Erdély Miklós

Nyomtatóbarát változat

Leonardo és a füttyös kalauz

(…) Kondor Bélánál avantgárdabb jelenséget én azóta sem tapasztaltam. A belépése olyan váratlan volt, és olyan ellenállást fejtett ki első pillanatban, hogy azt most már visszamenőleg nem lehet elképzelni, ugyanakkor a programjában annyira tradicionalista volt, amit szintén nem lehet. Akkoriban a Csernus Tibornál, Laknernél és társainál, Hantainál,[1] tehát ebben a körben kialakult egyfajta, a Bernáth-iskolából származó, de mégis nagyon haladó, a különböző szürreális, mágikus és hiperrealizmusoknak, de mindenféleképpen a realizmusnak a talajáról induló festészeti irányzat. Vigh Tamás például ennek volt a szobrászati megfelelője abban az időben. Bár a szobrászatban valahogy kevésbé volt mindez kiélezett és válságos, mert erre a Ferenczy-Pátzay-féle hagyomány rányomta a bélyegét, és itt valahogy a mai napig sem ütött át ilyenfajta, mondjuk, extremitás. Tehát ezekből a tapasztalatokból, a Ferenczy mintázási tapasztalataiból vagy a Schaár Erzsiéből vagy a Vilt Tiboréból. A Vilt Tibor (…) például Henczéről csinált egy gyönyörű portrét, de az is teljesen olyan, ahogy ezt 1850 óta csinálják. Vagy mondjuk egy kicsit túlzok, lehet, hogy csak 1880 óta. Nagyon szép, Despiau-korabeli[2] mintázás. Ezek mind nagyon szépen tudtak mintázni, ahogy a Ferenczy is. Bokros[3] volt egyedül, aki ebből ki akart törni, ennek van is számottevő hatása, de végül is a szobrászatban Maillolon valahogy nem bírtak túljutni. Még a Medgyessy sem, aki szintén pompás szobrász, de az ő művészete végül is szintén a mailloli szépségideálokon nyugszik. A festészetben azonban a mágikus realizmus, szürrealizmus stb., ezek csupa elég kellemetlen, de mégis addig soha nem látott festészeti vállalkozások voltak, akárcsak a hiperrealizmus. (Mondjuk, az absztrakt szobrászatban volt valami, de amióta az absztrakt szobrászat eljutott Magyarországra, azóta hozzá nem érdemes nyúlni, mert már mindent megcsináltak addigra a világ többi sarkán. Nincs az a formáció, most is láthattátok, kínkeserves, unalmas absztrakt szobrok özöne van csak; szóval a szobrászatban óriási késedelem támadt. Talán ebben az egy teljesítményben nem, ez most a legújabb, amit a Jovánovics, Melocco stb. próbál; a pop, a leöntött valóság, ez felelhet meg a hiperrealizmusnak, de ez is nagy késéssel érkezett, legalább tizenöt évvel. A festészetben ez régen megvolt, már az ötvenes évek végén.) Mindenesetre volt egy igazi festőiség a levegőben, amit a Bernáth és tanítványai képviseltek. Na most, ebbe robbant bele ez a Kondor Béla.

Az a nagyon furcsa feszültség jellemezte a munkásságát, hogy a legerősebb tradicionalizmussal támadta ezt a viszonylag haladó, persze posztimpresszionista és realista irányzatot. Tudniillik itt volt még a szocialista realizmus is, ami a haladó hagyományokat ápolta. A haladó hagyomány Barabás Miklósig ment vissza, mondjuk, és ott hirtelen megfeneklett. Annyit elismertek, hogy a nagy mesterek, Tiziano, Rembrandt, Leonardo, ezek mind nagy mesterek voltak, de csak mint a múlt kövületei. A Kondornak az volt a nagy találmánya, hogy azt mondta, ha ezek szerint a Leonardo nem reakciós művész, akkor én úgy rajzolok majd ezeknek, mint a Leonardo da Vinci, és nem úgy, mint ahogy a füttyös kalauzt[4] ábrázolják. És ha mondjuk a füttyös kalauzt akarom lefesteni, akkor megpróbálom úgy csinálni, mint a Leonardo da Vinci. Erre aztán senki nem számított, hogy hirtelen valaki így kezdjen el rajzolni. A Barcsay anatómiakönyvében voltak ilyen precíz, finom rajzok, ez adhatta a Kondornak – aki egyébként Barcsaynak is volt a növendéke – a bázist, hogy el merjen kezdeni így dolgozni. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb feltűnést elsősorban a baráti körben váltotta ki. Mikor a Csernus meglátta először ezeket a rajzokat, meg a felesége, hát azt mondták, ne nézzetek bolondnak, ki ez a fiú? Mert a Kondor náluk három-négy évvel később kezdett. Persze a főiskolán se nagyon tudott ezzel érvényesülni, köztudomású, hogy az első év után a Szőnyi kirakta a festőszakról, majdnem az egész főiskoláról. A Koffán[5] érdeme, hogy azt mondta, gyere hozzám grafikusnak, itt eldekkolhatsz. Körülbelül ez volt a helyzet. Annyira nem azt az ideát követte, amit a Szőnyi, a Nagybányából elszármazott posztimpresszionista nagymester megkívánt tőle, hogy a Szőnyi számára tényleg elviselhetetlenül csúnyának tűnt, amivel a Kondor próbálkozott.

Néhány első találkozás története

Körülbelül ebben az időben ismerkedtem én meg vele. Egy zeneszerző barátom mondta, hogy együtt volt katona egy nagyon furcsa fiatalemberrel, és majd azt ő bemutatja nekem. És – hogy is volt? – két este kavarodik, mosódik össze. Legalább három-négy estét tartok számon magamban, amikor először találkoztam a Kondorral, ez egy kicsit furcsa. Az egyikre úgy emlékszem, hogy ez a barátom elhozta valamilyen házibulira, ahol egy cserkészőrs maradéka gyűlt össze, és ahol az volt a szokás, hogy Amerikából jöttünket játszottak a gyerekek, de valami őrületesen hiper változatot, úgy hogy egész kis színdarabokat kellett előadni. Kondorra is rákerült a sor, és kiküldték valakivel. Bejött, úgy odaállt a szekrény elé, és azt mondta, ne haragudjatok, gyerekek, ilyen marháskodásban én nem tudok csinálni semmit. És mindenki csak nézett. Szóval a magatartása már eleve annyira elütött, minimálisan sem volt zavarban, minimális bántó szándék nem volt benne, teljesen egyszerű és totális elhatárolódás volt a viselkedésében, ami nagyon imponáló volt. Ez volt az egyik első találkozásom.

A másik első találkozásom szintén ennél a Zeneakadémiára járó, zeneszerző fiúnál volt úgy ’53-ban, amikor a Takács Imrével együtt őt is elhívta magához. A Takács Imre nevű költő az akkori Új Hang című lapba írt valami, az akkori időkhöz képest nagyon veszedelmesen politikai verset. És nekem föltűnt, mondom, ki lehet ez a Takács Imre, miket mer ez itt összevissza irkálni. Ez a barátom meg mondta, hogy én ismerem, majd elhívom. És el is hívta a Takács Imrét, az Eörsi Pistit, aki szintén benne volt ebben az őrsben, az enyimben, csak kilépett egy idő múlva, mert sztálinista lett, és emiatt összevesztünk, de akkor valahogy eljött. És a Kondor is ott volt. Arra nem emlékszem, hogy mit beszéltem ezekkel, csak utána elmentünk sétálni a Kondor Bélával, akinek szakálla volt, és köztudott, hogy nagyon ivós ember volt. Már fiatal korában, saját bevallása szerint 16 éves kora óta rendszeresen fogyasztotta a pálinkát. Az volt a nagyon érdekes, hogy sétáltunk, sétáltunk, ő beszélt összevissza, és én egy szót nem értettem, hogy mit mond, egy árva büdös szót sem. Először azt hittem, részeg, de mondom, részeg ember ennyire furcsán nem beszél. Mondjuk, jól fejezte ki magát, csak nem lehetett tudni, mit fejez ki – szóval tipikus esete volt annak a hamleti őrült beszédnek, amiben van valami rendszer. Nagyon nehéz volt a beszédstílusát kiismerni, nekem évtizedekig tartott. Egyáltalán nem lehetett rá válaszolni, sajátos logika szerint épült. Ennek a beszédstílusnak a tiszta megnyilvánulását az orgonaműveiben – amik kevéssé közismertek – lehet megtapasztalni. Autodidakta módon ugyanis elég tökéletesen megtanult zongorázni, és amint műteremhez jutott, rögtön beszerzett egy harmóniumot, majd később egy orgonát (tulajdonképpen nem orgonát, az is egy nagyon nagy harmónium volt, de lábbasszus volt rajta, azért hasonlított már szinte az orgonához), és azon korlátlanul tudott improvizálni. Mindezek az improvizációk nagyon is összefüggenek, hiszen tudjátok, költészettel is foglalkozott elég erélyesen, festészettel is, és a zenével legalább ugyanolyan intenzitással foglalkozott, csak ez már végképp sok volt, hiszen már a költészetét se nagyon tudta megemészteni az egycsatornás magyar kultúrrendszerünk. Hiszen itt ha valaki egy csatornába bemegy, akkor az már annyi, és kész. Borzasztó nehéz volt például a grafikáról a festészetre átmennie, óriási erőfeszítésébe került, hogy ne csak grafikusként legyen elismert, vagy hogy egyáltalán ne csak így szerepelhessen, hanem mint festő is. Az első kiállítása, nem tudom, hányban, de mindenesetre a Fényes Adolf teremben[6] volt, és óriási nehézségekbe ütközött a megtartása.

A politikai hovatartozása ugyanilyen ködös volt, mert állandóan angyalokat festett, mint egy misztikus, és nagyon szorosan hozzátartozott a Vigilia katolikus folyóirat köréhez is. Ennek ugyanis volt egy baráti társasága, még a mai napig is minden kedden összegyűlnek, azelőtt az Építészszövetség pincéjében, mostanában meg a Rézkakasban, és oda a Kondor is rendszeresen eljárt, a baráti köréhez tartozott sok pap meg mindenféle. Szóval ő félig afféle misztikus volt, aztán egyszer csak, pont ezelőtt a kiállítása előtt, festett egy nagy angyalt, és aláírta, hogy Tanácsköztársaság. Ezt biztos ismeritek. Nézett mindenki, a vigiliások is nézték, hogy hogy a fenébe? Nem lehetett elsiklani fölötte, hogy most ezt hogy gondolja. De mindenesetre ez a Tanácsköztársaság-kép megzavarta a hivatalos szerveket is, hogy angyal, Tanácsköztársaság, ezt nem nagyon lehetett nem engedélyezni, bár azt hiszem, végül pont ezt akasztották le a Fényes Adolf-beli kiállításon, és aztán nagy nehézségek árán mégis visszakerült. Szóval zűr volt azzal az angyalos képével.

A következő első találkozásom a Csernus feleségénél, Sylvester Katalinnál volt, aki szintén kitűnő művész a mai napig is Párizsban, csak borzasztó visszavonuló karakter. Neki volt a diplomamurija, és ennek a végén megint játszottunk, méghozzá szembekötősdit. Ezek a fiatal festők folyton játszottak. Nekem is bekötötték a szememet, megforgattak, kaparásztam a levegőben, és egyszer csak valamit elkaptam. Köztudott, hogy a Kondornak jellegzetesen elálló fülei voltak. Különben borzasztó megnyerő külsejű volt ezzel együtt. Csomó ilyen csúnya vonással, a hagyományos értelemben csúnyaságnak nevezném, mert nagyon ragyás volt a képe és elálló a füle, mégis őrült harmonikus, nagyon szép, nagyon szuggesztív arca volt az elálló fülével együtt. Arra emlékszem, hogy én elkaptam ezt a fület, és így sokáig forogtunk. Aztán levették a kötést rólam, és láttam, hogy a Kondor fülit húztam jó néhány percig. Ez egy nagyon érdekes és majdnem szimbolikus emlékem. És még volt egy pár ilyen első találkozás, mert akkor még csak néhányszor találkoztunk itt-ott.

Vasbetonszerelő proletár

Abban az időben énnekem nagyon válságos volt az életem. Elköltöztem egy külön kis lakásba, és senkivel nem bírtam találkozni, tényleg, senkivel nem találkoztam hónapokig. Az irodába eljártam, de onnan azonnal haza. Olyan fokig ment ez az elzárkózás, hogy cigarettáért sem bírtam lemenni, pedig elég sokat dohányoztam akkor is, minden emberrel való találkozás akkora megpróbáltatást jelentett. Úgyhogy egy cipősdoboznyi cigarettát vettem két hétre egyszer, hazamentem, és aztán ki nem mozdultam onnan. Nagyon hideg lakás volt, emlékszem, és én teljesen félőrülten, elmagányosodva éldegéltem ott, és oda egyszer csak beállított a Kondor. Gondolom, valahogy kinyomozta, hol lakom, és attól kezdve nagyon rendszeresen odajárt. Mondjuk egy héten kétszer. Nekem akkor a szeszes italról nem sok fogalmam volt, ő meg azt mondja, hogy gyerünk le, dobjunk be egy féldecit. Nem tudtam, mi az a féldeci – mondjuk, ezt nem értem én sem –, úgyhogy tulajdonképpen engem az alkohol élvezetére és használatára a Kondor tanított meg, amiért nagyon hálás vagyok neki utólag. Persze én nem bírtam közel sem annyit inni, mint ő, mert már rég elpusztultam volna. Nekem a májam is károsodott a háború alatt, úgyhogy én minden második nap bírtam csak inni. Ő mindennap bírt inni, nekem mindig ki kellett hagyni egy napot. Ráadásul nekem valahogy nem volt egyáltalán pénzem, mert családom volt, mit tudom én, gyerekek, ő meg mindig tele volt pénzzel, mert grafikával, valamivel mindig összejött neki. Úgyhogy a 15 év alatt jó néhány hektoliter pálinkát elfogyasztottunk, és nyugodtan állíthatom, hogy ez mind az ő pénzén ment. És neki köszönhetem, hogy én erről a nagyon mély pontról, ahol az ’54-es évben voltam, valahogy kikeveredtem, mert ezzel a följárkálásával, meg azzal, hogy óvatosan itatott velem egy kis alkoholt, mindjárt mindent másként láttam. Nem tudom, tudjátok-e, hogy aki sosem ivott alkoholt, arra milyen furcsa hatása van. Tényleg lehet használni, jó, mondjuk, nem a Kondor Béla találta föl az alkoholfogyasztást, de a számomra mégis ő. Őrületes szorongásokon és szívfájdalmakon képes átemelni néhány féldeci. Hogyha ezt ügyesen forgatja valaki, és nem válik a rabjává, akkor én orvosilag írnám elő bizonyos pszichikus helyzetekben és bizonyosfajta embernek az alkoholfogyasztást. Akkor valami halvány célzást tett rá, hogy őneki ez árt, de én tulajdonképpen haláláig nem tudtam, hogy született szervi szívbajjal él, vagyis a számára ez abszolút gyilkos dolog volt. Valami meg volt repedve a szívében, már így született. És azok a váratlan elkomolyodásai! Nagyon furcsa volt vele beszélgetni, mert rihegett-röhögött, marháskodott, majd hirtelen őrületes komoly arcot vágott. És ezzel annyira összezavarta a társát, mert az ember röhög vele együtt, és egyszer csak látja, hogy irtó… nem kétségbeesett, hanem hihetetlen komoly arccal ül szemben, és mindezt a legváratlanabb pillanatokban, ez szintén zavart, szinte kegyeleti csendet állított elő a társalgásban. Ez mind nagyon lényeges és nagyon hozzátartozik az egyéniségéhez.

Évek folyamán azt is kitapasztaltam, hogy ő magát mint egy ilyen betonszerelő proletárt tálalta, úgy is öltözött, és a beszédstílusa is ugyanolyan volt, nagyon durva. Azelőtt nem volt a művészek között szokásban, hogy ezt a proletárstílust használják, hogy a „baszd meg” legyen minden második szavuk. Kondor bevezette. Borzasztó kifinomult ember volt, de így tálalta magát. Időnként kiderült, hogy iszonyú műveltsége van. Hogyha valaki csak úgy beszélt vele egyet, könnyen azt mondhatta, hogy hiszen ez egy bunkó, egy zavaros bunkó, hát úgy beszél. De ha szó volt valamiről, arról ő mindig többet tudott, mint bárki a társaságban, csak valahogy szemérmesen kezelte ezt a tudást. Egyáltalán nem szólt bele az intelligens témákba, de ha valaki valami rosszat mondott, azt csöndesen kijavította, idegesen. Aztán tovább folytatta ezt a vasbetonszerelő-stílust. Különben az is volt egy ideig, a főiskola előtt, vasbetonszerelő a metrónál. De akkor még nem ismertem.

„Valami vidéki rézmetsző”

’54-től kezdve kb. 15 évem ment rá erre a Kondor Bélára, meg az egészségem egy része, de mondjuk őrületesen pártfogoltam. Rájöttem, éreztem, hogy bár amit csinál, az egyáltalán nem avantgárd tartalmú, de a jelenség, a gesztus, amit a pillanatnyi művészetpolitikával szemben tesz, az a legravaszabb, mert egy irányt egyszerűen meghosszabbított visszafelé. Retrográd irány volt, és ő még jobban meghosszabbította visszafelé, egész Leonardóig. Rembrandt és Leonardo, ez volt a két mestere. Emlékszem, próbált beadni már főiskolás korában rézkarcokat, akkor már megnősült meg minden. (A nőügyei külön fejezetet képeznének, de arra most nem térek ki, mert engem azok borzasztóan sokkoltak. Valami egész más felfogásban élte meg ezeket a dolgokat, mint én, bár én három évvel idősebb voltam nála. Borzasztó meglepett az az edzett férfiasság, amivel a legképtelenebb helyzeteket elviselte. Én annak tízezredrészét sem bírtam volna ki pszichikailag, amit ő. Még mesélve sem bírtam ki, már akkor ájulás környékezett, amikor csak elmesélte, hogy mik történtek vele.) Beadott például egy oklevéltervet, hogy abból majd lesz pénze, az Alaptól, harmad- vagy negyedéves lehetett. Én meg találkoztam a Vigh Tamással, akivel különben abban az időben elég jóban voltunk. És azt mondja, hogy a haverod, az az izé, az a Kondor Béla, na, láttam a rézkarcát, először azt hittem, hogy valami vidéki rézmetsző, hogy ilyen öreg és régimódi stílusban dolgozik. Mert akkor az volt a divat, hogy mint a Borsos, egy ilyen kis vonal vagy kis madár a levegőben, egy vonal és egy horizont. Ez meg egy agyonrajzolt kis dolog volt. (A Csohánynál[7] keveredett ez a két stílus, a madár és a tihanyi pannon líra meg a Kondor-féle drótozott rajz. Furcsa módon a Csohány ezt a kettőt vegyítette.) A Vigh Tamás, aki most a mai napig is iszonyú nagy tisztelője a Kondornak, amikor az első rajzát meglátta, hát bizony kizsűrizték, mert hogy ez biztos valami bácsi, aki valahol vidéken ilyen eszelősen pöszmög. Szóval ez a fajta részletezés és gondos rajzolás abszolút képtelennek tűnt. Most már ezt nehezen tudjátok átélni vagy átérezni, mert a most nevelkedett emberek mind a kettőn át lettek elégszer passzírozva, meg eleget látnak ilyet is, olyat is, úgyhogy ez egymás mellett most már szépen megfér, de abban az időben ez hihetetlen botrány volt. Egy újságíró barátom csinált vele egy interjút valami akkori bulvárlapba, úgyhogy mindennek a botrányos mivolta valahogy mégis ismertté tette a nevét még ’56 előtt. ’56-ban ő katona volt éppen, ahonnan aztán megszökött, hazajött, és a rémülettől borzasztó krétafehéren élte át az ostromot, merthogy sokat lógtunk akkor az utcán, és a lövöldözésekkor, tüntetésekkor állandóan meg voltam lepve, hogy miért fél ennyire. Nem tudom, valóban félt-e, de állandóan holtsápadt volt. Nem nagyon beszélt a dologról, de tényleg holtsápadtan élte át az egészet. Különben csak az arcszíne segítségével lehetett valahogy eligazodni a kedélyállapotán, mert egyébként nem sokat vallott be. Mondjuk a vörös felé nem ment el, elpirulni nem szokott, de a normális arcszínétől a krétafehérig volt egy pár árnyalata, amit az ember kiismerhetett, például hogy amikor nagyon igénybe van véve, akkor teljesen minden vér kiszalad a fejéből, és ezt valahogy így élte át. Nekem ez az időszakom sokkal kalandosabb volt, és ő nem nagyon követett ebben a dologban, de nem is beszélt le, meg nem is akadályozott.

„A teljesek embersége”

Harmadéves lehetett, amikor elhívott, és megmutatta a Dózsa-sorozatot, ami akkor készült rézkarcból, és a furcsa sakktábla-embereket, egy ceruzarajzban készített ilyen drapériatanulmányt. Ezután már tulajdonképpen nem sokat változott a stílusa. Harmadéves korában erre rátalált, és ’55
-56-ban az Új Hangban már megjelent egy ilyen próbálkozása, furcsa, hogy senki nem gondolt rá, hogy ez összefügg az ’56-os eseményekkel. Döbbenetes, hogy ’56 márciusában, mikor még viszonylag nyugalom volt, egy nagy rézkarca megjelent az Új Hangban, valami olyan címmel, hogy Készülődés a forradalomra.[8] Nem tudom, ismeritek-e ezt a rézkarcot? Egy ilyen szekérszerű dolog látható. Tudni kell, hogy Kondor nagyon erősen vonzódott a technikához. A Nárcisz eszpresszóban, a Váci utca végén minden délelőtt meg lehetett találni, ahogy az Autó-Motort olvasta, ez is nagyon fontos és jellemző rá – én ilyesmit egyáltalán nem olvastam, nem érdekelt. A Csernus meg, ugyancsak meglepő módon, a repülőmodellezéssel foglalkozott behatóan. És a Kondor is elkezdett repülőmodellezéssel foglalkozni – ez az egész technikai vonal számomra egy őrület volt. Abban az időben az összes grafikus, akiknek tulajdonképpen, valljuk be, rengeteg pénzük volt, viszonylag, mert ha a Kondor csinált egy rézkarcot, azt mit tudom én, száz példányban kinyomták, mindegyiket csak alá kellett írnia, és dőlt a pénz, de a plakátgrafikusok is nagyon jól kerestek, és ezek égre-földre vették ezeket a kis maketteket, és mindegyiknek a lakása tele volt játékvonattal. Főleg a grafikusoknál, Gross Arnoldtól kezdve a Szilvássy Nándorig, akárhová mentem, mindenütt, az egész lakásban egy ilyen óriási gyerekjátékvonat szaladgált körbe-körbe, ami borzasztóan idegesített. És a Kondornál is. Nem átallott venni egy hatalmas játékvonatot, úgyhogy az ő hatalmas műtermében is szaladgált egy ilyen. Ez már különben eléggé az utolsó korszakában volt, amikor mindenféle repülőgép-modelleket bütykölt különféle pálcákból. De ő sosem csinált olyan repülőgépmodellt, ami megy is, csak olyat, ami úgy jól néz ki. A Csernus olyat csinált, ami abszolút tökéletes, és megy is, és minden. Ez a furcsa játékszenvedély, ami eluralkodott az egész képzőművészeten, egyrészt nagyon pénzigényes volt, ezért bosszantott engem, hogy ezeknek mennyi pénzük van, másrészt meg valami hihetetlen, hogy mondjam, apolitikus tartalma volt, szóval mint hogyha a világban a paradicsom uralkodna, és most már csak mindenki játszik, szóval ezzel abszolút nem értettem egyet. De az biztos, hogy nála ez a technikai érdeklődés a képeiben, a konstruktív szerkezetekben, a képek konstruktivitásában is megvan, és ha megfigyelitek a rézkarcokon a rengeteg részletet, a technikailag megoldott vagy ilyen értelemben invenciózus szerkentyűket, mint ez a szekér is, mindig van nála valami nagyon érdekes technikai részlet, és tényleg ilyenekkel zsúfolta tele a képet.

Egyszer, kb. a hatvanas évek elején azzal lepett meg, hogy legyek szíves, adjam elő neki, mivel nekem építészmérnöki diplomám van, az egész építészetet. És akkor ezt elég rendszeresen csináltuk, egy héten egyszer vagy kétszer beültünk valami kocsmába, és mindent, épületszerkezetet, építéstörténetet, ami eszembe jutott, mindent elmondtam neki, ő rendesen jegyzetelt, és megtanulta. Vissza is kérdeztem. És akkor rájöttem, tartott ez két-három hónapig, hogy már mindent elmondtam, a jegyzeteimet, a levezetéseket, négy évig jártam a Műegyetemre, kollokváltam, minden, és már nincs több, amit elmondhatnék neki, amit én tudtam, azt ő is tudja. És megértette, le is rajzolta gyönyörűen. És akkor rájöttem, hogy micsoda szomorú dolog ez, hogy tulajdonképpen milyen keveset tanultam, egy értelmes embernek három hónap alatt meg lehet az egész építészetet tanítani. Talán a rajzolást, az építészeti magatartást nem, tehát az építészeti gondolkodásnak a besulykolása, az tart sokáig. Csak az a baj, hogy ez a besulykolás túl jól szokott sikerülni, úgyhogy az építészektől ezért kellett aztán nekem is fokozatosan eltávolodni, mert annál dogmatikusabb szakosztályt én nem ismerek. Minden építész annyira egyformán gondolkodik, és annyira el van ragadtatva attól, amit megértett, mert az építészeti gondolkodás tényleg nemes, szép gondolkodásmód, de nem az egyetlen. És az építészek ezt irtózatosan mélyre szívják, és életük végéig nem tudnak elszakadni tőle, kivéve a nagyon nagyokat, mint Mies van der Rohe és még egy pár más nagyság, akik másként fogalmazták meg az építészeti hitvallásukat. Azt nevezzük szakembernek, mondta például a Mies van der Rohe, aki rendszeresen követi el ugyanazt a hibát. És valóban így van. Abból a szemléletből, amit a Bauhaus kialakított, minden más is következik, vagyis mindez részleges, és mint ilyen, csak egy a lehetőségek közül, és mint ilyen, hibás szemlélet. Most kulminál ez a hibás szemlélet a lakótelepi vitákban. Annyira egysíkú racionalizmus van benne, amit végül is az ember esztétikai igénye nem tűr. A teljesek embersége kevesli.

Kontúrozott emberpár

’55-ben kapott végre egy önálló lakást Albertfalván, és akkor kezdett el festeni. Az első képe körülbelül akkora volt, mint ez a rádió, most a hatvani kiállításon[9] ki is volt állítva Emberpár címmel, jó soká nézegettük, nagyon ocsmány kis képnek tűnt. Kontúrozott kép volt, kékkel kontúrozott rózsaszín emberpár, semmi festőiség nem látszott rajta. De érződött ebben a kontúrozott akaratban, mondjuk, a Rouault nevű festő[10] hatása, ezzel mutatott valamifajta rokonságot. Mindenesetre erre is az volt a jellemző, hogy végtelen távolságban helyezkedett el a pillanatnyi magyar képzőművészeti közízléstől. És akkor ez így ment tovább. Voltak ugyan előzményei is, a Kmettynél, Barcsaynál nem, talán a Vajda Lajosnak az ikonjellegű munkái ilyenek még, sokszor említette, hogy inspirációt adott neki ez az ikonográfia. És az arany háttér, amit a legképtelenebb helyeken kezdett el használni, tett föl ilyen aranyfüst lemezeket. Egy óvodába csinált doboló meg trombitáló angyalcsoportokat, ilyen kis gyerekzenekart ábrázoló pannót, kettőt. Nagyon flottul megfestve. Ez is furcsa volt, hogy olyan flottul ott van az ecset nyoma, minden így körbehúzva, kis orr, szem, egy vonallal, és ehhez egy arany háttér: arany füstlemezzel a háttér borzasztó gondosan le volt ragasztgatva. Ez őrült furcsa volt. Éppen fölmentem hozzá a zsűrizés után – kijött hozzá a zsűri, az Ujváry[11] volt az elnök –, és akkor mondta, hogy nem fogadták el tőle ezt a pannót. Nem is került sehova, azóta se tudom, hol van. Kérdeztem tőle, mit akarsz te ezzel az arany háttérrel, és miért pont itt, azt mondja, ő sem tudja. Szóval ilyen beszélgetésekbe nem nagyon lehetett bevonni. Aztán mondtam neki, hogy próbáljon egy kicsit ettől a kontúrozástól megszabadulni. Tényleg, próbált is néha kontúrozás nélkül festeni, vannak ilyen női portréi, amikor kitolja a festéket a kontúr széléig, vagy a szélén túl, de igazság szerint nem jött be neki. Egyfajta zárkózottságnak, pontosabban a zárkózottság festői megnyilvánulásának lehet a kontúrozott ábrákat tekinteni, annyira adekvát az egyéniséggel. Mert tulajdonképpen ő nem virtuóz művész, hanem nagyon nehéz kezű művész volt, aki ugyan pompásan rajzolt, de nem virtuóz módon, hanem igen nagy gonddal rajzolt pompásan. Egy évig, másodéves korában iszonyú mennyiségű tanulmányrajzot csinált, és az anatómiát nagyon belülről megértve rajzolt olyan nagyon jól, ahogy rajzolt. Mindig a struktúráját értette meg a dolgoknak, és aztán már nagyon könnyen rajzolhatott úgy, ahogy akart, mert értette, hogyan illeszkednek a csontok, hogyan illeszkednek a csapolások a háznál, és hogyan illeszkedik a kerék a szekérre. Ezt mind nagyon pontosan megértette, és ez borzasztó távol áll a posztimpresszionista vagy impresszionista festői magatartástól, hogy valaki hunyorít egyet, és azt mondja, hogy ez egy ilyen folt. Ha egy kicsit átgondoljátok, micsoda két véglet, hogy valaki nem a szemével, hanem elsősorban az értelmével közeledik a jelenségekhez, és aztán onnét… Ez a belső magatartás tulajdonképpen meghatározta, úgyhogy kár volt nekem ágálni a kontúrozás ellen, csak hát tudtam, hogy a kontúrozás valahogy túl biztonságos technika. Egy kontúrozott festő mindig kinéz valahogy, mert ott a színeknek nincs az a kényes konfrontációjuk, mint egy nem kontúrozottnál, mert ott minden szín önmagában él, és mindig el van választva egy semleges határral, ahogy a különböző színmezők egymáshoz való viszonyai is. Tulajdonképpen ólomüveget kellett volna csinálnia, azt hiszem, csinált is egy templomban egyszer.[12]

Menny és pokol

Hozzá kell tenni, hogy énnekem mindig az volt az érzésem, hogy ez a fiú semmit nem dolgozik. Ez állandóan lent ül a presszóban egész délelőtt, hazamegy, megebédel, egész délután alszik, este meg elmegy az Építészbe vagy valahova inni. Ez volt az élete. Minden második nap délután fölmentünk, ott orgonázott egy kicsit, hallgattunk zenét, beszélgettünk, lementünk. És érthetetlen módon mégis olyan iszonyú – ugye, 42 éves korában meghalt –, olyan fantasztikus oeuvre-t hagyott maga után, ami 80 éves festőnek is a becsületére vált volna. Ez előttem azóta is rejtély. Mert emlékszem, az idegeimre ment, hogy fölmegyek – mondjuk volt úgy, hogy két hétig nem mentem föl, vagy egy hónapig –, és ugyanúgy ott állt például az auschwitzi munka. Egyszer megbízták, hogy Auschwitzról csináljon festményt, pannót. Húzott egy nagy vonalat, ecsettel, nagyon hosszú, tízméteres vagy hatméteres pannóra, egy kis fejet, a mellet így behúzta, a lába ott van… És fölmegyek egy hónap múlva, még mindig ugyanaz van. És minden képpel így volt. Egy kifeszülő emberfigura, és a végén úgy is hagyta, úgy is került be. Azt hittem, hogy majd folytatódik, kiderült, hogy kész van. Előfordult, hogy bejelentés nélkül mentem (mert azért mindig meg volt beszélve: telefon reggel, jó napot kívánok, Erdély úr, mikor tetszik ráérni, ilyen ironikus, gúnyos stílusban folytak ezek a randevúmegbeszélések, de azért előfordult, hogy én valami más ügyben arra jártam, ő a Bécsi utcában lakott, a belváros közepén, és ez már eleve olyan hely, hogy az ember csak úgy fölugorhatott), és ha csak így föltántorogtam, akkor ugyan beszélgetett, de az ölében volt egy lap. Többször is előfordult, hogy beszélgetés közben konokul karcolt valami kis rézlemezt. Ez volt egy olyan alkalom, mikor rajta tudtam kapni, hogy mégis dolgozik. A másik, amikor lementem Miskolcra, a művésztelepre, ahol litográfiákat meg mindenfélét csinált. Ott hirtelen egy olyan sorozatot megcsinált két-három hét alatt, hogy csuda. Nagyon szerette egyébként az új anyagokat; mikor például az olajpasztellhez hozzájutott, abból csinálta az egész Ezékiel-sorozatot. Kaptam remek kis olajpasztellt, pompás dolog, lehet vele rajzolni is, meg el is lehet mázolni, mondta. Fölmentem három nappal később, és 15 kép volt hirtelen az Ezékielből. Ami tulajdonképpen erre az ufóügyre utal, biztos tudjátok, hogy az Ezékiel eleje egy nagyon precíz ufóleírás. És ezt, persze ironikusan, földolgozta.

Visszatérnék egy kicsit arra, hogy is állt ő tulajdonképpen a misztikával, és hogyan kerültek elő az angyalok. Én egyébként innen számítom azt, hogy őnála a tudatos misztikus érdeklődés megjelent, mert a szárnyfestés, az az érzésem, eredetileg csak formális ügy volt a részéről, hogy hasonlítson a régi művészetekre. Egyszer volt egy óriási nagy házibuli nála, mert – főleg a felesége – gyakran rendezett ilyeneket. Mindenféle emberek meg voltak híva, prominens személyiségek, és egyszer csak hallom a harmadik szobából, hogy a felesége ordít, Miki, Miki, ez én vagyok, hogy mentsem meg. Hát óriási verekedés volt bent, ő éppen majdnem beleesett a kályhába, a Kondor meg nyomkodta befelé. És akkor elkezdtünk egy kicsit birkózni, én ráestem a sezlonra, a Kondor is, és akkor fölnézett irtó barátságosan, tényleg nem ellenségesen, majdnem hálásan, hogy lefogtam, mert valószínűleg megölte volna éppen a feleségét. Erre nem volt meg teljesen az oka, de voltak motivációi. És akkor ez után a nagyon botrányos eset után (mert engem tényleg elkeserített, hiszen mindenki látta, hogy mi van, három szoba volt, én a legbelsőben, körbe állt mindenki, és csak nézett. És senki oda nem nyúlt, hogy megakadályozza a dolgot), másnap beállított egy nagy demizson borral hozzánk, és azt mondta, legyek szíves a papánál elintézni, merthogy a papámnak nagy okkultista könyvtára volt, hogy ő oda valahogy befészkelje magát. Én akkor elkértem a kulcsot, ő bevette magát a könyvtárba, késő éjszakáig ott volt, fölmentem, vittem egy pohár bort, és ott akadt rá Swedenborgnak a Menny és pokol című könyvére, ami azóta sem tudom, hogy hol van. Swedenborg ugye egy XVIII. századi misztikus Blake kortársa, többször említi is a verseiben, és ez a Menny és pokol című műve, ez tényleg hihetetlen könyv. Ebben azt állítja, hogy őt egy angyal végigvezette a mennyen, poklon és a purgatóriumon, nagyon precíz leírást is ad, és meglepő kijelentések özönével van tele. Ettől számíthatóan éreztem a képeiben és az egész munkásságában, hogy most már tudatos benne a misztikus érdeklődés, nem pusztán formai.

Ufómozgások

Abban az időben barátkoztam össze, ’57 körül, a Pilinszky Jánossal, aki köztudottan katolikus meggyőződésű misztikus költő volt, és nagyon kérte mindig, hogy ezt az embert mutassam be neki, ami meg is történt, össze is barátkoztak. Hozzátartozik a történethez, hogy a Pilinszky ebben az időben nagyon elveszett lélek volt. Megjelent a Kortársban az Apokrif című verse, ami azóta is talán a legjobb verse. Sosem hallottam még a Pilinszky nevét, és föltűnt, micsoda pompás költő jelenik itt meg. Mivel én akkoriban a Korniss Dezsőékkel és a társaságával, a Barta Lajossal rendszeresen találkoztam, kérdeztem tőle, hogy ki ez a Pilinszky. Jaj, a Jancsi, hát az ott lakik a szomszédban, a Molnár utcában, de hát az a mamájával egy ágyban alszik, az egy hülye. Az egy dinka. Azért csak mutassátok be. Na jó, bemutatták, amikor összejöttünk a Kornisséknál, és persze rögtön kiderült, hogy egyáltalán nem hülye, hanem nagyon komoly, nagyeszű ember. Abban az időben sűrűn találkoztunk, mondjuk ez tartott 4-5 évig, aztán Párizsban összevesztünk. És még sokszor, de sosem végleg. Furcsa módon Kondorral soha életemben nem vesztem össze. Pillanatnyi feszültségek voltak, ezek is általában félreértett nőügyekből, a feleségeknek és más nőknek a félreinformálásai alapján, de egy ilyen feszültség sose tartott tovább harminc másodpercnél. Ez a leveleiből is kiderül. Minden levelében érinti ezt a szférát, és van egy gúnyos megjegyzése valami ilyesmire, de sose ragadt meg itt, mert ennél sokkal fontosabbnak találta az egészet. Az igazi nagy ellenségeskedés közöttünk folyton az avantgárd és a nem avantgárd közötti különbség miatt volt, mert erről egy egész életet el lehetett vitatkozni persze, és minél több pálinkát fogyasztottunk, annál több érvet talált mindkettőnk a maga igazára. Érdekes, hogy borzasztó avantgárdellenes volt. Mindent hülyeségnek tartott, pedig eljártunk a Kurtágékhoz, mindenféle zenéket hallgattunk, a Ligetinek a zenéjét, mindent végighallgatott, és mindig nagyon lesújtóan nyilatkozott ezekről a dolgokról. De az a vicc, hogy közben neki volt egy társasága, például Németh Lajos és társai, akik mögötte álltak, és engemet kórusban gúnyoltak mindig az avantgardizmussal, és ilyenkor ő borzasztó élesen fölszólalt, hogy pofa be, nem tudjátok, miből lesz a kakukktojás, vagy más ilyen hülyeségeket. Furcsa módon a Németh Lajos most az utóbbi időben szintén avantgárd lett, pedig azelőtt a lehető legelszántabban avantgárdellenes volt. Kondor egy párszor nagyon letolta, sőt egyszer írt is az Élet és Irodalomban kifejezetten a Németh Lajos támogatása ellen egy nagy kirohanást. Egyébként pompásan tudott írni; a költeményeiről még nem is beszéltem, csak a zenét érintettem. Mert a találkozásaink a kocsmában mindig úgy zajlottak, hogy előhúzott öt-hat költeményt, ez volt az ára a pálinkának, hogy ezeket el kellett olvasnom. Különben borzasztóan tetszettek a versei, én most is a legjobb magyar költőnek találom, aki ennek a századnak a második felében fölbukkant. Abszolút képzett költő, és ez volt a nagy fájdalmam, hogy hiába mutattam be neki a Pilinszkyt, akinek szintén hozta folyton a versecskéit, a János csak azt tudta mindig mondani, hogy a Kondor egy irodalmon kívüli jelenség. Tehát az a fajta őrületes kasztrendszer, ami itt kialakult, még egy ilyen hihetetlen zseniális agyú embert is könyörtelen különbségtételre kényszerített, szinte eleve. Rettentő sokat vitatkoztam, hogy fogadják be; Nagy Laci volt az, aki végül is teljesen elfogadta mint költőt, ő járta ki, hogy a versek megjelenjenek.[13] Bár az igaz, hogy az első Kondor-vers a Vigiliában jelent meg; nagy-nagy hűhó volt, ivászat és a többi. Ezt Pilinszky intézte el, de enyhe gúnyos mosollyal.

Szegények, ezek mind halottak most. Nem tudnak ellenem szólni, most egyedül képviselem a saját álláspontomat, és ez megfelelőképpen igazságtalan, biztos nem ismerné el, hogy ő ezt gúnyosan tette, de tudom, Kondornak ez a haláláig fájdalma volt, hogy pont a Pilinszky. Bár ő se nagyon dédelgette Pilinszkyt, egyáltalán nem volt vele kedves, néha a kétségbeesésbe vitte, olyan goromba volt vele. Pilinszky túlfinomult ember volt, végtelenül érzékeny, ő meg néha olyanokat mondott neki váratlanul, hogy majdnem sírva távozott az asztaltól, hogy hát ezt így nem lehet, hát amiket ez beszél, az teljesen képtelenség. Mindenesetre még erre is emlékszem, és ezt is elárulom itt ennek a magnónak, hogy azt a bizonyos Fényes Aldolf-beli első festészeti kiállítást Pilinszky nyitotta meg, és őrült dicshimnuszt írt a Kondorról; nekem meg azt mondta, hogy a sikerhez szögezzük a Samut,[14] valami ilyesmit. Tehát majdnem hogy ellenséges indulattal írta meg ezt a dicshimnuszt, hogy kibírja. Mert abban az időben, a hatvanas évek elején, Pilinszky nem volt túlságosan elismert személyiség. Meglehetősen elnyomott volt, a Magvetőnél volt neki kis állása, ahonnan aztán hisztérikus körülmények között kilépett, letépte magáról az inget, mit tudom én, szóval állás nélkül volt, és neki sem volt pénze soha. Nem volt egy örömünnep az a hatvanas évek eleje.

Nagyon fokozatosan aztán utat talált ez a két ember, tulajdonképpen az egész kultúrát tekintve. A költészetet Pilinszky uralta, neki nagyon sokat segített Weöres Sándor, mert nagyon nagyra becsülte, bár akkor még Weöres Sándor sem volt teljesen elismerve. A Kondor Bélának meg sokat segített a Nagy Laci, akiről, ezt is be kell vallanom, rettentő sok rosszat mondott nekem a Samu. Nem tetszett neki egyáltalán a költészete, a rajzairól nem is beszélve. A Nagy Laci ebben a tekintetben egyoldalúan és borzasztó áldozatosan viselkedett, és nekem őrült szimpatikusan és nagyon kedvesen. Mert a Kondor nagyon erős kisugárzású ember volt, a Nagy László meg borzasztó finom – a Pilinszkyvel nehezebb dolga volt, mert bár ő szintén egy túlérzékeny és finom, mégis végtelenül szikár, kicsontozott, őrült makacs karakter, és rettenetes erősen tudta a maga igazát. A sok finomság ellenére tulajdonképpen semmi kikezdhető nem maradt a Pilinszkyben, azzal nagyon nehéz volt így ingerkedni. Ő egy aszkéta volt, és nem véletlenül adta címül egyik kötetének, hogy Szálkák, mert csupa szálkából állt szinte az egész ember; mint egy lerágott halcsontváz, olyan hatása volt. Nagy László meg egy csupaszív és borzasztó lágy közegű ember volt, amivel ki volt téve ezeknek a súlyos csapásoknak, de neki is megvolt a megfelelő erkölcsi ereje ahhoz, hogy ezt kibírja, és teljesen végigcsinálja a saját meggyőződését, úgyhogy a második kötetét is és minden kötetét tulajdonképpen Nagy László intézte el, nem beszélve arról, hogy nekem is borzasztó sokat próbált segíteni, de ezt a fajta dolgot már nem tudta átsegíteni. Mindig biztatott, mindent állandóan közöltetni akart, de sose sikerült neki. A tiszta jóakarata azonban nagyon emlékezetes marad végig, és nagy veszteség ilyen szempontból is pont az ő halála. Kondorral és Pilinszkyvel jó barátok voltunk, és inkább az irigység és egymás cikizése folyt, mintsem hogy egymáson segíteni. Nagyon erős belső baráti társaság volt ez, de inkább arról volt szó, hogy a gyöngéiből próbáljuk a másikat kipiszkálni.

Ha most egy pár versét megnéznénk, utána meghallgatnánk egy zenei improvizációját, és megnéznénk egy rajzát, ezekből nagyon ugyanaz az arc nézne ránk, mert valamifajta ufómozgások vannak mindegyikben tulajdonképpen, hirtelen nekilendülés, váratlan megállás, és nagyon hirtelen irányváltoztatás. Bizonyos részletekben a váratlanságot annyira tudta hozni zenében, képzőművészetben és versben egyaránt, és életmódban is, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt. Bár sosem használt harsány színeket. Nem láttam berúgva például, bár egész nap ivott. Soha életemben nem láttam, hogy minimális fegyelmezetlenséget elkövetett volna, ami ne lett volna tudatos. Őrületesen bírta tartani magát. Ha nagyon sokat ivott, elkezdett csuklani, de például sose hányt; néha próbált leszokni, egyszer reggel mentem hozzá, és a felesége épp rohant el, mert hogy elájult. Két üveg vodkát egy nap meg kellett innia, különben elájult.

A szentek bevonulása a Kereskedelmi Kamarába

Az utolsó idejében már ez az avantgárdügy is kezdte valahogy nagyon idegesíteni. Akkor már nagyon élesek voltak a viták, nem ellenségesek, mert emberi kapcsolat volt elsősorban, még jó is, hogy volt egy témánk, amiről mindig tudtunk vitatkozni, ez kimondottan hasznos volt. A váratlanság, ami a műveiben szerepelt, tehát a zenében a hihetetlen apró, de teljesen kiszámíthatatlan fordulatosság, és a verseiben a hirtelen elhagyott állítmányok, meg hogy valami mindig hiányzik belőle, de a legváratlanabb helyeken, mindez nagyon kimunkált és szerintem még nem eléggé fölfedezett stílus. Ami itt a halála óta történt, szerintem inkább semlegesítő, mint tényleges értelmező munka, mert valahogy legömbölyített, hamis kegyeletbe van az egész csomagolva, és pont a szemtelensége, a cikázásai vannak letompítva. Láttam egy kiállítását, ahol versidézetek is voltak, azt hiszem, a régi Nemzeti Galériában. Sokkal mozgósítóbb erejű az ő munkája, sokkal lázadóbb is, mint ahogy itten beépült ezzel a Darázskirállyal, ami szerintem az egyik leggyöngébben sikerült képe. És ez a Darázskirály, ez megy legelöl.

Még egy jellemző dolog. A hatvanas évek második felében csinálta a margitszigeti pannót. Azon tényleg majdnem alaposan összevesztünk. Én úgy tudtam, hogy a Kondor egy borzasztó lázadó, és a végsőkig befoghatatlan lény, és erre hirtelen csinál egy Szent Margitra utaló szentképet a Palatinus Szállóban. Ahol, hát tudjátok, mi van, ott turisták jönnek, eszik a húsgombócot, szóval ezt borzasztó erélyesen kifogásoltam. Ez a Kárpátiában történt (olyan este volt, hogy az őrület, most nem akarom elmondani, hogy mi lett a vége), borzasztóan kifogásoltam, hogy képes egy ilyen turisztikai helyszínre egy hamisan átszellemült dolgot csinálni, mert abban a kontextusban nem lehetett mást. És ezután a Kereskedelmi Kamarába (!) készített egy pannót, aminek sose kapta meg szegény végül is az árát, azzal a címmel, hogy A Szentek bevonulása. Mondom, ez aztán már tényleg a szemtelenség teteje, hát a Kereskedelmi Kamarába?! Szóval itt is azt csinálta, hogy végül is elfogadta az érvelést, de nem visszakozva, hanem túlhajtva. Azt mondja, Kereskedelmi Kamara, akkor még szentebbet csinálok. Nem is akarták átvenni. Hát hogy lehetne a Kereskedelmi Kamarába ilyet fölrakni. Én akkor megint le voltam taglózva. Hogy ez mekkora leleményes és váratlan szemtelenség.

Fekete nekrológ

Végül pont a halála előtti utolsó héten fönn voltam nála, akkor is panaszkodott, hogy nem rakják föl ezt a pannót, és még mindig nem kapta meg a pénzét. Én éppen tartoztam neki száz forinttal, és mondta, hogy adjam meg a száz forintot, mert nincs pénze. Hát mondom, nincs, de két nap múlva fölhozom. És tényleg, vittem a száz forintot. Akkortájt volt a boglári kiállítás, ami már átvezet a neoavantgárdba, és amikor mentem a Kondorhoz, összetalálkoztam a Szentjóby Tamással, aki elkezdett velem veszekedni, hogy miért csináltam én a nem tudom, mit. Merthogy rőzséket állítottam ki, mindet más címmel, és volt egy vékony kis rőzsécske, amire azt írtam föl, pont a Szentjóbynak szánva, hogy Rőzse demagógia ellen. Számon kérte, hogy mi ez, stb., és addig piszkált, míg végül beültem a Corsóba vele, és a száz forintot, ami nálam volt, elittuk. És másnap reggel telefonált a Lakner, hogy meghalt a Kondor. Tehát azon a délután halt meg, amikor éppen tartottam föl hozzá a száz forinttal, és talán ha becsöngetek, azóta is izgat, talán ha becsöngetek, mert álmában, délután halt meg, ha becsöngetek, talán előbb fölébresztem, és nem hal meg. Szóval ilyen apróságokon is múlik, vagy legalábbis múlhat, mit tudom én. Bár várható volt ez a haláleset. Már egy évvel korábban nagy nehezen leszokott az ivásról. Amikor kinn voltam nála Szentendrén, csak Traubisódával kínált, és ő is csak ilyen üdítőitalokat ivott. És egy kis madarat dobált, egy kis gépmadarat. Nem tudom, ki ismeri a Kex együttest. Baksa-Soós Jánossal ugyanis, aki megérdemelné, hogy róla külön beszéljek, mert abszolút zseniális fiatalember volt, vele összebarátkozott a Kondor, illetve tanította őt rajzolni. Egyszer nagyon megverték a rendőrök Baksát, akkor mondta nekem, hogy meggybefőttet pisált tegnap, úgy megverték – pedig még ekkor is marháskodott az utcán, a telefonnal, mindig viccelődött –, és hogy ő elmegy innen. El is ment, de küldött a Kondornak egy ilyen kis repülő madarat, ezzel játszott akkor. Itt Szentendrén készült az az ominózus magnófelvétel, ami ellenem szólt tulajdonképpen. A Kritikába írt nekrológjában ezt a Rózsa Gyula leközölte annak idején[15], aminél sötétebb ügyet sosem láttam. Egy olyan felvételt közöltek, amin Kondor valóban rám panaszkodott, de anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt fölveszik. A Korniss Dezsővel meg a Hegyi Gyurkával[16] meg egy pár emberrel beszélgetett a kertben, odament egy srác, és anélkül, hogy ő tudta volna, ezt a beszélgetést fölvette. Ez a Rózsa Gyula meg egy nagyon erélyes avantgárdellenes pamfletet írt, hogy nem árult egy gyékényen percemberkékkel, satöbbi, és ennek alátámasztására leközölte ezt a magnódokumentumot Kondortól, ami egy valóban megtörtént esetre utalt. Valószínűleg tudjátok, hogy a Sarkadi Imre az ő lakásából esett ki az ablakon. (Egyébként a Pilinszkyvel körülbelül két-három perccel ezt megelőzően, éjjel, ott álltunk az ablaka alatt, és láttuk, hogy világos van, gondolkodtunk, hogy fölmenjünk, ne menjünk fel, aztán mégsem. Ez is egy ilyen: nem fölmenni valahova, ez valahogy mindig hiba, úgy látszik; mindenhol éppen történhet valami. Ha fölmegyünk, akkor biztos, hogy nem szaladgál a párkányon a Sarkadi, hanem elkezdünk beszélgetni. Na mindegy.) A Beke László kiírt egy pályázatot ’72 körül vagy valamikor az utolsó években, a kockakőre. Nekem az volt a szándékom, hogy a Sarkadi emlékére kidobok egy kockakövet abból az ablakból. Alul kockakő volt, a Sarkadi a kockaköveken törte össze magát. Mondom, akkor én kidobok egy kockakövet, törje össze magát a kockakő. Filmmel lehetne követni a zuhanását és a becsapódását. Hetedik emeletről van szó. A Kondor ezt borzasztóan nem akarta, és épp erről panaszkodott, ezt mesélte el, hogy én kockakövet akartam a Sarkadi emlékére kidobni az ő ablakából, amikor ez a bizonyos magnófelvétel készült. Én erre nem is tudtam, hogy reagáljak. Rettenetes dolog, hogy egy nekrológban az egyik legközelebbi barátja ellen hoznak le egy ilyen dokumentumot. Nem akartam, és soha életemben, a művészeti tevékenységemben sem hivatkoztam soha a Kondorral való barátságra. Volt sok Kondor-emlékezés, a Bercsényi utcában is, minden, én egyiken sem vettem részt, de ez borzasztó kellemetlen volt, és erre végül is a fotogrammkiállításon reagáltam úgy, hogy lefényképeztem ezt a cikket, fölnagyítottam a negatívját olyan nagyra, mint maga a cikk, és aztán letakartam vele. Tehát ott, ahol átlátszana a cikk, ott alulról a fekete betű takarja, és ez Fekete nekrológ címmel volt kiállítva, furcsa módon eltűnt. A második napon valaki elvitte onnan. Újra megcsináltam, és a Nemzeti Galéria furcsa módon megvette valami ötezer forintért. De a Rózsa Gyula nevű kritikus erkölcsileg borzasztó negatívan vizsgázott ebben az ügyben. Én értem, hogy miért írta, pánik volt benne, hogy a Kondor halálának lesz majd valamilyen szele, hogy ezzel ez a fajta nagyon tiltott és nagyon elnyomott dolog hirtelen erőre kap, pont a Kondorra való hivatkozással. Mert nekik a Kondor is egy kicsit zavaró momentum volt, amit valahogy abszorbeáltak, magukba vettek, de mindig maradt benne egy lázító, egy kitörni akaró vonás, és attól féltek nyilván, hogy majd én meg a társaim megnyergeljük a halálát, eszünkben sem volt. Ezt akarták megelőzni a magnófelvétel közlésével, ami egyrészt túlzott óvatosság, másrészt borzasztó csúnya eljárás volt.

Kreativitási gyakorlatok

A vitáinkra visszatérve: valóban döntő nézetkülönbség volt köztünk. Az avantgárd működésben mindig van egy immanens faktor, ami a művészet demokratizálódására vonatkozik. Tehát hogy a mesterségbeli tudás ne legyen követelmény, hogy csak az ember, abszolút pusztán, nyilatkozzon meg benne. Tehát az avantgárd szemléletű ember olyan megmozdulásokat talál szépnek, ez már egyenesen átmegy esztétikai kategóriába, amit bárki meg tudna csinálni. Azt találjuk igazán szépnek. Ez nem általános, de egy nagyon erős faktor. Hogy, mondjuk, itt van egy szemüveg és egy pohár, ezt mindenki egymás mellé tudja rakni. Ehhez nem kell főiskolákat végezni, ez nagyon erős demokratikus töltés az avantgárdban. Ez van a povera artban [„szegény művészet”], szóval csupa olyasmi, amihez se pénz nem kell, se főiskola, se semmi, csak egy olyan emberi színvonal, ami bármikor meg tud nyilvánulni. A Kondor meg a mesterembernek a biztonságát követelte meg a művészettől. Ő folyton azt hangsúlyozta, hogy ez mesterség, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint bármi mást, és a mesterségbeli tudáson keresztül kell a dolgokat kifejezni. Ez abszolút polarizáció. Mert az én véleményem mindig az volt, pont a gyerekrajzokból kiindulva, hogy akinek egyszerűen nincs mesterségbeli tudása, de mondjuk tiszta lelkű vagy hogy fejezzem ki, az eleve nem is tud mást csinálni, mint szépet. És van egy ilyen utópisztikus ígéret az egész társadalmi fejlődésben, hogy a művészi tevékenység az nem valami elkülönített terület, tehát a művészeknek nincs külön rezervátumuk, ahol működjenek. A Kondor meg, mivel ő végigjárta a mesterségbeli tudásnak a hihetetlen stációit, nagyon megszenvedett azért, amit csinált. Szóval nála nem ment ez olyan egyszerűen, ezért nagyon erősen megkövetelte a tudást, és minden avantgárd műben az abszolút linkséget látta, mivel mindig is taszította őt, ami nemhogy nem teljesíti, hanem direkt kerüli azt, hogy egyáltalán ilyen szempontból, mesterségbelileg meg lehessen ítélni. Az a szomorú ebben a dologban, hogy bármennyire is eszköztelen, bármennyire is nem kíván főiskolát az avantgárd tevékenység, végül is azt veszem észre, hogy egy őrületes szakmává vált az avantgárd is. Mert most már nagyon sokan, szinte mindenki ezt űzi. És néha rajtakapom magamat, hogy azt mondom valamire, hogy szakmailag rossz. Persze egész más szakmát értek alatta, mint a Kondor annak idején. Nem mesterségről van szó, hanem hogy valaki egyszerűen nem ismeri a szempontokat, nem tudja, hogy mire vonatkozik az egész ügy, nem eléggé tájékozott, és mint ilyen, végül is rossz epigon. Mert az avantgardisták 99 százaléka epigon. Azoknak mondjuk 10 százaléka jó epigon, és a többi meg rossz epigon. Az, aki ebben a dologban tényleg valóban újat merészel csinálni, és nem a minták alapján bátorodik fel, hanem a saját sorsából, mondjuk egész szélsőségesen, a saját sorsa bátorítja föl arra, hogy bizonyos döntésekhez jusson, ez borzadályosan ritka. És mivel úgyis csak az epigonok világában mozgunk, hogyha valaki epigon, akkor legalább legyen tájékozott, hogy mi történt idáig, miért kezdték el az egészet, és legalább jól folytassa, mert azért nem állítom, hogy mindenki másolja, tehát megértve folytassa azt az irányt, amit valaki elkezdett valamikor, és ne félreértve. Hát ez mondjuk ilyen kényes kérdés. És az avantgárdnak rengeteg olyan utópisztikus programja van, ami a művészetben nincs meg. Ez is, mindjárt az élettel kapcsolatban, maga az életformálás, a direkt életformálási ambíció. Ez a Kondor számára teljesen légbőlkapott, dinka ügy volt. Hogy mi köze van ennek az élethez? Az életre ott van a Füst Milán tétele, hogy aki összetéveszti az életet a művészettel, az se az élethez nem ért, se a művészethez. Ez ennyire két külön dolog ebben a hagyományos felfogásban és a Kondoréban is. Az avantgárd meg tényleg eszelősen, ezen egyszer és mindenkorra túllépve azzal a tudattal tevékenykedik, hogy azok a struktúrák, amiket a művészet létrehozott, olyan morális (egyben esztétikai) erőt képviselnek, olyan megoldási lehetőségeket sugallnak, társadalmilag is, vagy családon belül, és olyan viselkedési modelleket tartalmaznak, ami bármikor, igenis, az életben egyenesen, konkrétan lefordítható. Abban a kreativitási tanfolyamban, amit vezettem,[17] ez volt az alapállás. Nem az, hogy csinálunk valami jópofa dolgot, és akkor ennek örülünk, mint a majom, hanem hogy mindez egy állandó készenléti állapot ébrentartása kedvéért van, mert minden szituációra másképp, bizonyos fokig kreatív módon kell reagálnunk. Például ha a mamám szid otthon, mert későn jövök haza, erre ne egy sztereotípiával feleljek, tehát hogy ő mindig elmondja ugyanazt, és én mindig ugyanazt válaszolom, hanem mindig ki kell mozdítani a dolgokat, mert minden igyekszik megülepedni, megkövesedni, minden igyekszik elnyerni a maga dögletesen ismétlődő formáját, és ezért mindig meg kell találni a lehetőséget arra, hogy ebből kicsapjunk, és más összefüggésekben és más indítékok alapján kerüljünk kapcsolatba velük.

Az Erdély-hagyatékban az itt közölt, magnószalagról leírt szöveg mellett még egy gépelt, Rényi András és Ujlaki Gabriella által 1983-ban készített hasonló témájú interjú található. E két anyagot a hagyaték kezelői hosszú ideig azonosnak vélték, jelen publikáció előkészítése során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy csak témájukban és motívumaikban hasonlók. A felvétel pontos idejét, kontextusát és készítőjének (készítőinek) személyét egyelőre nem sikerült azonosítani. A címek és lábjegyzetek utólag kerültek a szövegbe.

Jegyzetek

[1] Csernus Tibor, párizsi festőművész (1927–) a jelenleg Németországban élő Lakner Lászlóhoz (1936–) hasonlóan Bernáth Aurél növendéke volt. A szintén Párizsban élő Hantai Simonnak (1922–) Aba-Novák Vilmos volt a mestere.

[2] Despiau, Charles (1874–1946). Francia szobrász.

[3] Bokros Birman Dezső (1889–1965).

[4] Felekiné Gáspár Anni: Füttyös kalauz. 1950, O. v. 110 x 74 cm (első változat), 99 x 73 cm (második változat).

[5] Koffán Károly (1909–1985) 1948 és ’56 között volt a Képzőművészeti Főiskola tanára.

[6] 1960. március. Megnyitotta Pilinszky János.

[7] Csohány Kálmán (1925–1980).

[8] Készülődés a forradalomra. 1956, 200 x 210 mm, egyéb adatai: Kondor Béla (1931–1972) Oeuvre-katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, 1984, Budapest (Ö. á. Bolgár Kálmán és Nagy T. Katalin). 49. o., 56/9. A rézkarcot közölte az Új Hang, 1956/8, 48. o.

[9] „Kedves Samu”. Hatvany Lajos Múzeum, 1981, Hatvan.

[10] Rouault, Georges (1871–1958) francia expresszionista festő, templomi üvegablakokat is épített.

[11] Ujváry Lajos (1925–).

[12] Balatonföldvár, rk. templom, 1962.

[13] Kondor Béla: Boldogságtöredék. Szépirodalmi Kiadó, 1971, Budapest.

[14] „Samu” volt Kondor beceneve.

[15] Kritika, 1973/2., 14. o.

[16] Hegyi György festőművész (1922–).

[17] Erdély Miklós a Ganz Művelődési Házban Kreativitási gyakorlatok címen vezetett foglalkozásokat 1976-tól.

• Kultúra