A népszámlálás adatai szerint 1970. január l-jén 0 órakor 10 301 000 éltünk e kies honban. Bár a népesség szaporodását jelző mutatószám értéke az 1960 és ’70 közötti időszakban – a Ratkó-korszak lezárásával – felére esett, még ebben az évtizedben is háromszor annyian születtek, mint ahányan meghaltak. 1960 és ’70 között a legtöbben Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar, a legkevesebben pedig Heves megyében születtek, a lakosság átlagos életkorát tekintve a legfiatalabb megye Komárom, a legidősebb pedig Csongrád és Somogy volt. Már ezekben az években sem jutott minden nőnek egy egész férfi, a nemek aránya 48,5:51,5 volt a nők javára (?), ráadásul túlkínálat már ekkor is elsősorban az idősebb korosztályhoz tartozó hölgyekből mutatkozott. A munkaképes korú eltartott nők száma tíz év alatt a felére – 1,3 millióról 678 ezerre – csökkent. Míg a házasodási és gyermekvállalási kedv tíz év alatt számottevően csökkent, a válás mint a házassági problémák megoldásának végső eszköze, egyre népszerűbb lett; a válások száma csaknem megkétszereződött A halálozási arányszámokról és a halálokokról tapintatosan hallgatnak az összefoglaló adatok.
1870 és 1970 között a községekben élők folyamatos elvándorlásával párhuzamosan Budapest lakossága hatszorosára, a vidéki városoké pedig két és félszeresére emelkedett. Bár 1960 és ’70 között tovább folytatódott a városiasodás, ennek üteme némileg mérséklődött. A népszámlálás évében a lakosság 19 százaléka Budapesten, 26 százaléka vidéki városokban, 55 százaléka pedig községekben élt.
Bár tíz év alatt 384 ezer lakás épült fel, a lakások laksűrűsége még ekkor is 3,26 volt. Az emberek 39 százaléka egy-szobás, 42 százaléka kétszobás lakásban lakott. A három vagy ennél több szobás, luxusnak számító lakások aránya pedig összesen 14 százalék volt. A lakások 9 százalékában még ekkor sem volt bevezetve a villany, emellett 65 százalékuk semmiféle komforttal nem rendelkezett, 10 százalékuk félkomfortos volt, és mindössze 25 százalék minősült komfortosnak; vízvezeték minden harmadik, vízöblítéses WC minden negyedik, gázvezeték pedig minden hetedik lakásban volt. A lakóépületek több mint 50 százaléka vályogból, sárból vagy vertföldből épült, és minden ötödik lakóház alól hiányzott az alapozás. A városokban évről évre növekedett az albérlők és ágybérlők száma; 1960 és 1970 között az albérlők száma másfélszeresére, az ágybérlőké pedig két és félszeresére emelkedett, ami azt jelentene, hogy összesen 388 000 ember élt al-, illetve ágybérletben 1970-ben. Bár a hasonlóan emberpróbáló társbérletek száma ugyanezen időszak alatt számottevően csökkent, még 1970-ben is közel százezren kényszerültek az együttélés e formájába.
A hatvanas évek vége felé elinduló „fogyasztói szocializmus” látványos jele, hogy a lakóépületek közül a legdinamikusabban a nyaralók száma növekedett; 1960 és ’70 között megháromszorozódott ezek száma.
A népgazdasági ágazatok közül az iparban dolgozók aránya tíz év alatt 10 százalékkal növekedett, a mezőgazdaságban foglalkoztatottaké pedig ugyanezen időszak alatt 13 százalékkal csökkent. 1960 és ’70 között a legkurrensebb szakma a gépkocsivezetőké, a gépjárműszerelőké, a lakatosoké, a traktorosoké, az állattenyésztőké, a varrónőké és a műszerészeké volt, ugyanakkor vészesen fogyott a cipészek, kádárok, bognárok, kazánkovácsok és háztartási alkalmazottak száma. Az értelmiségi pályák közül a legtöbben a műszaki és a pedagógusi hivatást választották, és az értelmiségen belül folyamatosan csökkent a jogászok, orvosok és művészek aránya.
Az aktív népesség munkából származó reáljövedelme évről évre növekedett, és növekedési üteme 1970-ben elérte a 6 százalékot. Ugyanakkor a jövedelmeken belül folyamatosan emelkedett a nem munkából származó jövedelemrész aránya, melynek reálértéke ’69-ről ’70-re például, a munkából származó jövedelem reálértékének 6 százalékos növekedésével szemben, 29 százalékkal emelkedett. A legmagasabb átlagos éves jövedelemmel a szellemi foglalkozásúak rendelkeztek (26 203 Ft), őket követték az önállóak (21 661 Ft), a reáljövedelmek növekedési üteme azonban a parasztság körében volt a legnagyobb ezekben az években.
Egy kiló sárgarépa ára tíz év alatt 2,4 Ft-ról, 3,2 Ft-ra, a vöröshagymáé 2,3 Ft-ról, 4,8 Ft-ra, a káposztáé 1,3 Ft-ról 3,1 Ft-ra, a paradicsomé pedig 2 Ft-ról 6,7 Ft-ra emelkedett. Ugyanakkor egy kg alma ára az 1960-as 4,1 Ft helyett 70-ben csak 3,7 volt.
A takarékbetét-állomány nagysága tíz év alatt megtízszereződött, az oktatásra, kultúrára, építkezésre és élvezeti cikkekre fordított kiadások pedig kétszeresre növekedtek. Az egy főre jutó kávéfogyasztás megtízszereződött, a déligyümölcs-fogyasztás háromszorosára, a csokoládéfogyasztás pedig kétszeresére emelkedett. Tíz év alatt tíz kilóval növekedett az egy főre jutó húsfogyasztás, ugyanakkor csökkent a liszt-, tej- és burgonyafogyasztás.
A hatvanas években kezdődött a „fridzsiderszocializmus” alapjainak lerakása, melynek eredményeképpen míg 1960-ban ezer főre mindössze 4, addig 1970-ben már 103 hűtőszekrény jutott. Hasonlóan dinamikus növekedést tapasztalhatunk a televíziókészülékek elterjedésében is; 1960-ban ezer ember közül 10-nek, ’70-ben már 171-nek volt tévékészüléke.