1966-ban jelent meg a tízkötetes szovjet Világtörténet magyar kiadásának utolsó kötete. Történelem–orosz szakos hallgató voltam akkoriban. Így el lehet képzelni, milyen örömmel hallottam a hírt, hogy valaki eladásra kínálja a vaskos fóliánsokat, méghozzá egészen elfogadható áron. Majd jött a feketeleves. Filozófiatanárom, Hamburger Mihály indulatosan kifejtette az órán: „Ez nem lehet valami mérvadó munka, hiszen már az első kötetből hiányzik az ázsiai termelési mód taglalása.” Miska – így hívta mindenki – olyan komoly tekintély volt a szememben, hogy nem vettem meg a sorozatot.
Aztán mégiscsak hozzám került, igaz, az orosz változat. Néhai mentorom, Viktor Dalin, a francia forradalom korának európai hírű szakértője (aki több mint másfél évtizedet töltött a Gulágon, de még ott is Buonarrotival és Babeuffel foglalkozott) tagja volt a szerzői kollektívának, s e minőségében elvitt a moszkvai világtörténeti intézet egyik félreeső kamrájába, ahol bálában álltak a dedikált kötetek. „Olyan sok politikus és tudós távozott időközben az élők sorából, hogy nem győztük módosítani a protokoll-listát” – mesélte nevetve. – „Annyit vihet innen, amennyit csak akar.”
Végül komolyra fordítva a szót, elmondta, hogy a sorozat megjelenése mégiscsak hatalmas előrelépés. Joszif Sztálin uralmának utolsó éveiben ugyanis – a „kozmopolitizmus” elleni „harc” idején – úgy látszott, végleg befellegzett az egyetemes történetnek, mint önálló diszciplínának. A diktátor könyvtárában egymás mellett sorakoztak az iskolai történelemtankönyvek, tele obskúrus széljegyzetekkel. A valaha az Isztorik-marksziszt című folyóirat szerkesztőségében dolgozó Dalin emlékezete szerint Sztálin személyesen intézkedett még az 1930-as évek közepén, hogy az orosz–szovjet, illetve a világtörténeti anyag legalább kettő az egy arányban szerepeljen a diákok számára írt összefoglalókban. A Világtörténetet gondozó tudósoknak azonban később eszük ágában sem volt megfogadni a halott diktátor „ajánlásait”. Holott nem csak az SZKP XX. kongresszusa után antisztálinista felszólalásai miatt revizionistának kikiáltott Kedrov, a nemrég elhunyt neves másképp gondolkodó Geftyer vagy a híres értelmiségi család egyik sarja, az enciklopédikus tudású Sztruve jegyezte a Világtörténet köteteit. A sztálini „központi irányvonal” egykori nagyágyúi, Minc és Fracev éppen úgy jelen voltak a szerkesztőbizottság tanácskozásain. És az ő szavuk sokkal többet nyomott a latban.
Mindazonáltal, mai szemmel nézve, a sorozatnak legfeljebb csak historiográfiai értéke van. Lehetetlen végigolvasni egy-egy kötetet, a különböző stílusban írt fejezetek alig illeszkednek egymáshoz, és az okfejtés is az 1950-es évek erősen ideologizált keményvonalas argumentációjának meg az „olvadás” időszakának valamiféle hibridje. Mára viszont – ha nem is elejétől végig – az ortodoxia ékes bizonyítéka. Csak egy példa: a „népek tavasza” főszereplőit olyan kifejezésekkel értékelik a szerzők, mintha 1917-ben álltak volna a barikádok ellenkező oldalán. Ráadásul Nyikolaj Csernisevszkij magyarbarát naplófeljegyzéseinek majdnem annyi hely jut, mint a Paszkevics-féle magyarországi intervenció részleteinek.
Ma már tudjuk, hogy a Világtörténet köteteit – beleértve az ókorral foglalkozót is! – a „rendes” cenzorok után a szovjet pártközpont nemzetközi kapcsolataival foglalkozó csinovnyikok is kötelesek voltak töviről hegyire végigböngészni. A kézirat ezután „makett” néven, néhány tucat példányban elhagyhatta a nyomdát. Ebben a formában Kína, Csehszlovákia, az NDK, Jugoszlávia és Bulgária tudományos és politikai műhelyeibe is eljutott, mintegy előzetes véleményezésre. Budapestre nem: a magyar történészek az 1956-os „ellenforradalmi zendülés”, főleg pedig a még most, tíz éve után is mumusként emlegetett Petőfi-kör – szélesebb értelemben az eredendően bűnös értelmiség szerepe – miatt úgy, ahogy voltak, gyanúsnak számítottak. Ezért került annyi leegyszerűsített magyar vonatkozású rész, sőt súlyos tárgyi tévedés egy-egy kötetbe. Ezeket a magyar variánsból csupán részben sikerült kiiktatniuk a gyakran szükségtelenül szervilis kiadói szerkesztőknek.