétfrontos harchoz. A pesti köznyelv által „visszidenseknek” nevezettek iránti közhangulatnak is adóz: „Talán az állam adjon lakást azoknak, akik odakint próbáltak szerencsét, ahelyett, hogy itthon segítettek volna az országot építeni? Itthon ezrek és ezrek várakoznak lakásra, olyanok, akik szorgalmasan dolgoznak, érdemeket szereznek s nem voltak hűtlenek szülőföldjükhöz!” Kezd teret nyerni a szociológia is, immár nemcsak teoretikus szinten, hanem gyárakban zajló vizsgálatok tormájában is. Egy ilyenből vonja le érdekes tanulságait Kunszabó Ferenc, a salgótarjáni Népművelési Tanács munkatársa a Népszabadság július 27-i számában: „A tekintélyek kiválasztódásának hiánya maga után vonja a közösségi élet szegényességét. Olyan jelentős emberi tulajdonságok maradnak parlagon, mint a becsvágy, A TEKINTÉLYTISZTELET, a példakövetés…” Ez utóbbinak nagy szerepet szánnak az irodalmi értékrend formálásában is. A Kritika júliusi számában így ír Szabó B. István Illés Béla 339-es szoba című könyvéről: „Mit sem törődve azzal, hogy műfaji jegyekben, technikában a leginkább hagyományosnak mondják prózáját, FORMAILAG IS REMEK ÚJÍTÁST HOZOTT. Az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia „akkor volt forradalom, a 339-es szoba MAI MÉRCÉVEL MÉRVE IGAZÁN MODERN ALKOTÁS”. Kádár János interjút ad Shapirónak, aki többek közt a művészi alkotás, például az absztrakt művészet korlátairól kérdezi. A válasz: „Bár megfelelő tárlatokon absztrakt műveket is kiállítanak, a vásárlók jelentős része nálunk közületi vagy társadalmi szerv s ezek nem részesítik előnyben az absztrakt műveket.” Stiláris gyöngyszemként érdemel figyelmet egy augusztus 14-i tudósítás a pártlapban: „Berlinben megemlékeztek A HATÁRBIZTOSÍTÁS ötödik évfordulójáról.” Később kiderül, hogy „VÉDELMI LÉTESÍTMÉNYEK”-ről van szó. Ulbricht beszédét idézik, amely „ANTIFASISZTA SÁNC”-ot emleget. Meg nem tudnánk, hogy miről van szó, ha az ADN tudósítója nem idézné a bonni kancellár különmegbízottját, aki „merényletekre szólított fel a berlini FAL ellen”. A Társadalmi Szemle 7–8. számában dr. Szamel Lajos a szocialista demokrácia és a bürokrácia kérdéseiről értekezik. „Állíthatjuk” – írja –, „hogy a szocialista államok megszüntették a bürokrácia legfontosabb kiváltságait s ezzel a kiváltságos hivatalnoki kart is.” Hogyan állíthatjuk ezt? A mondatban ez is benne van: „Részletes bizonyítás nélkül.” (Sőt, csakis így…) És tovább: „Eleve képtelenségnek ítéljük, hogy az államvezetés a tömegekre támaszkodás helyett AZ APPARÁTUST tekinti a hatalom közvetlen s könnyen kezelhető bázisának…” Szeptemberben közli a Kortárs Örkény István Tótékjának regényváltozatát. Ha 1966-ban más nem történik, már pusztán ettől is fontos év lenne. Ugyanitt, ugyanekkor jelenik meg Hegedűs András tanulmánya A bürokratikus viszony és a szocializmus címmel. „A bürokratikus viszony megjelenésének a szocializmus igazgatási rendszerében is ALAPVETŐ KRITÉRIUMA AZ ELKÜLÖNÜLÉS A DOLGOZÓKTÓL, mint tulajdonosoktól.” Ez vajon burkolt vita volt dr. Szamellel? Népszabadság, szeptember 3.: beszámoló arról, hogy a városban rémhír terjed, miszerint a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium a jövőben 8 általános elvégzéséhez akarná kötni a gépjárművezetői jogosítvány megadását. Pánik fent és lent, akkora, hogy ki kell adni a cáfolatot: marad a „demokratizmus”, továbbra sem kötik „ilyen magasfokú” végzettséghez az engedélyeket. Közeledik a tizedik évforduló, nem fogják ilyesmivel hergelni a közvéleményt. Van abban úgyis elég riasztó tényező. Az MSZMP agit-prop. osztálya részére mint máskor, ezúttal is megküldték, amit a rádió telefonügyelete október 3-ig rögzített. Az Országos Levéltárban ma már olvasható dokumentum néhány motívuma: „Az áremelkedéssel kapcsolatos hírek egyre nagyobb mértékben terjednek. Egy martinász kérte, nyugtassuk meg főleg a munkásokat, nem a kapitalizmus felé vesszük az irányt. Egy hallgató megkérdezte, tudunk-e arról, hogy nyíltan beszélnek az ’56-os események megismétlődéséről; különösen a munkások körében nagy az aggodalom az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatban. Főleg a munkanélküliségtől félnek. Rossz a közhangulat, nincs elegendő érv a megnyugtatásra. Azt suttogják, hogy a szocialista rendszernek nincs létjogosultsága, csak a vezetők nem merik bevallani…” A vezetők ennél kevesebbet sem mertek bevallani. Kádár János október 8-án elment a Hajógyárba, és beszélt: „Híresztelések kaptak lábra különféle áremelkedésekről. Ezeket a híreket bizonyos, rendszerünket nem nagyon kedvelő emberek terjesztik, tudatosan, hogy nyugtalanságot keltsenek. A híreszteléseknek azonban semmi alapjuk!” Hogy mennyire, kiderül a beszéd folytatásából: „1968 elején meg kell vizsgálni és helyesbíteni kell a termelői árakat. Ezek az intézkedések bizonyos fogyasztói árakat is érintenek majd…” Talán a kedélyek lecsillapítása végett a KB október 15-én úgy dönt, hogy „át kell térni az országgyűlési képviselők választókerületi lajstromos rendszeréről az egyéni választókerületi rendszerre!” Október 29-én Csendes Károly, a legfőbb ügyész helyettese egy hosszú cikkben, minden különösebb apropó nélkül, egyszerre csak leszögezi: „Nincsenek és nem is lehetnek koncepciós perek, de előfordulhatnak helyi befolyásolási kísérletek. Ki-ki értse, ahogy akarja. A Kortárs novemberben sajátos kis ízelítőt ad az irodalmi élet mechanizmusáról. Utolsó oldalán szerkesztői nyilatkozat olvasható: „Vas István Nehéz szerelem című regényének októberi folytatásából egy részt személyi érzékenység kímélése céljából KIHAGYTUNK. Erről a távollévő szerzőt ÉRTESÍTENI NEM TUDTUK, és sajnálatosan ELMULASZTOTTUK JELEZNI, hogy az 1586. oldalon, a második bekezdést követően egy rész kimaradt.” Ha Vas Istvánnal ezt lehet tenni, mit várhatnak mások? November 4-én monstre cikk jelenik meg a Népszabadságban Egy évtized címmel. Idézni leginkább az öt hasábon átlag tízsoronként felbukkanó kifejezéseket érdemes: „helyeselték”, „örömest támogatták”, „megbecsülést szerzett a pártnak”, „növelte a bizalmat”, „üdvözölte a közvélemény”, „tettvágyjegyében dolgoznak”, „új, derűs arculat”, „felfrissült életritmus”, „jóleső öröm”, „kedvezőbb, mint korábban”, „erőre kap”, „virulnak”, „kultúránk gazdagodik”, „népünk elégedett”, „helyeselt politikánk”, „méltó jutalom”. A lényeg egy mondatban: „összeforrott a párt ÉS A dolgozó magyar nép minden rétege.” Logikus, hogy ilyen november után december elején a Népszabadság kultúrrovat-vezetője, Komlós János leszögezze: „Nem valóságos probléma, hogy konformista legyen-e az író vagy ellenzéki.” Viszont: „Többet kell foglalkoznunk a pozitív jelenségekkel!” Persze, nemcsak a valóban azokkal, különben hoppon maradnánk. Ezt már a Társadalmi Szemlében egész évben zajló történészvita zárszava mondja ki, amikor elmarasztalja Berend T. Iván cikkét. Miért is? „Indokolt kritikai észrevételek mellett olyan állításokat is tartalmaz írása, melyekkel nem érthetünk egyet.” Milyen állításokról lehet szó? Idézet Berend T. inkriminált cikkéből: „Történész nem járhatja a »mi lett volna, ha« ingoványos útját, és nem lendülhet át a történelmi események által kitaposott út helyett a meg nem valósult lehetőségek nyomkereső ösvényeire.” Ha nem, hát nem. Rényi Péter december 13-i, az 1966-os év konfliktusait összefoglaló cikkében úgy látja, az erkölcsi válság dolgában bizony valamiféle „átlendülés” történt.

„Mert akad egy-két-három széltoló, aki ravaszul kihasználja a lehetőségeket, máris olyan patáliát csapunk az ilyen visszaélésekből, hogy a közvélemény meg se tudta érteni, mi volt a voltaképpeni szándék…” S jön az önbírálat: mindebben a sajtó a ludas. „Egy-egy szenzációs ízű ügyet könnyen fel tudunk DAGASZTANI, az anyagiasság egy-egy kirívó esetéről briliáns tárcákat tudunk kanyarítani…” (Mellesleg: hol jelenhettek meg ezek a briliáns tárcák?) De: „Nem a torzulások jellemzik a gyakorlatot, hanem a helyes végrehajtás.” Ezt a harmóniát már csak maga Kádár tudhatta felülmúlni az MSZMP IX. kongresszusának zárszavában. „Egy családba tartozunk mi, pártmunkások, pártbürokraták vagy ahogy akarják, és írók, művészek, SZEPLŐSEK ÉS NEM SZEPLŐSEK, egy család vagyunk…” íme, Treuga Dei, Magyarország, 1966.

---

„Mi az, hát te nem ülsz?” – kérdezte Sz. J. egy fagyos januári délelőttön, amikor csaknem frontálisan egymásnak ütköztünk a Nagykörút és a Dob utca sarkán. – „Úgy hallottam, lecsuktak!” Szerelmi kapcsolatunk alig egy éve ért (csúf) véget, s azóta legfeljebb híreket hallottunk egymásról – ő rólam nyilván ezt, és most nem is titkolt csalódással töltötte el, hogy szabadlábon vagyok. „Amint látod!” – mormoltam lehangoltan, ő meg lelkesen magyarázni kezdte, hogy milyen sok embertől hallotta, megbízhatóaktól, miszerint Ladányi Mihály meg én „ülünk”, de úgy is kell nekünk, minek uszítunk a rendszer ellen… Miután elváltunk, éreztem, tüske maradt bennem, lám, a barátaimat sorra hívják be a Gyorskocsi utcába, van, akit elbocsátanak, van, akit – nyilvánosan ki nem hirdetett – szilenciummal sújtanak, van, akit kizárnak a pártból (engem persze nem lehetett, mivel benne se voltam), de mégis, micsoda lebecsülés már megint, hogy be kell érnem egyik író-olvasó találkozóm másnapján a raporttal a VI. kerületi KISZ-bizottságon, ahol számon kérték, előző este miért épp azokat a verseimet olvastam fel, amiket, miért publikálatlanokat s nem valahol már közölteket, miért feleltem erre vagy arra a kérdésre ezt vagy azt. Be kellett érnem továbbá Aczél fenyegetően fölemelt mutatóujjával: „Magával még számolok, Nyerges!”, de ezt máskor, máshol már megírtam, nem a Hruscsov leváltására írott gúnyversem lehetett az igazi indíték, hanem valami más. Hogy micsoda, arról csak 30 évvel később, egy az Országos Levéltárban olvasható dokumentumból értesültem. A Belügy 1965 júliusában az MSZMP PB számára jelentést készített „a belső ellenséges erők helyzetéről”, s ebben roppant előkelő társaságban fordult elő a nevem többször is. Itt döntötték el, hogy Vásárhelyi Miklóst egyfelől, Imre Katalint másfelől az utcára tétetik és retorziókat latolgattak Bibó István ellen, eldöntötték Justus Pál nyugdíjaztatását. „Büntetőeljárásnak adjunk szabad kezet” – mondta Kádár, a Zrínyi Nyomda Szálai nevű korrektorával és Ladányi Mihállyal szemben. Ez utóbbi esetében az írószövetséget „őrizetbe vétele UTÁN kell tájékoztatni” a történtekről. Velem kapcsolatban mindössze annyiról volt szó, hogy Aczél „beszélgessen el” a fejemmel, de ha ezt akkor, 1966 elején tudom, hiúságomnak gyógyír, az irodalmi létezésemet megnehezítő gondokra magyarázat lett volna… S hogy Sz. J.-nek miért volt akkora csalódás, hogy szabadon lát? Ez már nem annak következménye volt, hogy úgy szakítottunk, ahogy, e mögött más rejlett: ő is egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik ekkor kezdték megkötni a maguk külön kis kompromisszumát a rendszerrel, amit az előzőhöz, a Rákosiéhoz hasonlítottak, s így sokkal elviselhetőbbnek találtak. Sz. J. például (ellenforradalmárnak minősített, nagy tehetségű, elvált férje miatt) sokáig másodrendű állampolgárnak számított, de 1965 végén már osztályvezető-helyettes lehetett a munkahelyén, mi több: cikke jelent meg a Társadalmi Szemlében, a párt elméleti folyóiratában, ami helyzete további megszilárdulásával kecsegtetett. Ezt a biztatóan alakuló távlatot fenyegettük, ha áttételesen is, mi, az idő tájt a rendszer egyetlen látható, megnyilvánuló ellenzéke, ifjú költők, akik egyfolytában tagadtuk, hogy itt harmónia volna az eszme és annak gyakorlata közt, s valóban benne volt a pakliban, hogy a hatalom miattunk megvadulva azt is visszaveszi, amit nagy kegyesen már odaadott. Persze hogy megnyugtatóbb lett volna, ha Ladányi meg én „ülünk”. Azért persze Sz. J.-nek és a hozzá hasonlóknak túl sok aggódnivalójuk nem volt. Imre Katalint például, aki ekkoriban minden írásom első olvasója és szarkasztikus kegyetlenséggel szétcincáló kritikusa volt, vagyis az irodalmi közvéleményt egy személyben pótló valóságos intézmény, február 1-jétől kirúgták a Kritika című folyóirattól, s ellentétben az akkor szokásos gyakorlattal, máshová sem helyezték el, mintha cédulát tettek volna a munkakönyvébe: „Dögölj éhen!” Mindezt lényegében azért, mert zárt körben ama nézetét merte hangoztatni, hogy nem a szovjet, hanem a kínai pártnak van igaza, amit például az is jelez, hogy Peking teljes terjedelmében közzé meri tenni Moszkva álláspontját, míg ellenben nálunk a kínai vélemény csak kurtítva, megcsócsálva, kivonatosan láthat napvilágot. Ez az elbocsáttatás (meg a módja is, persze) újabb bizonyíték volt a szememben arra, hogy mint annyi más, a sokat hangoztatott „demokratizmus” is hazugság: van, akire vonatkozik, s van, akire nem. Történt sok egyéb is, ami az évek óta sejtett dolgokat bizonyossággá tette. Apám, aki művezető volt ekkortájt egy ruhaipari vállalatnál, tehát „középvezető, annyira torkig lett a párttagsággal járó protekcionizmussal (őt 1956 után nem vették vissza), a kölcsönös szemethunyásokkal, a nyilvánvaló hazugságokkal, hogy 56 éves fejjel otthagyta az egészet, beállt betanított munkásnak a Telefongyárba, majd egy év múlva szakmunkásvizsgát tett. Igaz, anyám újságírói összeköttetéseinek köszönhette, hogy erre, túlkorosként, módja volt. Anyám, akit egy színikritikája miatt nyilvános bocsánatkérésre akart kötelezni (kártyapartnere kérésére) Aczél, már évekkel ezelőtt otthagyta az egész kulturális újságírást, és átment szorgos kulinak a belpolitikai rovatba. Egy sajtótájékoztatón, 1965 végén, az Onódy-ügy felől mert érdeklődni, mire a Belügy sajtófőnöke pirulás nélkül azt válaszolta, jó hogy kérdik, vegye tudomásul mindenki: Onódy-ügy pedig” nincs! S ment anyám után a telefon, hogy állítsák le, ha mégis készülne valamire… Az se volt szívderítőbb, amit saját szűkebb környezetemben, az irodalmi életben láttam, olvastam. Az annak idején Radnótit és másokat följelentő Horváth Béla hazatérése, folyóirattal, válogatott kötettel és hivatalos védelemmel való fölruházása keserves, személyes tapasztalat volt: ellene írt glosszám nemhogy nem jelent meg, még én kaptam figyelmeztetést. Tudomásul kellett vennem, hogy az „ellenzéki költő” kétes értékű státusára tettem szert; bár az is igaz, hogy ez a hatvanas évek közepén egészen mást jelentett, mint tíz vagy akár húsz évvel később. 1966-ban 26 éves voltam, de egy 16 éves naivitásával kerestem helyemet a világban. Két verseskötet meg egy tanulmányrészlet volt mögöttem, mint nagyobb publikáció, s biztatóan készült a harmadik kötetem a Magvetőnél – 1966 karácsonyára volt időzítve a megjelenése. Egyszerűen nem voltam tisztában a helyzetemmel. 1957-ben már gyötört « viszketegség, hogy meg kell jelentetnem a verseimet, mert ha várok, késő lesz. Szóltak, hogy a Magvetőnél fiatal költők antológiája készül, adjak bele verseket. Adtam, hármat ki is választottak. Mire a könyv 1958 végén megjelent, a Tűztánc lett belőle. Túl kicsi és túl szabálytalan figurácska voltam, senki se tudott hová tenni. Önéletrajzomban Szabó Lőrincet és Radnótit neveztem meg példaképként. József Attila-versemből (bárki láthatta), valahogy eltűnt a 2-es meg a 3-as rész, lehetett találgatni, miért. (Én se tudtam meg soha.) Nem lévén sem munkás-, sem parasztszármazású, arra se látszottam alkalmasnak, hogy valamivé fölfújjanak. Szabadverseket írtam, szürrealista utánérzésekkel. Amikor később emlegetni kezdték a „tűztáncosok” sztárolását, kínomban röhögnöm kellett: én óriási sérelemként, „konyhakéssel az oldalamban” éltem meg, hogy az antológiáról szóló kritikák – egy kivétellel – a nevemet se írták le. Mi több, az 1962-es pécsi tanácskozásra, ahol a „tűztáncosokat” amúgy isten igazából először átkozták ki, meg se hívtak… Az első könyvem is öt évvel az antológia után (nem konjunkturális alapon) jelent meg, s ez volt egyben az utolsó alkalom, amikor a szakma tudomást vett a létezésemről. Dicsérték, pedig rossz könyv volt, leckefelmondás, semmi abból, ami csak rám jellemző, másra nem. Közben, ahogy sokasodtak a szidalmak, elkezdtem dacból fölvállalni a „tűztáncosságot”, ha ezért bunkósbot jár, állok elébe. A nagyobbik problémát mégsem ez jelentette, hanem az, hogy elemi igazságérzetem háborogni kezdett, sehogyse tudtam felfedezni a nagy csinnadrattával meghirdetett harmóniát párt és nép között, sőt már ez a sorrend is sértett. A szegények szegényednek, akik meg gazdagodnak, nem éppen rokonszenvesek – ez volt a világképem. Időnként behívattak és „intettek”: vigyázzak, az én kritikám mintha nem belülről jönne. Rossz társaságba keveredtem. Jobb volna, ha ezzel meg azzal ritkábban, vagy egyáltalán nem találkoznék. Az ilyen figyelmeztetések megvadítottak. A hatalom számára kínos koloncok lettünk, hiszen nem azt csináltuk, amire „ki lettünk találva”. Rólunk még csak azt se lehetett mondani, hogy öreg, rákosista szektások vagyunk, akik a privilégiumaikat sírják vissza, de azt se, hogy a „burzsoá, revansista, imperialista” erők ügynökei volnánk. Naivitásunk és jóhiszeműségünk egyfelől, az általunk rajzolt sötét kép, rossz közérzet másfelől – tűrhetetlen volt. Amit a Kádár-rezsim kifelé demonstrálni akart, annak mi épp az ellenkezőjét bizonyítottuk, még ha bal felől is. Ráadásul „Nyugaton” ekkor már hallatott magáról az Új Baloldal, melyet a hagyományos kommunista pártok nem néztek éppen jó szemmel… A Versbarátok Köre első két évének rendezvényein ma már hihetetlennek tűnő embertömeg jelent meg alkalomról alkalomra. Pár versünk elhangzása után spontán s eléggé nyíltan politikai jellegű viták kezdődtek, de a legvadabb dolgokat is úgy lehetett szóba hozni, mintha csak a költészetről lenne szó…

Kézről kézre adtak minket üzemek és szakmunkástanuló-intézetek. Később hasonlóképp spontán szerveződések lettek a vietnami szolidaritással kapcsolatos, kezdeti rendezvények is. Addigra persze már felbukkant és sarkallt, ösztönzött bennünket egy nálunk is fiatalabb nemzedék: 1966-os noteszemben, nem véletlenül, Haraszti Miklós, Pór György és a többiek neve fordul elő a legsűrűbben. Vagy az Abbáziában találkoztam velük, vagy a lakásomon, ahol ők – tüntetőleg jelezve, hogy nem olyan elpolgáriasodottak, mint a házigazda – kizárólag a földön, törökülésben voltak hajlandók helyet foglalni, én meg feszengve maradtam a székemen, és rettentő öregnek éreztem magam.

Vitáink többnyire akörül forogtak, elég-e verseket írni, vagy kötelessége a baloldali embernek átváltani direkt politikai akcióra? Én az írásra szavaztam, Pór az akciókra, Haraszti pedig, akit roppant tehetséges, de roppant lusta költőnek tartottam, kettőnk közt ingadozott. Közben a pártállam észbe kapott, hogy mindenféle spontaneitás veszedelmes a számára. Nagy húzása (nem tudom kié volt a stratégiai ötlet) nem az volt, hogy Pórt és Harasztit kirúgták az egyetemről s ezzel „kivonták a forgalomból”, hanem a vietnami szolidaritási akciók gleichsaltolása. KlSZ-funkcionáriusok beszéltek a gyűléseken, kötelezővé vált, amiben részt venni addig egy kicsit kockázatos volt. Olyan túlzásba vitték, annyira hivatalossá tették az ügyet, hogy aki még azontúl is Vietnammal foglalkozott, opportunista törleszkedő hírébe keveredhetett. A Versbarátok Körével – bár ez lassabban ment – hasonló történt, annyira felkarolták, hogy aki szerette, kihátrált belőle. Különben is jöttek az „őfelsége ellenzéke” költők (Ladányit letiltották, én, másokkal egyetemben a „nem ajánlott” kategóriába kerültem, akik egy-egy apró tünetről „kutya keményen” elmondták a magukét, de persze azt, hogy generális hibák is létezhetnek ott, ahol ennyi az apró hiba, föl se vetették. Váci Mihály például, a költő-főszerkesztő-képviselő prímán betöltötte ezt a „bezzeg-gyerek” szerepet. Ő volt az, aki – honnan máshonnan? – „belülről” bírált, s persze, ami ehhez-tartozott: lapjában szigorúbb cenzora-irtója volt mások ellenzéki verseinek, mint az ezzel megbízott kultúrpolitikusok. Váci (és Garai) 1965-ös Kossuth-díja súlyos érv volt ellenünk, ha tagadtuk privilegizált helyzetünket, s ha azt mondtuk, hogy nem mindenki olyan, mint ők, kész volt rá a válasz, miszerint mi nem is vagyunk olyan tehetségesek. Az értékrenddel tehát semmi baj. Sőt, most kezd csak igazán helyreállni, mégpedig azáltal, hogy én például sorra kapom vissza verseimet a folyóiratoktól. Az Új Írás minden küldeményem után ezt írta: „Ne ezeket közöljük, adj mást!” Adtam, megint megírták. Második verseskötetemről az irodalmi élet már tudomást se vett: Ladányit addig szidták, amíg ismertté tették, nálam már jobb taktikát találtak ki: nem létezem. Jöttek vissza a versek a Napjainktól, a Tiszatájtól. Utóbbi néha levéllel kísérte: „Kérlek, próbálj olyan verseket küldeni, amikben a türelmetlenség áttételesebb vagy nem érhető tetten. Szeretnélek megtartani munkatársaink között, s ez egyelőre csak így lehetséges…”

Az ÉS „kiritkított”. Főszerkesztője többször is megüzente, kikéri magának, hogy verseimmel „provokáljam”, magam is tudhatnám, hogy ezek közölhetetlenek. Ami mégis lejött, s egy ciklus része volt, az többhavi fektetés után a Magyar pályák cikluscím nélkül jött le, hátha így kevésbé vevődik észre. Ma már jobban megértem, hogy miféle megbotránkozást keltett, ha egy volt tűztáncos effélékkel állt elő:

Az indulás

Valaki tétován elindul,
de bizony, éppen csak elindul.
Egy-két lépést tesz, visszafordul.
Most errefelé van előre.
Vissza is tűnődőn kacsázik.
Megálla, hümmöget, lép, megáll.
Forgolódik, négykézláb mászik.
Fejét kidugja lába közt,
s ekképp összegubancolódva
nem tudja, merre az irány?
Lábam erre, fejem meg arra,
erre is egyet, arra is lép,
két irányból is visszakozna,
s ez még csak kezdete az útnak.
Vajon mikorra ér a célba -

s ugyan miféle célba ér?

Hát tessék megmondani, szocialista költészet ez? Ezt várjuk mi a mi fiatal költőinktől? Közben, sajátos módon, a gyanakvással kezelt pécsi Jelenkor, a „polgári” folyóirat vonakodás nélkül közölte ekkori legsötétebb közérzet-versemet, a Költözést, mely „áperte” arról szól, hogy abban, amivé lett ez a világ, nem lehet otthon lenni. Balladát írtam az Irodalmi életről, ilyen befejezéssel: „De úgy semmi sem undorít / mint ez az irodalmi élet”. Minden lapnak elment, mindenhonnan visszajött, de nem mindenhonnan „azonmód”. Az írószövetség akkori szervezőatkára, egy páncélkosztümös, szúrós szemű, idős hölgy, aki a jó ég tudta, honnét s mi céllal került oda, megüzente: örüljek, ha nem indul ellenem eljárás. Nem indult, pedig büszke lettem volna rá. Azt hittem, saját baráti köröm is többre becsülne akkor, mert így bizony sokat szenvedtem attól, hogy az ízlésemet zavarosnak, az irodalmi tájékozódásomat túl tágasnak, a viszonyaimat túl konszolidáltnak találják, s ezért „útitársként”, és nem beltagként kezelnek. Gyanús volt például, hogy mi az én két megrendítő erejű olvasmányélményem ebből az évből: Örkény Tótékja (még mint regény), és T. S. Eliot Válogatott versei. Mindkettő kiforgatott magamból, megrendített, kétségessé tette számomra, hogy ér-e egy krajcárt is bármi, amit addig írtam, így is lehet látni a világot? Ez volt, ami képtelenségnek tűnt, ingerelt, és bűnös módon vonzott. De tudom-e, ki volt ez az Örkény, kérdezte irodalmi patrónusom. Tudtam. Számomra az antikváriumban megszerzett Tengertánc kötet írója, a Révai által megbélyegzett, zseniális Hunnia Csöködön írója. S most a Tóték… Eliottal még úgyabbul jártam. Amit az utószó írója az Átokföldje rétegeiről, asszociációs zsúfoltságáról írt, villámcsapásként ért. Később éveken át formált. Átmeneti himnuszom első sorai egy szemvillanás alatt összeálltak bennem:

Hajdú sógor mit kívánsz
Erger Berger Schossberger
Ha beteg is keljen fel
Most kezdődik a tánc.

Később ez a vers is oda-vissza megjárt minden hazai fórumot, hiába, végül a Novi Sad-i Híd közölte, a Szerzői Jogvédő pedig szankciókkal fenyegetett, „ha még egyszer” engedélyük nélkül küldök ki az országból bármit is, hiszen itthon sincs tiltva a publikálás… Az sem állt, hogy túl konszolidált lett volna a helyzetem. Szüleimmel laktam, szerettem volna saját lakást. Jelentkeztem például apróhirdetésekre. „Mennyije van?” – így a kérdés. Büszkén vágtam ki (két könyvem honoráriumából jön össze): negyvenezer forint. (Egy megfürdő-szobásítható szoba-konyháról volt szó!) S a válasz: „Hááát, nem is tudom. Vannak itt százzal, nyolcvannal. Maga a NEGYVENKÉJÉVEL nemigen rúg labdába…” Két hét múlva az újságban olvastam a nevét: lebukott, húsz embertől vett át foglalót. Szerencsém volt, de pechként éltem át. Lélekben eldöntöttem: ha tudok, elhelyezkedem. (Addig egy „nagyregényt” írtam otthon, alkalmi honoráriumokból kipótolva, amit szüleimtől kaptam.) Az 1-es buszon megszólított „Hászendrő”, az Irodalmi Színpad igazgatója, aki mint ifjú szocialista költőt tartott számon. (A „H” a képességeit jelezte, s megkülönböztette őt a színházi szakma kedveltjétől, „Dészendrőtől”, a tehetséges, okos és dagadt Józseftől.) Akarnék-e nála dramaturg lenni? Mi az hogy akartam! Augusztus elsején állhattam be, s rögtön kiderült, hogy dramaturgi munkáról szó sincs: állami ünnepekre alkalmi műsorokat kellett szállítanunk üzemekbe, ezt szerveztem én. Adtak mondjuk 1500 forintot, s ebbe bele kellett férnie egy versmondónak, egy műsorközlőnek. Alkudozás a művészekkel, a kultúrfelelősökkel. Hamar torkig lettem, de még ott tartott az esély, hogy fiatal költők és fiatal versmondók találkoztatásával állandó stúdiót és műsorokat csinálhatok. Egy el is készült, benne volt Bella Istvántól Ratkó Józsefig, Harasztitól Székely Magdáig mindenki, aki az én ízlésembe belefért. Ez aztán senkinek se tetszett. Baráti köröm túl tágnak találta az ízlésemet (már megint), a kultúrpolitika túl élesnek a versekből áradó kritikai hangot. Hászendrő, aki alkalmazásom idején még valószínűleg nem tudta, hogy velem „bajok vannak”, most, hogy feddésben részesült a Mindenért felelős vagyok című produkcióért, rájött. Összesen kétszer tűzte műsorra, s bár a sorok mellett még álltak is, és teli volt a máskor ürességtől kongó erkély – többször nem engedte. Veszekedtünk máson is, mindenesetre az év végére megért bennem a szándék, hogy elmegyek. Addig azonban még történt valami.

November táján, egy este csörög a telefonom. B. L., kötetem magvetős szerkesztője drámai hírt jelent be: verses-könyvem sem a karácsonyi könyvvásárra, sem máskor nem fog megjelenni. El se hittem először. Hiszen megvolt a korrektúra, megvolt az imprimatúra… Hiába, mondta ő fátyolos hangon, Kardos ma szétdobatta. Sőt, neki fegyelmit helyezett kilátásba, amiért ezt az anyagot, egy ilyen kötetet bűnös módon engedett eljutni az imprimatúráig, és mikor? KONGRESSZUSÉVBEN! Ostobán hebegtem erre, hol lesz már a kongresszus, mire ez megjelenne, de B. L. ezúttal nem tűrte a viccelődést, az állásomról van szó, jelentette ki, értsd meg, azt mondta Kardos: amikor idevett, elvárta volna, hogy éberebb leszek. Ja, és még azt is üzeni, hogy ne keresd, ezen nem lehet változtatni, az ügy el van döntve. Azt hittem, szétpattan az agyam. Hiszen Kardos ismerte az összes verset. Amikor az első korrektúrát vittem vissza, megállított a kiadó folyosóján, megnézte, mi van nálam, és gratulált, ugrásszerű fejlődésnek nevezte a kötetet az előbbiekhez képest, ez már a te hangod, mondta, és roppant elégedetté tett ezzel. Természetesen mégis nekiálltam őt keresni. Le se tagadták, azt se bánták, ha megértem, hogy csak az én számomra nincs. Eljött december harmadika, vége lett a kongresszusnak. Kádár a végén azt mondta (megjelent az ÉS-ben), hogy pártfunkcik és írók, még a pöttyösek is, egy család volnánk. Hurrá, gondoltam, ki pöttyösebb, mint akinek a könyvét szétdobatták: Hülye, mondta erre tömören barátom, K. Az a lényeg, hogy milyen pöttyről van szó…

Három nap múlva Kardos telefonált, behívatott. Úgy beszélt, mint aki nem érti, mi a bajom, ő sose mondta, hogy a kötet nem jelenik meg. „Kicsit” át kell alakítani. A részleteket majd megtudom B. L.-től. Ezek így festettek: kimarad huszonnyolc vers. Mottó beírásával, címváltoztatással, máshová sorolással megmenthetek további tízenhármat. Ciklusok nem lehetnek, új kötetcím kell. Ujabb audiencia Kardosnál: visszaharcoltam két opuszt: a Ballada az irodalmi életről címűre meg Az indulást. Jövő tavasszal, Holnemvolt (1994-ben M. M. által eltulajdonított) címmel, a könyv végül is megjelent. Még így is maradt benne pár olyan vers, melyről úgy éreztem: annak mutat végre, aki vagyok. Cs. K. barátom, amikor megkapta dedikált példányát, egész baráti köröm füle hallatára kijelentette: az ő képéről lesülne a bőr, ha egy olyan jó kötetet, amilyen az enyém volt eredetileg, hagyott volna annyira „kibérelni”, mint ahogy én hagytam, így lett számomra kerek 1966. Éghetett a pofám januárban, amiért nem „ülök”, és égett decemberben, hogy lám, rohadt egy konformista lettem.

• Beszélő évek – 1966