Szakolczai Attila

Nyomtatóbarát változat

A Kiscelli Múzeum Régi idők karácsonya című kiállításának segítségével fiatalok, kevésbé és még kevésbé fiatalok egyaránt megpihenhettek egy kicsit saját gyerekkoruknál. Ki-ki találhatott olyat, amivel maga is játszott vagy játszhatott volna egykoron, és a tárgyak bizonyára sokakban felidéztek valamennyit a rég vagy kevésbé régmúlt, de mindenki számára kedves, mert gyermekként megélt időkből. Aki ott járt, jól járt, hiszen ahogy hírlik, hasonló már nem lesz. Sajnos.

A sok szép játék között a rendezők üveglap mögé rejtettek egy kevésbé kellemes külleműt. Gúnyos mosolyt kanyarít szánk köré a képe, a címe: Teljesítsd a tervet! Nagyszüleim a nagy háború előtt a Capitaly nevű társasjátékkal múlathatták az időt; én tanultam és játszottam, hogy Gazdálkodj okosan! – most pedig ráleltem szüleim játékára (amire ők nem is emlékeznek): Teljesítsd a tervet! Imigyen sorakoznak szépen egymás mögé a hajdan volt polgári, majd a rákosista, végül pedig a kádári Magyarország gazdasági táblajátékai.

A Capitaly játékosa a polgár, akinek célja mind több és több építési telket megvásárolva azokra házakat, szállodát építeni, hogy az ebből származó haszonból fedezhesse kiadásait, miközben egyre gazdagszik. Végső célja az összes beruházási lehetőség megszerzése, ezáltal a játszótársak, a konkurensek tönkretétele.

A Tervjáték virtuális résztvevői a szocialista (terv-) országok. Az ő céljuk teljesíteni a játék elején eltervezett beruházásaikat, ezek arányában megszerezni a győzelemhez szükséges úgynevezett életszínvonalpontokat. Az nyer, aki először teljesíti tervét, és gyűjt össze száz jópontot.

A Gazdálkodj okosan! játszója az otthonteremtő család. Az a győztes, aki először jut otthonhoz, azt be tudja rendezni, és rendelkezik némi pénzzel a takarékban is.

A három játék nyilvánvalóan hasonlít egymásra, de különböznek is, hiszen más és más történelmi korban keletkeztek, vagyis más korról adnak képet, más magatartási modellt sugalmaznak.

A Capitaly az egyetlen, amely versenyre épülő korban született, amelyik versenyre tanít, küzdelemre készít föl. A játékosok nemcsak együtt, hanem egymással játszanak: egymással kerülnek üzleti kapcsolatba, egymásnak fizetnek, egymástól kapják a pénzt. Mivel véges számú befektetési lehetőség között kell választani, saját üzleti elgondolásukat, stratégiájukat csak a másikkal ütközve, ütköztetve tudják megvalósítani: nem elég magukra figyelniük, követni kell a másik üzletét is, hogy azt akadályozva csökkenthessék költségeiket, vagy extra profithoz jussanak. Az egyik nyeresége az esetek döntő részében veszteség a másik fél számára, egyik a másik rovására juthat előbbre, előnyhöz.

Az üzletet, a versenyt tagadó másik két társast inkább csak együtt, semmint egymással játsszák a játszók. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a béketábor baráti országai egymás rovására törnének a szocialista gazdaság és társadalom felvirágoztatására – a történelmi tényeknek sajátosan és sajnálatosan ellentmondó logika is azt sugallja, hogy ellenkezőleg, egymást támogatva juthatnak könnyebben előre –, de elképzelhetetlen a szocialista emberről (családról) is, hogy a másik kárára kíván érvényesülni, lakáshoz jutni. Ezeket a játékosok nem egymás ellen, inkább egymás mellett, az idő ellen játsszák, önmagukra kell figyelniük, hiszen a másik pályájának alakulását úgysem tudnák befolyásolni.

A három közül – és ez is mindjárt jól példázza, mennyire magukon viselik a játékok a koruk valóságát jellemző jegyeket – a Capitaly az, amelyik a leginkább kínál választási lehetőségeket. Mindenki maga dönti el, hogy pénzét kisebb költségekkel járó, de kisebb hasznot is hozó, a rajthoz közeli olcsóbb telkekbe fekteti, vagy megpróbálja magának megszerezni a játékmező végén elhelyezett drága, költséges, de nagy üzletet jelentő birtokokat. Vagyis hogy sok kis üzlet vagy egy-egy nagyobb tulajdonosaként kíván csatába szállni. A szabály szerint csak akkor lehet elkezdeni az építkezést – márpedig igazából a házak, a szálloda jövedelmez, az üres telek még nem – ha mindegyik azonos jellel ellátott, azonos nívójú építési telek (általában három) a birtokában van már. Ez pedig lehetőséget ad a táblától független játékra, ugyanis a játszók elvásárolhatnak egymás elől telkeket, hogy így üssék el a másikat a nagyobb haszontól, vagy hogy megfelelő felárral adják el neki. Vagyis miközben egymás ellen játszanak, céljuk a másik anyagi tönkretétele, mégsem hagyhatják figyelmen kívül, hogy bármikor egymás üzleti partnerei lehetnek – a játék elején az egész teleksor megvásárlása érdekében, vagy a végső szakaszban, amikor egy-egy üzlet eladásával próbálnak meg a szorító pénztelenségből menekülni. Az egymás elleni küzdelmen tehát nem uralkodhat el az indulat, önmagának is árt, aki egy korábbi affér rossz emlékétől vezéreltetve nem hajlandó megkötni egy (számára is) előnyös üzletet. Vagyis miközben a játék küzdelemre, arra tanít, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, mindenkinek magának kell önnön előrejutását, érvényesülését kiharcolnia – a szabályok adta kereteken belül, de általában óhatatlanul a másik rovására –, meg kell tanulni a múltat feledve együttműködni tegnapi ellenfelemmel, ha az mindkettőnk számára hasznos. Hangsúlyozottan ellenfelek, nem pedig kibékíthetetlen ellenségek vesznek részt a játékban, nem a másiknak ártás, hanem a saját érdek érvényesítése a cél.

A másik két társas sokkal kevesebb döntési lehetőséget ad, sokkal kevesebb felelősséget ruház a játékosra. A Tervjátéké igazán csak a nyitánynál rendelkezik több-kevesebb döntési lehetőséggel, amikor elkészíti saját beruházási tervét. Szabadsága azonban már ekkor sem mehet túl a szükségszerűség felismerésén, hiszen a különböző gazdasági ágak a játékban is különbözőféleképpen jövedelmeznek, eltérő a beruházások rentábilitása, vagyis maga a tervezés is irányított. A kor gazdaságirányítási stratégiájának megfelelően – ugyanakkor a gazdaság törvényeinek némiképpen ellentmondva – a nehézipari beruházások sokkal több jót, jelen esetben életszínvonalpontot eredményeznek, mint a könnyűipari vagy a mezőgazdasági fejlesztések. Egymilliárd, amit a nehézgépgyártásba fektetnek be, három életszínvonal pontot eredményezhet, ugyanekkora gumiipari beruházás pedig csak egyet. Mivel a győzelemhez nemcsak a tervet kell teljesíteni, de megfelelő számú életszínvonalpontot is össze kell gyűjteni, okosan teszi a játékos, ha olyan iparágakba ruház be nagyobb mértékben, amelyek több jópontot fialnak. A gazdasági ágak között közvetlen összefüggés nincs, vagyis néhány véletlenszerű kivételtől eltekintve nem szükséges gépipari vagy kohászati beruházással rendelkezni más iparágak fejlesztéséhez. A gyermek tehát már játék közben, tanulás nélkül is magába szívja, hogy a nehézipar az igazán fontos, a döntő, a meghatározó, mellette a többi csak eseti, érdektelen, pusztán a tábla, a játék színesebbé tétele lehet a szerepe; de szinte biztos, hogy az győz, aki a kor legfrekventáltabb ágazataiba ruház be a legtöbbet, akinek legnagyobb esélye van arra, hogy a vas és acél országává legyen.

A terv elkészülte után a játékos már teljesen alá van vetve a sorsnak – ahogy az egyik szerencsekártya fogalmaz – „köteles” beruházni, ha ilyen üzenetet kap, a legtöbb esetben az is meg van határozva, hogy melyik szektorba, vagy melyik iparágba, és köteles leadni életszínvonalpontot, ha erre utasítják. Győzelmét innentől már csak azzal befolyásolhatja, ha szerencsés mezőkre lép, elkerülve az ártó hatalmakat.

Sajátossága, hogy noha gazdasági játék, nincs benne pénz (mintha már a kommunizmusban élnénk), a játékosok minden közelebbi meghatározás nélkül fordítanak egy-, két- vagy több milliárdot beruházásra. Ennek oka, hogy a játékot – annak meséje szerint – különböző tervországok játsszák. Különféle – egyenértékű – pénzeket lehetne használni, ez azonban gyakorlatilag lett volna nehezen kivitelezhető, annyira pedig talán nem tartották még elég fejlettnek, internacionalistának az ifjúságot (sem), hogy egységesen rubelben számoljanak.

A Gazdálkodj okosan! játékosának ugyancsak kevés a döntési lehetősége. Ha dönt, annak sincsen különösebb jelentősége. Fizet, ha fizetnie kell – méghozzá nem játékostársának, hanem a bankot kezelőnek, az OTP-nek – és pénzt kap, ha úgy hozza a szerencse – megint csak az OTP-től. Döntési szituációba akkor kerül, ha olyan mezőre téved, ahol a játék megnyeréséhez szükséges tárgyi feltételeket vásárolhatja meg. Ilyenkor választhat, hogy a Keravillban csak egy tárgyat, vagy egyszerre mindent megvásárol, persze csak ha van elegendő pénze. Kisebb a veszélye a túlköltekezésnek, hiszen ha megszorul, áron visszavásárol tőle mindent a bolt, sokkal fenyegetőbb, hogy esetleg sokáig nem jut el újra a kívánt mezőre, boltba. A választás hasonlóan mesterkélt, mint a kor történelmi választásai: egyiken sem múlott, múlik semmi lényeges.

A három játék közül megint csak a Capitaly az, amelyikben vitathatatlanul a legeredményesebb játékos nyer: akinek jól jövedelmeznek a befektetései, aki sorra el tudja vásárolni játékostársai üzleteit, mígnem végül egyedül marad a porondon. A Tervjátékban és a Gazdálkodj okosan!-ban egyaránt két feltételnek kell megfelelni: a korábbiban teljesíteni a beruházási tervet, valamint száz életszínvonalpontot kell összegyűjteni, a későbbiben megvenni és berendezni a lakást, valamint megfelelő értékű takaréklevelet összegyűjteni. Mindkét esetben elképzelhető, hogy a legeredményesebb játékos végül elesik a győzelemtől. A Tervjáték esetében lehetséges, hogy valaki ugyan teljesíti a tervet, mégsem nyeri meg a játékot, mert sokszor tévedve szerencsétlen mezőre, az ellenséges elemek aknamunkája folytán annyi életszínvonalpontot vesztett, hogy csak eredeti tervének jelentős túlteljesítésével tudja, tudná összegyűjteni a megfelelő életszínvonalat dokumentáló pontokat. Vagyis elképzelhető, hogy a játékot meg is nyerte, hiszen elsőnek teljesítette a maga tervét – és hát a valóságban is a terv volt a fontos, nem pedig, sőt különösen nem az életszínvonal, legföljebb csak papíron –, mégsem ő nyeri a játékot, hanem a trockista, imperialista stb. ellenségektől kevésbé sújtott játékos.

A Gazdálkodj okosan! során is hiába kerüli el a játékos a leginkább pénzemésztő mezőket (a mulatót és a kocsmát), hiába gazdálkodik okosan, és gyűjt össze a szerencse segítségével a korban szinte elképzelhetetlen hatalmas vagyont, ha nem és nem tud a megfelelő mezőre eljutni (vagyis a Keravillba, a Bútorboltba vagy a mindennek az alapját jelentő „lakásboltba”), akkor hiába ész, erő és oly szent akarat, számolgathatja csak a bankóit, míg szerencsésebb társa már berendezett lakásában élvezheti a szocialista technika vívmányait, vagyis kevesebb pénzből is megnyerte a játékot. Ezáltal is tagadja a pénz mindenhatóságát, hiszen önmagában – akármennyi is áll a játszó rendelkezésére – a pénz kevés a győzelemhez.

Ez utóbbi két játék megnyeréséhez szükséges kondíciók meglehetősen hasonlítanak. Az elsőben egy szocialista gazdaságnak kell teljesíteni az éves tervet, a másikban egy családnak egyfajta életprogramot. Másodlagos célként az elsőben megfelelő számú életszínvonalpontot, a későbbiben ugyanennek materializált formáját: megfelelő összegű takarékbetétet kell összegyűjteni. De míg a pontokban számolt életszínvonal a társadalom, a nagyközösség célja és érdeke, bárha meglehetősen megfoghatatlan formában, addig a takarékbetétkönyv már a család, az egyén önös érdekeinek igencsak kézzelfogható, tárgyiasult megjelenése. Előbbi az utódokért, gyermekeinkért minden áldozatot vállaló, aszkézist hirdető és gyakoroltató közösségi (kommunista) kor játéka, míg a Gazdálkodj okosan! már nemcsak ígér, hanem juttat is az egyénnek, ha nem is sokat, ha nem is bőkezűen. De lényeges változás, hogy már nem elítélendő, sőt, központilag, államilag támogatott cél a személyes létfeltételek kispolgári nívójú megvalósítása, az individuum érdeke. Már nem a közösségi lét a minta (munkásszállón vagy építőtáborban), az egyén visszanyerte a saját otthonhoz való jogot, lehetőséget. Ennyiben az unoka inkább nagyapjára, semmint apjára hasonlít.

Mindhárom játékban vannak a játékos sorsát, előmenetelét befolyásoló mezők, szerencsekártyák, amelyek akadályozzák vagy segítik a játszót célja elérésében. A Capitaly játékosa – a játék meséje szerint – nincs a szerencsére utalva. Lehet ugyan itt is csak úgy nyerni, de a keresztrejtvény-pályázattól remélhető tíz pengő annyira kevés, hogy inkább tekinthető tréfának, semmint nyereségnek. Sokkal több hasznot hozhatnak korábbi befektetései, amikor arról értesül, hogy emelkedett telkeinek értéke, vagy osztalékot kap részvényei után. De sokat számíthat az elődök szorgossága és ügyessége is, lehet nagy pénzt, egyszerre háromezer pengőt örökölni, de a főnyeremény a jó nagynéni fizetési meghagyása, ami lehetővé teszi, hogy a szerencse kegyeltjének legközelebbi fizetnivalóját a nagynéni megbízásából a bank rendezze. De Fortuna segítsége önmagában kevés, a játékoson múlik, hogy tud-e élni a kedvező lehetőséggel, hiszen ha megfelelő időn belül nem tud megállapodni valamelyik társával, nem tudja például annak egyik üzletét megvásárolni, akkor oda az alkalom, a jó nagynéni megbízásából jelentéktelen fizetnivalót áll csak a bank.

A Tervjátékban a szocialista erkölcsök, értékek szülnek előnyöket. A terv sikeres teljesítése esetén le lehet szállítani a színházak helyárait, ami azonnal három életszínvonalpontot eredményez. A dolgozók május elseje tiszteletére egész hónapban eredményesen emelték a termelést, ennek következményeképpen a játékos egy-egy milliárdot beruházhat a nehéz- és a könnyűiparba. A játék főnyereménye természetesen nem lehet a dolgozó teljesítményén kívüli, nem általa kiérdemelt külső segítség, örökséget vagy nagynéni fizetési meghagyását a játék meséje sem tesz lehetővé, itt a legnagyobb nyereséget az élmunkás-magatartás eredményezi: „A normát 1000%-ra teljesítette és élmunkás lett. 4 milliárdot beruházhat, és még egyszer dobhat. Ezt a kártyát a játék végéig megtarthatja.” A hatalmas előrelépés – a kor nemesi címének, rangjának megszerzése, a kizárólagos birtoklás lehetősége – megrészegíti a játékost, olyannyira, hogy el is felejti, kicsoda. Eddig ugyanis maga volt a tervgazdaság legfőbb irányító testülete, aki tervet készített, ennek alapján felügyelte a termelést és beruházásokat hajtott végre (eszközölt), elhárított szabotázsakciókat, és ha muszáj volt, a megtámadott testvéri ország segítségére sietett; most pedig hirtelen, ha nem is egyszerű munkássá, de élmunkássá válik. Nem valószínű, hogy ez a szereptévesztés tudatosan került a játékba, mindenesetre jól mutatja a kor ideológiája szerint diffúz határokat: nincs különbség az egyszerű dolgozó, és a népgazdaságot, pontosabban tervgazdaságot legfelső szinten irányító grémium között, mindkettő szolgálatot lát el, ki-ki azon a helyen, ahova a tévedhetetlen párt rendelte, és miként a párt legfelső vezetői is egyszerű munkások a (virtuális) valóságban, úgy a dolgozóból is bármikor válhat miniszter, ha a sors, a párt úgy akarja. Nemcsak a gyár a dolgozóé, de az egész ország is: tiéd az ország, magadnak építed, pontosabban gyermekeidnek, hiszen ők fogják élvezni a mostani munka és lemondás eredményeit.

Jóllehet a Gazdálkodj okosan! készítői mintha igyekeztek volna átvenni az elődtől a hivatalosan soha meg nem tagadott szocialista értékeket, becsempésztek egy-egy, a korábbi játékra utaló kedvező hírt: jutalmat kaphatott jó munkájáért, vagy jelentős összeghez juthatott újítása révén. Azonban már ezeknek a kártyáknak is más a szerepük a játék meséjéből következően, hiszen míg a Tervjátékban a jó munka, az újítás a tervgazdaságnak, vagyis az egész szocializmust építő társadalomnak hozott hasznot, és csak mint eme közösség tagja jutott belőle részhez az egyén, addig itt neki magának hoz nemcsak sikert, erkölcsi elismerést, de akkor még értékes forintokat is jó munkája, okos újítása. A Kádár-kor vezetése már tudta, hogy a dicsőség, a szent cél önmagában kevés, a dolgozók kellő motivációját anyagi elismeréssel lehet igazán megteremteni. A szerencseleveleknek ez a fajtája azonban szám- és összegszerűen egyaránt eltörpül a Gazdálkodj okosan!-ban amellett, amit a vak, forgandó szerencsétől várhat a játékos. A huszonhat jó hírt közlő kártya közül tizennyolc arról tájékoztat, hogy a szerencsés valamelyik állami szerencsejátékon, sorsoláson pénzt, bútort, esetleg éppen családi házat – vagy azzal egyenértékűnek tekintett harmincezer forintot – nyert. (Ez utóbbi a legnagyobb nyeremény a játékban, sajátosan ugyanakkor fölösleges is, hiszen akinek már van háza, az nem is tudja mire elkölteni ezt a hatalmas summát.) Nem föltételezzük, hogy a játék készítőit valami mélységes „fortunizmus” hatotta volna át, és a szerencsét tekintették volna a világ rendezőelvének. Az azonban kétségtelen, hogy a kádári Magyarország társadalma – az ’56 következményeképpen megkötött társadalmi alku értelmében, amikor a politizálásról lemondó, lemondatott tömeg cserébe megkapta a magánszférát – ugyanúgy nem tudott hatni tágabb környezetére, mint a Gazdálkodj okosan!-t játszók a szerencsére. Így és ennyiben tükrözi a játék a valóságot: a világ, a mi világunk ugyanannyira nincs a befolyásunk alatt, mint a szerencse; biztatónak azt tekinthették, hogy míg a szerencse vak és szeszélyes, addig az MSZMP Központi Bizottsága (fizikailag semmiképpen) nem vak és nem is szeszélyes, nem is csapodár, sőt meglehetősen következetes, stabil, éppen hogy változatlannak tűnő. Vagyis míg a Capitaly szerint az ember maga felelős a sorsáért, magának és csak magának köszönheti jó avagy rossz sorát, addig a Tervjáték azzal kecsegteti a játszót, az embert, hogy nemcsak magáért, de tágabb környezetéért, közösségéért is felelős, rajta (talán rajta is) múlik a siker (netalántán a kudarc, de a kor a vereség gondolatát sem ismerte, a győzelem, a kommunizmus megteremtése, felépítése történelmi szükségszerűség volt az elméleti atyák szerint, vagyis kétségbevonhatatlan tény), addig a kádári Magyarország emberének már csak annyi maradt, hogy az általa befolyásolhatatlan körülményekhez igazodni próbálva ügyeskedje ki a maga intim szféráját. Így vezetett az út a többé-kevésbé valós, ember léptékű lehetőségektől, a felmagasodó szocialista ember határainak irracionális kitágulásán át a kádári magánszférába rejtőzésig. A beszűkülést, a rejtőzést jelzi az is, hogy a játék végeredményeképpen elérhető anyagi helyzet az adott korban sem számított kivételes jómódnak. A győztes egy szobakonyhás lakást tudhat a magáénak, ezen túl nem rendelkezik semmi olyan értékkel, ami a korban a gazdagokat megkülönböztette volna a középosztálytól. Nincsen nyaralója vagy hétvégi telke, nincsen autója, de még motorkerékpárja sem, és lakása van, nem pedig kertes háza. A Capitaly nyertese maga alá gyűrte a többieket; a Tervjátéké elsőként realizálta tervét, amivel a képzeletbeli dicsőségtábla élére kerülhetett. A Gazdálkodj okosan! nyertese ugyanoda kerül, ahonnan a játék elején elindult: ott maradt önmagát elrejtve a szürke tömegben, noha az önálló lakás tagadhatatlanul kényelmesebb búvóhely, mint az albérlet, társbérlet vagy a munkásszállás.

De nemcsak szerencsét, rossz hírt is hozhatnak a levelek. A Capitalyben ezek egy része a mindenkit sújtó közterhek képét ölti magára: ínségadó, házadó képében. Persze pénzbe került a kultúra, ezer pengőt kellett fizetni a gyerek iskoláztatására. A játék ugyanakkor figyelmeztet arra is: a vállalkozás, a gazdagodás nemcsak előnnyel jár, veszélyek, fizetési kötelezettségek leselkednek a játékosra: kilophatják a pénztárcáját a villamoson, amit száz pengője bán, és örülhet, ha ennyivel megússza, mert ha házait, szállodáit kell tataroztatni, útkarbantartási járulékot fizetni utánuk – az a játék vége felé már komoly, veszélyes kiadást jelenthet. Mindez azonban benne van a rendszerben, a játékban és a valóságban is. Természetes, hogy a köz terheihez a polgári társadalomban mindenki hozzájárul, akinek ezt anyagi feltételei nem teszik lehetővé, az adott esetben a jogokból sem, vagy kisebb mértékben részesül. Az is természetes, hogy a gyerek taníttatása pénzbe kerül, hiszen ez sem más, mint befektetés, ami idővel busásan megtérül. Az is kézenfekvő, hogy a házakat időnként rendbe kell tétetni, máskülönben visszaesik az üzlet. Ezek nem kivédhetetlen sorscsapások, hanem olyan szükségszerű költségek, amire a polgárnak, gazdának időben fel kell készülnie. Másfelől a játék ilyen jellegű fizetési kötelezettségei eltörpülnek amellett, amit egymásnak kényszerülnek fizetni.

A Teljesítsd a tervet! játékosait az ellenség igyekszik megakadályozni tervük teljesítésében, a szocialista gazdaság felépítésében, a győzelemben, ámde hiába. (Részben maga gyártotta, részben valós) ellenségekben pedig a kor igazán bővelkedett, a valósághoz képest meglehetősen szűk az a tábor, amelyik a rontás képviseletében felvonul. Kulákok, szabotőrök, imperialisták, háborús uszítók; hanyag dolgozók és rosszul tanuló iskolások – és mindezek élén a trockisták alkotják az ördögi sereget, amelyik megpróbálja megakadályozni a játékost célja megvalósításában. A kulákok tönkreteszik egy traktorállomás gépi berendezését (az egészet és egyszerre!), trockista szabotőrök felgyújtanak egy textilgyárat, és az egyik általános iskola tanulói hármasnál rosszabb átlageredményt érve el egyszerre négy életszínvonalponttól fosztják meg a játékost. A korban mindenen eluralkodó ideologikum, nevelési mánia e részben fogható meg a leginkább, és talán itt lehetett a leghatásosabb. Mennyire valószínű, hogy a győzelemtől elütött gyerekben rossz ízzel marad meg a kulák szó, különösen, ha még sohasem találkozott eleven zsírosparaszttal. Negatív töltéssel kerül be tudatába a trockista, aki öt életszínvonalpontot és egymilliárd értékű textilipari beruházást rabolt el tőle. (Ugyanakkor biztosítva volt, hogy eleven, szabadlábon lévő trockistával nem is találkozhatott, vagyis a játék és egyéb források által közvetített negatív tartalmat nem ellensúlyozhatta a személyes találkozás ellenkező tapasztalata.) Csak töredékesen sikerült azonban a valóság leképezése, hiszen míg a való világban mindenkin számon kérték az éberséget, mindenki felelősséggel tartozott leleplezni a megbúvó, a sötétben cseleit szövő fondor ármányt, addig itt a játszóra kivédhetetlen sorscsapásként zúdul az ellenség támadása. Semmit sem tehet, kénytelen elszenvedni ezeket. De legalább megtanulhatja gyűlölni őket.

A Gazdálkodj okosan!-ban igazán nincsenek is rossz hírt hozó mezők vagy levelek. A játékos útját nem akadályok, inkább csak kisebb buckák keresztezik. A veszteséget a készítők a legtöbb esetben pozitív, vagy annak hitt üzenettel kapcsolják össze, így enyhítve a keserűséget, hiszen mit számít a háromszáz forint, ha Siófokon nyaralhat az ember, és mit a negyven, ha ezen az áron negyed évig olvashatja a párt központi napilapját, a Népszabadságot. A legtöbbet, ahogy a való életben is, a mindennapi költségek emésztenek föl: cipőt, ruhát kell venni, muszáj enni, fűteni. Ezek nem is jelentenek nagy kiadásokat, nem akadályozzák, éppen csak lassítják a játékos előrejutását. Veszélyes ellenség pedig már nincs a hidegháborút lassan befejező, békés egymás mellett élésre megállapodott 60-as években. Nem is illenne a logikájába, ha a befolyásolhatatlan külvilág akadályozná a résztvevőket. Itt az ellenség az emberben, a szubjektumban magában lévő rossz: a hajlam a rosszra. Nincsenek súlyos közterhek (nincs adó, áfa, szja stb.), ingyenes vagy nagyon olcsó a kultúra, és nincsenek tolvajok sem, akik a villamoson kilopnák az ember pénztárcáját. Nincsenek már kulákok és trockisták, visszavonulót fújtak a háborús uszítók is. De a szocializmus felé haladó ember még nem számolt le teljesen és véglegesen a benne magában lévő rosszal, még – illedelmesen italboltnak nevezett – kocsmában, mulatóban veri el a pénzét, sőt mindezek tetejébe még dohányzik is. Egyszer-egyszer még lehet botlani. Egyszer-egyszer be lehet tévedni a mulatóba, az otthagyott nyolcszáz forint ugyan jelentős veszteség a családnak, de semmiképpen sem tekinthető katasztrófának. Baj csak akkor van, ha valakin elhatalmasodik, szenvedélyévé válik a rossz, és minden körben italozik, mulatozik, és mindezek tetejébe még dohányzik is, ahelyett hogy egymásra rakva a forintokat fészket rakna családjának.

A Capitaly egyértelműen nagyobb gyerekek (és felnőttek) számára készült, ezt tükrözi a játék egyszerű, de igényes megjelenítése is. Nincsenek szép színes ábrák, a Margitszigetet is inkább csak sejteti, semmint ábrázolja a grafika. Egyszerű kis fából készült házikók helyezhetők a megfelelő mezőkre, jelezve, hogy hol tart a tulajdonos az építkezésben. Az egyetlen disszonáns elem a játéktábla középmezőjét elfoglaló, az Egyesült Államok keleti partjának valamelyik nagyvárosát idéző kép a Szent István körút vagy a Kálvin tér közelében. A tábla és a kellékek egyaránt időtállóak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy nem egy, a háború előtt készült játék ma is használható állapotban van, hacsak a felszabadító és megszálló hadsereg katonái nem vetettek szemet, majd kezet a nullákban bővelkedő játékbankókra.

A Teljesítsd a tervet! képi megoldásának egésze diszharmonizál a játékkal. A képek kisiskolások számára készültek, míg a milliárdos tervekkel és beruházásokkal való játék egy idősebb korcsoportot kellett, hogy megcélozzon. A harmonikus gazdaságot sugalló kép, ahol gondos egyensúlyban van a mezőgazdaság az ipari létesítményekkel, a technika vívmányaival, nem felel meg a játék tartalma által közvetített iparosítási szempontoknak. Érthetetlen (?), hogy a rajtmező jobbról miért került át a bal oldali sarokba, és hogy az egyes mezőkön elhelyezett szövegeket miért kellett a feje tetejére állítva rányomtatni a táblára.

A kép jobb felső sarkában a szocialista Magyarország szimbólumai: a Szabadságszobor és a vörös csillaggal ékített Parlament épülete, a bal sarokban pedig a szocialista, gépesített (nagyüzemi) mezőgazdaság kapott helyet: a traktor és a betakarított terményt elszállító teherautó formájában. A cím kiáltó helyesírási hibáján (Teljesitsd a tervet!), a két jobb lábon szaladó eminens kisfiú rajzán kívül súlyosabb, ideológiai hibák is vannak a képen. Feltűnő először is a vörös csillagok kis száma, amit nem ellensúlyozhat a négy vörös lobogó sem. A Szabadságszobor oldalába tűzött trikolór megfordítja a nemzeti színek sorrendjét, és tilosat mutat a szemafor a Parlamenten kívül vörös csillaggal egyedül fölékített gőzmozdonynak is, megállítva ily módon a szocializmus felé száguldását, míg az alagútból napfényre bukkanó, meghökkentően modern vonalú (design!) villanymozdony egyenesen a vízierőmű melletti generátornak rohan.

A táblán érthetetlenül sok üres mező van, a 45-ből 13-ra nem került semmi, legalábbis kinyomtatva. A Capitalyben vagy a Gazdálkodj okosan!-ban egyetlenegy sincs. Okkal vetődik föl a kérdés: mi okozhatja a Tervjátékban ezeket a hiátusokat? Elképzelhető, hogy a tervezőknek – akiknek természetesen ugyanúgy teljesíteniük kellett a maguk tervét, mint a játékosoknak – már nem jutott idejük vagy ötletük minden hely kitöltésére, vagyis az időszűke okozta a foghíjakat. Gyanús azonban – de a hipotézist további kutatásokkal lehetne csak bizonyítani, erre pedig jelen cikk írójának nem futotta eddig a tervezett idejéből –, hogy valamilyen fölsőbb hatalom, hatóság tiltó keze, ceruzája (cenzúrája) eredményezett egy-egy lyukat, kivéve a játékból olyan elemeket, amelyeket nem tartott a szocialista ifjúság nevelésére alkalmasnak, vagy éppen nem számítottak időszerűnek. Ezt a feltételezést erősíti – számos analógia mellett – a foghíjak aránytalan, véletlenszerű elhelyezkedése is, hiszen előfordul, hogy két egymás melletti mező maradt üresen. Ugyanakkor a rendszer bevett ellenségei közül többen nem kaptak helyet a játékban: egyaránt hiányzik például az egyházi és világi reakció, akik saját uralmuk visszaállítására törve igyekeznek megzavarni a szocializmus felépítését, hiányoznak a kémek, a diverzánsok, akik ellen futószalagon folytak e korban a büntetőeljárások. Feltehető, hogy ezek közül cenzúrázott valamelyik illetékes.

A Gazdálkodj okosan! ugyanolyan gazdagon rajzolt táblán játszható, mint a Tervjáték, de itt már funkciójuk van a képeknek, ezek ugyanis az adott mezőt ábrázolják; ennek révén olvasni még nem, vagy csak kevésbé tudó gyermekek is játszhatják a betűt ismerő nagyobbak több-kevesebb segítségével (egyben tanul is a gyerek, akinek agyába belevésődik a Halászbástya vagy az Opera képe). A három játék közül leginkább ez ajánlható kicsiknek. A képi megjelenítésnél visszaállt az eredeti, a standard, visszakerült a kép jobb alsó sarkába a rajt, és az olvasó, játszó felé fordulnak a feliratok. Itt végre fény derül a starthelyen való áthaladáskor kapott pénz eredetére is: a Capitalyben áthaladva 2000, ott megállva 4000 pengőt kapott a játékos, itt ugyanannyit, csak forintban (a Tervjátékban pedig nincs pénz). De míg a Capitalyben nem kap választ a játékos, honnan jön a pénz, mindenki maga találhatja ki a mesét, a Gazdálkodj okosan! játékban a startmező egyben az Ózdi Kohászati Művek, vagyis a játékban szereplők azzal a büszke tudattal róhatják a köröket, hogy ők ezen szocialista (azóta valós és átvitt értelemben is felrobbantott) gyáróriás dolgozói, akik a startmezőn áthaladva megkapják havi jól megérdemelt fizetésüket.

Nemcsak a játékok, de az ezekkel egykor játszó emberek is élnek, jelen vannak ma Magyarországon. Akik hajdan vagy újabban az önálló egzisztencia biztos bázisáról tekintettek szét birtokukon kellő öntudattal; azok, akik a közösség részeként uralni hitték az egészet, mígnem rá kellett hogy ébredjenek: semmijük sem maradt; és azok is, akiknek a legvidámabb barakk jutott, amit egészen jól sikerült belakni, mire összedőlt.

• Kultúra