Hír szerint Paul Valéry francia költő vélekedett úgy az államról, hogy „ha az állam erős, akkor összezúz bennünket, ha viszont gyenge, akkor elpusztulunk”.[1] Az ideális állami szerepnek tehát feltehetően e két szélsőség között kell lennie valahol.
Azóta, hogy Richard Musgrave nagy hatású Közkiadások elmélete című könyve megjelent 1959-ben, a közösségi finanszírozás kérdéseivel foglalkozó közgazdászok előszeretettel különböztetik meg egymástól az állam pozitív és normatív szerepét. A normatív szerep az állam jólétet növelő gazdasági beavatkozásainak vezérelveit vagy normáit határozza meg, vagyis azt próbálja meg definiálni néhány alapvető közgazdasági elvre támaszkodva, mit kellene tenniük a kormányoknak azért, hogy korrigálják a piac tökéletlen működését, és más módokon is segítsék, kiegészítsék a piacot a társadalmi jólét előmozdítása érdekében.
Az állam pozitív és normatív szerepe
Noha a közgazdászok nem mindig ismerik fel, e normatív szerep függ az adott ország politikai alkotmányától. A nyugati, piacorientált demokráciákban, ahonnan a modern közgazdasági gondolkodás jó része ered, az állam normatív szerepe közvetve ahhoz az individualista politikai folyamathoz kötődik, amely feltételezi, hogy az állampolgár egyén(ek), illetve szavazó(k) szükségletein, illetve céljain kívül nincs más, amit képviselni, illetve szolgálni kellene. Eszerint a közérdek egyszerűen az állampolgár egyének, szavazók érdekeinek összessége.[2] Ha ezt meggondoljuk, mindjárt érthetőbbnek találjuk, miért látnak oly sokan szoros kapcsolatot a piacgazdaság és a demokratikus folyamat között. A piacgazdaságban az egyének a dollárjaikkal szavaznak, míg a demokrácia mechanizmusában a szavazataikat használják politikai céljaik elérésére. Az államnak nem lehetnek polgáraiétól eltérő céljai. Elképzelhető azonban egy másféle államkoncepció is, például a Hegel-féle organikus vagy totalitariánus állam, amely az adott időben élő egyénektől függetlenül létezik, s így saját léttel rendelkezik. E nézet azonban nem népszerű, különösen a Nyugat-orientált közgazdászok körében nem.[3]
Míg a normatív szerep azt igyekszik definiálni, mit kellene az államnak tennie a gazdasági jólét maximalizálása érdekében, a pozitív szerep vizsgálata során azt írjuk le és elemezzük, amit a kormány ténylegesen csinál. Egy ideális világban a két szerep egybeesne, az ideálisan elvárt és a tényleges szerepek azonosak volnának, hiszen az állam ilyenkor pontosan azt tenné, amit elvárunk tőle, s mindazokat a reformokat, amik a társadalmi jólét maximumának eléréséhez szükségesek, már korábban végrehajtották volna. A való világban e szerepek persze nem esnek egybe, s az eltérés néha nagyon nagy. Az eltérésnek számos oka lehet: eltérhetnek egymástól irányítók és irányítottak érdekei, történhetnek hibák és tévedések a döntéshozásban, megeshet, hogy a döntéshozók csak korlátozott mértékben alkalmazhatnak bizonyos gazdaságpolitikai eszközöket, de az is lehet, hogy egészen a múltbéli döntések nemkívánatos hatása érvényesül a jelenben.
Miután a választott gazdaságpolitikai módszerek hatása többnyire hosszú távon mutatkozik meg, a mindenkori állami szerepet nemcsak a rég megcáfolt közgazdasági elméletek, de a múltban követett eljárások is erősen befolyásolják. A meg előző kormányok gazdaságpolitikai döntései jelentős mértékben meghatározzák az állam jelenbeni gazdasági szerepét, s ezáltal erősen behatárolják a jelen kormányainak cselekvési lehetőségeit. E múltbéli döntések gyakran olyan szerepet is rákényszeríthetnek az államra, amely jelentősen eltér a jelen döntéshozóinak preferenciáitól.
A hosszú távú következményekkel járó döntések közé tartoznak például azok, amelyek a közalkalmazotti állomány méretére, a közalkalmazotti fizetések szintjére, a nyugdíj-jogosultságokkal, a hivatali előmenetel szabályozásával, meg határozott csoportoknak és területeknek nyújtott adókedvezményekre és támogatásokra vonatkoznak, vagy akár annak meg határozására, hogy bizonyos tevékenységeket magán vagy állami vállalatokkal célszerű-e elvégeztetni.[4] E múltbéli döntések törvénnyel védett vagy implicit jogosultságokat teremtenek, illetve más olyan követeléseket hoznak létre, amelyeket a jelen kormányzata csak igen nehezen, vagy egyáltalán nem tud megváltoztatni, különösen rövid távon nem. Egyes országokban az államadósság után fizetett kamatok és más, igen nehezen csökkenthető jogosultságok és elkötelezettségek teszik ki az összkiadás háromnegyedét.[5] Az igazság az, hogy egyetlen kormányzat sem kezdheti működését tiszta lappal, olyannal, amelyet nem terhelnek múltbéli elkötelezettségek.
Ezért aztán a jelen gazdaságpolitikája többé-kevésbé mindig azoknak a döntéseknek a rabszolgája, amelyeket a régebbi kormányok hoztak saját, választott gazdaságpolitikai módszereik alapján. Részben ezért is tudják az autokrata kormányzatok, legalábbis egyes közgazdák nézete szerint, szabadabban alkalmazni például a növekedésorientált gazdaságpolitikákat.[6] Összegezve: az a legcélszerűbb, ha az állam jelenben betöltött gazdasági szerepét a jelen és a múlt gazdaságpolitikáinak együttes következményeként fogjuk fel, és semmiképp sem szabad úgy tekintenünk rá, mintha az a jelenlegi kormány által kívánatosnak tartott helyzetet tükrözné.
A priori úgy tűnhet, hogy minél fejletlenebb egy ország, annál hasznosabb lehet a számára, ha a kormány viszonylag nagy szerepet vállal a gazdasági életben, mivel ezáltal kiegészítheti a piacot, és korrigálhatja annak nagyszámú hiányosságát. E piaci tökéletlenségek egyike-másika az információs hiányosságoknak, az erőforrások korlátozott mobilitásának a következménye, vagy annak, hogy a helyi piacokon egyes egyének túlzott gazdasági erőfölényben vannak a többiekhez képest. Mégis általában az a helyzet, hogy minél fejletlenebb egy ország, annál gyengébb minőségű az állami bürokrácia. Következésképp a gazdasági fejlődésnek éppen az az egyik kellemetlen tulajdonsága, hogy éppen azokban az országokban lenne leginkább szükség kiterjedt állami szerepvállalásra, ahol a közösségi szektor a legkevésbé felkészült arra, hogy hatékonyan betöltse ezt a szerepet. Így, ha a döntéshozók ambiciózus állami szerepvállalásra tesznek kísérletet, az eredmény gyakran kiábrándító.[7]
A közgazdászok és a politikatudomány művelői az állam gazdasági szerepének nagyságát általában az adók vagy a kormányzati kiadások bruttó hazai termékhez mért súlyának alapján becsülik meg. Ezt a mércét alkalmazva úgy találjuk, hogy az állam gazdasági szerepe a fejlett ipari országokban sokkal nagyobb (átlagosan kétszer akkora) mint a fejlődő országokban. Svédországban ez az arány például közel ötször akkora, mint Kínában. Alaposabb megfigyelés után természetesen rájövünk, hogy valójában korántsem így áll a helyzet. Az utóbbi évtizedekben számos fejlődő országban a kormányok bizonyos szabályozási technikákon keresztül jóval nagyobb szerepet vállaltak például a beruházások, hitelek, külföldi deviza és általában a gazdasági erőforrások allokálásában, mint a fejlett országokban.
Számos országban majd’ mindenféle gazdasági tevékenység folytatásához engedélyt vagy hatósági jóváhagyást kell szerezni.[8] Néhol sokféle hatóság sokféle engedélye szükséges ehhez. Következésképp egyes országokban a magáncégek menedzserei idejük jelentős részét a hivatalnokokkal való alkudozásokkal töltik.[9] Ez a helyzet gyakran nem kis hatalmat ad a bürokraták kezébe, amellyel az egyének és cégek által meghozandó gazdasági döntéseket késleltethetik vagy lehetetlenné tehetik, s ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy az engedélyek és felhatalmazások kiadása ellenében fizetést követeljenek. Az állam ezenkívül még a javak és szolgáltatások termelésében is kiterjedt szerepet játszik.
A kormányzat szerepének kiterjedése a XX. században
Adam Smithtől kezdve a klasszikus közgazdák minimális szerepet szántak a közületi szférának. Az ő értelmezésükben az állam feladatai az alapvető közművek biztosítására, a törvényesség és a rend fenntartására és a honvédelemre korlátozódtak. E nézet szerint a kormányzatnak a tulajdonjogokat és a szerződések tisztaságát kell garantálnia, és az egyének gazdasági és politikai szabadságát kell védelmeznie. Ezeket tekinthetjük a közületi szféra legalapvetőbb tevékenységeinek. E konzervatív attitűd részben a XVIII. századi európai helyzet re jellemző, a piaci működésbe való igen kiterjedt állami beavatkozásra adott válaszként alakult ki. A beavatkozást a klasszikus közgazdák a gazdasági tevékenységre nézve károsnak, a növekedés gátjának tekintették. Talán épp ennek a tapasztalatnak és a nyomában kialakult attitűdnek köszönhető, hogy a XIX. században a kormányzat gazdasági szerepe sokkal korlátozottabbá vált. A legtöbb fejlett ipari országban például a közkiadások a GDP mindössze 10 százaléka körül mozogtak, és az uralkodó gazdaságfilozófia a laissez fair volt.[10]
A XX. században az állam gazdasági szerepe fokozatosan, de igen jelentősen kiterjedt. Ezt mindenekelőtt az bizonyítja, hogy növekszik a közkiadásoknak a GDP-hez mért aránya. A fejlett ipari országokban ez az arány az 1913-ban mért átlagosan 13 százalékról 1995-re 45 százalék körüli értékre emelkedett.[11] Politikai és ideológiai tényezők egyaránt szerepet játszottak e növekedésben. Itt most csak azokra a változásokra gondolunk, amelyek az állammal, az állam feladataival kapcsolatos általános elvárásokban következtek be. Jórészt ezek teremtették meg azt a légkört, amelyben az utóbbi évtizedek aktivista kormányzati magatartása kialakulhatott.
A marxista és szocialista gondolatrendszer (amely az egyének jövedelmi egyenlőségét hangsúlyozta) erős nyomást gyakorolt a piacgazdaságok kormányzataira, hogy jelentős szerepet vállaljanak a jövedelmek újraelosztásában. A klasszikus közgazdák számára egy ilyen szerep teljesen elképzelhetetlen volt. A kommunizmus példája, valamint az értelmiség jó részének vonzódása a központi tervezéshez számos országot a „vegyes” gazdaság felé mozdított el. A jövedelmek újra elosztását jelentős, legitim gazdaságpolitikai célnak[12] kezdték tekinteni. A progresszív rátákat alkalmazó jövedelemadók, az alapvető cikkek támogatása és a jóléti segélyek rendszere általános gazdaságpolitikai eszközökké váltak. Az oktatásra és az egészségügyre fordított állami ki adások növekedését is gyakran a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásukkal igazolták.[13]
A keynesi gondolatrendszer is abba az irányba nyomta a kormányzatokat, hogy segítsenek szinten tartani az emberek rendelkezésre álló jövedelmét a ciklikus ingadozásokon keresztül. Ezt a célt szolgálták a közmunkaprogramok és munkanélküli-segélyek éppúgy, mint például az adórendszerbe épített stabilizátorok. Számos országban vezettek be állami nyugdíjrendszereket, amelyeknek gyakran jövedelem-újra el osztó vonásaik is voltak, az állami vállalatokat pedig közfoglalkoztatási célra használták – mindezt egy olyan gazdasági rendszer kiépítése érdekében, amely kevésbé van kitéve a ciklikus ingadozások veszélyének.
Nemcsak a szocialista és keynesi ideológiák, hanem a közgazdaságtudomány új eredményei is, különösen azok, amelyek a II. világháború után születtek, indokokat szolgáltattak az állami beavatkozás növelésére. Megszületik például a közjószág fogalma, amelyet olyan nagy hatású közgazdák népszerűsítettek, mint Paul Samuelson vagy Richard Musgrave. Eszerint a közjószág olyan természetű, hogy állami beavatkozás híján a piac nem kínálna eleget belőlük, mivel a magánszférát nem ösztönözné semmi az ilyen közjószágok terme lésére. Ennek oka, hogy fogyasztásukból nem lehet kizárni azokat, akik nem fizetnek érte (ez a potyautas problémája).[14]
A közjószágokhoz szorosan kötődő új fogalom volt az externalitás, vagyis annak felismerése, hogy bizonyos javak termelése vagy fogyasztása olyan külső hatásokat generálhat, amelyek nem jelennek meg az árakban. Ezt olyan piaci kudarcként fogják fel, ami nem igényelte és igazolta az állami beavatkozást.[15] Logikusnak tűnt, hogy a kormányzat növelje a káros külső mellékhatással rendelkező jószágok termelésének vagy fogyasztásának költségeit, csökkentse viszont azokét, amelyeknek pozitív külső hatásai vannak. Egyes szerzők egészen odáig mentek, hogy a szegényeknek nyújtott jóléti segélyeket az externalitások logikájával indokolták, mondván, hogy az csökkenti például a bűnesetek számát.[16]
A fejlődő országokra alkalmazott speciális érvek
A fentiekben azokról az ideológiai tényezőkről beszéltünk, amelyek valamennyi országban befolyásolják a kormányzati beavatkozás mértékét; a továbbiakban néhány, speciálisan a fejlődő országokra érvényesnek tartott érvet ismertetünk.
A gazdasági fejlődéssel foglalkozó korai irodalom gyakran feltételezte, hogy a kormányoknak vannak olyan képességeik, amelyekkel a privát szektor nem rendelkezik. Ami például a közvetlen termelői tevékenységet illeti: a privát szektorban elégtelenek az irányítási-menedzseri képességek, de valahogy ugyanezek a képességek a közületi szektorban rendelkezésre állnak. Egy másik szokásos érv szerint bizonyos nagyméretű programok olyan nagy tőkét vagy speciális szakértelmet igényelnek, amit csak az állam képes biztosítani. Vagy: bizonyos tevékenységek sikeres folytatásához olyan információk szükségesek, amelyek csak a közületi szektorban hozzáférhetők. Ez utóbbi lehet például az egyének „racionális tájékozatlanságának” a következménye, vagyis, hogy az egyének számára az információszerzés költségei magasabbak lehetnek, mint a várható hasznuk.
Az 1950-es és 1960-as években különösen a fejlődő országokban gyakran feltételezték: a kormány képes a legjobban megítélni azt, hogy mely jószágok „alapvetőek” vagy „szükségesek”, és melyek nem. Így a kormányzati döntés a piaci döntés helyébe lépett.[17] Törvényben kodifikált ösztönzők kedvezményes elbánást biztosítottak olyan beruházásoknak, amelyek „alapvető” vagy „szükséges” jószágokat termeltek, és a hazai termelést protekcionista eszközökkel védték a külföldi piacoktól. Idesorolhatók a paternalista iparpolitikák is, amelyek során a kormányok a piac helyett próbálták kijelölni a jövendő győzteseket.
Az 1950-es és 1960-as éveket, az állami beavatkozás aranykorát, erősen befolyásolta a kormányok működésére vonatkozó meglehetősen naiv szemlélet. Kimondva-kimondatlanul feltételezték, hogy a közületi szektor minden tettével a társadalmi jólét előmozdítását igyekszik szolgálni – a politikai döntések meg hozóinak és végrehajtóinak indítékai között a járadékvadászat jelentéktelen szerepet játszik, vagy éppenséggel semmilyet sem. Feltételezték azt is, hogy a közületi szektor monolitikus egység, amelyben az összes lényeges gazdasági döntés racionálisan áttekinthető, így a politikák között nem lehetnek következetlenségek.
Az egyes gazdaságpolitikai lépések konzisztenciáját nemcsak térben, ha nem időben is adottságnak tekintették. Eszerint a kormányok politikai időhorizontja elegendően hosszú ahhoz, hogy a jelenben követett eljárások nem kerülhetnek konfliktusba azokkal, amelyeket a jövendő kormányok fognak alkalmazni. Pedig ilyen ütközésekre nagyon is sor kerülhet, akár egyszerűen bizonyos tévedések következtében, de eredhetnek olyan politikai megfontolásokból is (például a következő választások megnyerése), amelyek rövid távon a kormányokat a hosszú távú célokkal nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen alternatívák választására ösztönzik.
Ugyancsak készpénznek vették, hogy a gazdaságpolitikai döntések vissza fordíthatók. A közalkalmazottak elbocsáthatók, amikor többé már nincs rájuk szükség, vagy a kívánt cél elérése után a jogosultságokat automatikusan meg lehet szüntetni, és így tovább. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a jogosultságokat sokkal könnyebb emelni, mint csökkenteni, vagy felvenni sokkal egyszerűbb a közalkalmazottakat, mint elbocsátani őket.
Utolsóként még meg kell említenünk azt a tévhitet, amely szerint a gazdaságpolitikai eszközök teljes egészében a döntéshozók ellenőrzése alatt állnak, ez utóbbiak pedig becsületes és hatékony közalkalmazotti apparátusra támaszkodhatnak, amely objektívan és hatékonyan végrehajtja mindazokat a döntéseket, amelyeket a felső szinten hoznak. Elég e téren a korrupcióra, a megbízó-ügynök problémára vagy a járadékvadászatra utalnunk – a velük kapcsolatos irodalom szintén az utóbbi évek terméke.
A tapasztalat megmutatta, hogy ez a romantikus vagy idealizált kép igen messze esik a valóságtól[18] Valójában az állami szféra nem monolitikus, hanem számos, egymással ellentétes érdekű és felfogású politikai központból áll, amelyeket a közérdeknek nem feltétlenül ugyanaz a felfogása vezérel; az ezek által követett gazdaságpolitikák nem feltétlenül konzisztensek térben és időben; viszont könnyen megeshet, hogy járadékvadászok és különböző érdekcsoportok befolyása alatt állnak; az is lehetséges, hogy azok, akik a gazdaságpolitikai döntések egyikét-másikát hozzák, figyelmen kívül hagyják, hogyan is működik valójában a gazdaság; jelen lehetnek megbízó-ügynök problémák; az intézkedések megfordíthatatlanok lehetnek; a bürokráciák lehetnek alacsony hatékonyságúak is, esetleg korruptak (vagy mindkettő).
Ma már több évtizedes tapasztalattal rendelkezünk a széles körű állami be avatkozás hatásairól, így az elvárásokat összevethetjük a tényleges eredményekkel. Az eredmények pedig számos országban, különösen a fejlődőkben, kiábrándítóak. A nagymértékű állami beavatkozás nem javította az erőforrások allokációját, nem segítette elő a gyorsabb gazdasági növekedést, nem javította a jövedelmek elosztását, és nem teremtett stabilabb gazdasági környezetet sem.[19] Viszont arra bőségesen találunk bizonyítékokat, hogy azok az országok, ahol az állami szerep korlátozottabb és célorientáltabb volt (Chile, Délkelet-Ázsia) jobb teljesítményt nyújtottak.
Visszatérés a piachoz
Az utóbbi évek felismerése, hogy a kormányzat piaci beavatkozásának növekedése együtt járt azzal, hogy eredeti alaptevékenységeire kevesebb figyelmet fordít, sőt elhanyagolja őket.[20] Az állam egyre több és több dolgot csinál, de egyre rosszabbul. Ugyanakkor a piac működését is kedvezőtlenül befolyásolja, ha az állam nem látja el alapvető funkcióit.
Számos országban éppen a legeslegalapvetőbb állami funkció, a törvényesség és a rend biztosítása szenvedte meg leginkább ezt a folyamatot, hatalmas pénzügyi és pszichikai terheket róva ezzel a lakosságra. A bűnözés komoly problémává vált, mert a rendőrség és az igazságszolgáltatás teljesítménye, erőforrások híján, egyre romlik.
Számos országban egyre nehezebb a jogviták rendezése, egyre költségesebben működik az igazságszolgáltatás rendszere, a jogrendszer pedig az össze omlás szélére került. A peres eljárások hosszú ideig, néha évekig is elhúzódnak. Az ítéletek végrehajtása is állandóan akadozik. Mindezek a tényezők súlyosan sértik az emberek törvény előtti egyenlőségét és a törvényes, a tulajdonnal és a szerződésekkel kapcsolatos jogok is szükségszerűen elbizonytalanodnak. Az sem használt éppenséggel az igazságszolgáltatási rendszereknek, hogy nem egy országban a politika befolyása alá kerültek, és a korrupció számára is hozzáférhetővé váltak. Egyes helyeken elszaporodtak a „kijárók” vagy „közvetítők”, tovább növelve a működés tranzakciós költségeit. (…)
Az egészségügyben pedig, amint az állam kiterjesztette befolyását az olyan drágább és komplexebb területekre, amilyenek például a nagy, városi kórházak gyógyítószolgáltatásai, azonnal romlani kezdett az alapszolgáltatások szintje, például a védőoltásoké vagy a megelőzésé. Éppígy egyre kevesebb energiája maradt az államnak az általános iskolai képzésre (holott ez egyike alapvető feladatainak), attól kezdve, hogy bevonult a sokkal drágább felsőoktatásba. Annak pedig az alapvető fizikai infrastruktúra fenntartása látta kárát, hogy az állam figyelme az egyéb nagyberuházások felé fordult, és a működtetés és fenntartás helyett az új be ruházási kiadások kaptak elsőbbséget.[21]
Az utóbbi években a piac általános újrafelfedezésének vagyunk tanúi. Manapság jó néhány (bár nem valamennyi) ország kormányzata annak örülne, ha az állam minél kisebb szerepet játszana a gazdaságban. Csakhogy ezek a kormányok szembekerülnek a múltban meghozott döntések következményeivel és számos olyan csoport speciális részérdekével, amelyek e múltbéli döntésekből hasznot húznak. E csoportok gyakran elegendően erősek ahhoz, hogy meggátolják, de legalábbis lelassítsák a reformokat. Emiatt még jó néhány évbe beletelik, amíg az állam szerepe a jelenlegi közvélekedésnek meg felelő szintre csökkenhet.
A változások iránya
Említettük korábban, hogy a klasszikus közgazdák, még azok is, akik mélyen hittek a laissez fairben és a piac szuverenitásában, jelentős szerepet szántak a klasszikus alapfunkcióit betöltő államnak.[22] Jelentősen javítaná a piac működését, ha a gazdaságpolitikai döntéshozók figyelme ismét az alapvető állami feladatok felé fordulna.
Folytatódnia kell az állami vállalatok privatizációjának, és számos országban a folyamatot fel kellene gyorsítani. A piac gazdaságban nemigen találni okot arra, hogy az állam a termelési tevékenységekben közvetlenül részt vegyen. Ha a privatizáción keresztül az állam képes csökkenteni a költségvetés bérkiadásait és azokat a támogatásokat, amiket ma gyakran fizet az állami vállalatoknak, s a gazdaság hatékonyságát is növelni tudja, akkor a privatizáció jó politika. Ha nagyon magasak az államadósság kamatai és az adósság egy része a privatizációs bevételekből visszafizethető, akkor, költségvetési szempontból, a privatizáció kiváló politika. Ha a privatizációt a piac megnyitása s ezáltal versenyhelyzet teremtése kíséri, s egyben a monopolhelyzetek megelőzésére is alkotnak szabályokat, akkor ez rendszerint növeli a gazdaság hatékonyságát. Viszont a privatizációs folyamatnak többnyire szem be kell néznie a következő problémával: ahhoz, hogy az állam a legjobb árat kapja valamely privatizálandó közüzemért, engednie kell, hogy az a vállalat megőrizzen bizonyos monopolpozíciót. Ez azonban csökkenti a gazdaság hatékonyságát. Azok a kormányok, amelyek a leginkább érdekeltek a jelenbeni privatizációs bevételek maximalizálásában, általában hajlamosak rá, hogy meghagyjanak bizonyos monopoljogokat a privatizált cégeknél. (…)
A kormányzatnak fel kell hagynia az árak szabályozásával , legyenek azok a külkereskedelembe kerülő javak, a hazai termelésű jószágok vagy akár a speciális piacok, például a pénz piacok vagy a bérlemények piacainak árai. Az árszabályozás mindig eltorzítja a piacokat, hatékonysági veszteségekhez és járadékvadászathoz vezet. Fel kell hagynia az államnak az alapvető cikkek támogatásával is; e támogatások gyakran olyan mértékig csökkentették egyes áruk és szolgáltatások árát, hogy az elkerülhetetlenül túlkereslethez és pazarláshoz vezetett.
A kormányzatnak arra kell törekednie, hogy minél kevésbé avatkozzék bele a beruházások elosztásába, és minél kevésbé befolyásolja a gazdasági tevékenységet különféle ösztönzőkön és szabályozáson keresztül.[23]
Talán meglepőnek tűnhet, hogy míg egyfelől a jelenlegi szabályozás jelentős részének felszámolását javasoljuk, ugyan akkor a játékszabályokat meghatározó szabályozó hatóságok létrehozására szólítunk fel. Könnyű belátni azonban, hogy ilyen hatóságokra igen nagy szükség van, ha meggondoljuk, mennyire túl van terhelve sok ország gazdasága haszontalan és káros szabályozásokkal,[24] miközben más területeken, különösen az új tevékenységek körében milyen súlyos bajokat okoz a szabályok és szabályozások hiánya. Másfelől bizonyos meghatározott területek, például a hitel- és tőke piacok, és olyan iparágak, mint a hírközlés, a közlekedés, az egészségügy és az energiaipar szabályozásában a kormányzatnak továbbra is fontos szerepet kell játszania.
A szabályozás egyaránt játszhat káros és haszontalan, vagy hasznos és lényeges szerepet a modern gazdaságban. Az alábbiakban mindkettőre adunk néhány példát.
Egyes szabályoknak, például a vállalkozások végeláthatatlan hivatali engedélyeztetésének semmi más céljuk nincs, kizárólag az, hogy hatalmat adjanak a kormánynak és azoknak a bürokratáknak, akiket a szabályok végrehajtásával bíztak meg.
Egyes szabályokkal olyan társadalmi célokat próbálnak előmozdítani, amelyeket más módszerekkel sokkal hatékonyabban el lehetne érni. Példa erre a lakbérek szabályozása, amelyet feltehetően az alacsony jövedelműek lakásköltségeinek támogatására hoztak létre, mégpedig a bérbeadók burkolt adóztatásán keresztül. E politika gyakran gátolja az új lakások építését és a meglévők bérbeadását, és ha hosszú ideig érvényben tartják, végül is a szegényekre fog terheket róni, míg a gazdagok egy része hasznot húz belőle.
Nem kárhoztatható viszont a kormányzat, ha a külső gazdasági hatásokat igyekszik kezelni a szabályozás eszközével, legalábbis mindaddig, amíg jobb és rugalmasabb esz közök nem állnak rendelkezésre. Így például gyakran szabályozással igyekeznek segíteni a környezetvédelmi problémákon olyankor, amikor a hatékonyabb, például adózáshoz kötődő eszközök nem alkalmazhatók.
De számunkra érdekesebb az az eset, amikor a szabályozás célja a közösség védelme, különösen olyankor, amikor a közösség nem képes megszerezni a racionális választáshoz szükséges információkat. A modern gazdaságban, amely olyan termékek és szolgáltatások tömegét állítja elő, amelyekre nézve a fogyasztó igen kevés ismerettel rendelkezik, az ilyen típusú szabályozás kiterjesztése igen fontos. Amikor az ember repülőre száll, biztos akar lenni abban, hogy a gép alkalmas a repülésre, és így annak esélye, hogy lezuhan, igen kicsi. Tekintettel azonban arra, hogy a légikatasztrófák meg lehetősen ritka események és sokféle okuk lehet, a megtörtént légibalesetek nem nyújtanak megfelelő előzetes információt az utasoknak a saját repülőjük esetleges balesetének objektív valószínűségéről. Vagy amikor például az emberek a pénzüket egy bankra bízzák, biztosak akarnak lenni abban, hogy a bank óvatos beruházási politikát folytat. Viszont a bank csődök ritkák, nem adnak elég információt a betéteseknek a megfelelő bank kiválasztásához. Vagy: ha gyógyszert veszünk, biztosak akarunk lenni abban, hogy nincsenek káros mellékhatásai; vagy ha vannak, tudni akarunk róluk.
A fenti példákban közös, hogy az informálódási költségek miatt ésszerűtlen volna, ha a racionális döntéshozatalhoz szükséges ismereteket maguk az egyének gyűjtenék össze. Továbbá a kérdéses információ bizonyos értelemben közjószágnak is tekinthető, mivel ha egyszer már rendelkezésre áll, akkor költségmentesen megosztható másokkal. Ezért a kormányoknak igen fontos szerep jut mind a fenti tevékenységek szabályozásában, mind a közösség számára szükséges információk rendelkezésre bocsátásában.
Az egyének védelme érdekében alkalmazott kormányzati szabályozás egy általánosabb problémát is felvet. Egy nemrég megjelent írásában Devarajan és Hammer (1997) rámutat, hogy a fejlett és a fejlődő országok állami kiadásai közti különbség elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a fejlett országok kormányai ennek a pénznek a java részét arra fordítják, hogy megpróbálják mentesíteni állampolgáraikat a legkülönfélébb kockázatoktól, például a munkanélküliséggel, az idős kor vagy betegség miatti jövedelemvesztéssel, vagy egyes gazdasági tevékenységekkel szükségszerűen együtt járó kockázatoktól. De vajon miért nem képesek a piacok még a fejlett országokban sem olyan intézményeket (biztosításokat stb.) létrehozni, amelyek ezen a területen szükségtelenné tennék a kormányzatok fellépését?
Azoknak a piaci kudarcoknak, amelyek ezeken a területeken érik az állampolgárokat, leggyakrabban kétféle ok áll a hátterében: a kontraszelekció vagy az erkölcsi kockázat. A kontraszelekció a biztosítást vásárlók és a biztosítást eladók közötti egyenlőtlen információ-eloszlás következménye. Normális esetben azok, akik vásárolják a biztosítást, több információval rendelkeznek, mint azok, akik eladják, ezért nehéz minden egyes egyénre a megfelelő ideális árat megállapítani. Emiatt a piacok nem fejlődnek ki teljesen, és a kormánynak közbe kell avatkoznia. Az erkölcsi kockázat pedig annak a ténynek a következménye, hogy a biztosítással rendelkezők hajlamosak kevésbé óvatosan viselkedni, mint azok, akiknek nincs, vagy akár elő is idézhetik azt az eseményt, ami ellen biztosítást kötöttek.
A kormány háromféle formában töltheti be azt a szerepet, hogy az egyéneket megvédje a kockázattól: kormányzati kiadások, szabályozások vagy garanciák vállalásának formájában. Például a nyugdíjak esetében a szabályozás a kiadás alternatívája lehet, ahogy azt a chilei nyugdíjreform példája is mutatja. E megközelítést számos közgazdász és a Világbank apparátusa is támogatta. Chilében a kormányzat olyan szabályt alkotott, amely előírta, hogy az egyének jövedelmük egy meghatározott részét szigorúan szabályozott privát nyugdíj pénztárakban kötelesek elhelyezni. Ez a szabályozás tehát közkiadást helyettesít. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az egészségügy területén már nem működne megfelelően egy hasonló szabályozás, mert az, hogy egy ország polgárai mennyit költenek az egészségügyre, nem kizárólag az egyes egyének jövedelmétől függ. Az adott kórházi kezelés ugyanannyiba kerül, függetlenül attól, hogy a páciens szegény-e avagy gazdag, ezért a hagyományos biztosítási rendszer nagyon eltérő egészségügyi ellátást juttatna az embereknek. Ez a magyarázata annak, miért marad meg a jelentős kormányzati részvétel az egészségügyben a közkiadásokon keresztül is.
Egyes területeken a közkiadásokat a kormányzatok által nyújtott garanciák váltották fel, így a bankok és egyre inkább az infrastruktúra területén. Különösen az utóbbi területen mostanában gyakran megesik, hogy a privatizációt a befektetőknek nyújtott kormánygaranciákkal egészítik ki. Ezzel a módszerrel a kormány csökkenti ugyan a pillanatnyi kiadásokat és a deficitet, viszont azzal a kockázattal jár, hogy igen nagy költségeknek teszi ki magát a jövőben. Miután ezeket a garanciákat nem tüntetik fel a kiadások között, ez néha abba a tévhitbe ringatja az érdekelteket, mintha a kormányzati beavatkozás és költekezés jobban csökkent volna a ténylegesnél.
Igen nehéz kérdés, milyen és mekkora szerepet kell vállalnia a kormányzatoknak a kockázatokkal kapcsolatban. Nem láthatjuk pontosan előre, hogy a magánszektor és a kormányzati szabályozás javulásának együttes hatása milyen mértékben teszi majd lehetővé, hogy szabályozással helyettesítsék a közkiadásokat. Azt, hogy vajon a jövőben, különösen a fejlett országokban a közkiadások GDP-hez viszonyított aránya csökkenni fog-e vagy sem, javarészt ennek a fejlődési folyamatnak az alakulása fogja eldönteni.
A kormányzatnak újra kell gondolnia a jövedelmek újraelosztásában betöltött szerepét. Felül kell vizsgálni azokat az általános és ködös gazdaságpolitikai intézkedéseket, amelyeket arra hivatkozva vezettek be, hogy azok megsegítik a szegényeket, holott ez nem feltétlenül igaz. Ha a kormány részt akar venni a jövedelmek újraelosztásában, akkor koncentrált és célorientált eljárásokat kell alkalmaznia mind a költségvetési kiadások, mind a bevételek oldalán. Amikor ezeket az eljárásokat megtervezik, gondosan ügyelni kell rá, hogy ne legyen jelentős ellenösztönző hatásuk vagy nagy adminisztratív költségük.
Végül a legtöbb országban nagy szükség volna az állami közigazgatás alapos reformjára. Éppen a közigazgatás az a terület, ahol a pazarlás legszélsőségesebb eseteivel találkozunk. Ezek az intézmények időnként arra az egykori orosz viccre emlékeztetnek, miszerint a központi tervgazdálkodás idején a munkások úgy csináltak, mintha dolgoznának, a kormány meg úgy tett, mintha fizetne nekik. Egy hatékony közigazgatásnak minden dolgozójától el kell várnia az egész napi erőfeszítést, és megfelelő, méltányos bért kell fizetnie érte. Túlságosan sok olyan közintézmény van, amelyre érvényes az a Paretónak tulajdonított megfigyelés, miszerint: a közintézményekben a hasznos munka 80 százalékát a dolgozók 20 százaléka végzi. Az a foglalkoztatási politika, amelyet a kormányok az elmúlt évtizedekben követtek, és többnyire a jövedelem újraelosztásának alapján indokoltak, alaposan felduzzasztotta a közigazgatási intézményeket, miközben az ott dolgozókat igen rosszul fizetik, holott a közületi szféra csak úgy tudja hatékonyan betölteni alapvető funkcióját, ha kicsi és jól fizetett közalkalmazotti állománnyal rendelkezik, olyannal, amely teljes egészében tisztában van a saját felelősségével, és felelősségre is vonják, ha nem teljesít.
Ma nagyon sok közgazdász és politikatudós próbálja újragondolni az állam szerepét, miközben a technológia gyors ugrásokkal fejlődik, és az egyes országok gazdaságai egyre jobban integrálódnak. Tudjuk, hogy ebben a világban az állam szerepének másnak kell lennie, mint a múltban volt, amikor a gazdaságok kevésbé fejlettek, kevésbé nyitottak voltak, a technológia is fejletlenebb volt, és az információk megszerzése sokkal nehezebb volt. Ebben az új, globalizálódott világban az államnak sokkal jelentősebb és érzékenyebb szabályozó szerepet kell betöltenie; a magánszektornak pedig sokkal nagyobb részt kell vállalnia a terhekből azokon a területeken, amelyek tradicionálisan az állam felelősségi körébe tartoztak, mint például az infrastruktúra kiépítése és olyan szolgáltatások, amelyeket hagyományosan a különféle közületek nyújtottak, továbbá olyan szférákban, mint a nyugdíjak, oktatás és egészségügy.
A technika fejlődése miatt még a hagyományos „természetes monopóliumok” területén is megengedhető némi verseny, és még ezek sem indokolhatják minden esetben a kormányzati beavatkozást. Számos „természetes monopólium” esetében (vasút, energia és hírközlés) a hagyományosan monopolformában működő cég új tevékenységének az a része, amely a tényleges monopolhelyzetet biztosítja számára, leválasztható a cég által végzett többi tevékenységről. Az elektromos energia termelése és elosztása például elválasztható az energia szállításától, s így az előbbi tevékenységeknél biztosítható a verseny, míg az utóbbinál fenntartható a monopólium. Egyes országokban ma éppen a magánberuházások játszanak jelentős szerepet e tradicionális monopóliumok működtetésében.
A globalizáció és az adók terén folyó verseny valószínűleg csökkenteni fogja azt a területet, amelyre a jövedelem-elosztó politikák hatása kiterjed, különösen azokban az esetekben, amikor ezek az eljárások a progresszív adórendszeren keresztül működnek. Az adóverseny a központi kormányok bevételeit sokkal jobban fogja csökkenteni, mint a helyi ön kormányzatokét, mert az utóbbiak jobban támaszkodnak olyan adóforrásokra, mint például az ingatlan- és üzleti adók, s ezek kevésbé vannak kitéve az adóversenynek. A globalizáció csökkenteni fogja a stabilizációs és újraelosztó politikák terjedelmét azáltal, hogy csökkenti a nemzeti kormányok rendelkezésére álló forrásokat. Ezzel egy időben a nemzeti kormányok szabályozási tevékenysége növekedni fog. Mindez tehát jelentősen meg fogja változtatni azt a szerepet, amelyet a kormányzat, különösen a nemzeti szintű kormány, a gazdaságban betölt.
(Fordította Pete Péter)
Hivatkozások
ALESINA, ALBERTO, forthcoming „The Political Economy of Macro economic Stabilization and Income Inequality: Myths and Realits”, in Income Distribution and High Quality Growth , ed. by Vito Tanzi and Ke-Young Chu (Cambridge: MIT Press).
ARROW, KENNETH JOSEPH, 1963, Social Choice and Individual Values (New York: John Wiely and Sons, Inc., 2d. ed).
BARDHAN, PRANAB, 1996, „The Nature of Institutional Impediments to Economic Development”, Center for International and Development Economics Research, Working Paper No. C96-066 (Berkeley: University of California), 1–31.
BUCHANAN, JAMES, 1977, „The Fiscal Crises in Welfare Democracies with Some Implications for Public Investment”, paper presented at the IIPF Congress, Kyoto, Japan (August).
CALVO, GUILLERMO, 1978, „On the Time Consistence of Optimal Policy in a Monetary, Economy”, Econometrica, Vol. 46, (November), 1411–28.
COASE, RONALD, 1960, „The Problem of Social Cost” in Journal of Law and Economics, Vol. 3., (October), 1–44.
DE SOTO, HERNANDO, 1989, The Other Path: The Invisible Revolution in the Third World (New York: Harper and Row).
DEVARAJAN, SHANTAYANAN and JEFFREY S. HAMMER, 1997, „Public Expenditure and Risk Reduction” , paper presented at the IIPF Congress, Kyoto, Japan (August).
HOLZMANN, 1977, „Pension Reform, Financial Market Development, and Economic Growth: Preliminary Evidence from Chile”, IMF Staff Papers , Vol. 44, No. 2. (June).
JOHANSEN, LEIF, 1965, Public Economics (Amsterdam: North-Holland).
KRUEGER, ANNE O., 1974, „The Political Economy of the Rent-Seeking Society”, The American Economic Review, Vol. 64, No. 3 (June), 291-303.
KRUEGER, ANNA O., 1993, Economic Policies at Cross Purposes: The United States and Developing Countries (Washington, D. C.: The Brookings Institution).
MUSGRAVE, RICHARD ABEL, 1959, The Theory of Public Finance: A Study in Public Economy (New York: McGraw–Hill).
RODRIK, DANI, 1996, „Why Do More Open Economies Have Bigger Governments?” Discussion Paper Series No. 1386 (London: Centre for Economic Policy Research, London: May 1996).
SAMUELSON, PAUL A. 1954, „The Pure Theory of Public Expenditure”, Review of Economics and Statistics, Vol. 36, (November), 387–389.
STEUERLE, C. EUGENE, and MASAHIRO KAWAI, eds., 1996, The New World Fiscal Order: Implications for Industrialized Nations (Washington, D. C.: The Urban Institute Press).
TANZI, VITO, 1969, „Tax Incentives and Economic Development: The Ecuadorian Experience”, Finanzarchiv, Vol. 28 (March), 226–235.
TANZI, VITO, 1974, „Redistributing Income through the Budget in Latin America”, in Banca Nazionale del Lavoro Quarterly Review , No. 108 (March), 5–37.
TANZI, VITO, 1994, „The Political Economy of Fiscal Deficit Reduction”, in Public Sector Deficits and Macroeconomic Performance, ed. by William Easterly, Carlos Alfredo Rodriguez and Klaus Schmidt-Hebbel, (New York: Oxford University Press, for the World Bank), 513–524.
TANZI, VITO, 1994, „Corruption, Governmental Activities, and Markets”, IMF Working Paper, WP/94/99 (Washington, D. C.: August); Published as „Corruption, Arm’s Length Relationships and Markets” in The Economics of Organised Crime, ed. by Gianluca Fiorentini and Sam Peltzman (Cambridge: Cambridge University Press, 1995), 161-180.
TANZI, VITO, 1995, „Fiscal Federalism and Decentralization: A Review of Some Efficiency and Macroeconomic Aspects”, in Annual World Bank Conference on Development Economics , ed. by Michael Bruno and Boris Pleskovic, 295–316.
TANZI, VITO, 1995, „Government Role and the Efficiency of Policy Instruments”, IMF Working Paper, WP/95/100 (Washington, D. C.: IMF, October), and forthcoming in Public Finance a Changing World, ed. by Peter Bich Sorensen (London; New York: MacMillan Press).
TANZI, VITO and Ludger Schuknecht, 1997, „Reconsidering the Fiscal Role of Government: The International Perspective”, in The American Economic Review (May), 164–168.
TINBERGEN, JAN, 1952, On the Theory Economic Policy (Amsterdam: North-Holland).
TULLOCK, GORDON, 1967, „The Welfare Costs of Tariffs, Monopolies, and Theft”, Western Economic Journal (June), 224–232.
TULLOCK, GORDON, 1989, The Economics of Special Privilege and Rent-Seeking, (Boston: Kluwer Academic Publishers).
VAN RIJCKEGHEM, CAROLINE, and WEDER, BEATRICE, 1997, „Corruption and the Rate of Temptation: Do Low Wages in the Civil Service Cause Corruption?” IMF Working Paper, WP/97/73 (Washington, D. C.: IMF, June).
World Bank, 1995, Claiming the Future: Choosing Prosperity in the Middle East and North Africa (Washington, D. C.: World Bank).
World Bank, 1997, World Development Report: The State in a Changing World (New York: Oxford University Press, for the World Bank).
Jegyzetek
[1] Idézi Bardhan, 1996. 11.
[2] Az, hogy egy ilyen összegzés elméletileg lehetséges-e, az persze egy nyitott kérdés. E problémáról lásd Arrow (1963) úttörő cikkét és az azt követő irodalmat.
[3] Gondot okozhatnak azok a kérdések is, amelyek különböző generációkat érintenek. Ez a helyzet például a környezetvédelem, az államadósság vagy a nyugdíjrendszer esetében. Hogyan kell a jövő generáció érdekeit figyelembe venni? Eltérő, de kapcsolódó problémák merülnek fel azon személyekkel kapcsolatban, akik nem állampolgárai annak az országnak, amelyben élnek. Vajon csak az állampolgárok, netán csak a szavazók érdekeit képviselje az állam?
[4] Számos fejlett és néhány fejlődő ország nyugdíjreformmal, illetve a jóléti állam leépítésével kapcsolatos jelenleg tapasztalt nehézségei jó például szolgálnak az ilyen döntésekre.
[5] Lásd különösen Steuerle és Kawai szerk. (1996, Part Two, Chapters 5–7: The Yoke of Prior Commitments)
[6] Pinochet tábornok Chiléjét, az elmúlt évtizedek kínai és néhány dél kelet-ázsiai ország tapasztalatát szokták idézni, mint olyan országokét, amelyek az autokrata kormányok növekedést erőltető gazdaságpolitikái alatt prosperáltak.
[7] A szegény országokban például nemcsak a bürokrácia kevésbé képzett, de a kormányzat adókivetési képessége is sokkal korlátozottabb. Ilyenkor aztán az ambiciózusabb kormányzati szerepvállalás leginkább kvázifiskális szabályozási eszközök bevetésén keresztül valósul meg. Lásd Tanzi (1995). E kvázifiskális szabályok az adók és kiadások helyébe lépnek, és gyakran irányítási problémákhoz és korrupcióhoz vezetnek.
[8] De Soto (1989) tudósít például arról, hogy a 60-as években Peruban 11 alapvető lépést kellett megtenni ahhoz, hogy valaki kisvállalkozást alapíthasson. Tanzániában pedig a közepes és nagyobb beruházási projektumok engedélyezésének megszerzéséhez 28 lényegi lépésre volt szükség.
[9] Egy Világbank-tanulmány (1995) szerint Marokkóban egy cég bejegyzéséhez 20 különböző dokumentumra van szükség. Egyiptomban a vállalkozó idejének 90 százalékát a szabályozó hatóságokkal felmerült problémák elsimításával tölti. Libanonban tíz aláírás megszerzése a feltétele egy áru vámkezelésének. Ecuadorban egykor egy adókedvezmény megigénylése nem kevesebb mint 30 dokumentum csatolását írta elő. Lásd Tanzi (1969, 226. old.)
[10] Lásd Tanzi és Schuknecht (1997).
[11] Minden bizonnyal hasonló növekedés következett be a gazdaság szabályozásának területén is, erről azonban nem állnak rendelkezésre statisztikák.
[12] Számos országban ez lett a meghatározó cél.
[13] E pontnál feltétlenül különbséget kell tennünk a retorika és az intézkedések tényleges jövedelem-újraelosztó hatása között. Az elosztást alátámasztó ideológiának szögesen ellentmond az az általános jelenség, hogy szolgáló ideológia alapján várná az ember. Ennek az az oka, hogy a szociális kiadások zömét valójában a középosztály kapja. Lásd Tanzi (1974) és Alesina (megjelenés alatt).
[14] Lásd Samuelson (1954) és Musgrave (1959).
[15] Az externalitásokat már nagyon régen, többek között Pigou, felismerték. Ám a jelenséget csak a második világháború után kezdték használni hivatkozási alapként a jelentős kormányzati beavatkozás indoklásául. James Buchanan érvelése szerint azért csináltak politikai kérdést belőle, hogy a nagyobb állami szerepet indokolhassák.
[16] A legutóbbi években ez az érvelés a támadások kereszttüzébe került mindenekelőtt Ronald Coase munkája nyomán, aki ezért Nobel-díjat is kapott. Lásd Coase (1960). Coase szerint az egyének közötti szabad megegyezés képes internalizálni a külső hatások következményeit.
A közösségi választások elméletének irodalma pedig azt hangsúlyozza, hogy a kormányzati beavatkozás viszont gyakran olyan kormányzati, politikai kudarchoz vezet, ami a járadékvadászatból ered.
[17] Ez egyértelmű letérés volt a közérdeknek arról az individualista felfogásáról, amit korábban említettünk. Amikor a kormányzat magának delegálja a jószágok érdemeinek eldöntési jogát, akkor valójában autokratikusan viselkedik. Az érdemmel bíró javak (merit goods) Musgrave által javasolt fogalma bizonyos mértékig ugyanezt a feltevést foglalja magában, noha Musgrave sohasem támogatna egy autokrata kormányt.
[18] E romantikus kép szélsőséges változata implicite benne foglaltatik Tinbergen (1952) és Johansen (1965) munkáiban. Tinbergen műve az 50-es és 60-as években igen nagy hatású volt.
[19] Az állami szektor gazdaságstabilizálásban betöltött szerepe is éles kritikában részesült az 1970-es években Robert Lucas, Robert Barro és más, a racionális várakozások iskolájához közel álló szerzők munkáiban.
[20] A Világbank 1997-es Jelentés a világ fejlődéséről című kiadványa részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel.
[21] Egyes országokban a nagymértékű állami foglalkoztatás ára a bérek alacsony szinten tartása volt. Ez valójában minden bizonnyal elősegítette a közalkalmazottak korrumpálódását. Ezen intuitív konklúzió empirikus alátámasztását lásd Rijekeghem és Weder (1997) írásában.
[22] A lakbérek szabályozása például sérti a lakástulajdonosok tulajdonosi jogait. A kormányok fizetési késedelmei pedig a szerződéses fegyelmet sértették meg.
[23] Nagyon gyakori a verseny olyan korlátozása, amit szakmai szövetségek által alkotott szabályok okoznak. Eddig ezek nem kapták meg az őket megillető figyelmet. Az ilyen szabályozások járadékot biztosítanak azoknak, akik már tagjai e szövetségeknek, és munkanélküliséget okoznak azok körében, akik nem tagok.
[24] E káros szabályozások jó részét szakszervezetek, helyi önkormányzatok vagy éppen magánegyesületek gyakorolják.
- Játéktér [6]