Petőfi-év volt – a költő születésének 150. évfordulóját ki-ki a maga módján ünnepelte: hivatalos rendezvényeken vagy csendben, magányosan.
A színházi életben is kitüntetett figyelmet fordítottak Petőfire mint drámaíróra, netán drámahősre, avagy csupán névadóra. Például a Thália Színház Kazimir Károly rendezésében előbányászta a feledés homályából a költő egyetlen teljes drámáját, a Tigris és hiénát, s bemutatta (Sulyok Mária remek alakításával); az Irodalmi Színpad Az apostolból készített adaptációt, a címszerepet Oszter Sándor játszotta, mellette a Dominó Pantomim Együttes lépett fel; Fekete Sándor Petőfi életének egy epizódját dolgozta fel Borostyán, a vándorszínész című darabjában, amelyet aztán a veszprémi színház vitt színpadra.
Persze a műsornak csupán kis részét tették ki a Petőfi ihlette előadások. 1973-ban is számos máig emlékezetes produkció született. A Nemzetiben például a kor egyik legnagyobb szovjet rendezője, a leningrádi Georgij Tovsztonogov rendezte A revizort, a polgármester szerepében Kállai Ferenccel. A Madáchban Ádám Ottó vitte színre az Othellót, s az érdekesség: Bessenyei Ferenc címszereplője mellett az igazi főszereplő Huszti Péter Jágója lett. Generációs drámáról beszéltek az előadás kapcsán, arról, hogy Huszti egy korosztály életérzését, helykeresését fogalmazta meg. A Vígszínház bemutatta a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólt, s a Déry Tibor-kisregényből készült színpadi adaptáció Presserék máig érvényes zenéjének köszönhetően műfajteremtő előadásnak bizonyult. A Pesti Színházban viszont két, kis eufemizmussal a másként gondolkodást reprezentáló produkció került színpadra: Nemeskürty István tabukat sértő dokumentum-esszéjéből – amely a második világháború magyar áldozatainak állított emléket – Örkény István írta és Várkonyi Zoltán rendezte a Holtak hallgatása című színpadi verziót, illetve Eörsi István a Széchenyi és az árnyak című darabját Horvai István rendezte, Széchenyi szerepét Várkonyi alakította.
Ruszt József Kecskeméten remek előadásban vitte szín re Shakespeare Troilus és Cressidáját, Pécsett Hernádi Gyula nagy sikerű Falansztere után az Antikrisztus című, szintén modelldrámáját játszották, Veszprémben pedig Latinovits Zoltán állította színpadra Gorkij Kispolgárok ját – a pontosan kidolgozott, minden egyes szereplő belső drámáját kibontó, az emberi kapcsolatok mélységét feltáró előadás elsősorban a látszatküzdelmekben való energiapocsékolásról, a tétnélküliségről szólt.
A legérdekesebb talán a 25. Színház műhelymunkára épülő teljesítménye és működése volt. Akkori előadásai közül is kiemelkedett A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála – Gyurkó László darabját Berek Kati rendezte, Sebő Ferenc zenéjére Szigeti Károly tervezte a koreográfiát, Koós Iván pedig olyan fantasztikus látványvilágot teremtett, amely pontosan jelezte az előadás lényegét: a játékosságot és a szertartásosságot.
Az amatőr színházak közül az Universitas Együttes magyar népballada-feldolgozást mutatott be: Ruszt József A befalazott asszony rendezésével Grotowski szegény- és szertartás-színházának magyar megfelelőjét próbálta megteremteni. Egészen más jellegű, formákkal kísérletező előadás volt az újpesti Kovács István Stúdióban A Dél keresztje, amelyet a később gondolkodása miatt nem éppen „támogatott” mérnök-díszlettervező, Najmányi László rendezett.
Halász Péterék már beszorultak a Dohány utcai lakásba, s ott csináltak színházat, de augusztusban Balatonbogláron egyhetes happeninget rendeztek, amelynek csúcspontja a háromnapos King-Kong-játék volt. Szabó László, a Népszabadság bűnügyi tudósítója nagy cikkben leplezte le őket, mint ideológiai fellazítókat, a rendszer ádáz ellenségeit. Az igazi botrány akkor tört ki körülöttük, amikor októberben Wroclawban meghívás és előzetes engedély nélkül felléptek egy kollégiumban, s az addigi előadásaik töredékeiből olyan eseménysort improvizáltak, amelyben félmeztelenség, véres tej ivása, piéta, férfiak lenyilazása s egyéb – az informátorok számára össze nem illő – aktusok kerültek egymás mellé. A következmény: útlevélbevonás, rendőrségi zaklatások és intézkedések, publikációs tilalom, egzisztenciális veszélyeztetés.
Az amatőr színjátszás egészét azonban más foglalkoztatta, az egész éven át tartó Petőfi-láz. Egy évvel azelőtt indult a rádióban és a televízióban a Szóljatok szép szavak című nagyon olcsó, de jó színvonalú amatőr művészeti műsorfolyam, amely tudatosította, hogy mennyi tehetséges gyerek, fiatal és felnőtt van az országban, ugyanakkor elhallgatta, mennyi kiváló produkció születik azokban az együttesekben, amelyeket a politikai és/vagy ideológiai hatalom nemkívánatosnak minősített. 1973-ban ezt a műsort – érthetően – Petőfi nevével kapcsolták össze.
A Szóljatok szép szavak Petőfiről az egész országot megmozgatta, az iskolákban, a katonaságnál, a munkahelyeken, a falvakban százszámra készülődtek a csoportok, hogy selejtezők, elő- és középdöntők sokaságán át próbáljanak eljutni a rádió és a tévé nyilvánossága elé. A legtöbben versösszeállításokkal neveztek, de sok olyan előadás is született, amely sajátos színházi formákat keresett Petőfi gondolatainak megszólaltatásához.
A Pinceszínház a diákszínjátszás legjobb hagyományaira építve elbűvölő ötletgazdagsággal, kamaszos szemtelenséggel és bájjal játszotta el A helység kalapácsát. Keleti István közösségi játékot rendezett, amelyben a stilizáltság, a stílparódia és a szereplőtípusok karikaturizálása egyaránt helyet kapott. Az Orfeó Stúdió kollektív alkotása egy házépítés folyamatába ágyazta a negyvennyolcas események fel- és megidézését. Fodor Tamás Szüret -rendezése egyszerre volt naturális és példázatos. A már idézett Najmányi László Nagy Petőfi Film című előadása Petőfi halálának pillanatát újra meg újra ismételt lassított mozgássorral ábrázolta – mintha végtelenített filmszalagot vetítettek volna.
A miskolci Manézs Színpad a hetvenes évek elején az egyik legjobb amatőr színház volt, A négerek imája (1971) és a Végtisztesség (1972) című többszörös fesztiváldíjas produkcióik után 1973-ban Az apostolt – ma azt mondanánk: mozgásszínházi formában – mutatták be. Érzékeltetésül: a játék kezdetekor a nézők által körülvett játéktéren egyre gyorsabb tempóban rohangáltak a Nép tagjai, keresték a kitörési lehetőséget, miközben egy magaslati helyről figyelte őket az Uraság. A tömegből kivált a Család, otthagyta őket a férj, az Apostol, a forradalmár. Bekapcsolódott a tömeg mozgásába, a Nép tagjai egyre inkább átvették az ő mozgásdinamikáját és -irányát, maga mögé állította a tömeget. De az Uraság pribékjei közbeléptek, szétzilálták az egységes mozgású közösséget, s a Nép-beliek az Urasághoz pártoltak. Máskor az Apostol az emberek gúlaszerűen összetömörülő „testén” rohant a magasba, de a legfelsőbb ponton túl, ahol már nem lehet kibe-mibe kapaszkodni, a rohanás lendületével el- és felszállt, és több mint két méter magasról aláhullott. Ehhez hasonló képekben fogalmazott a rendező, Lengyel Pál, s nemcsak a kidolgozott, dinamikus mozgások, hanem a sokszínű és árnyalt hanghatások is a realista-naturalista színi hagyományoktól merőben különböző előadást eredményeztek.
A Manézs Színpad előadása szemléletében, kifejezőeszközeiben sok hasonlóságot mutatott a Szegedi Egyetemi Színpad Petőfi-rockjával. Ez az együttes a hatvanas évek elejétől határozott arculatú csoport volt, amely kezdetben akkor még szokatlan és ismeretlen abszurd-groteszk drámákat játszott, majd 1968-tól Déry Tibor Az óriáscsecsemőjének színháztörténeti jelentőségű bemutatójától kezdve talált rá saját hangjára. Az együttes karizmatikus vezetője ekkortól Paál István volt, akire nemcsak az európai kortárs irodalom és színház hozzánk eljutott alkotásai és eszméi hatottak, hanem mindenekelőtt ’68 a maga teljes összetettségében, illetve a hatvanas–hetvenes évek európai színházának egyik meg határozó egyénisége, Jerzy Grotowski, a lengyel rendező és színészpedagógus.
Az óriáscsecsemő bemutatása politikai és művészi tett volt, hiszen Déry helyzete finoman szólva mindig nagyon ellentmondásosnak számított, korai darabjai pedig botránykőnek minősültek ’45 előtt is, után is. E bemutató után az együttes radikalizálódott. Míg a legtöbb „menő” csoport megmaradt az őket körülvevő problémák általános feszegetésénél, a szegediek egyre nyíltabban élezték ki a hatalom és egyén ellentétét, a hatalom természetrajzának vizsgálatát. Az 1971-ben bemutatott többtételes előadásuk (Stációk) egyik epizódja Peter Handke Közönséggyalázás című egyfelvonásosa volt, amelyben először éltek nyíltan és vállaltan a közönségaktivizálással, a közönség játékba vonásának eszközével.
Ugyanezzel kísérleteztek az Örök Elektra című előadásukban is, amikor a nézőket fegyveres őrök sorfala között terelték a terembe, Kreon a közönség körében ágált, s egyre-másra az állásfoglalásunkat akarták kicsikarni. Több volt ez egyszerű polgárpukkasztó provokálgatásnál. Paál István – vagy ahogy őt szak mabeliek és nem szakmabeliek ismerték és hívták: Isti – a nyitott színház ideáját és gyakorlatát kereste. Hitt abban, hogy oly korban és oly körülmények között, amely(ek)ben éltünk, a színház nem elégedhet meg a szimpla szórakoztatással, be kell avatkoznia az emberek életébe, hatnia kell rájuk. S a legerősebb hatás a megszólítás, az állásfoglalásra késztetés, a játszók és a nézők közötti fal lebontása. Mondhatnánk: mindez romantikus forradalmi attitűd és póz, mint ahogy Isti maga is egy kicsit romantikus forradalmárként élt, viselkedett, öltözködött. Aszketikus, önmagához és társaihoz kegyetlenül szigorú, kérlelhetetlen, célratörő emberként élete egy volt a színházzal, s az életben is, a színpadon is azonos elvek szerint élt, létezett.
Az együttes a József Attila Tudományegyetem keretén belül működött, így bizonyos protokolláris kötelezettségei is voltak, például részt kellett vennie helyi és országos rendezvényeken, így a Szóljatok szép szavak Petőfiről versenyen is. Sokáig nem találtak megfelelő anyagot egy olyan műsorhoz, amely túllép a szokványos irodalmi színpadi formán. Fekete Sándor – akinek Thermidor című darabját korábban a csoport bemutatta – ajánlotta Paáléknak, hogy a korabeli hivatalos jegyzőkönyvek, titkos iratok, rendőrségi jelentések roppant érdekesek lehetnének. Az ötlet bevált. Így láttam akkor a végeredményt: „Az együttes végül is sajátos módon elevenítette fel az 1848. március 15-i eseményeket. Megzenésített, énekelt Petőfi versek – Dicsőséges nagyurak…, Akasszátok fel a királyokat!, Nemzeti dal –, a költő naplórészletei és a Helytartótanács jegyzőkönyvei alkották az emlékezés vázát. Zene-próza-ének-mozgás különleges szépségű egysége lett a mű.
A forradalmi ifjúság készülődésének, tetteinek krónikaszerűen felidézett folyamatát időnként a helytartótanácsi jegyzőkönyvek bosszantóan ostoba, magyartalan, stupid szövegei szakították meg. Míg az első réteg mozgásai túl nyomóan akrobatikus jellegűek voltak, a másodikéi groteszkek, imbecilis gyerekek torz mozdulataira hasonlítottak.
Az előadás legszebb pillanatai azok voltak, amikor a forradalmi ifjak összegyűjtötték az egyetemistákat, azaz a nézőkhöz fordultak, és maguk közé hívták őket. S nőtt-nőtt a tömeg, már többen voltak a játéktéren, mint a széksorokban, a könnyen megjegyezhető dallamú Nemzeti dalt együtt énekelték, s az előadás végére egybeolvadt a nézőtér és a játéktér, a nézők ismét betódultak a porondra, és a színészekkel együtt énekelték a darab dalait, meg a Marseillaise-t, a Warszawiankát…”
Az előadás elnyerte a Szóljatok fődíját, számos országban vendégszerepeltek vele, Lengyelországban többször s több helyen is felléptek, s mindannyiszor együtt síró, fájdalmas, mégis felemelő ünneppé vált a magyar játszók és a lengyel nézők egymásra találása. Ennek a művészi hatáson kívül a közös sorsból adódó okai is voltak. De mivel magyarázható, hogy nyugat-európai turnéik során is hasonló hatásúak voltak az előadások? Még ott is, ahol nyilvánvalóan nem voltak közös történelmi gyökerek és azonos jelenkori nemzetsorsok, a kezdeti idegenkedést és értetlenkedést – hiszen ezzel is sokszor találkoztak – a végére ugyanaz az eufórikus boldogság váltotta fel, mint például a lengyel előadásokat.
Hazai fellépéseiket nem mindig kísérte ilyen diadalmenet. Például alig hogy megnyerték az országos verseny fődíját, jött március 15-e. Ebből az alkalomból terveztek egy előadást az egyetemen, de ez kicsit eltért a többitől. Délelőtt ugyanis az együttes egyik tagja, Dózsa Erzsébet a múzeum előtt elmondta Ady Endre A Tűz Márciusa című versét, s meghívta az egybegyűlteket a Petőfi-rock délutáni előadására, különös tekintettel arra, hogy az egyetem vezetői, félve a produkció hatásától, beláthatatlan következményeitől, zártkörűvé szerették volna tenni a produkciót. Óriási tömeg gyűlt össze az előadásra, ami a végén, a közös daloláskor szabályos tüntetéssé változott. Az egyetemi vezetők és a délelőtti eseményeken is éberen figyelő „idegenek” pánikba estek, s Paál Istinek meg az együttes tagjainak csak nagy nehezen sikerült lecsendesíteniük a közönséget.
A ’73-as március l5-e Pesten jó néhány fiatal számára vizsgálati helyiségekben, sőt Baracskán végződött, Szegeden idáig nem fajultak a dolgok, „csak” Dózsa Erzsire szálltak rá hosszú hónapokon át a rendőrhatóságok és az egyetemi vezetők, de az Egyetemi Színpad többi tagja is az éber figyelem célpontja lett. Az addig többé-kevésbé diszkrét politikai és hatósági megfigyelés szisztematikus és nyílt vegzatúrává változott. Elkezdődött, vagy inkább felgyorsult ennek az együttesnek a felszámolása is.
Igaz, még megcsinálták legnagyobb hatású és legjobb előadásukat, a Sarkadi Imre-töredékekből készült Kőműves Kelement, amelyben arra keresték a választ, hogy lehet-e, szabad-e egy hitért, egy eszméért, egy világnézetért életet áldozni, illetve meg lehet-e fizetni anyagi javakkal, frizsiderrel és más engedményekkel a hit elárulását, az emberéletet. Függetlenül e produkció kivételes sikerétől, felgyorsult a csoport szétesése, Paál Istvánt integrálta a hivatásos színház, a játszókat megosztották, leválasztották.
A közösség előbb-utóbb magától is átalakult volna, hisz ez törvényszerű, de a külső beavatkozás meggátolta a folyamat természetes kifutását. Egy legenda elmúlt. Paál Isti legendája még tovább élt: ő volt a magányos harcos, aki a hivatásos színházban is sikeres lett ugyan, de annak ellenére lett az, hogy deviáns magatartásúnak ítéltetett. Aztán egy adott pillanatban már nem nézték el neki a devianciát, s távoznia kellett Szolnokról, ahol főrendező volt. Aztán következtek a pokoljárás esztendei. S pár nappal azelőtt, hogy erre az írásra készültem, véget vetett életének.
Paál Isti, a Szegedi Egyetemi Színpad és a Petőfi-rock visszavonhatatlanul és végleg legenda lett.