Domány András

Nyomtatóbarát változat

„Nem engedjük fasizálni a szocializmust!” – hirdette 1968-ban a tüntető lódzi diákok egyik röplapja. A tiltakozás egy darabig eredménytelen volt, de nem alaptalan.

A roppant zavaros előtörténetet nehéz összefoglalni, de a lényeg az, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárton (LEMP) belül évek óta heves belső hatalmi harc folyt az öregedő, bár a gyeplőt 1956 októbere óta szilárdan kezében tartó Gomulka első titkár utódlásáért. A „partizánoknak” nevezett csoport élén Moczar belügyminiszter állt, akinek jelentős befolyást adott az is, hogy ő volt a ZBOWID nevű háborús veteránszövetség elnöke. (Ez nemcsak a Moczarhoz hasonló egykori szovjetbarát partizánokat tömörítette, akik harcoltak a nácik ellen, de nem ismerték el az emigráns kormányt, hanem a Honi Hadsereg volt katonáinak egy részét is.) Ez a csoport 1967-ben úgy döntött, hogy a közel-keleti háborút felhasználja a belső leszámolásra. Egyes források szerint hamis jelentésekkel dühítették fel Gomulkát, amelyek arról szóltak, hogy számos zsidó származású értelmiségi lakásán és főtisztviselő irodájában pezsgővel ünnepelték Izrael győzelmét. Ennek hatására Gomulka 1967 júniusában a szakszervezeti kongresszuson „ötödik hadoszlopot” emlegetett, és közölte: aki akar, kivándorolhat, de aki marad, az köteles lojálisan viselkedni a lengyel államérdekek szempontjából. Valójában valószínűleg mindössze annyi volt az igazság, hogy sokan örültek, amikor az amerikaiak szövetségese legyőzte a szovjetek szövetségesét – és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az előbbit Izraelnek hívták. Vagyis a dolog összefüggött ugyan a két világrendszer tényével, csak nem úgy, ahogy Gomulka gondolta, és aminek alapján az állampolgári lojalitás kritériumává tett egy mégiscsak külpolitikai eseményről alkotott véleményt.

A pártvezér szájába adott mondatok mindenesetre alapot adtak a Belügyminisztériumnak arra, hogy „cionizmusellenes osztályt” állítson fel. Itt készültek később azok a névsorok, amelyeket a különböző intézmények, hivatalok kaptak állítólag vagy tényleg zsidó származású munkatársaikról. Még a húsz éve hivatalban lévő miniszterelnök, Cyrankiewicz nagynénjét is beidézték, hogy az Auschwitzot politikai fogolyként megjárt politikus családtörténetének részleteiről faggassák.

Eközben 1967 őszén a Nemzeti Színház felújította a legnagyobb lengyel költő, Mickiewicz Ősök című klasszikus drámáját, minden iskola kötelező olvasmányát. Néhány hétig sikeresen ment a darab, ám egyszer csak a felsőbbség úgy ítélte meg, hogy a múlt századi hazafias műnek az akkori orosz megszállók elleni kitételei a rendezés hibájából szovjetellenes élt kaptak, és bizonyos mondatoknál a közönség szinte tüntet. Ezért az előadást betiltották, Kazimierz Dejmek rendezőt, a Nemzeti Színház igazgatóját pedig elbocsátották állásából, és kizárták a pártból. 1968. január 30-án, az utolsó előadás után főleg diákok tiltakozó tüntetést szerveztek, amelynek két „főkolomposát”, Adam Michniket és Henryk Szlajfert pár nap múlva kizárták az egyetemről. Március 8-án a Varsói Egyetemen már az ő visszavételüket és az Ősök továbbjátszását követelték a diákok, továbbá általában demokráciát és a nemzeti kultúra tiszteletét. Ez a gyűlés nem utcán zajlott, hanem egy zárt teremben. Ennek ellenére „munkásaktivisták” jelentek meg az egyetemen (köztük a belügyesek mellett valódi munkások is), és a nagy, campus-szerű épületcsoport szabadtéri részén igazoltatni és verni kezdték a diákokat és tanárokat, akik közül sokan nem voltak a gyűlésen, sőt nem is tudtak róla.

Ezután ülősztrájkra került sor, és a tiltakozás átterjedt több vidéki egyetemre. Eközben összeült az Írószövetség varsói közgyűlése, de néhány párttag író igyekezete ellenére éles hangon állást foglalt a hatalom lépéseivel szemben. Az egyik résztvevő „bunkók uralmának” minősítette a XIX. századi klasszikustól is megijedő politikát – őt pár nap múlva „ismeretlen tettesek” véresre verték. A Varsói Egyetem diákjai kétségbeesett hangú levélben magyarázták el Gomulkának, hogy ők nem a szocializmus ellenségei, de választ nem kaptak.

Március 11-én a Znak katolikus képviselőcsoport interpellációt nyújtott be a szejmben a diákok és a nemzeti kultúra védelmében. (Ez a mindössze ötfős csoport a püspöki kar támogatásával működött 1957 óta, és kényszerű kompromisszumai ellenére az akkori szocialista világ egyetlen ellenzéki parlamenti frakciójának lehet nevezni.) Választ csak több mint egy hónap múlva kaptak: Cyrankiewicz miniszterelnök a kérdésekre nem felelt, de a kérdezőket reakciósnak és szocialistaellenesnek minősítette. A rendkívül durva hangú vitában nemcsak a LEMP képviselői szitkozódtak, hanem a parasztpártéi is (amelynek mai utódját érdekes módon nem szokták úgy utódszervezetnek nevezni, mint a szociáldemokratákat), illetve néhány pártonkívüli. Különösen gusztustalan volt a magát szintén katolikusnak nevező PAX csoport fellépése: a pártot mindig támogató, a Vatikán és a lengyel püspöki kar által többször elítélt szervezet vezetője a háború előtt egy fasisztoid, Führer-elven felépülő és zsidóveréseket szervező társaság élén állt, és harminc év múltán könnyen visszatalált a régi nyelvezethez.

A Znakot támogató hivatalos egyház bátran és tisztességesen viselkedett. Nem csatlakozott a politikai kampányhoz, hanem a püspöki kar május 3-i körlevelében kimondta: ne keressenek ellenséget azokban, akik a nemzet javát akarják szolgálni, bár eltérő meggyőződés alapján. „A gumibot nem érv” – írták később a kormányfőnek. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a rendszerváltozás után a katolikus papság, sőt a főpapság egy része a két világháború közti rasszista, szélsőjobboldali eszmék felelevenítői mögé állt – de 1968-ban ilyesmiről szó sem volt náluk.

A propagandakampány a hivatalos sajtóban és a pártkiadványokban minden képzeletet felülmúlt. Folyamatosan „leleplezték” a tiltakozó mozgalmak szervezőinek eredeti nevét, mindig mellétéve, hogy jórészt vezető beosztású káderek jómódú gyerekeiről van szó, „aranyifjúságról”, amelynek nem drágák a dolgozók verejtékével épített szocializmus vívmányai. (Némelyik cikk a Rajk-ügy hivatalos kezdetét jelentő 1949-es közleményre emlékeztetett, amelyben az állt, hogy „a letartóztatottak között munkás és dolgozó paraszt nincs”.) Azt is kihasználták, hogy a lázongók egy részét – vagy szüleiket – súlyos bűnök terhelték a sztálinista korszakból. Mindenesetre tény, hogy teljesen náci ízű „zsidótlanítási kampány” kezdődött, amely olyan embereket is érintett, akiknek fogalmuk sem volt származásukról. A zsidónak minősítettek jelentős része hívő katolikus volt – Wyszynski bíboros írta le, hogy amikor 1969-ben külföldre utazott (mert több év után végre kapott útlevelet), a pályaudvaron és a vonaton százak csókolták a kezét, akik „zsidóként” emigráltak. Ugyanakkor a tisztogatások a belügyet, a hadsereget, a párt- és államapparátust is érintették, tehát számos olyan ember találta szembe magát kollégái családfakutatásának eredményeivel, aki évtizedeken át lelkesen vagy akár túlbuzgón szolgálta a rendszert. Egy katonatiszt például, amikor elmagyarázta, hogy nagyapja orosz ortodox keresztényként viselte a Dawid nevet, ezt hallotta a személyzetistől: nem érdekel, itt egy Dávid unokája nem lesz ezredes! Ciaston rendőr ezredes, aki 16 évvel később tábornokként valószínűleg Popieluszko lelkész gyilkosainak egyik fő felbujtója volt, olyan röpcédulát készíttetett, amelynek szövegét szó szerint fordították le a Der Stürmer című egykori náci hecclapból.

Gomulka 1968. március 19-én nagygyűlést tartott, amelyen kijelentette, hogy a demokrácia és Mickiewicz csak ürügy, valójában a párt és a néphatalom ellenségei lázadoznak, akiket le kell verni. A kemény hangú beszéd közben az óriási terem egyik szektorából váratlanul „Gierek! Gierek!” kiáltások hangzottak fel, mutatván, hogy itt valóban belső pártintrikáról is szó volt. Gomulka megdöbbent, a két év múlva helyébe lépett Gierek pedig máig esküszik, hogy nem tudott az egyik kerületi párttitkár akciójáról. Gomulka egyébként a mennydörgés közben mérsékelni is próbálta fajvédő elvtársait, hangsúlyozva, hogy senkit nem szabad elítélni vagy elbocsátani pusztán származása alapján, hanem tettei és állásfoglalásai szerint kell dönteni. Ennek azonban semmi hatása nem volt, Gomulka feje fölött átcsaptak az események hullámai. Mellesleg Moczarék kampányát akár maga ellen irányulónak is érezhette, lévén felesége zsidó származású – bár valószínűleg azt is tudta, hogy Moczart Moszkva nem kívánja a párt első emberének. Brezsnyev kalandornak tartotta az egyébként állítólag orosz vagy ukrán származású főpartizánt.

A következő hónapokban folytatódott a tisztogatás, időnként a kínai vörösgárdisták magatartására emlékeztető módon. Például a Külügyminisztérium vagy a londoni lengyel nagykövetség párttaggyűlésén sorra álltak fel a nyilván felkészített „bátor” tagok, és keményen megbírálva a minisztert, illetve a nagykövetet, követelték menesztésüket. (Régi, érdemdús és természetesen szintén párttag vezetőkről volt szó.) A végül elbocsátott 483 állami hivatalnok között 4 miniszter, 17 miniszterhelyettes és 51 főosztályvezető volt, jó részüket a pártból is kizárták. Valószínűleg ezt elégelhette meg Edward Ochab, az Államtanács elnöke, tehát a formális államfő, aki április 9-én benyújtotta lemondását. A közvélemény csak megromlott egészségi állapotáról értesült. A LEMP Politikai Bizottságának azonban ezt írta a veterán politikus, aki 1956-ban fél évig a párt első titkára is volt: „Mint lengyel és mint kommunista, szívem legmélyéből tiltakozom az antiszemita hecckampány ellen.” Ochab lánya egyébként a diáktüntetések egyik szervezője volt, így az apa bizonyos fokig rá is kényszerült a távozásra.

Nem kevésbé volt kegyetlen a leszámolás a kulturális és a tudományos életben. 35 író minden művének közlését megtiltották. Egyedül a Varsói Egyetemről 30 tudományos munkatársat bocsátottak el, köztük Leszek Kolakowski filozófust, Wlodzimierz Brus közgazdászt és Zygmunt Bauman szociológust, a lengyel tudomány nemzetközi hírű képviselőit. Máig márciusi docenseknek csúfolják azokat, akik a hirtelen megüresedett oktatói helyekre a megkívánt képzettség és tudományos fokozat nélkül kerültek be akkoriban. A hallgatókat nemcsak egyénenként zárták ki, hanem egész szakokat oszlattak fel, így valójában a Varsói Egyetemről 1616, a Wroclawi Műegyetemről 1553 fiatalt távolítottak el. Megdöbbentő módon felújították az egykori cári orosz hatóságok módszerét, és 70 volt diákot azonnal behívtak katonának. Számos szabálysértési és büntetőeljárás is indult: 50 embert ítéltek szabadságvesztésre, 211-et pedig pénzbüntetésre a különböző tiltakozások szervezői közül, a vezetők 1,5–3,5 év közti börtönt kaptak. Hogy pedig nehezebb legyen védekezniük, öt tekintélyes ügyvédet is sürgősen eltiltottak, köztük Jan Olszewskit, a mai radikális jobboldal egyik vezető politikusát, aki 1992-ben fél évig miniszterelnök volt.

A kialakult, gyakran elviselhetetlen légkörben megindult a tömeges kivándorlás. Becslések szerint 1968–69-ben mintegy 20 000-en emigráltak, negyedrészük Izraelbe. Többségüknek, mint említettem, a náci törvények kritériumaitól eltekintve semmilyen valóságos közük nem volt a zsidósághoz. Rengeteg névtelen kisember vagy éppen korábbi kommunista funkcionárius mellett számos neves művész és tudós is erre a sorsra kényszerült – ami némelyikük pályafutásának egyébként nem tett rosszat, de ez nem csökkentette a lelki fájdalmat, nem menti a történtek gonoszságát és embertelenségét.

Mi történt ezután? A kampány lassan lecsengett, helyét elfoglalta a csehszlovák ügy. Az 1956-ban reformerként és hazafiként köszöntött Gomulka, aki akkor valóban elhárított egy fenyegető szovjet katonai beavatkozást, 12 évvel később lelkes híve volt a csehszlovákiai bevonulásnak. Közben konszolidálni próbálta hatalmát, amelyet aztán 1970 végén veszített el. De nem Moczar vette át a helyét, aki pedig az 1968. őszi pártkongresszuson számos hívét bejuttatta a Központi Bizottságba, és amikor KB-titkár lett, olyan tapsot kapott, hogy azt már az első titkár elleni tüntetésnek is fel lehetett fogni. Gierek később félreállította, de nem akárhová, hanem a mi Számvevőszékünkhöz hasonló szerv élére. Így 1980-ban pozitív színben tudott feltűnni, amikor szorgos gyűjtőmunkája eredményeképpen sorra szolgáltatta a bizonyítékokat a korrupt funkcionáriusok leleplezéséhez. 1986-ban halt meg. Henryk Jablonski történész, aki felsőoktatási miniszterként 1968-ban egyik főszereplője volt a disznóságoknak, 1972-től egészen 1985-ig töltötte be az Államtanács elnöki tisztségét.

1968 egyébként tabu volt. Talán szégyellték is, talán féltek is tőle, de 1988-ig hivatalosan szinte nem létezett a téma. Akkor, a 20. évfordulón adtak, úgymond, hivatalos értékelést, amely persze nem ment mélyre, de elítélte az egykori antiszemita kampányt. Ezt megelőzően azonban, az 1980–81-es csaknem forradalmi időkben mégis előkerült 1968. Számos egykori „lázadó” a Szolidaritás fő tanácsadója, támogatója volt. 1981 márciusában ugyanakkor megalakult egy Grunwald Társaság nevű obskúrus szervezet, amely megpróbálta felújítani a fajvédő kommunizmus hagyományait, és kérlelhetetlenül szembeszállt a LEMP-en belüli reformtörekvésekkel. A párt felső vezetőségének zöme nem támogatta ugyan a Grunwaldot, de nyíltan elítélni és visszautasítani sem merte, hiszen nem hemzsegtek akkoriban a párt támogatói. Nem meglepő, hogy néhány volt grunwaldos manapság a parlamenten kívüli szélsőjobb színeiben tűnik fel. 1968-ra nyúlik vissza a Polityka című hetilap tekintélye is, bár ebből az egykori főszerkesztő, Rakowski személyesen nem sokat érez: ez a lap volt ugyanis, amely nyíltan megtagadta a csatlakozást az agit-prop. osztály által irányított antiszemita kampányhoz, ami miatt kis híján betiltották.

És még egy érdekes momentum: 1968-ban sikerült szembeállítani a munkásságot a diákokkal és az értelmiséggel. Hiába próbálták elmagyarázni a fiatalok küldöttei néhány nagyüzemben, hogy ők nem a nép és a dolgozók ellenségei, nem jártak eredménnyel. Munkások tízezreit tudták a gyárakból gyűlésekre vezényelni, ahol elítélték a zavarkeltőket, és ilyen épületes jelszavakat kiabáltak, illetve tartottak a persze nem általuk készített transzparenseken: „Diákok, vissza a padba! Írók az íróasztalhoz!” Ez a szégyenletes emlék meggyőződésem szerint nagy szerepet játszott abban, hogy 1980-ban valóban lelkesen és szolidárisan működtek együtt az értelmiség és a nagyüzemi proletariátus képviselői. Később e viszony egyes emberek és csoportok között gyakran megromlott, de állami propagandával szembeállítani őket többé nem sikerült.

• Beszélő évek – 1968