Mi történt a székelyekkel hatvannyolcban? Mert hogy negyvennyolcban mi történt, az köztudott: a szabadságharc legvitézebb katonái voltak, Petőfi is lelkesedett értük, ott is esett el Segesvár mellett.
Az én történetem – amely távolról sem illeszkedik zökkenés- és csikorgásmentesen a Nagy Történetbe, melyet az elit (ez esetben: a romániai magyar elit, valamint néhány exromániai, ma magyarországi értelmiségi) fogalmaz meg – szóval az én történetem arról szól, hogy bizony hatvannyolcban a székelyek kiegyeztek a román hatalommal, sőt: magával Ceausescuval. Bizony alkuba bocsátkoztak, kiegyeztek, és mindketten jól jártak.
Vagyis hát: a székelyek helyett, őket képviselve alkudtak, kiegyeztek és jól jártak mindazok, akik – régi mese – politikai, gazdasági hatalmi pozícióban voltak, azt megőrizték, erejüket, befolyásukat növelték: a romániai magyar káderelit. Mivel pedig, tudtommal, független magyar értelmiség nem volt ekkor Romániában, valamilyen formában mindenki, aki értelmiségi volt, állami hivatalnok is volt egyben: bizony azt kell mondanom, hogy a romániai magyar elit alkudott, egyezett ki Ceausescuval hatvannyolcban.
Lett volna-e más lehetősége, más útja ennek az elitnek, és melyek azok? Ez már nem az én kérdésem. Több kérdésem nincs is; elmondom, amit tudok, ahogyan tudom.
Illeszkedik, illesztik
1968. február 23-án, pénteken jelent meg a Hargitának az RKP Hargita Megyei Bizottsága és az Ideiglenes Megyei Néptanács napilapjának első száma. Ekkorra már megszületett a törvény Románia Szocialista Köztársaság területi-közigazgatási megszervezésének javításáról (az idáig vezető útról lásd az 1. mellékletet); kinevezték a megyei első titkárokat, megalakították az ideiglenes megyei néptanácsokat. És hogy szó is legyen, ne csak tett: Bukarestből, a központi magyar napilaptól, az Előrétől ide rendelt újságírók megindították a Hargitát, melynek fent említett első számában írta Pártunk kipróbált, bölcs vezetésével újabb sikerek, a fejlődés magasabb csúcsai felé című vezércikkében Branis László, az RKP Hargita megyei bizottságának első titkára, az Ideiglenes Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a következőket: „És miként a fának szerves tartozéka a lomb és a gyümölcs, a virágnak a levél és a gyökér, olyan szervesen illeszkedik a mi vidékünk is az ország, a szocialista Románia egészébe, virágzó tájaiba, a szeretett haza térképébe.” Mert Trianon után, és akkor is, és azután is ugyanaz volt a kérdés: illeszkedik, avagy nem? Miképpen illeszkedik?
Az első titkári szókép, a megfogalmazott kérdés azonnal átértelmeződik, ha tudjuk: Csíkszeredában 1968 februárjában, az elit lázas sürgés-forgása, az adminisztráció újjászervezésének közepette, kétnapos tömeges utcai tüntetés zajlott; emberek – székelyek, természetesen – ezrei vérüket, életüket vitték a vásárra, dobták a mérleg serpenyőjébe. Az utcai megmozdulás eredményeképpen Csíkszereda volt 1968 februárjában az egyetlen olyan romániai, frissen létrehozott megyeközpont, ahol a hatalmi alkuba a helyi társadalom, ennek támogatásával pedig, sokkal közvetlenebbül a helyi elit is beleszólt. Igaz, nem az illeszkedés mellett vagy ellen; „csupán” az illeszkedés módja volt a tét. A megmozdulás legfontosabb következménye, hogy a helyi elitnek a megyei hatalomba bekerült tagjai a helyi társadalom legitim képviselőiként viselkedhettek: a helyi társadalom az első pillanattól évtizedekre bizalmat szavazott nekik; a helyi (a pontosság kedvéért 1968-ban: kisvárosi, rajoni) elitnek az új megyei elitbe bekerült egyes tagjai erre a legitimációra támaszkodva még az 1989-es változások után is karriert futhattak be! Érdemes tehát az 1968-as csíkszeredai eseményeket úgy értelmezni, mint a romániai regionális hatalom – amennyiben a hatalmi pozíciók birtokosai, például a Székelyföldön magyarok voltak, akkor: regionális magyar hatalom – 1968-as átstrukturálódásának, egy régi (tartományi) elit felszámolódásának, egy új regionális (esetünkben magyar) elit kialakulásának sajátos esetét.
Megyésítés-akció
A mából visszatekintve világos, hogy Románia területi-közigazgatási megszervezésének éppen aktuális „javítása”, vagyis mindaz, amit megyésítésnek neveztek akkoriban, szervesen beilleszkedik a Ceausescu-diktatúraként ismert román politikai-társadalmi szerkezet kialakításába. A megyésítés-akció az ország nyilvánossága előtt 1967. október elején veszi kezdetét: akkor vitatják meg a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának plenáris ülésén az erre vonatkozó elveket; 1968. január közepén jelenik meg az erre a célra alakított Központi Párt és Állami Bizottságnak a megyék és municípiumok megszervezésére vonatkozó javaslata. Ebben az ország területének 35 megyére való felosztása szerepel; Hargita megye magába foglalná Csík, Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely rajonokat – egy 7680 négyzetkilométer nagyságú, 375 921 lakosú, az átlagnál nagyobb megye lenne; tervezett központja pedig a központi fekvésű, de Sepsiszentgyörgynél és Székelyudvarhelynél is kisebb Csíkszereda.
A tervezet megjelenése és a végleges döntés meghozatala között a központi és helyi érdekcsoportok (elitek) intenzív lobbizása folyik megyehatárok, megyeközpontok számukra kedvező megváltoztatása – vagy az eredeti terv maradéktalan megvalósítása érdekében. Ezek a háttértörténések, a rájuk vonatkozó dokumentumok feltárása nélkül, alig sejthetőek. Király Károly Nyílt kártyákkal című emlékiratában említi, hogy egyes brassói, valamint a központban brassói érdekeket képviselő vezetők hogyan próbálták továbbra is saját érdekszférájukban tartani Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat. Annyi bizonyos, hogy a januári tervezetben nem szerepel külön Kovászna megye; ez csak a közben lezajlott háttértárgyalások nyomán születhetett meg; Király Károly elismeri, hogy Ceausescu személyes döntése kellett ahhoz, hogy se ide, se oda ne tartozzon a vitatott terület – annál is inkább, hogy került egy „gazdája” is a főtitkárhoz közel álló Király Károly személyében. Az eredeti nagy Hargita megye „maradéka” vált volna külön megyévé; Fazakas János és udvarhelyi társai kezdeményezték és elérték, hogy ne Csíkszereda, hanem a valóban népesebb Székelyudvarhely legyen a megyeközpont. Már összehívták február 14-re az RKP KB plenárisát, hogy jóváhagyja a végleges döntést, valamint február 15-re a Nagy Nemzetgyűlést, hogy törvényerőre emeljék a párthatározatot, amikor sor került a „szeredai tüntetésre”.
Tüntetés, alku
1968. február 11-én, szombaton délelőttre a csíkszeredai kultúrházba gyűlésre hívták Csík, Udvarhely, Gyergyó rajonok párt- és állami hivatalainak vezetőit – a rajonok elitjének jó részét. A gyűlést Veres Nicolae, Maros Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára vezette. Bejelentette, hogy a Központi Bizottság határozata értelmében az eredeti nagy Hargita megye helyett két kisebb megye lesz: Kovászna és Hargita; majd ecsetelte ennek a döntésnek az előnyeit. Amikor megemlítette, hogy Hargita megyének Székelyudvarhely lesz a központja, a jelen lévő udvarhelyiek tapsolni, ujjongani kezdtek; a csíkiak hallgattak.
Érdekes színfoltja volt a gyűlésnek a „vita”, azaz a hozzászólások: a pártot, főtitkárát dicsérő, a szép jövőt ecsetelő kitételek mellett javaslatokat is megfogalmaztak. Egy udvarhelyi hozzászóló mondotta: ez alkalommal vissza kell csatolni Erdővidéket is Udvarhelyhez. Veres Nicolae válasza rövid és letorkoló volt: szó sincs semmiféle csatolgatásról, mit gondolnak az elvtársak, ez nem országhatár-módosítás (utalás a magyar nacionalizmus „bűntettének” számító bécsi döntésre)! Vagyis: fent már mindent eldöntöttek, a magyarok, a helyiek – legyenek azok győztesek, mint a székelyudvarhelyiek, vagy vesztesek, mint a csíkszeredaiak – törődjenek bele a döntésbe.
Demonstratív, talán agresszív volt az is, ahogy a döntés visszavonhatatlanságát egy sebtében, aznap estére Székelyudvarhelyen szervezett tömeggyűléssel rituálisan is megerősítették. A vesztes csíkszeredaiaknak azt is el kellett viselniük, hogy autóbuszba ültetik őket, átviszik Székelyudvarhelyre, ahol végig kell nézzék-tapsolják a „helyes, igazságos” döntést ünneplő helyi elit szereplését. Nem csoda, hogy a következő nap – vasárnap – elindult a városban és a szomszédos falvakban a „suttogó propaganda”: mi is történt, mi a teendő.
1968. február 13-án, hétfőn reggel, mínusz húszfokos hidegben először egy szomszédos kis faluból, Csíkcsomortánból érkezett egy embercsoport a városi kultúrház elé; azért onnan, mert őket volt a legkönnyebb mozgósítani; a faluból elszármazottak közül többen is benne voltak a rajoni vezetésben, és ott voltak a szombati gyűlésen; volt tekintélyük a faluban, és tudták, hogy kinek, mit, hogyan mondjanak. A kultúrházban, valamint a rajoni pártbizottság vele szemben lévő épületében gyűléseztek a rajoni vezetők, valamint a tartományi, központi kiküldöttek közül azok, akik nem maradtak Székelyudvarhelyen. Az emberek kérték, hogy valaki mondja el nekik is: igaz-e, hogy Csíkszereda nem lesz megyeközpont. Egy rajoni vezető beszéd közben zsebben felejtett keze volt az utolsó csepp a pohárban: az emberek kiáltozni kezdtek, megkergették a vezetőt, körülvették a rajoni pártbizottság épületét. Járókelők csatlakoztak hozzájuk; a gyárakban abbahagyták a munkát, jöttek tüntetni, mutatni, hogy nem akarják, hogy Székelyudvarhely legyen a megyeközpont. Spontánul avagy szervezetten, a város lakosságának nagy része aznap, aznap éjjel, másnap ott állt az épület körül; első nap a helyi, másnap már a Bukarestből érkező szónokokat hallgatták, de amikor azok arról kezdték győzködni őket, hogy nyugodjanak bele a döntésbe, lehurrogták őket; végül küldötteket választottak, akik az épületben tárgyaltak azokkal az „elvtársakkal”, akiknek közvetlen telefonkapcsolatuk volt Ceausescuval.
Megérkeztek a hadsereg egységei, felmerült a tömeg erőszakos szétverésének terve is. Végül a tárgyaló felek – a központ, azaz Ceausescu, a székházba két napig bezárt vezetők, a tömeg választotta képviselők és maga a tömeg – megegyeztek: húsztagú, a tüntetők választotta, ismert, tekintélyes helyiekből álló küldöttség indul Bukarestbe, hogy Ceausescuval tárgyaljon. A tárgyalás eredménye: Ceausescu a küldöttség tagjait meghallgatva, velük egyetértésben jelölte ki a végleges megyehatárokat; Csíkszereda lett a megyeközpont; ezt megüzenték Csíkszeredába, és a pártszékház elől csak ekkor kezdett oszladozni a tömeg. Mindez már 1968. február 14-én, kedden történt; az RKP KB plenárisa mindaddig, amíg Ceausescu tárgyalt, felfüggesztette az ülését, majd döntésébe az alku eredményeit is belefoglalta.
Mindez így igen meghökkentő: húsz év kommunista diktatúra után egy kisváros lakóinak érdekeit képviselő csoport szemtől szembe kerül az ország első emberével, és bár természetesen a kommunista hatalomgyakorlás legitimitását, Ceausescu uralmát nem kérdőjelezi meg – alkudozni kezd egy országos átalakításnak a helyi társadalmat érintő kérdéseiről, valóban: a helyi társadalom jövőjéről, és eléri, amit akar.
Az események után senkit sem mozdítanak el állásából, nem tartóztatnak le, nem börtönöznek be. Nemcsak szerencséje, vakmerősége, hanem jó érzéke is volt a helyi – magyar – elitnek: az általa kezdeményezett akcióval valóban megfordította a város, a régió és saját sorsát.
A hatvannyolcas ruha
A Nagy Nemzetgyűlés rendkívüli ülésszaka meghozta a törvényt. Az első konkrét szervezői aktus azonban még az azelőtti napon megszületett: az RKP KB plenárisa határozatot fogadott el arról, hogy a tartományi, rajoni pártszervek tevékenysége megszűnik, és megalakulnak a megyei, municípiumi (városi) pártszervek és ezek ideiglenes vezető szervei. Az RKP szervezeti szabályzata előírásainak megfelelően e szervezetek vezető bizottságait az év végén tartandó pártkonferenciákon választják meg. Vagyis: létrejött egyfajta politikai vákuum, interregnum: a tartományi, rajoni pártbizottságok kádereinek munkahelye egyik napról a másikra megszűnt; ugyanakkor létrejöttek az új munkahelyek, de még nem dőlt el véglegesen, hogy merre fordul a „káderforgó”: ki kerül felül, ki marad alul, ki hull ki a rostán.
Az interregnum alatt Ceausescu és a köréhez tartozók (a körhöz tartozó magyarok is) hihetetlenül nagy hatalmat koncentráltak a maguk kezébe: a középszintű párt- és állami vezetés posztjainak elosztása feletti hatalmat; az új szerkezetet működésbe hozó káderek egzisztenciája (ti. fizetések, döntési jogkörök, hivatali függőségek, más helységekbe átirányítás stb.) feletti döntés hatalmát. Mindez majdnem egy évig tartott (!): az 1968. decemberi megyei pártkonferenciákon választják meg a végleges megyei pártvezetést, majd az 1969. március 2-án lezajlott helyhatósági választásokon a megyei néptanácsok képviselőit, tehát ekkorra alakul ki a megyék végleges adminisztratív szerkezete. Közben pedig 1968 tavaszán-nyarán-őszén, az ideiglenes megyei vezetőség vezényletével, ennek egyik legelső (a felső vezetés előtt próbatételként elkönyvelhető) hatalmi tetteként mindenütt – a Székelyföldön is – lezajlik a „városok és községek területi egységének kijelölése”, vagyis az új településhatárok meghúzása, a több településből álló községek központjainak kijelölése: a lokális dominanciaviszonyok újrarendezése, a legalsó hatalmi szint pozícióinak újraelosztása. Ceausescu és köre, valamint újonnan pozícióba kerülő regionális politikai-adminisztratív elitje „újraszabja” az ország arculatát; és ebben az akkor új „hatvannyolcas ruhában” jár az ország ma is.
„Tavaszi idő…”
„Itt és most nagy dolog történik” – a Korunk 1968. áprilisi vezércikkének névtelen írója igazat mondott. A romániai magyar elit (szűkebb értelemben: a kolozsvári egyetemi szellemi elit) véleményének nyilvános szószólója megállapítja: elérkeztünk („mi, az ország népe”; „mi, romániai magyarok”; „mi, romániai magyar elit”) ahhoz a fordulathoz, amikor „a párt nyilvános megvitatás után új szervezési formákat és munkamódszereket vezet be egész társadalmi életünkbe”. Itt az alkalom a „kiállásra”, a közügyek vállalására: „A párt főtitkára gondolkodó és felelős egyéniségek hozzájárulását kívánja a közügyek és államügyek intézéséhez.” A romániai magyar elit számára az jelent garanciát, hogy az ország új területi-közigazgatási felosztása során „az ország új társadalomfejlődési szakaszához méltó volt már a nemzetiségi összetétel figyelembevétele is”; valamint az „anyanyelvi oktatás, a nemzeti nyelvhasználat a közigazgatásban, haladó magyar nemzeti hagyományaink ápolása, a megnőtt magyar könyvkiadás és behozatal…” Az átalakításhoz a pártvezetésnek sikerült a változásokat pozitívnak elfogadó romániai magyar elit támogatását is megnyernie. Ez bizonyára nem történik meg, ha Csíkszeredában erőszakkal szétverik a tüntetést.
Ceausescu jól taktikázott: a legitimációt megkapta, és elérte, hogy bár megszűnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány, de a „romániai magyar szellemi élettérnek” (másképpen: „a megmaradás feltételeinek”) kiterjesztéseként, „megnőtt, minden ízében tavaszi idő”-ként értékelje akkoriban a nyilvánosság előtt ezt a periódust a romániai magyar elit.
„Mi, székelyek…”
A Székelyföldnél maradva: Székelyudvarhely municípium lett, és néhány megyei szervet itt hoztak létre; Csíkszereda megmaradt városnak, de ide került a megyeközpont. Hogy mennyire ügyelt a felső pártvezetés, hogy a helyi magyar elitcsoportokat jól taktikázva kezében tartsa és egyazon külső politikai érdek szolgálatában kihasználja, a két várost egyenlő „figyelemben” részesítse, abból is kitűnik, hogy a csehszlovákiai bevonulás után, a nemzetközi krízishelyzetben, a támogatást kereső Ceausescu székelyföldi, ígérgető és lojalitást követelő körútja (1968. augusztus 26–27., a csehszlovákiai bevonulás utáni negyedik-ötödik nap!) alkalmával mindkét városban tartottak népgyűlést. Ez alkalommal Székelyudvarhelyen Fazakas János szokatlan nyíltsággal ítélte el mindazokat, akik nacionalizmussal vádolják Ceausescut, a román vezetést; „mi, székelyek” (értsd: mi, székelyföldi, esetleg székelyföldi származású, Bukarestbe elkerült magyar elit) nevében a teljes lojalitást deklarálta. Megfogalmazta az országos és regionális nemzetiségi politikai elit – a „nemzetiség sorából kikerült káderek, akiket a párt nevelt” – hitvallását is: „Mi… a legelvtársiasabb szellemben, testvériségben, barátságban harcolunk a szocialista Románia boldog útjáért.”
A legfőbb döntőbíró, Ceausescu igen jól átlátta és kihasználta a csoportok vetélkedését. Az anekdota szerint a csíkszeredai küldöttek között volt egy gyári párttitkár is, egy hölgy, aki arról panaszkodott, hogy az udvarhelyieknek van pártfogójuk Bukarestben, Fazakas János, de a csíkszeredaiaknak nincs; és ekkor hangzott el a történelmi kijelentés Ceausescu szájából: „Én leszek a csíkszeredaiak pártfogója.”
Az a hit, hogy „jól politizáltak”, hogy ez az alku volt a legjobb megoldás, hogy ez a megyei magyar elit számára hosszú távon is a hatalomban maradás biztonságát nyújtja, és a Székelyföld magyar társadalmának is ez volt az „érdeke” – mintegy évtized múltával kezdett csak foszladozni. Azért is volt nehezebb a realitás felismerése, az ezzel való számotvetés, mert az eseményekben (tüntetés, „eredményes” alku Ceausescuval, majd gyors iparosítás, építkezés, nekilendülő modernizáció) részt vevő helyi magyar társadalom is bizonyíthatóan úgy értelmezte ezeket, mint az életét pozitívan befolyásoló változások sorozatát – és az új elitnek megadta a „megye kormányzásához” a lentről szükséges legitimitást.
Sok minden, ami ma oly jellemző a Székelyföldre, hatvannyolcból sarjad ki: városok, kisrégiók közötti rivalizálás, lerobbant nagyipar, kiöregedő tömbháznegyedek, atomizálódott városi társadalom, a mai vezető elit (és mentalitása), a magyar kisvárosokban megerősödő, tagolt román társadalom – de ugyanakkor a hetvenes évek modernizációjának, társadalmi jólétének, anyagi-szociális biztonságának tárgyi bizonyítékai is.