Skip to main content

Az idő vasfoga

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1966-ban jelent meg a tízkötetes szovjet Világtörténet magyar kiadásának utolsó kötete. Történelem–orosz szakos hallgató voltam akkoriban. Így el lehet képzelni, milyen örömmel hallottam a hírt, hogy valaki eladásra kínálja a vaskos fóliánsokat, méghozzá egészen elfogadható áron. Majd jött a feketeleves. Filozófiatanárom, Hamburger Mihály indulatosan kifejtette az órán: „Ez nem lehet valami mérvadó munka, hiszen már az első kötetből hiányzik az ázsiai termelési mód taglalása.” Miska – így hívta mindenki – olyan komoly tekintély volt a szememben, hogy nem vettem meg a sorozatot.

Aztán mégiscsak hozzám került, igaz, az orosz változat. Néhai mentorom, Viktor Dalin, a francia forradalom korának európai hírű szakértője (aki több mint másfél évtizedet töltött a Gulágon, de még ott is Buonarrotival és Babeuffel foglalkozott) tagja volt a szerzői kollektívának, s e minőségében elvitt a moszkvai világtörténeti intézet egyik félreeső kamrájába, ahol bálában álltak a dedikált kötetek. „Olyan sok politikus és tudós távozott időközben az élők sorából, hogy nem győztük módosítani a protokoll-listát” – mesélte nevetve. – „Annyit vihet innen, amennyit csak akar.”

Végül komolyra fordítva a szót, elmondta, hogy a sorozat megjelenése mégiscsak hatalmas előrelépés. Joszif Sztálin uralmának utolsó éveiben ugyanis – a „kozmopolitizmus” elleni „harc” idején – úgy látszott, végleg befellegzett az egyetemes történetnek, mint önálló diszciplínának. A diktátor könyvtárában egymás mellett sorakoztak az iskolai történelemtankönyvek, tele obskúrus széljegyzetekkel. A valaha az Isztorik-marksziszt című folyóirat szerkesztőségében dolgozó Dalin emlékezete szerint Sztálin személyesen intézkedett még az 1930-as évek közepén, hogy az orosz–szovjet, illetve a világtörténeti anyag legalább kettő az egy arányban szerepeljen a diákok számára írt összefoglalókban. A Világtörténetet gondozó tudósoknak azonban később eszük ágában sem volt megfogadni a halott diktátor „ajánlásait”. Holott nem csak az SZKP XX. kongresszusa után antisztálinista felszólalásai miatt revizionistának kikiáltott Kedrov, a nemrég elhunyt neves másképp gondolkodó Geftyer vagy a híres értelmiségi család egyik sarja, az enciklopédikus tudású Sztruve jegyezte a Világtörténet köteteit. A sztálini „központi irányvonal” egykori nagyágyúi, Minc és Fracev éppen úgy jelen voltak a szerkesztőbizottság tanácskozásain. És az ő szavuk sokkal többet nyomott a latban.

Mindazonáltal, mai szemmel nézve, a sorozatnak legfeljebb csak historiográfiai értéke van. Lehetetlen végigolvasni egy-egy kötetet, a különböző stílusban írt fejezetek alig illeszkednek egymáshoz, és az okfejtés is az 1950-es évek erősen ideologizált keményvonalas argumentációjának meg az „olvadás” időszakának valamiféle hibridje. Mára viszont – ha nem is elejétől végig – az ortodoxia ékes bizonyítéka. Csak egy példa: a „népek tavasza” főszereplőit olyan kifejezésekkel értékelik a szerzők, mintha 1917-ben álltak volna a barikádok ellenkező oldalán. Ráadásul Nyikolaj Csernisevszkij magyarbarát naplófeljegyzéseinek majdnem annyi hely jut, mint a Paszkevics-féle magyarországi intervenció részleteinek.

Ma már tudjuk, hogy a Világtörténet köteteit – beleértve az ókorral foglalkozót is! – a „rendes” cenzorok után a szovjet pártközpont nemzetközi kapcsolataival foglalkozó csinovnyikok is kötelesek voltak töviről hegyire végigböngészni. A kézirat ezután „makett” néven, néhány tucat példányban elhagyhatta a nyomdát. Ebben a formában Kína, Csehszlovákia, az NDK, Jugoszlávia és Bulgária tudományos és politikai műhelyeibe is eljutott, mintegy előzetes véleményezésre. Budapestre nem: a magyar történészek az 1956-os „ellenforradalmi zendülés”, főleg pedig a még most, tíz éve után is mumusként emlegetett Petőfi-kör – szélesebb értelemben az eredendően bűnös értelmiség szerepe – miatt úgy, ahogy voltak, gyanúsnak számítottak. Ezért került annyi leegyszerűsített magyar vonatkozású rész, sőt súlyos tárgyi tévedés egy-egy kötetbe. Ezeket a magyar variánsból csupán részben sikerült kiiktatniuk a gyakran szükségtelenül szervilis kiadói szerkesztőknek.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon