Körösényi András Tudomány vagy publicisztika? című bírálatában (Beszélő, 1998. januári szám), melyben a hűvös tárgyilagosságot és a szaktudományos objektivitásra törekvést kéri számon Szalai Erzsébet társadalomkutatón, a következő fontosabb megállapításokat találhatjuk:
A. Szalai a rendszer frusztrált kritikusává vált.
B. A bírált szerző identitásválságban szenved.
C. Elitszociológiai írásai semmilyen szempontból nem tekinthetők tudományos igényű munkáknak.
D. Feltehető, hogy pusztán presztízs-, karrier- vagy egzisztenciális okokból ad „tudományos csomagolást” publicisztikai írásainak.
K. A. első két állításához, valamint a negyedikhez pszichológiai, pszichiátriai ismereteim hiányában nem tudok „tárgyilagosan” és „szaktudományosán” hozzászólni. Ezek, mondjuk ki nyíltan: ízléstelen személyeskedések, semmi közük a „tudományosság” határairól szóló, egyébként üdvözlendő vitához. A bírálat harmadik állításával foglalkozom csupán az alábbiakban. Úgy vélem, Szalai elitszociológiai munkásságát lehet bírálni több szempontból is, de – s ez hozzászólásom központi állítása – a hatalom szerkezetéről, annak változásáról, valamint az elitek cirkulációjáról és/vagy reprodukciójáról szóló írásai tartalmilag koherens, fogalmilag jól behatárolható, a szaktudományos irodalomban elég nagy pontossággal elhelyezhető, empirikusan is tesztelhető/cáfolható hipotéziseket fogalmaznak meg. Tanulmányíróként Szalai nemcsak tagadja az értékmentes megközelítés lehetőségét, hanem kifejezetten feladatának tartja az általa fontosnak tartott értékek explicit megfogalmazását, illetve azok alapján lehetséges, illetve már elszalasztott társadalomfejlődési alternatívák megfogalmazását. Ez a kutatói attitűd a társadalommal foglalkozó tudományokban nem újdonság. Ugyanarról a témáról – pl. kapitalizmus – lehet tudományosan releváns állításokat megfogalmazni Weber hűvös tárgyilagosságával, Durkheim óvatos normativitásával és Polányi indulatoktól sistergő megközelítésével.
K. A. bírálhatta volna Szalait azért, mert elitszociológiai írásai az elitek által követett politikai irányvonalakat értékelő publicisztikai – azaz tudományos szempontból nem vitatható/értékelhető – elemeket tartalmaznak. K. A. azonban azt akarta bebizonyítani, hogy a kritikai megközelítés az, ami tudományos szempontból értékelhetetlen eredményekhez vezet. Valami vagy tárgyilagos szaktudományos munka, vagy kritikus publicisztika – gondolom ezt a következtetést vonta le K. A. társadalomtudományi stúdiumaiból. Bár érdekes vitát lehetne folytatni erről a kérdésről, K. A. írása erre nem ad lehetőséget, elsődlegesen ugyanis azt próbálja meg bizonyítani, hogy Szalai leplezetlenül kritikus elitszociológiai munkásságán belül a szaktudományosnak tűnő elemeknek valójában semmi közük a tudományossághoz. Bár K. A. ezzel kapcsolatos érvei nem meggyőzőek, mint azt majd bizonyítani igyekszem, értékelendő megközelítésének vaskövetkezetessége. Az elmúlt években szellemi energiáinak jelentős részét fordította annak az egyébként vaskosan normatív állításnak a bizonyítására, hogy az értelmiségi és a politikai aktivitás keveredése valami nagyon rosszat jelent. Néhány éve megjelent publicisztikai írásaiban még csak azt fogalmazta meg, hogy az értelmiségiek részvétele a politikai játszmákban káros a demokrácia megszilárdítása szempontjából – lendületesen egybemosva Csurka István demokráciaellenes fellépéseit a demokratikus intézményeket és játékszabályokat védő Konrád György tevékenységével. Mostani írásában fordít egyet az érvelésen, s Szalai elitszociológiai munkásságának bírálatán keresztül azt próbálja meg bebizonyítani, hogy valaki vagy politizáló értelmiségi, vagy szaktudós. Vagy-vagy!
Szalai mint „archetípus-képviselő”
Az elemzés egy percig nem hagyja bizonytalanságban az olvasót azzal kapcsolatban, hogy a bírálat nem csupán Szalai egyik könyvéről szól (Az elitek átváltozása – Tanulmányok és publicisztikai írások 1994–96), hanem Szalai elitszociológiai munkásságának egészéről (ebből a szempontból viszont érthetetlen, hogy K. A. miért nem vette be elemzésébe Szalainak a Szociológiai Szemle 1997/2. számában – azaz a bírálat megírása előtt – publikált írását, de erre még visszatérek később),[1] sőt ezen keresztül a politizáló értelmiségről.[2] Szalai egy „archetípust képvisel” – fogalmazza meg K. A., részletesen is elemezve az idetartozó egyedek legfőbb sajátosságait, nem kevesebbet sejtetve, minthogy Szalai írásainak elemzésén keresztül egy egész értelmiségi csoport tudományos teljesítményének megítéléséhez kaphatunk kulcsot (lásd még: „cseppben a tengert”). Még igaza is lehetne K. A.-nak, mondjuk ha Szalai egy tudományos iskolát képviselne, melynek képviselői hasonló, vagy azonos fogalmakkal, elemzési keretekkel írnák le például a rendszerváltást. Ez esetben írásai alapján kijelentéseket lehetne tenni a megközelítés egészéről. Szalai azonban egy értelmiségi attitűd képviselője, az írásairól tett tartalmi kijelentések nem vihetők át más szerzők írásaira. K. A. itt úgy tűnik, sokat akart egyszerre markolni, s Szalai elitszociológiai munkásságának „műfaji, módszertani és fogalmi” elemzésén keresztül a tudományosság határán kívülre próbálta tolni mindazokat, akiket a „normatív politikafelfogás és -fogalmak, az értelmiségi és civiltársadalom-mítosz, az anti-institucionalizmus, a demokrácia szubsztantív felfogása” jellemez (K. A., mint azt majd látni fogjuk, tobzódik a címkézésben), sőt nem csak ez, hanem mindezekkel együtt automatikusan a „fogalomhasználat önkényessége és esztétizálása”.
K. A. külön is kiemeli ezen csoport „anti-institucionalizmusát” és „elitkritikáját”, mely szerinte Szalainál is „demokráciakritikához vezet…” Itt álljunk meg egy percre! Mi az, hogy anti-institucionalizmus és hol bizonyította K. A., hogy Szalai anti-institucionalista? Most jó, vagy rossz az, hogy ez „demokráciakritikához vezet”? Először is Szalai több írásában is leírja, miért foglalkozik az elitekkel, és miért hiányzik újabb elitszociológiai írásaiból az institucionalista megközelítés.[3] Érvelésével lehet vitatkozni,[4] de abból anti-institucionalizmust levezetni aligha. Persze az is lehet, hogy K. A. magából az elitszociológiai megközelítésből vezeti le a demokráciakritikához vezető anti-institucionalizmust. Az elitszociológusok, s ez kétségtelen, sosem voltak oda koruk intézményeiért. Pareto, Mosca, Ostrogorski, Michels és az elitszociológia többi klasszikusa az általános választójog, s ezzel a tömegdemokráciának nevezett korszak beköszönte után kezdi azt pedzegetni, hogy talán az új demokratikus intézményi keretek között is változatlanul egy kisebbség kezében van a hatalom (minden hatalom, a pártokon belüli hatalom, a bürokráciákon belüli hatalom – ez már szerzőnként változik). Ebből az állításból különböző politikai következtetéseket vontak le. Míg néhányan a tömegdemokrácia intézményeit felszámoló fasizmus lelkes támogatóivá váltak, mások éppen a demokratikus intézményrendszer jobbításáért szálltak síkra. „Túl kevés a demokrácia és túlságosan kirekesztőek a meglevő intézmények – több demokrácia, jobb intézmények kellenek” mondták mások (gondolom K. A. őket, illetve mai híveiket hívja a „demokrácia szubsztantív felfogása” követőinek). Mindezek alapján csak azt tudom feltételezni, hogy K. A. kritikája a „demokráciakritikával” szemben csak a megismétlése annak a nagyvonalú elemzésnek, melyben Csurka és Konrád egy táborba kerülhetett.
A műfaj
K. A. alapkérdése persze nem ez. Mint arra már írásának címe is utal, a „tudomány vagy publicisztika” égető kérdésére keresi a választ (persze „és/vagy” is szerepelhetett volna a rímben, de erről majd később). Az írás első része már sejteti a választ a címben feltett kérdésre, s egyelőre még bizonyítás nélkül megfogalmazza a fő kritikai állításokat is (laza fogalmi rend, hiányos teoretikus és teljesen hiányzó empirikus apparátus, spekulatív, impresszionisztikus módszer és esztétizáló nyelvezet). Aztán K. A. megfogalmaz egy-két érdekes érvet a műfaj első, egyelőre kísérleti jellegű meghatározására. „Meglehetősen irodalmias címek” (ez az érv tényleg mérföldekkel visz előre a címben feltett kérdés megválaszolása felé), aztán az első megjelenés helye, a második publikálás helye – innen ugye az írások címzettjeire (ballib. meg a libbal. értelmiség) lehet következtetni – nyilván nem szaktudományos a célzott közönség, újabb jó érv a műfaji meghatározás pontosításához. A baj csupán az, hogy K. A., aki Szalai elitszociológiai munkásságának egészéről készül értékelést írni, nem olvasta a szerzőnek a Szociológiai Szemlében megjelent, már említett írását. Ugyanis ha Szalai tanulmányainak megjelenés) helyéből készült következtetések levonására, érdekes adalékokat talált volna, így például azt, hogy Szalai elitszociológiai írásai angolul megjelentek a Praxis International-ben (jó, tudom, ez egy ballib. lap), a Journal of Comparative Economics-ban (ez azért valamivel PC-bb lap), a Collegium Budapest Discussion Papers sorozatában, illetve olyan németül és angolul megjelent tanulmánykötetekben, melyeket a berlini Suhrkamp kiadó vagy a londoni Routledge kiadó adott ki, illetve amelyet a Columbia University Press terjesztett. Ha a műfaji meghatározás szempontjából egyáltalán érdekes a megjelenés helye (szerintem egyébként nem az!), akkor Szalai igen ügyes volt, amikor „presztízs-, karrier- vagy egzisztenciális okokból” képes volt „tudományos csomagolásban egy másfajta piacon is” eladni publicisztikai műveit. „Tudós-e szeműik vagy értelmiségi?” (Jó ég, micsoda kérdés ez???) „Köteteinek formai és műfaji elemei az utóbbira vallanak, a választ azonban ne hamarkodjuk el.” (Ez az utóbbi mondatrész az első, amivel K. A. írásában egyetértettem).
Szalai elit-tipológiája
K. A. ezt követően – minden különösebb érvelés nélkül – egyenként címkézi az Elitek átváltozása kötetben megjelent négy tanulmányt („polemikus hangvételű kritikai elemzés”, „szociografikus esszé, érzékletesen ábrázolt figurákkal”, „spekulatív makroszociológiai-nagypolitikai elemzés” „leginkább normatív jellegű és elitellenes írás” stb.). A szerző csak ezt követően éri el bírálatának voltaképpeni tárgyát, azaz Szalai elitszociológiai írásainak elemzését, itt azonban teljes gőzre kapcsol, s röviden megfogalmazza munkájának eredményét: ezek az írások „semmilyen szemponttól nem tekinthetők tudományos munkáknak”. Az állítást alátámasztó érvek most már sorra jönnek:
„Írásaiból nemcsak a világos fogalmi rend, de még a téma világos meghatározása is hiányzik.” Lassítsunk itt egy kicsit. K. A. itt három olyan, az elitek sorsát a rendszerváltás beindulásától a második szabad választásokig nyomon követő írást elemez, melyek először azt veszik szemügyre, hogyan jönnek létre és jutnak politikai szerephez a régi rendszeren belül ellen-elitcsoportok, mi a szerepük a rendszerváltásban, hogyan változik meg a hatalom szerkezete, s végül maguk az elitszövetségek. Nem biztos, hogy értem, mit nem ért a téma meghatározásában K. A. Szalai fogalmi rendje vitatható, K. A. később vitatja is, de ha itt nem világos neki a fogalmi rend, akkor mit vitat később? (Erre a kérdésre még visszatérünk.)
„Hiányzik az elitdefiníció (K. A. kiemelése), és hiányoznak az elithez tartozás empirikusan is tesztelhető kritériumai? …Kik tartoznak e csoportokba? Mekkorák ezek a csoportok? (…és mi az idetartozók neve? B. L. beszúrása.) Miért ezt a hármat és nem más csoportokat tárgyal? Mi az elithez tartozás kritériuma? Pozíció? presztízs? jövedelem? szociológiai vagy kulturális háttér? – hogy csak a lehetséges, a szociológiában ismert kiindulópontokat soroljam. Mindez nem derül ki a tanulmányokból.” Az elitdefiníció hiányolása elég meglepő. Bírálatának 16. számú lábjegyzetében K. A. az elemzett írások alapján maga is ajánl egy definíciót Szalai elitjeire: „…olyan szubkulturális kötelékek által generált csoportok, melyek informális hatalma és a köztük kialakult informális viszonyok hálózata, ereje szinte semlegesíti az intézményeket, intézményi változásokat.” K. A. jó munkát végzett, definíciója nem különbözik sokban Szalai C. W. Millsre hivatkozó saját elitdefiníciójától, bár Szalai az informalitás helyett/mellett az intézményes kapcsolatokat (is) hangsúlyozza: „…abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentőségű (azaz a társadalom egészét érintő) döntéseket hozhatnak. A különböző elitcsoportok számos szállal kapcsolódhatnak egymáshoz, belső kohéziójuk igen erős. Ez részben pszichológiai sajátosság, a szocializációs folyamat hasonlóságából fakad. A kohézió másik forrása az elitek mögött álló intézményes hierarchiák összefonódása.”
Kik tartoznak az elitekhez, mik az elitekhez tartozás empirikusan is tesztelhető kritériumai, mekkorák e csoportok, miért pont ezeket vette be elemzésébe és nem másokat? Jó kérdések, s Szalai elég pontosan választ is ad ezekre írásaiban. Koncepciójának megértéséhez érdemes két lépésben haladni, ugyanis Szalai elitszociológiai írásaiban általában is foglalkozik a különböző elitcsoportokkal (kulturális, gazdasági, politikai), a K. A. által elemzett írásaiban pedig az általa „rendszerváltó eliteknek” nevezett csoportokkal. Szalai azt a történetet folytatja, melyet Konrád és Szelényi kezdett el Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című írásában, és melyet Szelényi tovább pontosított későbbi elemzéseiben (Szalai, 1994, 62. o.). Szalai részben elődeivel vitatkozva, részben velük egyetértve a kulturális tőke birtoklását, illetve a hatalmi szerkezeten belüli pozíciót teszi meg a politikai elithez tartozás alapvető kritériumának.[5] Ezek a kritériumok, még inkább összefüggéseik, szociológiailag tesztelhetők, és egyes vetületei, tesztelésre is kerültek a Kovács-Örkény szerzőpárosnak a nómenklatúra korai differenciálódását feltáró kutatásában, Gazsó Ferencnek a nómenklatúrát elemző írásaiban, vagy például olyan esettanulmányokban, mint Juhász Pálnak az agráriumon belüli elitváltást leíró tanulmánya, illetve Kovács János Mátyásnak, valamint Voszka Évának a (reform)közgazdászok differenciálódását, politikai játékait bemutató írásai. A rendszerváltást követően pedig Szelényi Iván vezetésével készült el az első olyan nemzetközi összehasonlító elitkutatás, amely lehetővé tette a gazdasági, kulturális és politikai elitek szerkezetével, reprodukciójával, illetve cirkulációjával kapcsolatos korábbi hipotézisek tesztelését, s ezek a vizsgálatok empirikusan is alátámasztották Szalainak az elithez tartozással, illetve az elitek reprodukciójával/cirkulációjával kapcsolatban korábban megfogalmazott hipotéziseit.[6] (Eléggé megdöbbentő, hogy K. A., aki Szalai elitszociológiájának egészéről készül állításokat megfogalmazni, nem foglalkozik írásában Szalai munkásságának legalább a hazai irodalmon belüli elhelyezésével.) Szalai részben az itt említett elemzésekre építve, részben velük vitatkozva alakítja saját elitszociológiai megközelítését. A különböző elitcsoportok meghatározásához ő is a különböző tőketípusokkal való rendelkezést veszi alapul, ezt köti össze a rendszeren belüli pozícióval (Szelényihez hasonlóan), ugyanakkor az elitcsoportok pontosításánál a hatalmi szerkezeten belüli pozíció mellett figyelembe veszi megkülönböztető tényezőként az adott csoporthoz tartozók diszpozícióit is, melyeket viszont a hasonló életutakból megérthető közös ethosz, értékrend, magatartás alapján jellemez Bourdieu habitus fogalmát felhasználva (Szalai, 1997/2., 123–25. o.). Ezen a fogalmi kereten belül Szalai a mélyinterjúzás és az esettanulmányok módszereit alkalmazza hipotéziseinek megfogalmazásához. Szemben a fentebb említett survey típusú vizsgálódásokkal, Szalai alkalmazott szociológiai módszerei elsősorban hipotézisek megfogalmazását teszik lehetővé arról, miként lehet bekerülni a nagyobb elitcsoportokba (például általában a gazdasági és kulturális elitekbe), valamint arról, hogyan zajlik az elitek reprodukciója és/vagy cirkulációja. (Jól megválasztott mintával ugyanakkor érvényes megállapításokat lehet tenni mély-interjúzással olyan elitcsoportokról, mint például a bankárok vagy a nagyvállalati vezetők.) Ugyanakkor Szalai ezen kérdésekkel kapcsolatos hipotéziseit a fentebb említett vizsgálatok tesztelték, és érvényességüket bizonyították. Szalai mélyinterjús módszere a kérdőíves vizsgálattal szemben ugyanakkor az eliteken belüli tagolódás jóval finomabb megértését teszi lehetővé a habitus, az itt említett diszpozíciók különbözőségeit magyarázó mögöttes tényezők feltárásával, s ez Szalai elitszociológiai munkásságának a legfontosabb hozadéka. K. A. joggal kéri számon Szalaitól kutatásainak és azok eredményeinek bemutatását akár adatok, akár interjúrészletek bemutatásával – ezzel Szalai nagyrészt mind a mai napig adós maradt. Míg a Munkástanácsok történetével foglalkozó monográfiájában Szalai részletes adatokkal, interjúrészletek bemutatásával támasztja alá állításait, s még a bankárok elemzésénél is alkalmazza ezt a módszert, a politikai elitekkel foglalkozó írásaiban csak a Szociológiai Szemlében megjelent tanulmányában ad először bepillantást interjúiba. Feltehető, hogy ezen a terepen Szalait akadályozzák interjúalanyainak pozícionál is korlátokból fakadó megkötései, magyarán az, hogy nem teszik számára lehetővé, vagy korlátozzák a velük késztett interjúk (részleteinek) nyilvánosságra hozását. Szalai itt talán alkalmazhatná az interjúrészletek stilizált, anonimizált közlésének technikáját, de, s ebben a kérdésben álláspontom közel áll K. A.-hoz, ezek valamilyen formában való közlése nélkül állításai (tesztelhető) hipotézisek maradnak.
Rendszerváltó elitek
Míg Szalai az elitekhez való tartozást a birtokolt tőke fajtájából, a rendszeren belüli pozíció és a habitus sajátosságaiból vezeti le, a rendszerváltó elitcsoportok meghatározását Szalai C. W. Millshez közel álló elit-definíciójából érthetjük meg. Szalai azokat sorolja ez utóbbi csoportba, akik a rendszerváltás szempontjából alapvető folyamatokban az „országos jelentőségű (azaz a társadalom egészét érintő) döntéseket” hozhattak. (Szalai, 1997/2. 113. o.) Míg az elitekhez való tartozás a fent említett szociológiai módszerekkel ellenőrizhető/tesztelhető, a rendszerváltó elitek meghatározása függ attól, hogy a szerző mit értelmez „országos jelentőségű” döntéseknek a rendszerváltás során, s ezekben mely elitcsoportok részvételét tartja döntő jellegűnek. Tények és értelmezések összekapcsolása itt is tudományosan vitatható, de nem szociológiai, hanem vagy történészi, vagy esetleg politológiai módszerek segítségével.[7] Azaz míg az elithez tartozás szociológiai kritériumokkal ellenőrizhető, a rendszerváltó elithez való tartozás történészivel. K. A., úgy tűnik, összekeveri a fenti két kérdést, és ezért oldalakon keresztül árnyékbokszolást folytat. Szociológiai magyarázatot követel Szalaitól a rendszerváltó elitek meghatározására (Körösényi, i. m. 28. o.), s minthogy ezt nem kaphatja meg, K. A, azzal a megoldással rukkol elő, hogy Szalai „elittipológiájának forrását leginkább saját személyes közege és ismeretségi köre alkotja”. Ami talán még mulatságosabb: K. A. egy oldallal korábban egy olyan (történelmi) kérdést tesz fel, amiből az tűnik ki, hogy érd a fentebbi distinkciót. Joggal állíthatja, hogy a kiválasztott három elitcsoportnak fontos szerepe volt a rendszerváltás beindításában. De hogy csak ők (kiemelés K. A.) játszónak döntő szerepet, abban az olvasó joggal várhatja el a bizonyítást, amely nélkül a szóban forgó írások is csak a rendszerváltás mitológiáját gazdagítják” (Körösényi, i. m. 27. o.) Ezt követően K. A. listája következik: hol vannak a reformkörösök, a reformpolitológusok, a médiaelit stb., s itt K. A. véglegesen elvész a módszertani dzsungelben, amikor az idézett csoportok kihagyását a „politikai rendszerváltás köztörténetének általános ismeretei alapján” kéri számon Szalaitól. Először objektív és cáfolhatatlan tényeket követel („wie es eigentlich gewesen war”), mert különben csak a „rendszerváltás mitológiájának gazdagításáról” lehet szó, ellenérvként a közvélekedésre hivatkozik, majd egy kicsit később szociológiai magyarázatot követel. Szalainak a rendszerváltással kapcsolatos narratívája, értelmezéseinek és tényeinek összerakása megtalálható A hatalom metamorfózisa című, K. A. által is olvasott írásban (Szalai, 1994, 61–115. o.). Állításai ugyanúgy vitathatók, mint bármilyen más történeti elemzéseké: tényekkel és érvekkel alternatív értelmezések lehetőségéről. A saját módszertani dzsungelében elkeveredő K. A. ehelyett Szalairól mond ítéletet: „az empirikus hátterű elméletalkotás és a makrotársadalmi hatalomelmélet megalkotását célul tűzve idegen terepre téved…”
Ezt követően már nem meglepő, hogy K. A. szemében „az egyes elitcsoportok határai elmosódnak”. Először azt kéri számon Szalaitól, hogy a „szegény népiek” miért kerülnek az új reformer értelmiség egyik alcsoportjába, majd megállapítja, hogy „Szalai egyszerűen kiretusálja az elitből a népieket”, végül „politikai és/vagy személyes elfogultságra” kezd gyanakodni. A nyertes a késő kádári technokrácia, mely K. A.-nál nemcsak a „makrotársadalmi csoport” minősítést kapja meg, de K. A. még azt is állítja (tévesen), hogy Szalainál ennek a csoportnak „harmad- sőt időnként negyedvonala” is van. Ebben a részben egyre fárasztóbbá válnak K. A. (félre)értelmezései. Nem veszi észre, hogy a rendszerváltó elitek közötti változó szövetségek és konfliktusok egy lehetséges történeti elemzésével/értelmezésével van dolga. A csoportok határai a szereplők közötti interakciók során változ(hat)nak, ugyanazon elitcsoport egyes részei más és más csoportokkal léphetnek szövetségbe. Azzal az értelmezéssel, amelyet Szalai kínál, biztosan lehet vitatkozni, de megint csak nem elittipológiai, szociológiai csoportképzési érvekkel.
Fogalmi keret: rend, elit, klientúra – Szalai hatalomfogalma
K. A. írásának mélypontja ezután következik. Szalai elittipológiájának félreértelmezését követően Weber olvasó-szemináriumra hív meg bennünket, hogy bebizonyítsa, Szalai elitszociológiai írásai politikai manipulációk: „Weber hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni annak az általa alkalmazott publicisztikai módszernek, amely a számára – szubjektíve vagy politikailag – közelebb állókat pozitív értéktartalmú fogalommal (elit), a tőle távol álló, számára ellenszenves szereplőket viszont pejoratív konnotációval rendelkező fogalommal (rend) jelöli”. Ez a felfedezés azután annyira megtetszik K. A.-nak, hogy különböző helyeken még kétszer is megismétli ezt az érvet: Szalainál ha valaki „ballib.” akkor elit, ha „jobboldali” akkor rend – ez „nyelvi-fogalmi”, valamint „politikai manipuláció” (30. o.). Hát persze! Lehetne akár az is. De nem az, s erre K. A. is rájöhetne! Az idézett állítás után nem sokkal ugyanis megállapítja, hogy Szalai a rend fogalmát alkalmazza a „kormányzati hatalommal bíró csoport jelölésére, míg a többi csoport esetében – minden magyarázat nélkül – megmarad az elit-fogalom mellett”.[8] Magyarán, K A. saját magát cáfolja meg, pontosan látja ő is, hogy a kifejezés használatának semmi köze Szalai politikai ízlésvilágához [egyébként Szalai pontosan megmagyarázza a K. A. által is olvasott írásban, miért használja a státuscsoport (rend) fogalmát a főhatalmat birtokló elitre, szemben a weberi értelemben vett osztályhatalommal]. Még később, de még mindig K. A. saját cikkében, hivatkozás található Szalai egy korábbi írására, melyben az áll, hogy a „Kádár-rendszerben egy közös értékrend és ethosz által összekötött uralkodó rend (K. A. általi kiemelésű) van hatalmon…” Most akkor mit gondoljunk? Szalai jobboldalinak tartotta a Kádár-rendszert is, s ezért beszélt ebben az esetben is rendről? Vagy csak K. A. manipulálja a recenzált szöveget úgy, hogy tetszőleges állításait bizonyítsa? De ez még nem minden. Mint arra már többször utaltam, K. A. három Szalai-írás „gondos” olvasata alapján tesz kijelentéseket Szalai elitszociológiai írásainak egészéről. Ha – ismétlem megint – elolvasta volna a Szociológiai Szemlében a recenzió írása előtt megjelent, a jelenlegi kormányzati ciklussal is foglalkozó Szalai-írást (elkerülte volna K. A. figyelmét?, a Jogi Egyetem könyvtárába nem jár a Szociológiai Szemle?) megdöbbenéssel tapasztalhatta volna, hogy bírált szerzője az 1994 után kialakult hatalmi szerkezetet is „osztályvonásokkal rendelkező rendként” írja le (persze az is lehet, hogy K. A. ebből arra a következtetésre jutott volna, hogy Szalai most már senkit sem szeret).
K. A. egy másik recenziós technikát is „újít”: Szalai szájába (ál)idézeteket ad, majd azokkal vitatkozik, bizonyítandó, hogy Szalai politikai manipulációval foglalkozik. Egy „gyöngyszem” következik K. A. írásából. K. A. a recenzió 31. oldalán felteszi, hogy „talán” azért is interpretálja félre Szalai Webert (hogy ki kicsodát mizinterpretál, azt már láttuk), mert nála az elit fogalma „normatív értelmet is kap” (K. A. kiemelése). Ez idáig egy hipotetikus állítás. Ez azonban a következő mondatban már kategorikus állítássá alakul át. Szalainál ezek szerint az elit a „vezetésre hivatottak, a (pozitív) mintaadók csoportja”. „Nem a hatalommal bírókat, hanem a hatalomra éretteket, a hatalmat kiérdemlőket érti e fogalom alán.” Vár még meglepetés az olvasóra, de itt idézzük meg Szalait is, ha K. A. már ezt elmulasztotta: tehát hogyan értelmezi Szalai az elitek „mintaadó” szerepét? „Paretótól és társaitól eltérően azonban… a magatartásminták felmutatását és követését megfigyelhető társadalmi jelenségként (B. L. kiemelése) nem pedig az elitekkel támasztott normatív, erkölcsi követelményként értelmezem… Bonyolult áttételeken, gyakran tudattalan mechanizmusokon keresztül …a mindenkori elit által képviselt értékek és a hozzájuk tartozó érdekérvényesítési metódusok a társadalom többi szereplője számára magatartásmintaként jelennek meg és hatnak” (Szalai, 1997/2., 114. o.). Említésre se méltatnám K. A. recenziós játékait, ha nem éppen ő próbálná meg bizonyítani ezekkel, hogy Szalai célja a „politikai manipuláció” (egyébként nagy élmény a Beszélőben viszontlátni a Szabad Nép szófordulatait!), ha K. A. nem a saját duális világlátását (vannak ugye a „mik” meg az „ők”) próbálná meg viszontlátni Szalai írásaiban („elit – a jók, „rend” – „rosszak”).[9]
Végezetül: a kritikai értelmiség „kritikája”
K. A.-nak van egy felfogása arról, mit jelent a tudományosság. Világában vagy tudomány valami, vagy publicisztika. Mások világában átmenetek igen gazdag változatossága is lehetséges, mióta vannak értelmiségiek, azóta erről a kérdésről vita is van. K. A. képviselhette volna álláspontját szobatudóshoz illő hűvös tárgyilagossággal, három lépésre eltávolodva a megbírált szerző személyiségétől nagyító alán elemezgetve, hol tartalmaznak annak írásai csak politikailag (de tudományosan nem) vitatható állításokat, s ezek az állítások milyen viszonyban vannak a szerző szaktudományosnak szánt állításaival. Egy ilyen írásból még talán valami érdekes is kiderülhetett volna. K. A. azonban nem ezt tette. Személyeskedő, kioktató stílusban megírt cikkéből igazából csak az derül ki, hogy K. A. a tudomány határain kívül szeretné már látni a kritikai elemeket tartalmazó elemzéseket, s halálosan unja a kritikai értelmiségnek nevezett csoportot, archetípusostul együtt. Nem vette magának a fáradságot, hogy megismerkedjen az általa citált írásokkal (annál inkább szerzőjük személyiségével), s azért állította sorrendbe szaktudományos recenziónak álcázott írásában érveit, hogy Szalai elitszociológiai munkásságának kritikáján keresztül megadhassa a kritikai értelmiségiek végső kritikáját. K. A. ezzel kapcsolatos megállapítása méltó befejezése írása egészének: „Nem veszi észre (mármint Szalai – B. L. beszúrása), hogy a „kritikai”, illetve a „független” értelmiség nem leíró vagy analitikus fogalom, hanem ideologikus: egy értelmiségi szerepfelfogás, önmeghatározás terminusa, célja az önlegitimáció”. De észreveszi! Szalai Útelágazás című kötetének bevezetője többek között éppen azzal a dilemmával foglalkozik önironikus és (ön)kritikus módon, hogyan képzelhető el politizáló, kritikai értelmiségi alapállás a rendszerváltás után, mik a korlátai és mik a lehetőségei a kritikai magatartásnak, az értelmiségi függetlenségnek, nem tagadva, hogy az ilyen kérdésekre adott válasz nagyrészt értékválasztás és habitus kérdése. K. A. nem veszi észre Szalai gondolatait, bár írásában hivatkozik rájuk. Kár ezért a figyelmetlenségért, talán még vita is kialakulhatott volna.
Jegyzetek
[1] Szalai Erzsébet „A rendszerváltás és a hatalom konvertálása” Szociológiai Szemle. 1997/2. pp. 113–135.
[2] „Szalai írásai azért is érdemesek bírálatra, mert olyan, a magyarországi bölcsész-társadalomtudományi értelmiség körében népszerű műfaj művelője, amelyben elmosódnak a szaktudomány, az értelmiségi közbeszéd és a politikai publicisztika határai, (i. m., 25. o.)”
[3] „Míg a Kádár-rendszerről szóló korábbi elemzéseimben lényegében véve intézményszociológiai gondolkodásmódot követtem, a most közölt tanulmányokban és esszékben már a különböző társadalmi szereplők (kiemelés B. L.) attitűdjeinek, értékrendszerének, gondolkodásmódjának bemutatására helyezem a fő hangsúlyt. A váltás nem véletlen. Stabil, kialakult, megállapodott hatalmi és társadalmi viszonyok között az intézmények jórészt meghatározzák a bennük helyet foglalók gondolkodását, magatartását, érdekérvényesítésük módját. Átmeneti korszakokban azonban, amikor a régi intézmények legalábbis meginognak vagy felbomlanak, nagyrészt a társadalmi szereplők – elsősorban a hatalomra kerülők formálják meg a régi vagy új intézmények arculatát.” (Sz. F.., 1994, p. IX.)
[4] David Starkkal közösen írt könyvünkben például többek között éppen azt próbáltuk meg bizonyítani, hogy az öröklött és az újonnan kreált intézményi keretek különbözősége mennyiben magyarázza az új demokráciákban pl. a gazdasági átalakítás politikáinak különbözőségét. (Stark, D., Bruszt, L. Pathways from State Socialism, Cambridge, Cambridge University Press, 1998)
[5] Ez a megközelítés első formájában még a hatvanas évek első empirikus elitvizsgálataiban jelent meg a „vörösök versus szakértők” dichotómia formájában egy meglehetősen differenciálatlan és durva képet adva az államszocialista rendszerek politikai dinamikájának forrásairól.
[6] Lásd pl. Szelényi Iván „The Rise of Managerism, The „New Class” after the Fall of Communism – Keynote address presented to the second European Sociological Association Conference, August 1995, Budapest, ill. Szelényi, Ivan–Ezal Gil–Townsley, Eleanor „Poszt-kommumista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változása” in Politikatudományi Szemle, 1997/2.
[7] A tények és értelmezésük viszonyáról a történészek folytatnak érdekfeszítő és végtelen vitát. Lásd erről pl. E. H. Carr Mi a történelem? című esszéjét. (Osiris Könyvtár Sorozat, Osiris Kiadó – Budapest, 1995) A politikatudományon belül többen is nekifutottak a „fontos döntések” „döntő jellegű befolyásolása” operacionalizálásának, több-kevesebb sikerrel. Lásd erről pl. Robert Dahl „Power as the control of behaviour” 1968 International Encyclopedia of the Social Sciences Vol. XII.
[8] K. A. írásából az is kiderül később, hogy tudja: Szalai a hatalmi szerkezet leírásakor használja a rend fogalmát.
[9] Szalai rendfogalma végül kap még egy végső kritikát is. K. A. megállapítja, hogy a Kádár-rendszer elemzése során Szalai nem a pártot mint intézményt, hanem a társadalmi réteget mint státuscsoportot (rendet) állítja a hatalom megoszlását elemző írásának a középpontjába. [Ekkor K. A. sajátos módon tisztában van azzal, hogy a rend fogalmát Szalai a hatalommegosztás formájával (s nem politikai értékítéleteivel) kapcsolattal! alkalmazza.] Érdekes kérdés, hogy az intézményből, vagy a cselekvők sajátosságaiból érthetjük-e meg jobban a Kádár-rendszer hatalmi szerkezetét. K. A. szerint az intézményből, Szalai szerint a cselekvőknek a sajátosságaiból. K. A. szerint az intézményből (a párt) érthetjük meg a státuscsoport sajátosságait is. Szalai ezt fordítva látja. Én ugyan Szalaival értek ebben a kérdésben egyet (mert hát párt volt Romániában is, meg Észak-Koreában is, meg a nödökában is, de szerintem azok egészen más cselekvő csoportok hatalmához adtak egészen más intézményi bázist), de sajnos megint nem egy tartalmi kérdésről szeretne K. A. vitázni, hanem azt szeretné bizonyítani, hogy Szalai megint nem érti Webert, s ebből levezetni Szalai „erős anti-institucionalizmusát” (honnan veszi K. A. ezt az antizást?), s megállapítani, hogy Szalai Weber-hivatkozása „csak tekintélyi”.
- Vita [6]