Állam? Kell a fenének. Legalábbis nappal, amikor nagyjából minden világos, a szabályok adottak, a piramis pedig annak látszik, ami: halott, többnyire hímnemű uralkodók misztifikált temetkezési helyének, olyan struktúrának, amelyből rég kiveszett minden élet. Hierarchiák helyett több autonómia és kooperáció, irányítás helyett több gazdasági szabadság, piac és verseny, Nagy Kormányzat helyett erősebb és szolidárisabb civil társadalom az ideálom, bízva abban, hogy (szinte) nincs olyan állami feladat, ami ne lenne privatizálható vagy civilizálható.
Sötét éjszaka persze nem jön rosszul egy szűk helyen elférő, praktikus kis éjjeliőr-állam, amely szolgál, őriz, véd, ápol, eltakar – de akkor is én adófizetem, és nekem számol el. Meggyőződéses anarcho-kapitalistaként[1] nincs könnyű dolgom, skizo-antietatista vagyok: a lelkem egyetlen porcikája sem kíván állami gyámságot, de agyam a szabad piac[2] és a jog[3] híve, és az is meggyőződésem, hogy kell lennie valamilyen, minden polg… pardon, minden emberre vonatkozó írott szabálykódexnek, különben nem uralom nélküli szabadság van, hanem káosz és rendetlenség. Minimális álomállamom az alkotmányos anarchia. Egy kis, szürke irodában ül tíz könyvelő a komputer előtt, számolgatnak, homlokot ráncolnak, ügyeket intéznek, koordinálják az autonóm térségek külpolitikáját, vám- és adóügyeit, hó végén a pénztárhoz fáradnak a fizetésükért, ennyi. Szükséges rossz, sose értettem, kinek miért fontos morálisan pozitíve újrafogalmazni az államot vagy a kormányzatot. Viszont mindig elolvastam, ha általam nagyra becsült szobatudósok elgondolkodtak az állam mibenlétéről; Gombár Csabát például, ha tehetem, elolvasom, míg Lengyel Lászlónál mindig csak a „tévedtem”[4] szóig jutok.
Gombár Csaba független szocio- és politológus tehát könyvet írt, nem az elsőt, és, ahogy nem ismerem, nem is az utolsót. Az Államoskönyv, mint neve is mutatja, az államról – pontosabban arról szól, amit a szerző államnak tart, szép rendesen megkülönböztetve államot és kormányzatot, nem mindig megkülönböztetve államot és társadalmat; e sajnálatos meggyőződés, hogy tudniillik az állam végül is mi lennénk, végigkíséri a kutató tízéves munkáját, pedig igen sok minden változott a szerzőben (is) 1988-89 óta.[5] Mindvégig kitartott azonban amellett – és ez különösen az utolsó írásban, a Merengések az államról -ban válik explicitté –, hogy az állami létről, kormányzatról, szuverenitásról csak elméleti elgondolkodást tart érdemesnek (azt is csak önnön kíváncsisága csillapítására), nem pedig célirányos pragmatikus beleavatkozást a társadalmi mivoltba, program vagy pláne pártelképzelés felvázolását, egy kívánt cél, pláne az ahhoz adekvát eszköztár meghatározását.
Ami a könyv felbecsülhetetlen előnye, hogy tehát G. Cs. társadalomtudós nem válik Lengyel, Kéri vagy Ágh kollégákhoz hasonlóan politikacsinálógussá, az egyben hatalmas hátulütője: a szakszerű vonalvezetés ellenére a megfogható célirány hiánya. Nehéz kézzelfogható következtetést levonni az írásokból; az olyan, szívemnek kedves mondatok például, mint „az állam által béklyózott gazdaságokra sanyarú jövő vár”, nincsenek megerősítve vagy cáfolva. Az állam röviden le van írva történetileg, el van kapva hatalomtechnikailag, meg van fogva szakmapolitikailag, de nincs igazán körbejárva. Talán lélek, elkötelezettség vagy szenvedély az, ami hiányzik ezekből a hihetetlenül precíz, száraz, szikár, tankönyvszerűen komplikált írásokból, amelyek azért szemléletileg és nyelvezetileg igen örvendeteset haladtak előre a '88/89-es posztkomcsi gondolati korlátoktól az Antall-éra alatti ellenzékiség érezhető felszabadulásán át az igazán érdekes mai darabokig, amelyek, ha jól értem, végül is a hagyományos szociáldemokrácia értékeinek fontosságába konkludálnak.[6] Mindez csak azért kár, mert túlteng a technokratikus szakzsargon, a kormányzatot önnön értékrendjében vizsgáló attitűd, miközben „állam” ürügyén szó sincs az egész kötetben: a helyi önkormányzatokról, a civil társadalom értékeiről, a '68 utáni új társadalmi mozgalmakról, a társadalombiztosítás mint állami feladat lehetséges piacosításáról, egyáltalán piaci spontaneitásról, liberalizmusról, egyéni jogokról, szocialista és nemzeti kollektivizmusról – pedig a rendszerváltásunk, az állam szerepének változása mintha ezekről is szólna.
A rendszerváltozás hajnaláról származó két írás még egy lélegzetet alig kapó tudós értetlenkedése a tengelyénél fogva kifordult világon, az ismert, „elmondom a földönkívülieknek, hogy itt mi van” műfaj sajátos darabjai. A Vengerszkij Meridian című, anno valóban létezett orosz nyelvű folyóiratban publikált, bizonyos Pantyelej Ivanicshoz címzett két levél közepesen érdekes kor- és hangulatdokumentum, mégsem igazán passzol a kötet szerkezetébe, pláne, hogy a megszólított személy Lengyel László hangján még válaszol is szerzőnknek – így jár, aki levelet ír. Innentől szerzőnk beleveti magát a szocializmus végébe, a Németh-kormány működésének elemzésébe, pontosabban abba, hogy mennyire esett szét, mennyire működőképes a reformkomcsi kabinet (Kormányzati kérdéseken tűnődve). A szerző akkori társadalmi beágyazottságára utalhatnak az olyan, szinte odavetett attitűdök, mint „megkérdeztem ezért egy miniszterhelyettest, hogyan látja ezt ő”, sőt a szerző később egy igazi minisztert is leinformál,[7] de tudni továbbra is csak azt tudjuk,[8] hogy igen, a kormány működött, nagy szétzilálódás nem volt, talán egy-két apróság, Dunagate, ilyenek, az is csak idézőjelben; a könyvben halmozódik a sok „adminisztratív integrálás” és „kormányzati szaktevékenység”, folyt a lassú, hosszú menetelés a jogállam felé.
Aztán Gombár egy másik intelligens tudóssal együtt 1990-ben médiaelnök lesz, végigcsinál médiaháborút, permanens konfrontálódást az antalli MDF-fel, utána 1993-ban emlékiratokban gondolkodik, majd mégsem. Figyelme az Antall-kormány tevékenysége, az államigazgatás, a kormányzat szak- és jogszerűsége felé fordul, és valamiért hosszan foglalkozik az Antall- és a Horn-kabinet „első száz napjának” problematikájával. Ismét csak nagyon tananyagízű, száraz, nehezen emészthető anyagok ezek, nem politológus érdeklődésűek bele se vágjanak, akárcsak A politikáról című elméleti írásba, amelyben szerző, ha jól értem, foucault-i párhuzamot[9] von bolondokháza és politika, orvosi/hatalmi kontroll és professzionális hatalmi állampolitika között.[10] Mindezzel, hangsúlyoznám újfent, semmi gond, de a projekt nemigen visz közelebb a két eltérő irányultságú kabinet működésének, struktúrájának, személyi és klientúrahálójának megértéséhez.
Jelentősen emelkedik az ember életkedve, ahogy a kötetben a mai[11] Gombár Csabához közeleg. Három írás is nekigyürkőzik a nemzeti szuverenitás mibenlétének, alapos és kifejezetten olvasmányos részek ezek, láthatóan mélyebben megérintette a szerzőt a globalizációval, a különböző integrációkkal járó nemzeti/nemzetállami önazonosságvesztés vagy -nyerés, mint az Antall-kormány eredményességének beható elemzése. Azért is érdemes végigrágnunk magunkat a nemzeti szuverenitás kérdésein és fogalomtörténetén, mert akik ezt általában felvetik, azoknak kész válaszaik vannak. Gombár azonban lassan közelít a problémához, kémcsőbe helyez, megvizsgál jobbról és balról, fentről és lentről, pontos és kicsit körülményes mondatokban adagol diskurzust önmagával, helyez el a történelemben és a mában.
Gombár szerint az állam létét az anarchiától, azaz a hatalomnélküliségtől való félelem, a „béke és a biztonság utáni vágy” teremti elő, és ebben nyilván lehet valami, de azért ne feledjük azt sem: az állam minderre nem kínálhat megoldást, lévén hogy ő a probléma. Az állam szül társadalmi igazságtalanságot és piaci monopóliumot, központi erőszakot és kényszerű adózást – én speciel nagyobb biztonságban érzem magam, ha nincs fölöttem hatalmi szerv, de ez csak én vagyok, lehet, hogy mindenki más meg az én nézetemtől, azaz saját egyéni szabadságától fél. Az európai integráció,[12] a regionalitás/föderalizmus jól átformálja majd a két szélsőség, az államellenesség és a nemzetállamhoz való hűség elképzeléseit, és ha arra vagyunk kíváncsiak, mit jelent ez az egész, ami most majd ránk zúdul, keresve se találnánk jobb gondolatfelvetést, mint ezeket. Konklúzió: mire ölünkbe hullott a nemzetállami szuverenitásunk, már veszítjük is el szép lassan, és ez nem rossz kiindulás. Hogy pontosan mihez, azt szerző persze nem árulja el, ismét gondolati alagútba zárja szelleme napvilágát.
A kötet fénypontja kétségkívül a két utolsó írás: A politikán élősködő gazdaság és a Merengések az államról politológiai-publicisztikai gyöngyszemek, amelyek viszont ismét csak megmaradnak a következtetések nélküli merengések szintjén, felvetésnek pedig kicsit kevés az, hogy „a gazdaság tényezői, minden államellenes retorikájuk ellenére (…) egyenesen a politikai államon élősködnek” (pedig tény), vagy hogy „az állam a világ más részein is a társadalmi igazságosság elérése” eszközének látszik.[13] Mindezt fel lehet és kell vetni, de egyrészt a szabadpiaci gondolkodás mindkettőt már cáfolta is, másrészt a nyugati tapasztalatoktól eltérően mi nem tehetünk úgy negyven év szocializmus után, mint aki számára az állam a kiegyenlítő társadalmi igazságosság” letéteményese lehetne.
„Második kitérő: van-e az államnak kezdete?” – kérdezi szerző egy adott ponton. Egyetértek. Valóban kitérő gondolatról van szó. Azt kéne már egyszer megnézni a nemzetállam globális leépülésének igen bíztató korában, hogy van-e, lehet-e egyszer az államnak vége, már abban a hiperdomináns formájában, ahogy ma ismerjük, és ha igen, lehet-e rá jegyet kapni.
Gombár Csaba: Államoskönyv. Helikon, 1998
Jegyzetek
[1] Ezt a terminológiát használta 1915-ben Vagyim K. Senkinszkij, amikor kivégzése előtt utoljára vitába szállt a mensevik kulturális rovatvezetőkkel a honoráriumok tb-járuléka tárgyában.
[2] Freie Marktwirtschaft – Erhard német kancellár szociális piacgazdaságának alapja, a kifejezés eredetét lásd Carl Dahrendorf: Alle zitieren nur meinen Bruder című kiadatlan naplójában.
[3] Ha létezik jog egyáltalán. Hegel itt sokak szerint kifejezetten megingott, de aztán a talpára állították.
[4] J’accuse – mondaná a művelt francia.
[5] Derrida valahol azt írja, minden változás konstans. Baudrillard azonban attól félt, hogy Derrida idővel eltárgyiasul, mivel sokáig csak ült a sarokban, csöndben ketyegett, és óránként megszólalt, hogy kakukk.
[6] A demokratikus baloldaliság leglényegéről lásd Groucho Marx: Why I am a Marxist. Villeroy + Boche, 1932.
[7] A szocialista országok minisztereinek lelkiállapotáról lásd Jeszajan P. Jeszajan: Az örmény fürdőkádipar és az ötéves terv a gazdasági dereguláció fényében és tükrében. In: Integráció és fürdőkád a KGST-ben. Budapest, 1977.
[8] Ha tudhatunk bármit is. Heidegger szerint demokratának lenni annyi, mint nem élni.
[9] Foucault (lásd ott) itt persze a fiziológiai szillogizmus megtestesítője, holott a jelek szerint a dekonstruktivista objektivizálás komoly negatív hatással volt a posztmodern fogalmi regeneráció lingvisztikai-metafizikai újjászületésére, egyben narratívájára. Vö. Hans-Josef von Scheinheilig: Ich bin ein Cheeseburger. Hamburg, 1982.
[10] Lásd Henrietta Sucks: Women in Postmodern Snob Footnotes. Berkeley, 1997.
[11] A ma fogalmának deflorálásáról lásd Neil Postman: Barbie Q. Santa Fé, 1993.
[12] Europa, ach! – kiáltja Wagner A Walhalla című ismert operájában nem véletlenül Sieglinde, mielőtt leütné őt a szerb Bunkovic.
[13] Lásd Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja a tévépénztárba. Megvető, 1997.
- Játéktér [6]