1974. március 19-én és 20-án a KB ülése több vezető poszton személyi változást határozott el. Leváltotta Nyers Rezsőt, a KB titkárát, és utasította (bocsánat: felkérte) az Elnöki Tanácsot Fehér Lajosnak, a mezőgazdaságot irányító miniszterelnök-helyettesnek, Timár Mátyásnak, a gazdasági reformot koordináló miniszterelnök-helyettesnek és Ajtai Miklós miniszterelnök-helyettesnek a leváltására. Fentnevezettek a gazdaságirányítási reform munkásai, sőt élmunkásai voltak. Menesztésük és a KB-ülés által kezdeményezett irányzat a köztudatban mint baloldali fordulat és a gazdaságirányítási, ésszerűsítési és liberalizálási reform leállítása él.
A reformot mint programot valóban ekkor tették félre – vitatható viszont, mennyiben és milyen értelemben beszélhetünk baloldali fordulatról. Az igazi „baloldaliak” a maoista fiatalok, az értelmiség osztályhatalmától tartó szociológusok, de ők a döntéseket nem befolyásolhatták. Voltak „keményvonalasok” a szakszervezeti és pártvezetésben, a belügyi apparátusban, egy részüknek imponált Castro radikalizmusa vagy a kis Vietnam bátor harca az USA hadserege ellen – de kevesen lehettek közülük valóban készek Castro vagy a kínai kulturális forradalom stílusának követésére. Az ő „baloldaliságuk” inkább értelmiségellenesség volt, s egyben ideológiaellenesség, amely jól megfért a szovjet ideológiai jelszavak gondolkodás nélküli szajkózásával. Saját gazdaságpolitikai koncepció híján kezdetben még reformellenesek sem voltak. Kritikájuk 1971–72-ben erősödött fel, s akkor sem a reform lényegére vonatkozott. Hatalmuk, hatáskörük korlátozásától tartottak, felháborodtak azon, hogy egy ügyes tsz-elnök többet keres, mint az őt felügyelő párttitkár.
Az összefonódott apparátusok hangadói sok követőjükkel együtt munkás- vagy parasztfiatalokból lettek pártmunkások 1945 után és az 50-es években, eredetükre és felemelkedésükre büszkék, pozíciójukra féltékenyek voltak. Szívesen emlegették a „proletárdiktatúrát”, a munkáshatalmat, de a 70-es évek munkásságával már nem tudtak mit kezdeni. Azok sem velük. Őszintén gondolták, hogy ők a munkásság képviselői, de valójában a népi származású értelmiségnek is csak bizonyos hányadát reprezentálták. Ösztönösen féltek az igazi munkáshatalom irányába tett lépésektől, így például a jugoszláviai munkástanácsok példájának átvételétől.
A hatalomféltéssel függött össze, hogy 1972–73 körül egymás között nyíltan bírálták Kádár János lassú, határozatlan, körülményes vezetési stílusát – „fiatalítani” szerettek volna. Kádár hatvanas éveit taposva valóban egyre nehézkesebb, de még mindig jobb taktikus a székére sandító ifjútörököknél, akik sem ekkor, sem később (1987-ig) nem tudtak megfelelő vezéregyéniséget találni vagy ilyenben megegyezni. Nem csoda: ebből a generációból hiányzott az eredetiség és az önállóság.
A 60. születésnap táján, talán Komócsin Zoltán (egy szociáldemokratából kommunistává vált szegedi munkásmozgalmár család fia, az ötvenes években gyorsan vezetővé emelkedett, szovjet pártfőiskolát végzett, energikus, világos fejű, bár speciális képzettség nélküli középkorú KB-titkár) lett volna a vezérjelölt. Komócsinból nem hiányzott az ambíció. Mint a KISZ alapító első titkára sok fiatal vezetőt ismert, mint külügyi titkárnak jó moszkvai kapcsolatai lehettek, de súlyos betegsége hamarosan elhatalmasodott rajta, és 1974 tavaszán, a két döntő KB-ülés között, meghalt.
Komócsin után Biszku Béla (formálisan máris Kádár helyettese) aspirálhatott az utódlásra. A 70-es évek közepén talán neki volt a legtöbb híve a pártapparátusban. Mint egykori belügyminiszter megfelelő háttérrel rendelkezett. Hátránya: e körben is kirívó műveletlensége, szerepe az ’56 utáni rendcsinálásban (mini-Berijának is nevezték), s hogy sokáig Kádár személyes híve volt, és így túlzottan függött attól, akitől szabadulni akartak. Nála okosabb és dörzsöltebb volt Gáspár Sándor, a szakszervezeti tanács elnöke, de őt meg éppen a régi kommunisták közül nem szerették sokan, s az apparátusok közül az övének (a SZOT-nak) kisebb volt a súlya, mint a pártapparátusnak, a HM és a BM tisztikarának vagy akár a KISZ-nek.
Mikor a szovjet konzervatív nyomás felerősödött, az apparátus sugalmazott támadásainak fő célpontja a gazdasági reform, különösen pedig a mezőgazdaság és a külkereskedelem. Már 1973-ban megkezdődött a Fock-kabinet aláásása. A három reformpárti miniszterelnök-helyettes mellé kinevezték Huszár Istvánt, aki alapjában véve reformpárti volt, de csak amíg Kádár is úgy akarta, és Lázár Györgyöt, aki minden szerepet eljátszott, ha Kádár úgy akarta. A másik célpont Aczél liberális kultúrpolitikája. (Talán meglepő, de Szuszlovnak, a szovjet „főideológusnak” már Révai József is liberális volt – mivel a kultúra terén ő sem akarta a szovjet vonalat és gyakorlatot egy az egyben lemásolni.) Az 1974. márciusi KB-ülés Aczélt is leváltotta az ideológiai-művelődési KB-titkárságról, de mivel Kádár ragaszkodott barátjához, a Politikai Bizottság tagja maradt és miniszterelnök-helyettes lett. 1967–1972 közti kezdeményező szerepét azonban elvesztette, s óvatosan igyekezett Kádár árnyékában meghúzódni.
Maga Kádár nem „baloldali”, nem liberális, a Nagy Testvérnek híve, de nem utánzója; reálpolitikus és egyensúlyozó-művész. Mai szemmel nézve leginkább 1965–73 között folytatott elismerésre méltó politikát a reform támogatásával, az értelmiségellenesség enyhítésével. 1974 elején úgy látta, hogy engednie kell reform- és liberalizmusellenes kritikusainak, de vigyázott, hogy a fejére ne nőjenek, ezért a reformereket is igyekezett szűkebb hatókörre szorítva ugyan, de megtartani a hatalom körén belül.
A személyi javaslatokat Kádár terjesztette a Politikai Bizottság 1974. február 26-i ülése elé. Nem zsebcéduláról, hanem egy e célra kreált trió nevében, melynek tagjai rajta kívül Nemes Dezső és Benke Valéria voltak. Utóbbiak, ha más-más értelemben is, voltaképpen baloldalinak nevezhetők, de több okkal tarthattak az ifjútörököktől, mint Aczéltól vagy a reformerektől: tehát túl nagy fordulatra aligha hajlottak. Annál kevésbé, mert ezt Kádár sem kívánta tőlük. A Politikai Bizottságban szokatlanul kemény vita folyt, és Kádár javaslatainak fontos tételeit nem fogadták el. A PB gyakorlatában kevés hasonló eset lehetett. Az ülés jegyzőkönyvéből nem tűnik ki, ki mit mondott, de következtetni lehet a javaslatok és határozatok összevetéséből. [A PB 1974. február 26-i ülésének jegyzőkönyve. Országos Levéltár 188. fond 5/631, 1. őrzési egység.] A KB-ülés időpontját egy héttel elhalasztották, a döntések véglegesítésére újabb PB-ülést tűztek ki.
Kádár trojkájának javaslata szerint a KB-ülés után le kellett volna váltani Fock Jenő miniszterelnököt is, aki nem mindenben értett egyet a reformerekkel, de fő célkitűzéseiket energikusan támogatta, s talán ennél is nagyobb bűne volt, hogy a szovjet partnerrel folytatott kormányközi tárgyalásokon szívósan védte a magyar gazdaság érdekeit. PB-tagnak azonban megmaradt volna, mint a fontos Gazdaságpolitikai Bizottság elnöke, mintegy a reformer Kádár szekundánsaként a konzervatív Kádárral szemben. Hiszen Kádár önmagával sakkozott: Fehér Lajos bon mot-ja szerint a PB-ben két szárny áll szemben egymással, és mindkettőnek Kádár a vezére. Csakhogy a PB február 26-i ülésén nem tudtak megegyezni az új miniszterelnök személyéről. Felmerült Gáspár Sándor magát Kádár (vagy legalább a reformer Kádár) ellenlábasává, de végül nem őt javasolták, hanem Korom Mihály igazságügy-minisztert. Korom is a feltörő munkás-paraszt káder reklámfigurája: állítólag mint rendőr állt a pártközpont kapujában, onnan „emelték ki” és lett párttitkár, ’56 után a főutcai fogház parancsnoka, s ’74-ben immár két éve miniszter. Őt a PB nem fogadta el. Nyilván komolyabban vehető kormányfőt akartak, a döntést elhalasztották.
Nyers utódának Párdi Imre egykori géplakatost javasolta a trojka, aki előzőleg hat évig volt a Tervhivatal elnöke, de az ismert mondás ellenére ettől sem változott közgazdásszá. 1973 nyarán sejthető céllal lett Nyers helyettese, de a PB őt sem fogadta el. Maradjon helyettes, csak az a kérdés, kié? A javaslat lényegét: Fock, Fehér, Nyers, Timár, Ajtai, Aczél, a Nemzeti Bank elnöke és mások leváltását elfogadták. A probléma az volt, hogy kik legyenek az utódok. Nem mintha olyan sokan küzdöttek volna ezekért a posztokért, ellenkezőleg: nemigen lehetett alkalmas jelöltet találni.
Más természetű ügy volt Komócsin leváltása a KB külügyi titkárának posztjáról; ő valóban súlyos beteg volt, nem úgy, mint Fock, akinek leváltását „egészségi okkal” indokolták. Komócsin visszatért volna a Népszabadsághoz főszerkesztőnek, a lapot úgyis Rényi Péter szerkesztette, a főszerkesztői állás előkelő politikai pozíció volt csupán. Nem tudták eldönteni, ki legyen Komócsin utóda. Ideiglenesen egy másik, a KISZ-ből kiemelkedett vezetőt, Pullai Árpádot bízták meg helyettesítésével.
Különös jelenség, hogy míg a politikai változások jelentőségét általában eltúlozni, de legalábbis méltatni szokás, a határozat kimondta: „lehetőleg el kell kerülni az egyes káderkérdések politikai kiélezését a KB ülésén”. A következő, március 5-i PB-ülés határozata még inkább kiemeli: nincs szó politikai változásról, „hangsúlyozni kell, hogy a párt politikája, gazdaságpolitikai, kultúrpolitikai törekvései változatlanok”. [A PB 1974. február 26-i ülésének jegyzőkönyve. Országos Levéltár 188. fond 5/631, 1. őrzési egység.]
Nyersnek felajánlották, hogy legyen a Nemzeti Bank vagy a SZÖVOSZ elnöke, és maradjon a PB tagja. Nyers azonban nem vállalta, hogy így, ha látszatra is, részt vegyen saját évtizedes munkájának tönkretételében. Később Timárnak ajánlották fel a Nemzeti Bankot, aki elfogadta az ajánlatot. A március 5-i PB-ülésen még alternatív javaslatként szerepelt, hogy Nyers a SZÖVOSZ elnöke vagy a Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatója legyen, de az addigi igazgatót, Friss Istvánt már tájékoztatta Kádár, hogy nyugdíjba küldik. Március 5-ére már kiderült, hogy Nyers utóda mint a gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár, Németh Károly, a budapesti pártbizottság addigi első titkára lesz. Ez a legszerencsétlenebb választások egyike volt, két szempontból is: Némethnek fogalma sem volt a gazdaságirányításról, tudatlanságát erőszakossággal pótolva nem csekély érdemeket szerzett a népgazdaság csődbe juttatásában. Másrészt viszont azok reményeit sem váltotta be, akik jobb híján benne látták Komócsin politikai utódát.
Miután nem jutottak egyezségre az új miniszterelnök személyéről, a március 5-i PB-ülés úgy határozott, hogy a tervezett változásokat három menetben hajtják végre, Fock és Timár az 1975-re tervezett pártkongresszusig a helyén maradt. Ezzel csak a vezetés bizonytalanságát növelték: Fock úgy állt a kormány élén, hogy miniszterei tudtak bukásáról. Fehér Lajost viszont rögtön nyugdíjazták. Hatáskörét elosztották: a mezőgazdaságért formálisan Huszár volt a felelős, a Hadügy- és Belügyminisztériumért a némi vita után kinevezett új miniszterelnök-helyettes, Borbándi János.
A március 19–20-i KB-ülésen nyílt vita alig folyt, bár a program erre alkalmat adott. Az első napirendi pont, a nemzetközi helyzetről szóló beszámoló szokásosan semmitmondó volt. Csak a színvonal jelzésére idézek két mondatot Pullai beszámolójából: „Szolzsenyicin és Mindszenty magatartásában mindenekelőtt az a közös, hogy megrögzött ellenségei az általános emberi haladásnak.” [Országos Levéltár 188. fond 4/125. ő. e.] Majd Pol Pot sikereit dicsérve megjegyezte: „A vietnami elvtársak mérsékelni igyekeznek a kambodzsai hazafiakat, mert attól tartanak, hogy a háború lángja ismét átterjedhet egész Indokínára.”
A második téma, amelyet Biszku Béla adott elő, a munkásosztály társadalmi szerepének fejlesztéséről, helyzetének további javításáról szólt. Csalódtak azok, akik komolyabb változásokat vártak a „munkáspolitika” zászlóvivőjétől. Miután referátuma szerint a termelésirányítókat, a mérnököket és a munkáskádereket is munkásnak kell tekinteni, tehát a keresők 60%-a munkás, maga sem gondolhatta, hogy a népesség 60%-ának életét másképp is lehet javítani, mint az életszínvonal általános emelésével. Próbálkoztak ugyan a következő egy-két évben annyi korrekcióval, hogy legalább a parasztoknak legyen egy kicsit rosszabb, ám amikor a szarvasmarha-állomány gyors fogyásnak indult, ezt is abbahagyták. Biszku javaslatai a munkásosztály társadalmi szerepének fejlesztésére igazán szerények, Gáspár még ehhez képest is sietett leszögezni, hogy az üzemi demokrácia tartalma főleg a jobb információ, szó sem lehet arról (volt ilyen gondolat), hogy bizonyos üzemi vezetőket a dolgozók válasszanak. A munkáspolitikából végül csupán némi ígéret maradt a munkásgyerekek tanulásának elősegítésére és a sokgyermekesek lakáshelyzetének javítására. Munkástanácsról vagy hasonló forradalmi szörnyűségről szó sem esett. Valahogy mindenki érezhette, hogy a Rózsadombról nem lehet hatásos munkásdemagógiát űzni.
A művelődéspolitikáról még Aczél számolt be, olyan semmitmondóan, hogy az csak szándékos lehetett. Beszédének legfőbb sajátossága a Lenin-idézetek magas száma. Ezeket hallgatósága érezhető érdektelenséggel fogadta. Cserében őt is alig bírálták, talán Grósz Károly egyedül, aki a fordulat egyik élharcosa volt. Neki nem elég politikus a művelődéspolitika, a divatos imperialista eszmeáramlatokkal szemben jobb pártoktatás, több marxista propaganda kell. Keres Emil viszont nyíltan kimondta: a művészek félnek a „balratolódástól,” a dogmatikus fordulattól. A nagy visszafogottság oka: Kádár jelenléte. Kádár az utolsónak hagyott személyi résznél világosan megmondta, mit nem akar hallani:
„...lehetséges bizonyos dogmatikus szemléletű emberek, szektás szemléletű emberek részéről olyan félreértés, hogy most azt hiszik, hogy az utóbbi öt-tíz vagy néhány év alatt, ami történt, ami nekik nem tetszett, hogy most ütött az óra...”, de ők csalódni fognak, a párt politikai vonala nem változik. Igaz, „...A gyakorlati végrehajtás során bizonyos elhajlások, torzulások mutatkoztak a gazdasági területre vonatkozó határozat végrehajtásában...”, a kulturális irányítás túlságosan koncentrálódott egy helyen, van úgy, hogy a „szakmai megszállottság” (nyilván Fehér Lajosé) hibává válik, de „politikai értelemben itt senki kifogás alá nem esett, szubjektív szándékát, a kommunista tisztességét senkinek kétségbe nem vonták, és nem is engedhetjük a jövőben sem. Ez teszi lehetővé, hogy ilyen különösebb vájkálás nélkül tárgyaljunk. Itt nincs politikai ok. Ha volna, elvtársak, akkor a megszokott módon és nyíltsággal felvetnénk.” [Országos Levéltár 188. fond 4/125. ő. e.] A személyi javaslatokat az utolsó percben osztották ki.
Kádár bejelentette, hogy minden érintett egyetértett a személyi változásokkal, ez ellen senki sem tiltakozott. A határozati javaslatot a KB vita és változtatás nélkül, a szokásos egyhangúsággal fogadta el. Kádár megnyugtató szavai után, hogy a politikai vonal nem változik, természetesen minden megváltozott. Nagy-mérvű balratolódásra nem került ugyan sor, de a reformot elásták, helybenjárás következett: egy csattanós lépés balra, egy csöndes lépés jobbra.
Jól emlékszünk még: senki sem ezt várta. Ki reménykedett, ki félt egy alapos rendcsinálástól, a szorosabb felzárkózástól a moszkvai, prágai, kelet-berlini vonalhoz. A felsorolt fővárosokban székelő pártvezetők jelentős nyomást fejtettek ki ennek érdekében. Ezzel szemben az elindított folyamatokat – a gazdaság piacosítását, a szabadabb érintkezést a Nyugattal – nehéz lett volna lestoppolni, azokat már az önmozgás is vitte előre. Voltak persze baljós jelek: a filozófiai, szociológiai intézetekben folytatódott a rendcsinálás, vártuk, mikor kerülünk sorra. Gondolom, a közgazdászok is így voltak ezzel, de a mi kapunk előtt megpihent a buldózer, s úgy is maradt. (A kép nem eredeti: magam akkor határoztam el, a KB-ülés visszhangjától nem függetlenül, hogy régi munkahelyemet, a Párttörténeti Intézetet otthagyom, s átigazolok az MTA Történettudományi Intézetébe. Egy jól értesült kollégám így óvott ettől: hallom be akarsz költözni egy lebontás előtt álló házba. Így a ’74-es év fordulat az én kis életemben is: húszéves munkaviszonyt cseréltem egy – eddig – 23 évesre). Magyarázat? Közgazdászokra szükség volt, s épp jókor kapták meg védőpajzsnak Nyerset. Történészekre már akkor sem volt szükség, de az ideológiai vezetés mindenekelőtt a szélsőséges nacionalizmustól rettegett, az pedig a történészek profi ligájában ritka volt. Még egy kis kozmopolitizmust is jobban elviseltek Trianon vagy a GULAG magyar lakóinak túl gyakori emlegetésénél.
Néhány középszintű funkcionárius, újságíró, pártiskolai tanár nem tudta magába fojtani reménységét, hogy közeleg a harmadik izraeli háború, s talán egy icipicit begyűrűzik hozzánk is, de azt a tűzfészket a nagyhatalmak éppen veszélyessége miatt takarékra állították.
Az ideológiai front szomorú epizódja: a két KB-ülés között, április 29-én öngyilkos lett a KB tudományos és kulturális osztályának vezetője, Nagy Miklós 42 éves gépészmérnök, egyetemi adjunktus és KISZ-titkár, jóindulatú karrierista. Az enyhülés éveiben került a pártközpontba, s közvetíteni próbált a tisztogatók és a kiszemelt áldozatok között, kevés sikerrel. Az ő idegei hamar felőrlődtek, teljesen egészségesek addig sem lehettek, s nem bírták a nyomást. Hiába lett 1973-ban művelődési miniszter, pár hónap után azzal lepte meg helyetteseit, hogy mikor megbeszélésre mentek hozzá, a miniszteri perzsaszőnyegen ülve találták, s barátságosan invitálta őket: „Üljetek csak ide mellém!” Életében szidtuk, halálát sajnáltuk. A KB gondja: új minisztereket kellett találni, mert pár nappal Nagy Miklós előtt meghalt Csanádi György közlekedésügyi miniszter is.
1974. június 20-án újra összeült a KB. [Országos Levéltár 288. fond 4/127. ő. e.] Első napirendi pontként Pullai megint elmesélte, mi történt a nagyvilágban. A gazdasági helyzetről már Németh Károly beszélt, bejelentve az esedékes áremeléseket – összhatásukban 2-3%-nyit. (Ó régi börtönök, írta Radnóti, ó régi áremelések, sóhajtunk ma mi...) Timár Mátyás, aki még miniszterelnök-helyettes volt, de a jelenlévők tudták, hogy már nem sokáig, kijelentette, hogy egyetért Némethtel, akiről persze tudta, hogy nem ért ahhoz, amit a papírról felolvas, majd megpróbálta megértetni a Központi Bizottsággal, mit jelent Magyarországnak az olajárrobbanás.
Biszku ismertette az újabb személyi változásokat: a művelődési minisztériumot kettéválasztották, a művelődési és oktatási miniszter Polinszky Károly vegyészprofesszor lett, a kulturális tárcát a vezetésben megmaradt utolsó illegális kommunisták egyike, Orbán László kapta mintegy jutalomjátékként. Csanádi helyére addigi helyettese került. A pártközpont megüresedett osztályvezetői posztjaira kemény ifjak kerültek az apparátus soraiból: Grósz Károly, Berecz János, Rácz Sándor tábornok. Ezek a személyi változások sem jártak politikai fordulattal.
Azt mondhatnánk tehát, hogy Kádár mértéktartása az elkerülhetetlen mértékűre korlátozta a reform rég esedékes revízióját. Csakhogy, ami történt, hosszú távon mégis rosszabb volt annál, amitől féltünk. Nem jöttek új perek vagy új gazdasági koncepciók, de Kádár, bár hatalmát megszilárdította, kerülte a megrázkódtatásokat, az érdemi változásokat. A politikai egyensúly biztosítása, a fennálló viszonyok konzerválása maradt egyetlen gondja, s ez a helybenjárás a lemaradás, az eladósodás, az ellehetetlenülés, a csőd útjára vitte a rendszert és az országot. Az ide-oda topogás 14 éve alatt nem volt munkanélküliség, mindenki tanulhatott és dolgozhatott, majdnem mindenki utazhatott, sőt, aki beérte kevés fizetéssel, annak munka nélkül is lehetett munkahelye; az ügyesek ügyeskedhettek, az okosok tollasodhattak, s még a közbiztonság is tűrhető volt. Rémes évek vagy nyugodt évek kezdődtek az 1974. márciusi határozatokkal? Az emlékek és vélemények nagyon is különbözők.