Sebestyén János

Nyomtatóbarát változat

December 31-i rádióműsorom címe volt ez… akkor már ötödik éve készítettük az ún. beszélő-zenei műsorainkat, Faludi Rezsőnek, a Zenei Főosztály nyitásra mindig kész, és majd negyedszázadon át egységet, rendet tartó vezetőjének kezdeményezésére. A bizalom nagy volt, még ezt a 80 perces szilveszteri zenei „kabarét” is megengedték, nagy részét én követtem el, de dolgoztak bele mások is. Az öncenzúra vérünkké vált, a főnöki meghallgatás – akkor volt ilyen – leginkább a próza-zene arányt vagy más szakmai dolgot kifogásolt, többnyire igazsága volt… Dr. Kiss Kálmán elnökhelyettes lelkes támogatónk volt, „tartotta az ernyőt a műhelyek felé”… Ami azt jelentene, először őnála cseng a megrovó telefon „valahonnan”, és ez csak szűrve jut hozzánk, de ritkán történt ilyesmi, az élő-lehallgatások megelőzték a konfliktusokat.

1966 a rádiós zenei versenyek elindulásának éve, februárban kezdődik a zongoraverseny, a zsűri elnöke Kadosa Pál, a verseny nyertese (5, azaz ötezer forint) Kiss Gyula. Rendkívüli élmény Charles Münch rádiózenekari hangversenye, szinte naponta indulnak az új rádiósorozatok, a Liszt- és Erkel-díjakban immár rádiós művészek is részesülnek.

Ez is történt '66-ban… „Május. A Rádió két munkatársa – Sebestyén János és Földényi Ervin – 15 ezer kilométeres szovjet körutat tesz, hogy zenés városműsort készítsen Tbilisziről, Jerevánról, Bakuról, Taskentről és Szamarkandról…” így ír a krónika. A különc Földényi ideális utazópartner volt, hadifogságában ráragadt egy s más az orosz nyelvből, ez elegendő volt, különösen akkor, amikor az egyenként kétnapos tartózkodások megzavarták fejében a városok sorát, a végtelen pohárköszöntőkre mindig az előző város éltetésével válaszolt – ő meg ott tartott. Hajnali ötkor kelt, megfőzte a kávét, mire én 9 óra tájt magamhoz tértem, már megolvasztotta a „hajlíthatatlan és nem megolvadó” szovjet cukrot. A Szovjetunió abban az évben fedezte fel a keményvaluta jelentőségét a turizmusban. A jereváni szállodában az étteremben a sarokban állt egy asztal, rajta kaviár, whisky. A vendég odament, fizetett két dollárt a gyévuskának, vihette a kaviárt az asztalhoz, a pincér kivitte a konyhába, gyönyörűen, hagymával szervírozva hozta vissza. A whiskyvásárlást nem próbáltuk, a vodka jobbnak bizonyult, és minden város vendégszeretetéhez bőven hozzátartozott. Különös emberekkel találkoztunk – Baku karmestere, Nyazi így búcsúzott: ha írnak, a címzés NYAZI – BAKU. Ennyi elég. Taskentben még éltek a szálloda bejáratának őrzői, a ’17-ben odavetődött magyar internacionalisták, ott volt Weiss tanár úr (ki tudja, hogy került oda), a Konzervatórium zongoraprofesszora. Édesanyjának trafikja volt a Bajcsy-Zsilinszky úton…

Az öt város ötórányi műsort jelentett, és egy hatodikat, összefoglalót. Műsoridő volt bőven, főleg a távoli szovjet kultúra bemutatása számított hiánycikknek. Ollót kétszer használtunk „utókezelésre”, a Jereván melletti Esmiadzin kolostor húsvéti miséjén örömmel rögzítettem a mély, basszus dominanciájú gyönyörű kórust. Öncenzúrám semmi „klerikálist” nem érzett abban, hogy ebből két perc kerül a műsorba. Faludi „ravasz fiú vagy te…” felkiáltással kivágatta… a másik vágás tragikus vis major volt. A taskenti műsor ezzel a mondattál végződött: „A repülőgépről visszatekintek az alkonyba boruló városra. Taskent fényei lassan eltűnnek a sötétségben…* A műsor már készen volt, amikor adás előtt két nappal elementáris erejű földrengés sújtotta a vidéket, Taskent híres óvárosa teljesen elpusztult. „Mondtam, hogy ne felejtsd a kávéfőző konnektorját bekapcsolva a szállodában…” hívott fel a hírrel az örökösen élcelődő Földényi. Én meg máris indultam a stúdióba, öncenzúra indíttatású vágásra – a kor alkalmas volt arra, hogy mindent, az égvilágon mindent félre-és mellémagyarázzanak.

Ez is történt ’66-ban… Diplomácia? Húsz lépés távolság, főleg a nyugatiaktól. Dánokkal, svájciakkal már volt akkor is kapcsolatom… a rádióban különösen szigorúan vett bejelentési kötelezettséget nem vénem figyelembe: kis ország, kis veszély. Különben is, mint előadóművésznek, toleráltak több ilyesfajta „szabálysértést”. Jön azonban egy brit meghívás – Sir Alexander Morley volt a nagykövet, kiváló klarinétos, a Berkes Fúvósegyüttessel muzsikált, persze csak a rezidencián. Történt azonban, hogy 1966-ban zeneestet rendeztek vagy félszáz vendég számára. Vonós kamaraegyüttesük már volt, mind a rádiózenekar tagja, én voltam a pótmeghívott (a sorrend itt fontos), zongorázzak régi angol darabokat. Nos, ez már „mumus” jellegű meghívás volt, de zenei tartalma miatt nyugodtan bejelentettem a tényt a Külügyi Osztálynak. Megdöbbenésemre az elnöki titkár, maga Vészits Ferenc hívott fel azzal, hogy nagyon kérik, ne vegyek részt ezen az eseményen. Mivel Dél-Afrikában élő nagybátyámhoz sem utazhattam el soha, az ember hajlamos volt bizonyos kompromisszumokra a „hivatallal” – csakhogy itt egyéb muzsikusok is voltak, a rádiózenekar, tehát a Rádió tagjai, akiket nem tiltottak le. Ez a tény indított protestálásra, ami valóságos lavinát kezdett görgetni. A helyzet fonákságát látva az elnökség is kérdéseket intézett a Küm.-höz, és nagyjából a következő derült ki: a Küm. éppen „pikkelt” a britekre, az én engedély-kérésemből jöttek rá (a többiek nem kértek ilyet), hogy egy népes soirée lesz, a nagyobb létszámú estekről tudniuk kellett volna – így hát valamely külügyér az én személyemet választotta ki „revansnak”…

Elég mulyák voltak, nélkülem is lement volna a hangverseny. De az elnökséget bosszantotta ez a részrehajlás. Miniszterhelyettesig vitték az ügyet (48 óra alatt), aki megadta az engedélyt. Néhány nappal később dr. Hárs István elnökhelyettes magához hívott és biztosított, hogy ez nem személyem ellen irányult, és mindig támogatják művészi pályámat is – ebben sosem csalódtam.

Az „állami titkot” – pedig minő kicsinyes ügy – kiszivárogtattam 1968-ban a már nyugdíjban lévő Sir Morleynak, midőn meglátogattam Londonban. A szomorú pontosság kedvéért: a kiváló diplomata-muzsikus röviddel később elhunyt, néhány esztendővel később felesége és leánya a török DC 10-es Párizs közelében történt katasztrófájánál vesztette életét, lezárván egyben a családfát…

Hát ilyesmi is történt ’66-ban… de ha már repülőszerencsétlenséget említek, számunkra novemberben történt a tragédia: barátom, helyettesem a zenei rendezőknél, a végtelenül kedves és tehetséges mérnök-muzsikus, a 33 esztendős Járfás Tamás Prágába indult egy konferenciára. A TABSO IL-18-as gépe Pozsony mellett a hegybe repült. A vizsgálati jegyzőkönyvek nem tudtak semmi bizonyosat kideríteni. Sok bolgár és cseh művész is elpusztult a novemberi erdőben. Indulás előtt Tamás felszaladt hozzám, borongós volt az ég, ő meg rosszkedvű. „Felhők felett mindig süt a nap” – kiáltottam utána.

31 esztendő óta, ha repülőre szállok – ez a banális, bár igaz gondolat jár az eszemben.

• Beszélő évek – 1966