(Pelle János: Az utolsó vérvádak Magyarországon, Budapest, 1996)
Két igen különböző felfogású és mentalitású kutató mélyedt el századvégünk Magyarországán a vérvád-jelenségkör kutatásában. A recenzens igen hasznosnak véli e két felfogás együttes jelenlétét, és sajnálatosnak egy harmadik hiányát.
Pelle János és Kende Tamás egy közös pontból két ellentétes irányba halad. A recenzens örvendene, ha akadna e közös pontnak kikezdője, de nem akad. Tudniillik annak az állításnak, hogy a vérvádak mögött ősi, örök, állandó antropológiai tényezők állnak. A vérvád lehetősége folyamatos. A vérvád mint előítélet „egy antropológiailag konstans démoni koncepció, amely más és más alakban, de valószínűleg mindenütt felbukkan, ahol legalább két szignifikánsan különböző emberi közösség él egymás mellett.” Így fogalmaz Kende. „A vérvádakban ősi motívumok húzódnak meg, s ennek mélyén is meg kell állapítanunk azt az örök gyűlöletet, amely valójában nincs időhöz és helyhez kötve, de kifejezésre juttatja azokat az egészen primitív ősi félelmeket, melyek különösen az egyszerű emberek lelkét szállják meg.” Idézi Pelle Székely Bélát, az Argentínába bujdosott hajdani magyar lélekbúvárt.
Kende szerint az előítélet folyamatosságának, a vérvád latenciájának kimutatásával foglalatoskodni merőben fölösleges és érdektelen tevékenység, hiszen ez a folyamatosság ismert és természetes. A jelenségkör kutatása onnantól érdekes, ahol a vérvád lehetőségéből, hangulatából konkrét vérvád-eset lesz. Az az igazán izgalmas és tanulságos, hogy a latens előítéletet mi és hogyan aktivizálja.
Pelle János kutatásait viszont éppen az motiválja, hogy a vérvádnak ez a folyamatos latenciája, a zsidóüldözések antropológiai alapja elhomályosult, kikerült vagy be sem került az értelmiségi köztudatba, egészében vagy részleteiben ismeretlen maradt, elfelejtődött vagy fel sem ismerődött számos vérvád-eset, s mindennek következtében megszűnt a veszélyérzet folyamatossága, miközben a veszély folyamatossága fennmaradt. Pelle számára ezért fontos minden apró jel, mi több minden apró jel kinagyítása és a vérvád jelenségkörébe való elhelyezése, ami jelzi a nagyon szélesen értelmezett, a zsidóellenes vádak nagy részére ráértett vérvád iránti fogadókészséget.
Az első felfogás elfogadhatatlan annak a számára, akit a vérvád-kutatás közvetlen vészjelző funkciója mozgat, a második felfogás elfogadhatatlan annak a számára, aki pontosan körülhatárolt jelenségkört pontosan körülhatárolt fogalmakkal kíván elemezni. Az egyik ezért időben, térben távolabbi példákhoz húz, amelyeket az itt és most „torzítása” nem ér el, a másik számára éppen ellenkezőleg, a példák súlya a térbeli, időbeli közelséggel nő.
A fentiekből adódik, hogy Kende azt hangsúlyozza: vérvád bármilyen közösség ellen irányulhat, s nem mélyül el annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy a zsidóság miért olyannyira kitüntetett, a mi századunkban szinte kizárólagos célpontja a vérvádnak; Pelle viszont a vérvádat kizárólag zsidóellenes jelenségként tárgyalja.
Pelle törekvéséből és az őt vezérlő indulatból rendkívül gazdag és termékeny zűrzavar következik. A könyv 336 oldala nagyon sűrű és izgalmas történelmi-szociográfiai anyagot hordoz, hatalmas föltáró szenvedélyt igazol, és a rendező higgadtság hiányát mutatja. Valóban elfelejtett, sosem ismert, rejtett tények tömegét szántja ki a szerző a múltból, annak legnehezebben feltörhető rétegéből, egy-egy félsornyi adalékért, hiányzó láncszemért, utalásért átbogarászva eldugott lapok súlyos évfolyamait, vidéki levéltárak vaskos dossziéit.
A kötet nagy erőssége az események hátterének kidolgozása, a közegábrázolás, az indulatok robbanásig vezető ívének rekonstruálása.
Pelle számos helyszínt, számos eseményt mutat be, amelyről még a témában tájékozottabb olvasó sem hallott soha. A könyv egyik csúcspontja mégis az egyik legismertebb eset, az 1946-os miskolci pogrom dramaturgiájának feltárása, a politikai rendőrség tudatos pogromszervező aktivitásának bizonyítása. Pelle leírásának meggyőző ereje és drámai ereje messze felülmúlja a (Vitézy László rendezte) dokumentumfilmét, noha a könyv az események tanúinak és szereplőinek arca, szeme és hangja helyett csak a szövegükkel dolgozhat.
Az olvasó remekbe szabott várostörténeti, szociográfiai miniatúrákat talál Makóról, Miskolcról, Hajdúnánásról, Csahojról stb. Néhol sokkal érdekesebb a történeti-szociográfiai háttér, mint maga az esemény, amelynek leírását szolgálja. Különösen szép a mátészalkai „zsidó főutca” leírása, a mátészalkai zsidóság társadalmi elszigetelődésének levezetése.
A könyv végére az olvasó feltöltődik élményanyaggal és bizonytalansággal. Nagyon sokat megtud arról, hogy mi minden kapcsolható össze a vérváddal, és nagyon bizonytalan lesz abban, hogy egyáltalán mi a vérvád, és mi nem az.
Miközben a könyv szándéka a veszély folyamatosságának igazolása, szándéktalanul azt igazolja, hogy a legelszántabb kutató sem tudja harminc évnél közelebbre hozni az utolsó magyarországi vérvádszerű eseményt, de odáig is csak erőltetéssel.
Azzal a bizonytalan érzéssel csukhatjuk be a könyvet, hogy az ördög ugyan nem alszik, de azért nincs is ébren.
- Kultúra [6]