Szabolcsi Miklós

Nyomtatóbarát változat

A Nagy Spenót utolsó darabja, tehát A magyar irodalom története című kézikönyv VI. kötete 1966-ban jelent meg, de története voltaképpen a hatvanas évek elején kezdődik. A kézirat nagyjából 1964-re készült el, a lektori vélemények után átdolgozott részeket pedig 1965-ben adtuk le.

Ennek a kötetnek, amely 1919-től napjainkig (azaz 1963-ig) tárgyalja a magyar irodalom történetét – ugyanúgy, mint az előző, V. kötetnek –, én voltam a szerkesztője. Az egész sorozat főszerkesztője (inkább névlegesen) Sőtér István volt, s a mű az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében, annak munkatársaival készült. Magam ekkor az intézet XX. századi osztályának vezetője voltam.

Már ebből is látszik, hogy nem egyetemi, hanem „intézeti” munka volt – az egyetem képviselői a lektorálást vállalták. Ez a tény utóbb évtizedes feszültségeket okozott. Az egyetem, főleg a pesti bölcsészkar, sohasem fogadta el teljesen a könyvet. Részint joggal.

De még messzebbre is vissza kell néznem. Az Irodalomtörténeti Intézet megalapításának és működtetésének fő célja voltaképpen az irodalomtörténet létrejötte volt, mint ahogy ez volt a helyzet a néprajz, a zenetörténet, a művészettörténet s főleg a történelem területén is. E „kollektív vállalkozások” közül egyedül éppen az irodalomtörténet készült el teljesen, a legtöbb félbemaradt. Az intézet munkatársai pályájuk egy részét kizárólag e kollektív munkáknak áldozták. (Ma már inkább az egyéni vagy kiadói vállalkozásban készülő irodalomtörténetekre volna kereslet, de ezek nem nagyon készültek el…)

Kézikönyvnek készült a Nagy Spenót, s akkor úgy fogalmaztunk, hogy addigi tudásunk, az addigi kutatások összegzése lesz. Ideiglenes megálló, vitaalap, amin majd túl lehet lépni, amit majd meg lehet cáfolni. Akkor sem szántuk kánonnak, de sok tekintetben azzá vált. (Igaz, főleg a Nagy Sóska, azaz a felszabadulás utáni irodalom négy kötete körül keletkeztek máig tartó ideológiai, politikai, személyi viták…)

Vissza a VI. kötethez. Előzménye – tehát ennek a korszaknak összefoglaló története – addig nem volt. A „Nagy Pintér” 1933-ig, Várkonyi Nándor 1940-ig ment el.

Ezeken kívül Schöpflin Nyugat-centrumú műve 1937-ig és Szerb Antalé 1934-ig követte az eseményeket. Később egyetemi jegyzetek, főleg Bóka Lászlóé, vázolták a kort.

Nagyigényű volt hát a vállalkozás, és mindnyájan fiatalok voltunk egy ilyen feladathoz. Magam 40 éves korom körül kezdtem ezt a munkát, 45 voltam, amikor befejeztük, munkatársaim nagy része a harmincas éveiben járt. Lényegében a „’28-as” nemzedékhez tartoztak. (Az akkori [és mai] viszonyokhoz képest széles volt a szerzők köre is, Czine Mihálytól Ungvári Tamásig, B. Nagy Lászlótól Imre Katalinig.)

A megírt részeket három lektor bírálta el, Balogh Sándor történész, és két irodalomtörténész, Bóka László és Király István. Király István rendkívül részletes véleményt írt minden fejezetről külön, a részletekre és az egészre is kitérve. A lektori jelentéseket szétosztottam a szerzők között, de ma is birtokomban van az a példány, amelyet Béládi Miklós fejezeteiről írt Király, ő pedig a margóra írta kifogásait, ellenvetéseit. Vitájuk főleg a „népiek” értékelése meg az avantgárd kérdésében folyt. Bóka László is élesen bírált, ő a „polgári” irodalom pontosabb elemzéséért emelt szót. A lektori vélemények alapján azután egész fejezeteket kihagytam, átcsoportosítottam az anyagot. Egyébként az egész korra jellemző dokumentum lenne egyszer ezeknek a lektori véleményeknek meg a rájuk adott válaszoknak a kiadása – a Nagy Spenót Titkos Története.

De végül is: mai szemmel, milyen lett a Nagy Spenót VI. kötete? Egy szóval: vegyes.

Nem akarok részletekbe menni – egyszer már írtam a kérdésről az Alföld 1991. évi dühös vitájában. (Bár ott főleg a Sóska volt a téma…)

Tehát: irodalomtörténetet akartunk írni. Tudom, hogy ma maga a célkitűzés is sokak szemében konzervatívnak látszik, de mi intézmények, áramlatok, törekvések, művek és alkotók történetét akartuk megírni. Akkori ízlésünknek, neveltetésünknek és meggyőződésünknek megfelelőt. Úgy képzeltük tehát, hogy a magyar irodalom e korszakának marxista szellemű feldolgozását adjuk. Nem lexikont kívántunk benyújtani (így azután a „kimaradtak” – ki joggal, ki jogtalanul – élesen tiltakoztak). Az akkor kialakult baloldali értékrend alapján a korszak csúcsán József Attilát láttuk, és mellette – a hosszú viták után tágan értelmezett – szocialistának nevezett irodalmat és a „népi” mozgalom íróit. De ekkor már részletesen tárgyaltuk az avantgárd és a „polgári humanista” irodalmat is. Ma már nehéz elképzelni, hogy az avantgárd többé-kevésbé méltányos értékelése milyen ellenállásba ütközött még ekkor. Ugyanakkor sok volt bennünk a „régi” merev és dogmatikus megközelítés s beidegzés is, de elmozdulás is egy tágabb, megértőbb irodalomszemlélet irányába. Mindenestül: kompromisszum.

Világos: lehetne, és lehetett volna egészen más szempontok szerint megírni a kor irodalomtörténetét – kevésbé teleologikusan, vagy más értékeket helyezve a középpontba, vagy pusztán poétikai szempontok szerint, vagy a narráció típusai szerint értékelni az anyagot. Bár minél több ilyen Ellenspenót született volna, születne már.

A bizonytalanság, útkeresés főleg a szerkezetben mutatkozik meg. (Igaz, más szempontok alapján sem könnyű irodalomtörténeti kézikönyvet írni.) A bevezető történeti fejezet és az ugyancsak bevezető A korszak irodalomszemlélete című rész után (Irodalomtörténet, kritika, Lukács, Révai szerepelnek itt) akkori véleményemnek megfelelően áramlatok szerinti tárgyalás következett. Az áramlatokat ideológiai, politikai szempontból határoztuk meg: a konzervatív irodalom, a „polgári ellenzéki”, a szocialista és a népi irodalom történetét tárgyaltuk itt. De úgy gondoltuk, hogy van a kornak néhány nagy alakja, akiket nem lehet e kategóriákhoz sorolni, így egy Összefoglalók és útkeresők című nagy rész következett: József Attila, Nagy Lajos, Illés Béla, Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László és Radnóti Miklós részletes portréival. Egy Műfajok és műfaji törekvések című részben tárgyaltuk a többieket. (Nem ennyire kiemelten, de külön fejezetben portrét kapott Szabó Dezső, Kassák Lajos, Balázs Béla, Gábor Andor, Móra Ferenc, Tamási Áron és Gelléri Andor Endre.) Más összefoglaló fejezetek, köztük Rába György máig alapvető és helytálló műve a modern magyar műfordításról, valamint a szomszéd országok irodalmáról zárták a sort. Illetve: a sort a legvitathatóbb fejezet, Tóth Dezsőé zárta a felszabadulás utáni magyar irodalomról. Éppen azért született meg az új kézikönyv sorozat, a Sóska (l. fent) megírásának terve, mert ezt a fejezetet már akkor sem éreztük sikerültnek.

Mai szemmel olvasva: jól sikerült fejezetek például Rába Györgyé Szabó Lőrincről, Béládi Illyés-portréja, Illés László tanulmánya, A magyar irodalom a fasizmus ellen, B. Nagy László bravúros írása A Nyugat második és harmadik nemzedékéről. Ezek váltakoznak merev, értetlen vagy egyszerűen süket fejezetekkel (ilyen a Kassák- vagy a Radnóti-portré). Bizonyos, hogy ma már nem adnék külön kiemelt helyet Illés Bélának, viszont Weöresnek és Szentkuthynak igen. Általában: inkább esszégyűjtemény lett a kézikönyv, mintsem igazi, átkomponált történet.

A Nagy Spenótot a szerkesztők, szerzők és a lektorok ellenőrizték. Még Sőtér István sem szólt bele a munkába – a felelősség, az utókor és a világ előtt, az enyém.

De azért egyes fejezeteket Köpeczi is elolvasott, hozzá is szólt; és az intézet különféle jelentéseiben állandóan szerepelt a kézikönyv. Közvetlen politikai beavatkozás csak egy esetben történt. Már nem tudom rekonstruálni, én fordultam-e Köpeczihez vagy más, de nála volt egy megbeszélés A romániai magyar irodalom című fejezet ügyében. Ezt a fejezetet – aránylag későn – Czine Mihály írta meg, színesen és lendületesen, nagy tárgyi ismerettel és szeretettel, de úgy éreztem akkor, hogy túlságosan egyoldalú egyes irányzatok javára másokkal szemben, és állásfoglalásai nem mentesek bizonyos félreérthető felhangoktól sem. A megbeszélés eredménye az lett, hogy egy kollektív szöveg keletkezett, részint Czine kéziratának részeiből, részint másokéból – szinte minden résztvevő írt egy-egy portrét. Czine Mihály azután egy Barta Jánossal írt és Újvidéken megjelent irodalomtörténetben hasznosította a fejezetet. Különben ma, 1997-ben, az akkor, 1965-ben vitatott értékelési kérdések még mindig nyitottak.

Még két politikai megjegyzés: végül nem vállaltuk, hogy a nyugat-európai magyar irodalomról írjunk, bár persze Márai és Cs. Szabó László korábbi művei tárgyalásra kerültek. Igaz, Koestler nevét hiába keresnénk. És hogy Révai Józsefről külön kis fejezet szerepelt Bodnár György tollából? Bármilyen furcsa is, ezt inkább az akkori ideológiai vezetés ellenére tettük, hiszen Révai nem volt ekkor emlegetendő hagyomány, a fejezet pedig főleg korai műveit tárgyalja.

(Csak megjegyzem: a Nagy Spenót megjelenése után én lezártam ilyen irányú, tehát összefoglaló művet szerkesztő tevékenységemet. Viszont a korról hasonló méretű és teljességigényű összefoglalás azóta sem jelent meg. Többek műhelyében, úgy hallom, készül – jó lenne már kiváltani ezt a több mint harmincéves képződményt.)

• Beszélő évek – 1966