[1]
William Manchester, rendre bestsellerré váló, igen terjedelmes jelenkor-történeti munkák szerzője írta 1968-ról, hogy ez volt az az év, amikor Amerikában minden balul ütött ki. És valóban. 1968 az amerikai nemzeti traumák éve volt, olyan év, amelyben a legkétségbeejtőbb esemény sem maradt sokáig az újságok címlapjain, mert hamarosan leszorította onnan egy még sokkolóbb újdonság.
1968-ban lett gyilkosság áldozata a hatvanas évek két emblematikus politikai figurája. Martin Luther Kinget egy fehér rasszista, James Earl Ray lőtte agyon áprilisban Memphisben. Ray bevallotta a gyilkosságot, de később visszavonta vallomását, ezért ma sokan, élükön a King családdal, kételkednek benne, hogy az igazi tettes bűnhődik King megöléséért. Robert Kennedyt két hónap múlva Sirhan Bishara Sirhan, egy jordániai születésű palesztin terítette le Los Angelesben. A motívum: Sirhan gyűlölte Izraelt, Robert Kennedy pedig Izrael-barát politikusnak számított. Sirhan bűnösségében senki sem kételkedik: tettét a kamerák előtt követte el.
Martin Luther King halálát követően 168 városban került sor súlyos rendbontásra: feldühödött feketék épületeket gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendőrökkel csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül Washingtonban 711 épületet borítottak lángba, párat a Fehér Háztól néhány sarokra. A rend helyreállításához 55 ezer katonára volt szükség.
De a feketék erőszakos dühkitörése csak keveseket lepett meg. Sokan jósolták azt King meggyilkolása előtt is, hogy forró nyár lesz a gettókban. Az elvben erőszakmentes polgárjogi mozgalmon belül vagy annak farvizén egyre nagyobb befolyásra tettek szert a militáns fekete nacionalisták, például a Fekete Párducok, akik az erőszakmentességet gyávaságnak tekintették, Kinget Tamás bátyának vagy Martin Looser (vesztes) Kingnek csúfolták, és városi gerillákként kívántak hadat viselni az elnyomók ellen. Így a gettókban mindennapos esemény volt a gyújtogatás, a fosztogatás. Előfordult, hogy a gyújtogatás helyszínére kiérkezett tűzoltókra és rendőrökre orvlövészek támadtak.
Az erőszak nem korlátozódott a gettókra. A radikális baloldali diákok lelkesen azonosultak a polgárjogi mozgalom célkitűzéseivel, ellenezték a vietnami háborút, valamint úgy általában „harcoltak az elnyomás, a rasszizmus és az imperializmus ellen”. 1968. január 1-je és június 15-e között 101 amerikai egyetemen 39 ezer diák részvételével 221 nagy tüntetésre került sor. Ezek nagy része korántsem volt erőszakmentes affér. A tiltakozók épületeket aknáztak alá, rektorokat és dékánokat vertek meg, túszokat ejtettek, szándékosan rongáltak és kárt okoztak, de a legenyhébb esetben is megakadályozták a tanítást. A rend helyreállítására kihívott rendőröket provokálták, jó esetben csak trágárságokat vagdostak a fejükhöz, de sokszor sörösüvegeket is. Gyakran előfordult, hogy a rendőrök riasztó brutalitással válaszoltak a provokációkra, és így maguk a rendfenntartók is hozzájárultak az erőszak és a törvénytelenség terjedéséhez. Ezt történt májusban a New York-i Columbia Egyetemen is. A proletariátus és a feketék felszabadításáért vandalizmussal is küzdő radikális diákokat – többnyire jómódú és fehér úrifiúkat és úrilányokat – olyan proletár rendőrök verték dühödt kegyetlenséggel porhanyósra, akik között sok fekete is volt.
Augusztus elején Chicago utcáin vívott véres csatákat az alsó középosztály (a rendőrség) a felső középosztály fiaival és lányaival (a különféle tiltakozó mozgalmak híveivel). Az alkalmat a Demokrata Párt konvenciója adta, amelyen az előválasztások eredményei alapján Hubert Humphrey elnökjelöltté választása biztos volt. A tiltakozó mozgalmak az előválasztások során javarészt a baloldali és háborúellenes Eugene McCarthy elnökjelöltté választását támogatták. Sok radikális aktivista vágatta le a haját és tisztálkodott meg alaposabban („clean with Gene”), hogy részese lehessen McCarthy kampányának. A meggyilkolt Robert Kennedy képes lett volna a McCarthy-híveket maga mellé állítani, de Humphreynak erre semmi esélye nem volt. A tiltakozó mozgalmak hívei részben azért mentek Chicagóba, hogy támogassák a Demokrata Párt békeplatformját, részben pedig pusztán azért, hogy kifejezzék csalódottságukat és dühüket Humphrey számukra elfogadhatatlan győzelme miatt. A yippik – a Youth International Party hívei – oly módon adták jelét a hagyományos politizálással szembeni megvetésüknek, hogy egy hatvankilós, Pigasusnak keresztelt malaccal jelentek meg, és bejelentették, hogy elnöknek jelölik
A tiltakozás szervezői azt jósolták, hogy százezer tüntetőt hoznak Chicagóba. Végül is csak 10-12 ezer hippi, yippi, békeharcos, McCarthy-támogató és kiábrándult liberális jelent meg, akiket 11 500 chicagói rendőr, a Nemzeti Gárda 5500 tagja és 7500 katona fogadott. Nem tárt karokkal. Azóta is vitatott kérdés, hogy kik voltak a rendbontók Chicagóban: a rendőrök vagy a tüntetők. És a kérdésre adott válasz máig jó indikátora a válaszadó politikai szimpátiáinak.
Egyébként a konvención az első fordulóban elnökjelöltnek választották Humphreyt, McCarthy és McGovern, miként várható volt, messze lemaradt. Igazi vita csak Vietnamról folyt. A békeplatform vereséget szenvedett ugyan, de a szavazás eredménye (1567:1041) megmutatta, hogy milyen mélyen megosztott a Demokrata Párt ebben a kérdésben.
A vietnami háború nem csak a demokratáknak okozott főfájást. Ez a háború volt a belpolitikai feszültségek egyik fő forrása, és ráadásul nem az történt a csatatereken, amit az amerikaiak akartak. Január utolsó éjszakáján a Vietkong megindította a Tet offenzívát. Hatvanezer Vietkong-katona szivárgott be a dél-vietnami városokba, magába Saigonba is, ahol lényegében terrorista támadásokat intéztek rendőrőrsök, katonai létesítmények, kormányépületek, rádióállomások, erőművek és követségi épületek ellen. Lehet vitatkozni azon, hogy a Tet offenzíva katonai értelemben siker volt-e. Az amerikaiaknak és a dél-vietnamiaknak végül sikerült kiszorítani a Vietkongot a városokból, és az is biztos, hogy a Vietkong sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett, mint amekkorát az amerikaiak és a dél-vietnamiak. Ennek alapján az amerikai tábornokok diadalmasan bejelentették, hogy győztek. De azért a Tet offenzíva elég hatásosan mutatott az amerikai képernyőkön, és sok amerikai nevében beszélt az a szenátor, aki elképedve kérdezte: „Mi történt? Arról volt szó, hogy mi nyerjük meg ezt a háborút.” Ráadásul az amerikai veszteségek korántsem voltak elhanyagolhatók. Májusban, a háború legvéresebb hónapjában, 2000 amerikai katona esett el Vietnamban.
A „csendes többség” is azt szerette volna, ha minél hamarabb véget ér a vietnami háború. De a „fiúkért” aggódó átlag amerikait világok választották el az ellenségnek drukkoló, Ho Apót éltető, amerikai zászlót égető radikális aktivistáktól, akik a csendes többség számára a hatvanas évek szellemét testesítették meg.
Novemberben az amerikai választók a szavazófülkékben kinyilvánították, hogy elegük lett a turbulens hatvanas évekből. Elegük lett abból az évtizedből, amely annyi lelkesedéssel indult, de végül káoszba fulladt. Elnökké választották Richard Nixont, akitől azt várták, hogy hozzon vissza valamennyit azokból az unalmas, kispolgári Eisenhower-évekből, amelyeknek nyolc évvel korábban nagy örömmel intettek búcsút.