Az alábbi összeállítás részlet egy készülő könyvből, mely az 1918–85 között működött Hétfői Szabadegyetem történetét mutatja be a BM Archívumban fönnmaradt dokumentumok és az egykori szereplők visszaemlékezései alapján. A kötet, ha minden jól megy, idén ősszel jelenik meg az Új Mandátum kiadónál. Az alapötlet, hogy a BM-anyagot közzé kellene tenni, s hogy ezt nekem kellene megcsinálni, Kenedi János fejében fogant meg, és a kiadás tervét támogatta Demszky Gábor is, többek között az anyagi feltételek előteremtésével. Bevallom, eleinte húzódoztam a dologtól, mondván: talán mégse nekem kellene földolgozni ezt a történetet, hiszen a Hétfok egykori szervezőjeként az ügyben érintett, mondhatni eleve elfogult vagyok. Az említettek és Lakatos András baráti unszolására végül mégis elvállaltam. De mit kezdjek az elfogultságommal? Némi töprengés után rájöttem, hogy ez akkor lenne igazán zavaró (mi több: idétlen), ha megpróbálnék az objektív történész-filológus álarca mögé bújni. Ebből logikusan következett, hogy az a legegyszerűbb, ha megfordítom a dolgot, és vállaltan szubjektív kötetet állítok össze: kiválogatom a dokumentumok közül azokat, amelyeket valami miatt fontosnak vagy érdekesnek érzek, és szembesítem őket az egykori szereplők és a magam emlékeivel. Próbálok rehumanizálni egy dehumanizált, kriminalizált történetet. Erre azért is szükség van, mert az egykori demokratikus ellenzék története túl közeli még ahhoz, hogy történelemmé lehessen fölstilizálni; ha nem akarjuk, hogy a hajdani húsvér szereplőkből papírmasé figurák, politológiai vagy ideológiai tételek hordozói, igazolói vagy cáfolói legyenek, meg kell mutatnunk az emberi arcukat, a személyes indítékaikat. Ennek a prekoncepciónak a jegyében fogtam munkához.
Mindenekelőtt látni akartam az anyagot, amiről Kenedi és Demszky mesélt. Fél év várakozás (a kutatói engedélyek beszerzése, majd az iratok „előkészítése”) után az Archívum munkatársai végül elém tették a „Repülő Egyetem” nevű ún. csoportdossziét, mely öt vaskos kötegben a besúgók és a III/III tisztjeinek jelentéseit, a cég intézkedési/elhárítási terveit stb. tartalmazza. Amikor megláttam az irathalmazt, elszörnyedtem: Úristen, ezek ekkora apparátussal dolgoztak?! Ami persze egyfelől nagyon is örvendetes, mert így rengeteg adat, név, dátum, apróság őrződött meg az utókor számára. Másfelől azonban elképesztő az a – Petri szóleleményével élve – „intézkedélyesség”, amivel a Hétfőkre rávetették magukat. Mert végül is mi történt? Olyasmire uszították rá a besúgóikat, olyasmit füleltek le nagy hókuszpókusszal, aminek épp az volt a lényege, hogy nyilvános, hogy bárki részt vehet rajta, aki akar. Rossz belegondolni is, hogy mennyi lehetett az a pénz, idő és fáradság, amit nem kíméltek!
Ha leszámítjuk a tendenciózus politikai torzításokat, a III/III tisztjeinek jelentései elég megbízható források: kiderül belőlük, hogy mi történt – az persze már nem, hogy miért. A spicli-jelentések viszont szinte használhatatlanok a történtek rekonstruálására, mert többnyire olyasféle primitív szövegek, mint amit most Iványi Gábor előadásáról közzéteszünk. Így is van azért forrásértékük, hiszen a maga pőreségében mutatják meg a gyűlöletet, az antiszemitizmus-értelmiségellenesség-irigység delikát keverékét, amivel belügyi körök hergelték magukat, miközben az ellenzékre gondoltak. Bár meg kell mondjam, olyan is akadt a besúgók között, aki (eredetileg) inkább a mi köreinkhez állhatott közel, legalábbis a szakirodalom ismerete, a résztvevők pontos leírása és más jelek alapján erre lehet következtetni.
Azért csak következtetni, mert azt persze én se tudhatom, hogy kik voltak a besúgók. A dokumentumokat már én is abban a megcsonkított formájukban kaptam kézhez, ahogyan közreadom őket: a fénymásolatokon a BM Archívum munkatársai – az idevágó rendelkezések értelmében – gondosan kihúztak minden olyan utalást, aminek alapján esetleg azonosítani lehetne az informátorokat. Mit mondjak: megható, hogy az előírások ennyire védik a spiclik személyiségi jogait – nagy kár viszont, hogy ezzel egyszersmind megsértik a mi jogainkat. Merthogy Isten és ember előtt elvitathatatlan az a jogunk, hogy legalább utólag megtudjuk: kik voltak a besúgóink. Abból az alapelvből kiindulva, hogy „senkinek nincs joga a beleegyezésem nélkül többet tudni rólam, mint amennyit én tudhatok önmagamról”. Ismétlem: senkinek; se az egykori besúgóknak, se ezek tartóinak, se valami Főtitoknoknak, se az Archívum munkatársainak. Ez utóbbiak persze csupán az érvényben lévő jogszabályokhoz alkalmazkodnak, de hát mégiscsak abszurd: ők tudhatják, hogy az egykori ismerőseim, ne adj’ Isten, barátaim vagy szerelmeim közül ki volt a spicli, én viszont csak találgathatok. Elképesztő, hogy az idevágó rendelkezések cinkosságot vállalnak az egykori jogtiprással, s a mai napig fönntartják a kiszolgáltatottságot: valakik tudnak valamit az életemről, amit előlem eltitkolnak. Már réges-rég túllennénk ezen az egész undorító katyvaszon, ha a rendszerváltás idején az erre illetékesek nyilvánosságra hozzák az ügynöklistát, s hoznak egy egymondatos törvényt, miszerint senkit nem érhet joghátrány az elmúlt rendszerben folytatott efféle tevékenysége miatt – a történtek erkölcsi és politikai megítélését pedig a társadalomra bízzák. Mindezzel csupán azért hozakodtam elő, hogy egyértelmű legyen: a dokumentumokat nem én csonkítottam meg, s hogy felháborítónak, méltatlannak és idétlennek tartom ezt az eljárást. Nem magam miatt: engem speciel nem különösebben érdekel, hogy kik voltak a spiclik. Annak idején is az volt, most is az az árnyalt véleményem, hogy le vannak ők szarva, a felismerhetetlenségig.
Kérem tehát: fogadják, fogadjátok szeretettel Jávor István, Pityesz barátom visszaemlékezéseit, a mellékelt dokumentumokat pedig azzal az indokolt gyanakvással, amire Bulat Okudzsava int bennünket halhatatlan regényeiben.
Sz. S.
PITYESZ
Hogyan került ide az Óra közbe, a lakásodra a Hétfői Szabadegyetem? Bevallom, én már nem emlékszem rá.
Ez úgy történt, hogy a Filmgyárban dolgoztam mint standfotós, és ennek kapcsán összeismerkedtem egy Varga Vera nevű, akkor asszisztensként dolgozó lánnyal, és hát egymásba szerettünk. Ez valamikor ’78 őszére tehető, a Szabó István által rendezett, azóta méltán elfeledett film, a Bizalom forgatásának idejére. Az egymásba szeretés viharos gyorsasággal történt, olyannyira, hogy ideköltözés lett a dologból, ami alapjaiban változtatta meg az életemet. Én egy tízéves, tönkrement házasság után voltam, akkor már egy éve egyedül éltem. Amikor Verával összejöttünk, mintha újjászülettem volna. Hogy mást ne mondjak, tulajdonképpen neki köszönhetem az ismereteimet a környező világról, társadalomról, politikáról. Ezt megelőzően én egy egészen másfajta társadalmi rétegben léteztem, és …
Mennyiben volt az más?
Annyiban volt csak más, hogy azok a fiatalok, akik korombeliek és úgymond a barátaim voltak, azok a legkevésbé sem voltak értelmiségiek.
Inkább művész társaság volt?
Nem, nem mondhatnám. Többnyire középosztálybeli gyerekek voltak, és az együttléteink a szórakozásra, színházra, mozira, táncolásra, közös kirándulásokra szorítkoztak. Engem leszámítva egyikük sem dolgozott a kreatív szférában, és a minket körülvevő világot illetően, hogy úgy mondjam, eléggé homályosak voltak – engem is beleértve. Én például csak azt tudtam, hogy baromi rosszul érzem magam, és mindenféle spontán, a valóságnak csak véletlenül megfelelő elméleteim voltak arról, hogy mi bajom van, de tisztán, egyszerűen és érthetően nem tudtam megfogalmazni magamnak.
Ehhez hozzájárult az is, hogy zsidók vagyunk; a szüleim éppen hogy csak megúszták a világháborút, és nagyon óvatosak voltak. Hogy mást ne mondjak, még azt a szót, hogy „zsidó”, még ezt se volt szabad kimondani, mindig valami más kifejezéssel helyettesítettük. A szüleimnek alapvetően az volt a „politikai” álláspontjuk, hogy jó ez így, ahogy van, mert hogy mennyivel jobb, mint ami volt. Örüljünk a lehetőségeinknek, amit a rendszer enged, és ne ugráljunk. Aki nem ugrál, azt békén hagyják, ez volt az életfilozófiájuk. Lassacskán kezdtek anyagilag felkapaszkodni: mind a ketten rettenetesen szegény családból származtak, de próbálták kihasználni, amit a rendszer az ötvenes évek közepétől engedett.
Káder vonalon?
Nem, egyáltalán nem, hanem maszek vonalon. Anyám kiváltott egy háziipari engedélyt, és elkezdtek pulóvereket gyártani. Az anyám vállalta ennek a szellemi, a szakmai részét, az apám meg a kereskedői részét: teherautóval járta az országot, mert többen összeálltak, és vitte a piacokra, vásárokra az árut. Sokszor négy-öt napig is távol volt, anyám meg otthon dolgozott. Szóval, ez nagyon lassan, de mégiscsak valami anyagi felemelkedést hozott. És hát tartózkodtak attól, hogy véleményt nyilvánítsanak – családi körben mindenképpen, és azt se hiszem, hogy azzal a néhány emberrel, akik körülöttük voltak, nagyon politizáltak volna.
Mondtad, hogy a te szemedet is a Vera irányította rá a politikára. Ez konkrétan azt jelentette, hogy szamizdatokat nyomott a kezedbe?
Persze, és hát rengeteget beszélgettünk. Nem tudom: te emlékszel a Verára?
Én nem igazán ismertem. Őszintén megmondom, még arra se emlékszem, hogy egyáltalán beszéltünk-e valaha.
Akkor annyit hadd mondjak el róla, hogy azon túl, hogy a szó igazi értelmében értelmiségi volt, még az értelmiségieken belül is egészen kiemelkedő képességekkel rendelkezett. Egy olyan szellemi építményt, rendszert mutatott meg nekem, ami számomra teljesen új és hát egészen lenyűgöző valami volt.
Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak, de azt hiszem, meg kell mondanunk, hogy miért beszélünk róla múlt időben.
Azért, mert a közel egyéves együttélésünk után autóbaleset következtében az életét vesztette. A Hétfői Egyetem előadásai egyébként itt akkor kezdődtek, amikor ő még élt. Ő kérdezte meg tőlem, hogy idejöhetne-e az egyetem. Azt nem tudom, hogy tőle ki kérdezte meg, talán a Kenedi.
Ha belegondolunk, elég idétlen dolog, hogy az ember lakásában hétről hétre megjelenik ötven vagy száz ember. Te nyilván tudtad, hogy mivel jár ez – miért vállaltad?
Azért, amit már mondtam: Vera alapvetően megváltoztatta azt a képet, pontosabban megszüntette azt a homályt, ami engem korábban jellemzett, és ettől rettenetesen belelkesültem. Amikor megtudtam tőle, hogy itt valójában nem arról van szó, hogy ez a rendszer jó, csak vannak rossz vagy ostoba emberek, akik elrontják, tehát amikor világossá vált előttem, hogy itt valójában miről van szó, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számomra evidenssé vált: mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a dolog minél gyorsabban – nem is hogy megszűnjön, mert abban szerintem senki sem reménykedett, de hogy legalábbis amennyit lehet, próbáljunk meg rajta változtatni. Magától értetődő volt, hogy ami tőlem és a lehetőségeimtől telik, azt megteszem. Boldog voltam ugyanis, amikor tudomást szereztem róla: van itt egy kicsiny csoport, akik hajlandók az egzisztenciájukat kockáztatni, kézzel fogható áldozatokat hozni azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Én meg itt álltam elég jó anyagi körülmények között, saját lakással, autóval, gondok nélkül, és ezt szerettem volna közkinccsé tenni.
De miért? Már ne haragudj, de ez nem magától értetődő.
Hogy miért volt bennem ez az érzés? Elmondok erre egy aprónak tűnő, de talán jellemző esetet. Verával rengeteget beszéltünk az engem foglalkoztató vagy kínzó kérdésekről; többek között megkérdeztem tőle, hogy miért van az, hogy engem sokan nem szeretnek a Filmgyárban. Vera erre azt mondta, hogy nyilván az irritálja őket, hogy autóval járok a forgatásra, hogy amerikai cigarettát szívok stb., de van egy pofonegyszerű módszer, amivel ezt az ellenszenvet megszüntethetem vagy legalábbis csökkenthetem: amikor előveszem a cigarettámat, legyen az az első, hogy mindenkit megkínálok, és amikor beülök az autóba, legyen természetes, hogy megkérdezem, ki merre megy, elvihetek-e valakit. Vagy ha feljön ide valaki, kérdezzem meg tőle, hogy éhes-e, szomjas-e, még akkor is, ha már másodszor mondja, hogy nem, ha pedig azt mondja, hogy kér valamit, mindent vegyek elő a hűtőből, ne nézzem, hogy marad-e benne valami, vagy hogy mennyire drága, amit kirakok az asztalra. Mindez egy normális, ép érzékű és jobb házból – vagy épp „rosszabb” házból – származó ember számára nyilván teljesen magától értetődő, de nekem nem volt az. Vera mellett egy olyan értékrendszert tettem magamévá, ami nekem mindig is hiányzott, csak épp nem tudtam róla, hogy valóban létezik. Talán így már érthető, hogy miért ajánlottam fel a lakásomat a hétfői előadások számára.
Nem féltél attól, hogy elveszíted a jólétet, amiben élsz? Hogy a munkahelyeden vagy a lakással kapcsolatban elkezdenek piszkálni?
Nem piszkálhattak, mert ez öröklakás, ilyen szempontból tehát nem volt mitől tartsak. Bár sose voltam járatos a jogban, nem tűnt valószínűnek, hogy egy öröklakást politikai okokból el tudnának venni. A munkahelyem kérdése már nem volt ennyire egyszerű, de ezzel kapcsolatban sem volt bennem olyan félelem, ami meggátolt volna a szándékomban.
Végül mégis behívattak a munkahelyeden.
Így van. Erre akkor került sor, amikor Hegedűs András kezdte volna a három vagy négy előadástól álló sorozatát. Illetve úgy emlékszem, az első után hívattak be.
Kik?
A Filmgyár igazgatója, Föld Ottó, bár mintha a beszélgetés során ketten lettek volna. A másik nyilván a BM-ből jött, vagy a személyzetis volt, de ez talán mindegy is. Mindenesetre Föld Ottó eléggé szégyenlősen, kerülgetve a témát, de végül ki bökte, hogy ha ezt a dolgot nem szüntetem meg, kirúgnak.
Mindezt meggyőződéssel adta elő, vagy jelezte, hogy nyomásra cselekszik?
Úgy adta elő, mintha valami pikáns dologról volna szó, valami malacságról, amit kimondani sem lehet, és hát ő nem is tudja, hogy most mit mondjon. Én próbáltam tisztázni a helyzetet, megkérdeztem például, hogy mennyiben törvénybe ütköző az, hogy a barátaimat vendégül látom a saját lakásomon, mire ő úgy csinált, hogy jó, jó, hát azért mindketten tudjuk, hogy miről van szó.
Kedélyeskedett, játszotta a hülyét?
Nem, csak mosolygósra vette a figurát: megállás nélkül mosolygott, hogy ilyet nem ildomos csinálni.
Visszatérve a lakásra: a korabeli BM-jelentésekben ez valami luxuslakásnak van leírva…
Nem tudom, miért lenne ez luxuslakás. A fekvése miatt kétségkívül a jobbak közé tartozik, de egyébként semmi különös. Nézz körül: mi itt a luxus?
Nem tudom. Egy nagy, fényes rézágyra emlékszem: talán azt hitték, hogy aranyból van.
Lehet. A filmgyári kapcsolataim révén tényleg szereztem egy rézgarnitúrát, ami a mai napig megvan, bár már nem csillog annyira, mint régen, és ez a garnitúra valóban kelthette a luxus benyomását, mert akkoriban még eléggé szokatlan volt. Egyébként az akkori ízlésvilágomat jellemzi, hogy azt találtam ki: fehér műszőrme legyen a padlón szőnyeg helyett, az ablakokon meg úgynevezett „felhőfüggöny”, tudod, amin ilyen ejtett redők vannak, tehát nem jobbra-balra nyílik szét, hanem lentről fölfelé. Mellesleg mindez a hálószobában volt, amit az előadások alatt csukva tartottunk. Persze, nem volt kulcsra zárva, tehát a besúgó éppenséggel benyithatott, vagy az erkélyablakon át is bekukucskálhatott.
Egyébként mekkora ez a lakás? Most valahogy nem tudom elképzelni, hogyan fértünk el itt nyolcvanan-százan, volt olyan, hogy százötvenen. Jó, mondjuk az erkélyen is elfértek vagy húszan.
Így van, és ha visszaemlékszel rá, alig volt a szobákban bútor, mindenki a földön ült. Egyébként nem nagy a lakás: nyolcvannégy négyzetméter, de elég szerencsés a beosztása.
A korabeli besúgójelentések még egy dolgot emlegetnek: volt itt valami plakát még a koalíciós időkből, hogy „Szavazz a Kommunista Pártra!” vagy valami hasonló, és ezt ők cinikus pimaszságnak vették.
Haljak meg, ha emlékszem rá!
Ha már a besúgóknál tartunk: attól nem tartottál, hogy hétről hétre jönnek ide a barátaid meg a kedves ismeretlenek, de hát a dolog természete szerint jönnek a spiclik is.
Nem törődtem ezzel, mert nem csináltam belőle titkot, hogy hétfőnként mi van a lakásomon. Nem hencegtem vele, de nem is titkolóztam, tehát ha valaki rákérdezett, vagy ha olyan valakivel találkoztam, akiről azt gondoltam, hogy a dolog esetleg érdekelné, csak épp nem tud róla, annak szóltam. A volt barátaim közül senkinek se beszéltem erről, mert tudtam, hogy ők annyira más világban élnek, hogy vagy nem tudnák a dolgot hova tenni, vagy azt hinnék, hogy megbolondultam.
A rengeteg emberrel, a tömeggel járó kellemetlenség se zavart?
Nem, az se. A szomszédaim eleinte furcsállották a dolgot, meg szóvá tették, hogy az erkélyről ledobálják a csikket, de ezt leszámítva (amiért egyébként csak egyszer kellett szólni) egyáltalán nem zavart a sok ember, mert a lakást mindig ugyanolyan rendben vagy rendetlenségben hagyták itt, mint amilyenben volt, amikor jöttek. Nem tudom, hogy volt-e valaki, aki erre odafigyelt, vagy egyszerűen csak a dolog szellemiségéből fakadt. Az ember egyébként is tudja, hogy egy közepes buli után kábé mekkora felfordulásra számíthat, de itt még ennyi sem volt. A csikkeket például nagy filmesdobozokban gyűjtötték, az volt a hamutartó, és aztán kiürítették a kukába. Vagy el kell mondjam, hogy én semmit nem pakoltam el, de soha semmi nem tűnt el a lakásból: egy könyv vagy bármi a konyhából.
Neked a Hétfői Szabadegyetem mint jelenség volt fontos, vagy az itt elhangzottak intellektuális élményt is jelentettek?
Abszolút! Nem mondom, hogy mindegyik, mert minden álszerénységet félretéve, voltak dolgok, amiket nem tudtam követni. Hogy konkrét legyek, a Kis Jancsi előadásai a szovjet rendszerről nekem nagyon elvontak voltak – nem abban az értelemben, hogy ne értettem volna, amit mond, hanem én azt szerettem volna, ha úgy jól odamondogat, a konkrétumokat teszi szóvá, ehelyett ő elméleti előadásokat tartott. Az egyik után kérdőre is vontam, illetve hát megkérdeztem tőle, hogy nem lett volna-e jobb, ha kicsit szaftosabban adja elő a mondandóját.
És mit mondott?
Kicsit elgondolkodott, aztán azt mondta, hogy szerinte ez így volt jó. Egyébként ami igazán pozitív emlékem, az a Szabó Miklós előadás-sorozata.
Az olyan odamondogatós volt?
Egyáltalán nem, de olyan alapismeretekkel találkoztam, amiket máshonnan nem lehetett tudni, és ezek sok mindenre magyarázatot adtak.
Mire gondolsz?
Elsősorban a Szovjetunió szerepére a történelemben és napjainkban, mármint az akkori időszakban, aztán a vezető személyiségek hatalmi harcaira stb. Ezek fantasztikusak voltak. A másik, aki elementáris hatást tett rám, az a Tamás Gazsi volt, olyannyira, hogy az ő előadásainak hatására kezdtem el Erdélybe járni.
Volt is egy fotókiállításod Erd-éj címmel, és mintha ez is a Hétfők keretében ment volna.
Igen, ha jól emlékszem, 1982-ben, bár ez nem kiállítás volt, hanem diákat vetítettünk, alatta irodalmi idézetekkel. Egyébként két vetítés is volt: az egyik a bátyám lakásán, a Párizsi utcában, egy SZETA-rendezvény keretében, a másik a Kenedi lakásán. Úgy éreztem, hogy nekem mint fotósnak kutya kötelességem dokumentációt készíteni azoknak, akik nem tudnak átmenni, vagy nincs tudomásuk erről az egészről. Megmutatni képeken, hogy mi folyik ott. Végül százötvenkétszáz kép gyűlt össze, amelyeken azt próbáltam érzékeltetni, hogy van egy világ, ami még a miénknél is sokkal rosszabb, bornírtabb és sötétebb, a kommunizmus által megnyomorítva. A képek mellett idézetek hangzottak el iskolai dolgozatokból, hogy ki mi szeretne lenni, hogyan képzeli a jövőt, aztán részletek az akkori fiatal erdélyi költők, Szőcs Géza, Kőrössi Jóska és mások verseiből, népdalszövegek, mindezt ellensúlyozandó újságcikkrészletek, úgyhogy ebből állt össze az anyag. Később csináltam ebből egy albumot, amit elvittem a Rajk-butikba, és ott nézegethette, aki kíváncsi volt rá.
Ez szamizdat kiadás volt?
Nem, csak egyetlen példány volt – mondom: ott lehetett nézegetni.
Megvan ez valahol?
Meg. Illetve nem az, ami a butikban volt, mert azt elvitték az egyik házkutatás alkalmával, de a képsort a szövegek nélkül újra összeraktam egy albumba, és ez ma is megtekinthető.
Köszönöm a beszélgetést, de ha nem haragszol: nekem valahogy túl szépnek, felhőtlennek tűnt, amit a Hétfőkről elmondtál. Nem a megszépítő messziség mondatta mindezt veled, vagy az, hogy éppen velem beszélgettél erről?
Nem, abszolút nem. Én ezt akkor is így éreztem, mert ez az időszak az én életemben nagyon fontos és pozitív korszak volt, egy komplex életformaváltás része. Azért, hogy megismerhettem ezt a nagyszerű embert, Verát, és hogy az ő révén közel kerülhettem másfajta emberekhez, mint akik korábban körülvettek, ezért én életem végéig hálás leszek a sorsnak.