Mindenekelőtt arcok. Tizenkilenc magyar író arca Gink Károly fényképein. Hamis beállításban, hazug megvilágításban valamennyi. Bertha Bulcsu, Császár István, Déry Tibor, Fejes Endre, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Gerelyes Endre, Illyés Gyula, Jókai Anna, Lengyel József, Moldova György, Nemes György, Örkény István, Raffai Sarolta, Rákosy Gergely, Simonffy András, Szakonyi Károly, Veres Péter, Vészi Endre. Rossz anyagból varrt zakók, ingpulóverek, utoljára az érettségin viselt nyakkendők, töprengő, az ország sorsáért aggódó, felelős tekintetek. Alig egy-két valódi arc (Déry, Illyés, Örkény, Veres Péter) – de még Illyés is hamis a maga dubiózus baszksapkájában –, nem írókat, hanem pozitív kulturális dolgozókat látunk. Ők reprezentálnák a magyar novellát l968-ban. De vitriolos kritikájában már Szerdahelyi István rájött (Kortárs, 1968. 10. szám), hogy ez a válogatás nem reprezentál semmit, sem a kortárs magyar kisprózát, sem az ország állapotát, sem az irányzatok sokféleségét. Rossz, esetleges, hibrid válogatás ez, amelyben még a legnagyobb nevek is (Déry, Illyés, Veres Péter) gyengébb írásaikkal szerepelnek. Hol maradt Cseres Tibor, Csurka, Hernádi Gyula, Illés Béla, Kamondy László, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mándy, Sánta Ferenc, Somogyi Tóth Sándor, Szabó Pál? – kérdi Szerdahelyi. Ha a hiánylistát egy kissé megnyirbáljuk, még ma is elfogadhatjuk kérdését, de azt miért nem kérdi Szerdahelyi, hogy hol maradt Ottlik, aki pályája egyik legemlékezetesebb elbeszélését publikálta 1968-ban (Minden lehet)? (A novella nincs benne az 1969-es Körképben sem.) A könyv nyilván nem keltett különösebb feltűnést – és ez így is van jól; Szerdahelyin kívül mindössze Faragó Vilmos ÉS-beli recenziója foglalkozott a kötettel. Neki tetszik az antológia, amely azt bizonyítja, hogy még sincs baj a magyar novellával. Ennyit Faragóról.
E sorozat makacsul visszatérő irodalmi kérdése: mi maradt mára olvasható a hatvanas-hetvenes évek prózájából? (A lírára nézve e kérdés értelmetlen, hiszen ezekben években még élt és dolgozott Illyés, Pilinszky, Weöres; ekkoriban kezdte pályáját Petri és Tandori, hogy csak a legnagyobbakat említsem.) És az ostinatoszerűen visszatérő válasz: alig valami. Tényleg: kik ezek? A kérdés korántsem szónoki, hiszen a felsorolt szerzők közül ma már szinte senkit nem veszünk elő, a kötetből csak Illyés remek testvérportréja látszik némileg maradandónak (Bátyám Párizsban), és persze Örkény egypercesei. De ki gyötörné ma magát Galambos Lajos vagy Raffai Sarolta epikájával? Ígéretes indulás Simonffy Andrásé (A medveölő fia), de mára őt is elfeledtük, bár kissé igaztalanul. Simonffy novellája nagyot szólt a korban, olyannyira, hogy egy 1981-es, a 38 fiatal prózaíró alcímet viselő antológia ennek az elbeszélésnek a címét viselte borítóján (A medveölő fia. Válogatta és szerkesztette Vasy Géza. Szakmailag ellenőrizte: E. Fehér Pál[!]. Kozmosz könyvek, Budapest, 1981.) Simonffy szövege allegorikus, talán ez is sikerültségének egyik titka, az apák és fiúk örök konfliktusáról beszél: az egykori medveölők kihaltak, feltehetően a medvék is, és most itt áll az ifjúság a maga medvefosztott jövőjével. Mindenkinek meg kell keresnie a maga medvéjét – valahogy így szólhatott Simonffy jó ízléssel megírt novellájának „üzenete”, hogy egy akkoriban divatos szóval éljek. Meg kell emlékezni még Császár István Fejforgás című novellájáról. Császár akkoriban amolyan érdekes deviánsnak látszott, de – balszerencséjéből, meg persze belső igénytelenségéből eredően – úgy maradt. Pomogáts Béla több misét megérő, összefoglaló jellegű könyvében (Az újabb magyar irodalom. 1945–1981; Gondolat, 1982) így ír Császárról: „Lézengő és veszendő fiatalokat mutatott be, akik nehéz körülmények között, sokszor reménytelen küzdelmekben őrlődve keresik helyüket és otthonukat.” Mai szemmel olvasva elbeszélése nem több rosszul megírt, rosszul szituált félalkoholista nyafogásnál; ugyanakkor a korszak egyik tipikus életérzését közvetítette, a szegény, társbérletben élő magyar Zarathusztrák klapanciáit.
A könyvből kirajzolódó epikus összkép vigasztalan: nyelvi sivárság, szellemtelenség; rossz, általában Hemingwayt utánzó dialógustechnika; túlírtság, vagy túl keveset, vagy túl sokat markolás; intellektuális igénytelenség; szociologikus gondolkodás, „valóságfeltárás” jellemzi a műveket. Na meg a filmszerűség – ami logikus, hiszen ez volt a magyar film egyik nagy korszaka, Nemes Károly joggal publikálta ez évben a könyvét Miért jók a magyar filmek? címmel. A szövegek nagy része elvetélt riport, újságcikk, lapos tárcanovella, „valóságirodalom”, ám ekkor szinte szükségszerű, hogy az írásokat a mérhetetlen mennyiségű hazugság vagy elhallgatás szervezi egésszé. (Vészi Endre: Füstszagúak című elbeszélése a legjobb példa erre. Film lett ebből is, akár Galambos Lajos szikár giccséből: Görög történet.) De hát hogyan is lehetett volna a Kádár-szisztémában másról, mint az álvalóságról beszélni? Aki megkísérelte, előbb-utóbb menthetetlenül térdig gázolt a hazugságban, így születtek a „jobbító” indulatú művek. „A legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” – ez a próza akarva-akaratlan Lukács rossz emlékű mondását illusztrálja többnyire. A diktatúrában minden hivatalos művészet ideologikus. És a diktatúrában alkotók realizmusának megoldhatatlan kérdése: hogyan ábrázolhatja az irodalom a valóságot, ha egy bizonyos határon túl megtiltják neki? Bonyolítja a kérdést, hogy talán még a nagy Aczél György sem tudta, hol a határ. (A jobbak, mint Simonffy András, talán ezért tájékozódtak az allegorikus-parabolisztikus ábrázolás felé.) Rákosy Gergely novellája (Gombó kinn van) fiatalkorúként börtönbe került hőseinek értékszemléletében a rendőrök, smasszerek még mindig elfogadhatóbbak, mint az élősdi kispolgárok, a „gombók”. Ez jóhiszemű, de alapjaiban mégis hazug gondolkodás. A legaljasabb szemléletű szöveget természetesen Moldova György produkálta az aszódi fiatalkorúakat fogva tartó intézetről szóló riportjában (A tetovált kereszt), szerzőnk már igen korán kezdte a cigányozást; értékhierarchiájának csúcsán már ekkor is a vagány áll, legyen az smasszer vagy fiatalkorú bűnöző: az a „fasza gyerek”, akinek sikerül átvágnia a másikat. A leggyomorforgatóbb szövege egy „dilis lányról” szól, „aki ahányszor megszökött, mindig tele hassal jött vissza. Megunták az ügyet, és az egyik műtétnél miskárolták a leányzót.” Moldova – szokásához híven – ezúttal is írói kommentár nélkül beszélteti szereplőjét, de az intonációból, kontextusból, szituációból nyilvánvaló, hogy ő maga is jó heccnek tartja az ügy ilyetén elintézését. De Moldova kirívó eset, a többi rossz író szemlélete nem ilyen végtelenül lezüllött. Mindössze kis tehetségű emberekről van szó, akik a mecénás államtól túl nagy lehetőséget és példányszámot kaptak a publikálásra.
Az 1968-as SZOT-díjasok: Czine Mihály és Urbán Ernő.
József Attila-díjat kapott: Benjámin László, Gyurkó László, Kahána Mózes, Keresztury Dezső, Molnár Géza (I. fokozat); Mocsár Gábor (II. fokozat); Raffai Sarolta (III. fokozat).
Kik ezek?