Németh Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nemrég megjelent Háló című könyved szerint az álmok és az emlékek mindenestül egy korábbi Magyarországhoz kötnek. Annak nyoma, hogy nem itt álmodtad őket, alig, szinte egyáltalán nem látszik. Hogyan lehetséges ilyen termékenyen fenntartani a diktatúra-tudatot?

Először is nem tizenhat éves koromban hagytam el az országot, hanem huszonhét évesen. Ennyi idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a hétköznapi diktatúra életem minden részében kitörölhetetlen nyomokat hagyjon. Juhász Gyula írja, kellemesebb szövegösszefüggésben, hogy „benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben…” Ahogy neki Anna, úgy nekem a diktatúra. Én sem tudom átugrani a saját árnyékomat. Soha nem azzal a szándékkal ülök le írni, hogy akkor most felidézem a múlt hangulatait, avagy bekapcsolom a „diktatúra-tudatomat”. Úgy látszik azonban, hogy akárhonnan indulok, mindig ugyanoda jutok vissza, legalább is bizonyos szempontból. Ennek persze igencsak nyomós okai voltak, vannak. És nem csak az a bizonyos „rendszer”. Nekem nemcsak az akkori rendszerrel voltak alapvető problémáim, hanem magával a társadalommal is. Nem éreztem gyűlöletet, csak megvetést. És nem csak egy kádárjánosi figurával szemben. Hanem ha például a metrón utaztam és körülnéztem. Talán finnyás természetem van. De szinte folyamatosan undorodtam. Ez, úgy látszik, még mindig tart.

A kézirat korábbi változatát olvasva az volt az érzésem, hogy ha valaki a kilencvenes évek Magyarországára jellemző olvasói tudattal veszi kézbe a könyvet, úgy fogja érzékelni, hogy valamiféle előttes állapot nyelvében maradt a könyved. Amikor elmentél, éppen akkor zajlott le a magyar irodalom köznyelvében egy meglehetősen radikális változás, amely azóta természetesnek látszik. Ez a könyv azonban, legalább is az én számomra, elég erőteljesen rákérdez erre a fordulatra. Nem akarom hozsannává stilizálni az akkori kritikai megjegyzéseimet, de újraolvasva most ez sokkal komolyabb kérdésként vetődik föl. Ez a könyv nem ismeri az iróniát, ismeri a pátoszt, vannak katartikus pillanatai, sőt egyenesen törekszik rá, hogy legyenek. És mint nyelvi tény erősen szembenáll azzal a közeggel, ami körülveszi. Mennyire érzékelted azt, hogy létrejött ez a feszültség? Mennyire ismered, mennyire érdekel egyáltalán, hogy mi veszi körül ezt a könyvet Magyarországon?

Amire utalsz, nyilvánvaló. Könyvem azonban nem valamiféle előttes, hanem az ittenitől eltérő állapot nyelvében íródott. Pontosan érzékeltem ezt írás közben, és érzékelem ma is. De feszültség nélkül. Először is nem ismerem különösebben azt az irodalmi közeget, amely körülvesz. Így azt sem tudom megállapítani, hogy valóban szemben áll-e hangvételem ezzel a közeggel, vagy sem. Hogy úgy mondjam, csupán külsősként veszek részt, már amennyire részt veszek, a magyar irodalomban, irodalmi életben. 1982 legelején hagytam el az országot, és 1990-ben merült föl bennem először nem a visszatérés, csupán a hazalátogatás gondolata. Aztán még négy évig gondolkodtam, és most vagyok itt negyedszer 1994 óta. Mégsem mondhatom, hogy kiszakadtam az irodalmi életből, mert sohasem voltam benne. Kétségtelen, hogy már 1982 előtt megkezdődött Esterházyval az az alapvető hangvételváltás, amely aztán kiterjedt az irodalom nagy részére. Nem utolsósorban azért, mert rengetegen úgy gondolták, hogy most mindenkinek esterházyul kell írnia. Ez azonban csak keveseknek sikerült. A nyolcvanas években úgy éreztem, mintha a magyar irodalomban kialakult volna egy kötelező hangvétel, és másképpen nem illik megszólalni. Nádas, Konrád vagy Krasznahorkai stb. példája nem gyengítette ilyen irányú érzéseimet. Ez azonban engem se nem zavart, se nem befolyásolt. Sohasem úgy ültem le az íróasztalhoz, hogy akkor én most ezzel a közeggel szemben fogok írni. Ők úgy írnak, én így írok, és ebben semmiféle szembenállást nem éreztem. Csupán párhuzamos stratégiákról beszélhetünk.

Életrajzodat, úgynevezett politikai múltadat ismerve elég természetesen adódik az a kérdés, hogy 1989-ben mit gondoltál arról, ami Magyarországon történt. Elég logikus következmény lett volna, hogy hazajössz, és valamilyen módon részt veszel az eseményekben. Gondolom, hívtak is.

Előre kell bocsátanom, hogy soha nem gondoltam, hogy az én életemben összeroppanhat az akkori rendszer. Noha voltak előjelek. 1988–89-ben Irodalmi Levelek címmel egy szépirodalmi füzetsorozatot szerkesztettünk és terjesztettünk Budapesten és Kölnben. Megjelent a sorozatban Szász Béla kötetecskéje is, politikai szempontból ártalmatlan novellákkal. Szinte egy napon történt, hogy üzenetet kaptam Magyarországról, miszerint egy házkutatás során elkobozták valamennyi példányt Budapesten, és hívott fel valaki a Petőfi Irodalmi Múzeumból, hogy küldjek nekik mutatványszámot. A szegény telefonálónak igencsak nyeglén válaszoltam, mert azt mondtam neki, menjen be Deák Ferenc térre, talál ott rögtön ötszázat. Soha nem hittem, hogy ez a rendszer reformálható. Mindig úgy gondoltam, hogy csak radikális úton, tehát erőszakkal lehet eltávolítani. Lehet, hogy nem is tévedtem akkorát, hiszen az akkori rendszer részben mind a mai napig itt van. Igaz, távolodóban. Ugyanakkor nem döbbentem meg 1989–90-ben, amikor megtörtént a változás. A leglátványosabban Berlinben. A többi inkább palotaforradalomszerűen zajlott le. Nyolcvankettőben úgy éreztem és úgy gondoltam, soha az életben nem jövök vissza Magyarországra. Soha nem vertem nagydobra, nem tettem látványos fogadalmakat, de tudtam, amíg Magyarországon kommunista hatalom és orosz megszállás van, képtelenség számomra a visszatérés. Nem elsősorban politikai okokból, hanem talán úgy mondhatnám, esztétikai okokból. És mivel életemben nem bíztam a rendszerváltozásban, magamban leszámoltam a visszatérés gondolatával. Nyolcvankilenc aztán alapvetően megrendítette személyes koncepciómat. Miért nem jöttem vissza 1989-ben, mondjuk úgy, hogy „aratni”? Ennek több oka volt. Az egyik: pontosan tudtam, hogy nincs olyan, hogy hétfőn diktatúra, kedden demokrácia. Még optimális esetben is nemzedékek kellenek az alapvető társadalmi átalakuláshoz. Ennek egyik legfontosabb feltétele: szembesülés a múlttal. Ez viszont nem igazán az az ország, ahol a múltat alaposan föl szokták dolgozni. Láthattuk ezt a második világháború után is. Gyanítottam, ugyanígy lesz nyolcvankilenc után is. A hagyományok szerint dobunk egy kis homokot a szarra. Csak megfeledkeznek arról, hogy itt nem szarról van szó, hanem rádioaktív hulladékról. Dobhatunk rá száz méter homokot is, a méreg mindenen keresztülsugároz. A kádárizmus szerintem a magyar történelem egyik legkártékonyabb rendszere volt, mert olyan módon tette tönkre, és itt most nagyon patetikus kifejezéseket kell használnom, a nép lelkületét, erkölcsi és szellemi állapotát, satöbbi-satöbbi, és nem bunkósbottal, hanem egy roppantul kifinomult manipulációval, hogy az példa nélküli. Persze, volt ehhez egy készséges partner, az a puhatestű értelmiség, amelyik ezt az egészet, nem vígan és dalolva, de – talán még rosszabb – leeresztett redőny mögött acsarkodva, végigcsinálta.

Az első, közvetlen hívást Nagy Imre temetésére kaptam. Én nem éreztem úgy, hogy pont ez az esemény, amire nekem föltétlenül haza kell jönnöm. Természetesen átéreztem a jelkép jelentőségét, de nem sok közöm volt Pozsgay Imréhez, Németh… hogy hívják? Szóval, akik ott álltak a koporsó mellett…

Miklós.

Igen, Németh Miklóshoz meg a többiekhez. És úgy éreztem, hogy Nagy Imréhez sincs igazán sok közöm. Legföljebb az ismeretlen forradalmár koporsója mellé állhattam volna oda, de 1989-ben már ahhoz sem volt sok kedvem.

Ki hívott?

Az SZDSZ köréből jöttek jelzések, hogy esetleg ideje lenne hazajönnöm. Itt volt azonban egy félreértés. Én nem azért foglalkoztam Magyarországon politikával, mert annyira vonzott a politika, vagy politikai ambícióim lettek volna. A cselekvő politizálás számomra erkölcsi szempontból túlélési technika volt. Amikor elmentem innen, nyilvánvaló volt, hogy nem foglalkozom tovább politikával, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Aachenből vagy Kölnből adjak tanácsokat. Ha annyira izgatott volna a magyar politikai helyzet, akkor felültem volna a vonatra és kiszálltam volna a Keleti pályaudvaron.

Azért voltak néhányan, akiknek a gyomra nem bírta a rendszert, és mégsem kezdtek politizálni. Nem föltétlenül félelemből, hanem…

…alkati okokból. Én pedig nyilván alkati okokból éreztem úgy, hogy nekem politizálnom kell.

Ha azt mondod, hogy elsősorban erkölcsi okaid voltak, akkor ezek szerint a távozásodat komoly erkölcsi dilemma előzte meg. Föl kellett függesztened valamit, amit addig kötelességednek éreztél. Nem?

Nem. Mert ehhez a helyhez kötődött. Bennem nem voltak honmegváltó indulatok. Az okok annyiban erkölcsiek, hogy úgy gondoltam, ha nem tetszik valami, vagy kussolok, vagy megpróbálok tenni ellene.

Ebből szabadságoltad magad nyolcvankettőben. És nyolcvankilencben sem érezted, hogy most újra dolgod volna?

Nem. Mondtam is Solt Ottiliának, hogy minek jöjjek haza. Hiányzik egy ellenzék? Számomra elég nyilvánvaló volt, hogy ha visszajövök, akkor előbb-utóbb az SZDSZ-nek leszek az ellenzéke. Bennem nem volt hatalomvágy, másrészt tudtam, hogy kikkel kellene együtt dolgoznom (nevet), és hogy milyen légkörben.

Hát, az bizony elég mulatságos.

Fölnyitottam az újságot, és láttam, hogy az, aki Dalos György kifejezésével élve, a meleg szarig benyalt Kádárnak, az most nyilván a rózsafüzért morzsolja reggeltől estig. Ez megint olyan indulatokat váltott ki belőlem, amelyek nem az én indulataim. Úgy éreztem, nekem nem az a dolgom, hogy szervezkedjem, politizáljak, hanem az írás. De mind a mai napig nem bántam meg azokat az éveket. Az én egyetemem az volt, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhattam. Amit én azokban az években tanultam, erkölcsi szempontból, emberileg és szakmailag is, kilencvenöt százalékban ezektől az emberektől tanultam, mert ott ültem a körükben és hallgattam őket.

Mondjunk neveket.

Nagy András, Solt Ottilia, Petri György, Kenedi János, Szabó Miklós, Bence György, Kis János, Csalog Zsolt, Földvári Tamás és Zsille Zoltán. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy hallgathattam őket. És ők azt a luxust, hogy mégiscsak beszélhettek. A hetvenes évek végén már voltak pillanatok, amelyekben felvillant valamiféle hatalmi harc esélye, de ezek nekem nevetségesek voltak, mert egyértelműnek látszott, hogy úgysem éri meg senki sem a rendszer végét. Különösnek éreztem, hogy az ellenzékiek többsége reformista volt, én meg annyira radikális, hogy ha akkor lehetőség lett volna terrorizmusra, teljesen nyilvánvaló, hogy terrorista lettem volna. Egy időben teljesen konkrét elképzeléseim voltak, hogy mit lehetne csinálni.

Egyszer a Budapest Szálló parkolójában beszélgettünk Földvári Tamással. Azt kérdezte tőlem, hogy ha lehetőségem lenne fegyverrel harcolni az oroszok ellen, megtenném-e. És én habozás nélkül rávágtam, hogy igen. Amikor tíz évvel később visszaemlékeztem erre a beszélgetésre, megrettentem. Részben a válasz értelmetlensége miatt, részben pedig azért, hogy ennyire radikálisan gondolkodtam. A legszívesebben fölállítottam volna egy géppuskafészket a Moszkva tér fölött, és lekaszaboltam volna a tömeget. Teljesen őszintén mondom.

Emlékszem…

Ahogy erre visszagondolok, rémisztő.

Nem komikus?

Komikusnak nem komikus. Legfeljebb, mint Konrad Lorenznek a kacsák viselkedése. Meg az okok érdekesek a számomra. Például mikor történt meg a váltás a passzív utálkozásból a radikalizmusba? Sok idevágó történetet tudnék mesélni. Egyet azért elmondok. Hetvenhárom vagy hetvennégy március tizenötödikén, már a nagy balhés évek után. Tudod, van ott egy mélyített térség, a Petőfi szobornál, valami római kori feltárás. Ott ültem barátaimmal, mellettünk tizenöt-tizenhat éves fiúk meg lányok. És rengeteg civil rendőr. Mihozzánk nem jött oda senki, de azokhoz a fiatalokhoz igen. Odament egy rendőr az egyik gyerekhez, és az valószínűleg kicsit lassabban nyúlt a személyijéért, mint a rendőr szerint kellett volna. Abban a pillanatban, durr egy pofon. És akkor azt mondtam Fazekas György barátomnak, aki azóta már Ottawában él, hogy Gyurikám, azok, akik itt pofoznak, nekünk dolgoznak. Mert az a srác, aki tizenhat éves korában azért kap pofont egy kápótól, mert túl lassan nyúlt a farzsebe felé, az már soha nem lesz az ő emberük. Az ilyen élmények nyilván megerősítették az utálatomat, ha esetleg kétségeim voltak… Bár nem nagyon lehettek, mert minden vasárnap azt hallgattam apámtól az ebédnél, miközben Petőfi Nagykárolyban című versét szavalja, hogy „Ha már kutyákká aljasodtatok: / Miért nem jártok négykézláb”. És úgy ordított, hogy majdnem összeomlott a húszméteres asztal. Gyerekként nem nagyon értettem, miért szavalja mindig ezt a verset, de valami azért megmaradt belőle… (nevet) Apám soha az életemben nem nevelt rendszerellenességre. Amikor beírták az ellenőrzőmbe, hogy akarja-e, hogy a fia úttörő legyen, akkor se mondott semmit. Megkérdezte, akarom-e. Azt mondtam, igen. Erre aláírta. Igaz, hogy a huszadik oldalon is árkot vésett a golyóstoll hegye. De nem mondta még csak azt sem, hogy gondoljam meg. Aztán szerencsésen kizártak, két hét után. Elfelejtettem fölvenni a nyakkendőmet, vagy mittudomén.

Menjünk vissza nyolcvankettőbe. Radikális döntés. Nemcsak a helyet hagyod el, ahol addig éltél, hanem az életformát is. Nem éreztél vákuumot magad körül?

Tulajdonképpen nem a döntés maga volt annyira radikális, hanem az én személyes helyzetem. Nem is beszélnék döntésről, mert valójában nem volt választási lehetőségem. Tudtam, hogy a maradás számomra a teljes szellemi-lelki-idegi ellehetetlenülést jelentené. Nem voltak soha mártírhajlamaim. Az egyetlen kivezető út, legalábbis nekem, Hegyeshalmon keresztül vezetett. Feleségemmel előkészített terepre mentünk ki, így például nem kellett a sokak számára igencsak kellemetlen lágeréletet élnünk. Természetesen nekünk is végig kellett csinálnunk néhány procedúrát. Ezek során megtudhattam, hogy az amerikai és a német elhárítás pont olyan, mint a magyar. A „szervek” működése, hangvétele, stílusa teljesen egyforma, csak a felségjeleket kellene megcserélni komolyabb fordulatok idején. Utána egy ideig nyelvet tanultunk, mert mint igazi magyar értelmiségiek, egyetlen nyelvet sem beszéltünk a magyaron kívül. De a feleségem grafikus és festő, ezért elég gyorsan talált munkát. Aztán Dalos György jóvoltából kapcsolatba kerültem a Deutschlandfunk magyar szerkesztőségével. Négy-öt évig rádióztam, külső munkatársként.

És a képzőművészet?

1987-ben megalakítottuk a Verlag Irodalmi Levelek nevezetű kiadót. Valamiféle olvadás volt érzékelhető, úgy éreztem, hogy talán létre lehet hozni egy olyan szépirodalmi fórumot, amelyet Budapesten és Németországban szerkesztenek. Olyan dolgokat szerettünk volna kiadni, amelyek a személy elleni cenzúra miatt nem jelenhettek meg Magyarországon. Kiadtuk Konrádot, Szász Bélát, Csalog Zsolt novelláit, Szőcs Géza egy kötetét. Éppen Petri-kötetet terveztünk, amikor leállítottam a füzetsorozatot. Elegem volt magyarországi partnereim megbízhatatlanságából. Most nem a budapesti szerkesztőkre, Petri Györgyre és Tóth Gábor Ákosra gondolok. Közben folyamatosan írtam, és egy gondolati folyamat eredményeképp eljutottam odáig, hogy úgy éreztem, minden további leírt szóval korábbi szavaim hitelét veszem el, vagyis minden szó árulás önmagammal szemben. Az ilyen helyzeteket, állapotokat nevezik, ha jól tudom, írói válságnak. Lementem a két emelettel lejjebb lévő műterembe, behúztam a sötétítőfüggönyöket, és elüldögéltem néhány hétig a fűtetlen helyiségben. Tél volt, egy méregzöld síruhában ücsörögtem, és szoktattam magam a gondolathoz, hogy újabb árulással kell együtt élnem, mert tudtam, az elhallgatás számomra fizikai megszűnés, és sejtettem, hogy az elhallgatás mindazok után, amin keresztülmentem, pusztán póz. Az egyetlen hiteles magatartás az lehetett volna, ha már eleve nem szólalok meg. Depressziómat fokozta, hogy nemrégen fejeztem be egy hosszabb kéziratot, és a szöveget egy újabb óriási kudarcnak éreztem. Már ebben a szövegben elkezdtem írni a szellemi nekrofíliáról. Arról, hogy az ember állandóan szembesül bizonyos kérdésekkel, és ezeket sohasem válaszolhatja meg. És nemcsak ilyen kérdésekkel szembesülünk, hanem azzal a banális ténnyel is, hogy alapvető kérdéseket meg sem tudunk fogalmazni. Mégis mindennap odaülök az íróasztalhoz, és üzekedni kezdek a nyelvvel. Úgy, hogy pontosan tudom, hogy a nyelv meddő. Ezért éreztem úgy, hogy az írás a nekrofíliának egy válfaja. Így született meg a szellemi nekrofília gondolata. Amikor följöttem a műteremből, elkezdtem ironizálni. Aki ironizál, az valószínűleg élni akar. Megalapítottam a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie elnevezésű pszeudotársaságot. Eleinte irodalmi projektnek tekintettem, oldalakat írtam erről, aztán mindig lehúztam belőle ezt-azt, végül maradt egy definíció, amelyre németül nem emlékszem pontosan, magyarra pedig soha nem fordítottam le, úgyhogy most nem fogom idézni. Ehhez különböző szövegeket írtam, bizonyos dolgokat véresen komolyan gondolva, másokat karikírozva, parodizálva. Ezeket a szövegeket azzal adtam oda az embereknek, hogy kezdjenek vele, amit akarnak, nem fűztem hozzá magyarázatot. Ezerkilencszázhetvennyolc és nyolcvannyolc között érdekes párhuzam fedezhető föl az életemben. Ahogy ezerkilencszázhetvennyolcban egy szellemi-érzelmi vákuumból léptem át a demokratikus ellenzék körébe, hasonlóképpen találtam rá tíz évvel később azokra a művészekre, akik lényegesen befolyásolták további gondolkodásomat. Vákuumélményemet nem a „hontalanság” érzése táplálta. Egyrészt soha nem voltam annyira „hontalan”, mint éppen Magyarországon, másrészt én született „hontalan” vagyok, és ezt az állapotot avagy életérzést, ha civilizált környezetben jelenik meg, kifejezetten termékeny állapotnak tartom. A vákuumélmény alapja tehát nem az emigráció volt, hanem az, hogy a nyolcvanas évek vége felé úgy éreztem, alig történik valami érdekes a német irodalomban, inspirációt tehát innét nemigen remélhettem. Viszont a művészeti életben rengeteg olyan dolgot láttam, ami borzasztóan izgatott. Megismerkedtem a Robert Wilson-féle színházzal, Pina Bausch táncszínházával, Hermann Nitsch-csel, Boris Nieslonyval és egy sereg rendkívül mozgékony szellemiségű művésszel. Magyarország után meglepett, milyen fantasztikusan intelligensek és műveltek ezek az emberek. Nekem mindig piócatermészetem volt, kerestem a nálam jóval okosabb emberek társaságát, aztán, ha teleszívtam magam, leváltam. Szellemi életem egyik nagy szerencséje volt, hogy rátaláltam a tevékeny magyar ellenzék maroknyi csoportjára hetvenhét-hetvennyolcban. Ugyanilyen szerencsés találkozás volt, amikor tíz évvel később, közvetve vagy közvetlenül kapcsolatba kerülhettem az előbb említett művészekkel. Tőlük egy teljesen új szemléletmódot tanulhattam. Így a Humane Gesellschaft nem egy irodalmi, hanem egy művészeti projektté vált, a Verlag Irodalmi Levelekből pedig Verlag IL lett. Multimediális kiadóvá alakultunk, és különböző művészeti edíciókat adunk ki. A hőskorban úgynevezett Bizarrekabineteket építettünk. Meghívtunk művészeket, hogy rendezzenek be egy körülbelül hatvan négyzetméteres teret. Ezeknek az eseményeknek, egyelőre csak vázlatos, dokumentációja megtalálható a budapesti Artpool gyűjteményben. Több rendezvényről videó készült, a Bizarre Christmas címűt vetítették az Artpoolban is. A következő lépés az ASA-European nevű művészeti egyesület megalapítása volt, Boris Nieslonyval. Elsősorban performansz-rendezvényeket szervezünk, illetve ilyeneken veszünk részt. A nyolcvanas évek végén megismerkedtem Tót Endrével, aki szerintem a negyvenöt utáni magyar művészet egyik legfontosabb alakja. Az ő szellemisége, magatartása és egyénisége közvetlenül hatott rám. Az én „tevékenységem-a-művészet-terén” kiegészítő sport. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy egy írónak napi huszonnégy órában írnia kell, minden egyéb időpocsékolás. Valójában azonban úgy működtem, mint a dömsödi almáskertünkben permetezéshez használt gödör. A Dunából kapta a vizet. Amikor megtelt, kiszivattyúztuk, aztán várni kellett egy ideig, míg újra tele nem lett. Nagyjából így működött az én „írói vénám” is. Ha kiürült, szörnyen éreztem magam. Állandó depresszió, hisztérikusság. Alig akadt néhány tevékenység, ami meg tudott ettől szabadítani. A futball volt az egyik, de szétment a térdem, abba kellett hagynom. A művészeti tevékenység a nyolcvanas évek végén életmentő volt a számomra. Az időleges írásképtelenséget most már viszonylag higgadtan tűrtem. Beköltöztem például a fotólaborba, és nyugodtan dolgoztam. Tudtam, telik az árok. És találkozásaim az említett művészekkel közvetlenül inspirálták író-énemet. Az erős és folyamatos művészeti hatásoktól sem lettem képzőművész, ugyanazt csinálom, mint tavaly, vagy tíz éve, vagy hetvennyolcban. Írok. Másképpen fogalmazva, búvárkodom. Tehát változó módszerekkel, változó élet- és túlélési technikákkal próbálom a merülés határait. Mindig megpróbálok egyre mélyebbre és mélyebbre merülni, de a visszatérés, a fölbukkanás, a folytatás vágyával és igényével. Patetikusan fogalmazva: az írás egy szélsőséges fizikai és szellemi állapot peremére kényszerít, de csakis ezen a keskeny sávon vagyok képes írni. Ugyanakkor kettős félelem munkálkodik bennem. Egyrészt, hogy a visszatérés igénye megakadályoz abban, hogy elég mélyre merüljek, másrészt, ha túl sokat kockáztatok, véglegesen lent maradhatok. Az álomtechnikákkal való kísérletezés közben hasonló tapasztalatokat szereztem.

Háló című könyved – az én számomra legalábbis – négy, jól meghatározható tudatréteget présel egymásra: az álmokét, az emlékezését, az idézetekét és az éberálmokét. Ma rendkívül divatos, hogy ne mondjam kötelező a szerzőről elfelejtkezni, úgy gondolom, esetedben nem lehetséges, ez egy csökötten realista könyv, a beszélő és Farkas Péter ugyanaz a személy. Mit gondolsz erről?

Én is azt hiszem, hogy a Háló alapvetően realista könyv, annak ellenére, hogy az álmok és az éberálmok valóban fontos szerepet játszanak, nemcsak ebben a könyvben, hanem az életemben is. Az álomlét éppen olyan fontos az életemben, mint a hagyományos értelemben vett, „konkrét” létezés. Néhány évvel ezelőtt, eléggé fáradságos módon, elsajátítottam annak a technikáját, hogyan emlékezzem vissza rendszeresen az álmaimra, hogyan lehet generálni az úgynevezett lucid álmot. Ez egy köztes állapot a klasszikus álom és az ébrenlét mezsgyéjén, amelyben az embernek még az a lehetősége is megmarad, hogy esetleg beleavatkozzon az álom alakulásába. Többek között ilyen jellegű, látott élményeimről és tapasztalataimról számolok be a Hálóban. Egy helyütt az áll a szövegben, hogy csak azt írom, amit látok. Ez nem költői nagyotmondás, hanem ténymegállapítás. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy az álom-álomlét nem különösként, hanem az egységes lét adott pillanatban jobban előtérbe kerülő, erőteljesebben láthatóvá váló természetes rétegeként jelenik meg a könyvben. És éppen így az életemben.

Amikor az álomleírásokat olvasom, az az érzésem, hogy nem dolgozod meg őket, nem egy lehetséges mű alapanyagának tekinted őket, hanem meglehetős tisztelettel bánsz velük, a lehető leghűbb lejegyzésükre törekszel.

Eredetileg valóban erre törekedtem. Hamarosan azonban be kellett látnom, hogy az álomnak csak egyetlen eredeti avagy hamisítatlan formája létezik, ez viszont elbomlik magával az álommal együtt. Az eredeti álmok hamisításmentes közvetítését csak úgy lehetne megoldani, ha közvetlenül az agyhoz kapcsolhatnék valami érzékelőt, s ez játszaná át avagy „szkennelné be” az álmokat a könyvbe. Amint emlékezni kezdek, az álmon kívül – mert az álomban is létezik egy roppantul érdekesen működő, belső álomemlékezet – megkezdődik a hamisítás, amely minden további eszköz, például leírás beiktatásával fokozódik. Tehát rájöttem, hogy képtelenség megmutatnom az álmok eredeti formáját, és ettől kezdve eléggé gátlástalanul belenyúltam a most már pusztán nyersanyagként kezelt képekbe, élményekbe. Nem mindig, de az esetek többségében. Valójában örülök neki, ha ez nem föltűnő, mert ez talán azt jelenti, hogy az anyagot nem a természete ellen dolgoztam meg.

Mennyi idő alatt született meg a kézirat, amelyből kimetszetted ezt a könyvet?

Kilencven legelején kezdtem írni, és kilencvennégy végén hagytam abba. Ezt a kétszáz oldalt egy körülbelül hatszáz oldalas szövegmasszából válogattam össze. Az eredeti kézirat igen tömény, nehezen fogyasztható. A Háló összeválogatásakor szerettem volna egy olvasmányos anyagot készíteni.

A Háló sokféleképpen értelmezhető cím, most arról a jelentéséről szeretnélek kérdezni, amely a mű nem-lineáris szerkezetére utal. Mintha barangolni lehetne benne, mintha nem kényszerítené rám a lineáris olvasatot. Pedig, mielőtt elmentél, rendes, fiktív és lineáris történeteket írtál, volt elejük, végük, és a hősök, ha jól emlékszem, komoly jellemfejlődésen mentek keresztül…

Igen.

Számítógéppel is dolgozol, és ha jól tudom, jelenleg, Gólem címmel, hypertextben megjelenő projektet készítesz. Jól érzékelem-e, hogy a Háló esetében kényszerű a könyvforma?

Nem gondolod jól. A Háló cím 1997-ben kissé félrevezető, mert könnyen beugrik mögé a világháló vagy a számítógépes háló fogalma. A szöveg első címe Napra nap volt. Eredetileg ugyanis napról-napra, szekvenciális polaroidsorozatként akartam rögzíteni szellemi állapotomat. Aztán valaki egy társaságban arról beszélt – éppen akkor volt egy nagy Yves Klein-kiállítás Kölnben –, hogy Klein híres fotóján, az Ugrás a semmibe címűn egy hálóba ugrik. A fotó készítésének módja valóban mind a mai napig tisztázatlan, az viszont valószínűtlen, hogy hálóba ugrott volna. Mindenesetre egy magas erkélyről a semmibe, vagyis a mélységbe lép. Erre utal a könyv címe. A művész állandóan a nagy ugrást, a mélységet kísérti, de ha nem őrült, napi ugrásait bebiztosítva végzi. A háló ugyanakkor csapda is, amely foglyul ejt, és/vagy amellyel én is foglyot ejthetek. A háló szó e két jelentésére gondolva maradtam a Háló címnél. A szövegmassza legépelése és földolgozása közben azonban kiderült, miután a szöveg alkotó elemeire szétesve épült tovább, hogy a több száznyi rész számítógépes értelemben is hálózattá szerveződhet. Ettől függetlenül nem érzem kényszernek a könyvformát. Talán azért nem, mert eredetileg úgy írtam végig a szöveget, hogy lesz vörös fonala. S ez nem csupán szándék volt, hanem mindvégig úgy éreztem, hogy annak mentén halad a szöveg. De föltétlenül egy olyan korszak kezdetén született a Háló, amelyben elképzelhető, hogy az irodalom, irodalmi művek megjelenésének egyre kényszerűbb formája lesz a hagyományos, nyomtatott könyv. Én a legtradicionálisabb utat járva léptem be az irodalomba, és tizenhat éves koromban, amikor azt képzeltem, hogy nagyobb leszek, mint Thomas Mann, éppen úgy nem gondoltam, miként huszonhat éves koromban sem, hogy olyan alapvető évszázados irodalmi fogalmakat fogok megkérdőjelezni, mint amilyeneket ma megkérdőjelezek. A számítógép megjelenésével alapvető fordulóponthoz érkezett az irodalom. A lineáris írás és olvasás szerintem előbb-utóbb eltűnik. A szöveg egy újabb dimenziót kap. Hasonló változás történhet az irodalomban, mint a művészetben, amikor megjelent a síkfestészet után a térábrázolás. Egy pillanatig se gondolom természetesen, hogy ezáltal közelebb kerülhetünk azokhoz a kérdésekhez vagy válaszokhoz, amelyektől hatezer éve egyként távol állunk. Pusztán arról van szó, hogy előttem van egy új szerszám, dolgozni lehet vele, meg kell tanulni bánni vele, és ez a szerszám egy újfajta módszer kialakulásához vezet. A különböző létállapotok tudatos megélése azonban fantasztikus élményanyaghoz juttat. Úgy érzem, hogy míg más hetven évet él, én hétszázat. Mindig kíváncsian merülök alá, alszom el. Így szeretnék meghalni is. Nyílt kíváncsisággal. Úgy szeretném fogadni a halált, mint egy vendéget. Gyere, lássuk, mit tudunk nyújtani egymásnak. Annyit írtam már egyébként róla, hogy nyilván baromira félek tőle. De azt hiszem, lassan összeszokunk…

Úgy látom, a vége felé járunk… Mondanál még valamit? Szóval, benned maradt valami?

Hát, remélem.

• Kultúra