Első gimnazista koromban, amikor a Kommunista Kiáltványban kitűnő érveket találtam a polgári család szükségszerű felbomlásáról, úgy döntöttem, hogy marxista leszek. Motívumaim köre később tovább bővült. Rájöttem ugyanis, hogy utált tanáraim nagy részét (joggal) reakciósnak tekinthetem, s így a velük vívott csetepatéban mint marxista szilárd világnézeti alapokra támaszkodhatom. Számomra a hatvanas évek fagyos politikai levegőjében a marxizmus volt a balhé: A Kölcseyben nem döglött macskával illatosítottuk az osztályterem levegőjét, hanem harsány odaadással Nyikita Szergejevics Hruscsov iránt, és ez dupla élvezetet jelentett – jóllehet megrettent iskolamestereink felháborodása legalább akkora volt, mint az első esetben lett volna, de nemhogy megmukkanni, fintorogni sem mertek. A megfélemlített tanári kar ellen a bárgyú hülyéknek tekintett kerületi KISZ-funkcionáriusokat kijátszva kicsiny és nagyon szemtelen csoportocskánk valódi hatalomra tett szert a gimnáziumban, s ezt jócskán élveztük is. A világméretű osztályharc részének tekintett iskolai és otthoni csínytevéseinket a szó szerint bebiflázott A marxista filozófia alapjai című műből merített érvek tökéletesen igazolták. Kedvenc elméletem volt, hogy a tudatos marxistának az iskolai botrányok során nem szabad „hvosztista” módon viselkednie, hanem az események élére kell állnia, nehogy azok az objektív történelmi fejlődéssel ellentétes irányt vegyenek. A gimnáziumi évek vége felé szaporodó és a konszolidációt jelző „utolsó figyelmeztetések”, majd a kerületi KISZ-ből való végleges kitiltás csak cseppet rendítettek meg. Elsőéves, első hónapos filozófia szakos hallgatóként megkérdeztem Kis Jánost, hogy mivel is kezdjem szisztematikus filozófiai tanulmányaimat, mire ő – kissé mefisztói módon – azt válaszolta, hogy a legmegfelelőbb lenne, ha elolvasnám Marx és Engels összes műveit, az első kék kötettől az utolsóig. Kissé megrökönyödve fogadtam a választ. Nemcsak azért, mert valami elegánsabbat vártam (csoporttársaim éppen akkor kezdtek a Heisenberg-féle határozatlansági reláció filozófiai meghaladásába), hanem mert úgy gondoltam, hogy a klasszikusok már a kisujjamban vannak – legalábbis amennyire ezt a gyakorlati-forradalmi tevékenység megköveteli.
De már az első kötet a tanácsadót igazolta. Megtaláltam, amit kerestem: Marx cikkei a bürokrácia jellemzőiről egybevágtak tapasztalataimmal, és kijelölték a „gyakorlati főirányt”. Egycsapásra minden világossá vált: az igazi marxizmus végérvényes diadalának egyetlen akadálya a szocializmus rendszerébe beépült idegen test, az igazi forradalmároknak (nekem) alattomos módon gáncsot vető bürokratikus apparátus.
Felfedezésemet elmeséltem volt kölcseys barátaimnak. Lesújtó eredménnyel. Az emberiség története osztályharcok története – közölték. Vagy a proletariátus uralkodik, vagy a burzsoázia. Ha úgy találom, hogy nem a proletariátus – és ebben egyetértenének –, akkor a burzsoázia. Ne akarjam magam kivonni a marxista dialektika kényszerítő logikája alól, ne beszéljek mellé valamiféle bürokráciaelmélet örvén, ha úgy vélem, hogy az irányító apparátus nem a proletariátus érdekeit szolgálja, akkor merjem kimondani, hogy a burzsoáziáét, hagyjam a demokratikus ellenőrzésről való reformista fecsegést – ha nem tudnám ugyanis, akkor a történelemben még egyetlen osztály sem adta át hatalmát reformok útján legádázabb ellenségének –, és sajátítsam el végre az egyetlen helyes marxista álláspontot, a forradalmi osztályharc álláspontját.
Kínos helyzet volt. Abban biztos voltam, hogy én marxista vagyok. S bár volt harcostársaim levették rólam óvó kezüket, elkönyvelve, hogy a burzsoázia szekértolójává váltam, mégsem tudtam meggyőzni magam, hogy ők nem azok. No de marxisták vagyunk mindahányan, holott jóformán mindenről ellenkező a véleményünk? Piszkálgatott ez a kényelmetlen ellentmondás, de még jobban, hogy sehol a jól megszokott, igazságos döntőbíró. Hát jó, az ő szemükben én „jobboldali” vagyok, „revizionista”, ők pedig az enyémben „balos” sztálinisták. De mi is az a valami, amitől egyikünk jobbra, másikunk balra terül el? Meghökkenve vettem észre, hogy az irányjelzők megbolondultak. Ezt még felfoghattam volna pillanatnyi zavarként. De amikor menteni igyekeztem a gazdasági reform terveit a kapitalizmus restaurálásának vádja alól, konstatálnom kellett, hogy érveim a reform általam ismert hivatalos atyamestereinek körében legalább akkora undort váltanak ki, mint forradalmár barátaim között, mintha valamiféle titkos közmegegyezést sértenék, amely szerint ezt az ügyet a „végső célokra” hivatkozó érveléssel sem támadni, sem menteni nem ildomos.
Számomra a hivatalos marxizmus jelentette az elrugaszkodási pontot, és most is ehhez képest szerettem volna definiálni álláspontomat. De – jelezvén az idők változását – ahol kapcsolódást vagy összeütközést kerestem, csak képlékeny, érintésre iszapszerűen besüppedő masszára tapintottam. Az egyre erőtlenebb reakciók, amelyekkel az egyetemi oktatás képviselte hivatalos filozófia és az illegális kommunista mozgalomból kikerült felnőtt ismeretségi kör próbálkozásaimra válaszolt, arról győztek meg, hogy amit korábban növekvő toleranciaként tartottam számon (és kedvező jelenségként értékeltem), voltaképpen az intézményes marxizmus lassú szétmállása csupán.
Furcsa helyzetbe kerültem. Valahogy úgy éreztem, hogy a „jobb” és a „bal” fogalmai értelmüket vesztették, hogy a Pekingre tekintgető régi barátok valamiben mégis közelebb állnak hozzám, mint sokan azok közül, akiktől a napi politikai kérdések megítélésében sokkal kevesebb választ el. És hogy ez nem csupán optikai csalódás volt, arról az győzött meg, hogy minden tiltakozásom ellenére végső soron újra és újra egy kalap alá kerültünk. Egy újfajta frontképződést kezdtem érzékelni: az egyik oldalon egy elenyésző kisebbség állt, azok, akik az újonnan nyíló politikai alternatívákat fogcsikorgatva a „szocializmus eszményei” felől igyekeztek végiggondolni, velük szemben pedig az álmatag rezignáltaktól a mozgékony pragmatikusokig húzódó skála valamennyi színárnyalatát egyesítő népes értelmiségi kör, amely a szembenállókat jobb esetben hülyéknek, gyakorta viszont egyszerűen provokátoroknak nyilvánította.
Ma már sajnálom, hogy akkoriban ez a jelenség végül is nem nagyon foglalkoztatott. Túlságosan is kézenfekvő volt a sztereotípia: jó marxisták – rossz marxisták – nem marxisták, kész. Egyszerűen tudomásul vettem a dolgot, elkönyvelve, hogy ismét valamilyen elithez tartozom a rövidlátók, rosszabb esetben a karrieristák széles táborával szemben. S e hitben csak megerősített, hogy a bürokrácia-elmélet ladikján, hónom alatt a MEM első köteteivel („Vissza Marxhoz!”) beevickélhettem a „reneszánsz marxizmus” kikötőjébe.
Teljes odaadással éltem a „marxista reneszánsz” boldogságos korszakát, amely két okból is nagyon kapóra jött. Az irányzatok-argumentáció elsöpörte a gondot, az „egyetlen helyes” marxizmust tradícióvá tágította, amelynek széles köpenyét valamennyien magunkra teríthettük (s titokban gondoltuk csak a többiekről, hogy kilóg a lábuk). Másrészt pedig a látszatra igen liberális magyar „reneszánsz marxizmus” tökéletesen igazolta – mondhatni patetizálta – az elitarizmust, amelyre a marxisták – köztük én – az újfajta frontképződés hatására amúgy is hajlottak, hiszen a „nembeliség” e világi követeként nem kevesebbre formált igényt, mint hogy megszabja valamennyi társadalomtudomány normáit, segédtudományokká fokozva le az empirikus kutatásokat, hogy ellentmondást nem tűrő döntőbíróként kijelölje a művészetben az „emberi nem öntudatát” hordozó alkotásokat, és – a legvadabb őrjöngésként – hogy egyetlen tárgyalópartnere legyen a politikai vezetésnek, természetesen az Emberiség mandátumával felruházva.
Ma már konstatálnom kell, hogy milyen kevés fáradsággal járt gondolkodásom átprogramozása az Anti-Dühringről a Történelem és osztálytudat et Co. gondolatmenetére. Nemcsak ezért, mert egyszerűen a fogalmak masinériáját kellett csak a fejemben kicserélni, ahelyett hogy a valóságról kényszerültem volna gondolkodni. Épp azért nem kényszerültem erre – és ez volt a dologban a legkényelmesebb –, mert a megújított marxizmus mint ideológia nem tekintette problémának azt a helyzetet, amelyet egy hangos kisebbség és egy hallgatag többség szembenállása jellemzett a szocialista perspektívák, a marxizmus stb. kérdéseiben, hanem a kisebbség szempontjából – igazolta. Legszemélyesebb vonatkozásait tekintve mindez igen otthonos állapot volt számomra: egy sokkal szélesebb térben megismételte a gimnáziumi évek szituációját.
Nem áll szándékomban, hogy a „reneszánsz marxizmust” tudatos ködösítéssel vádoljam. A hatvanas évek közepe táján egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szocialista célok valóban érintésközelbe kerültek. Úgy tetszett, hogy a nyugati újbaloldali mozgalmak, a kelet-európai reformkísérletek és háttérben a volt gyarmati országok első lépései egy autonóm fejlődés útján olyan tendenciák, amelyek szükségszerűen egy szocialista perspektíva gyújtópontjában metszik majd egymást. Ez a látszólag homogén háttér nagyjában és egészében igazolni látszott a marxizmus történelmi előrelátásait. A „reneszánsz marxizmus”, amikor magától értetődőnek tekintette e – közelebbről meg nem határozott vonásaiban – egységes marxista tradíció meglétét, a korszaknak ezt az illúzióját fejezte ki. A szocialista célok napi aktualitásnak látszottak, a „gyakorlat” a marxizmust igazolta, és ezzel evidenciának tűnt, hogy nem kell formális kritériumokat találni a marxizmus meghatározására: az élő tradíció a történelmi mozgásokra reagálva automatikusan meghatározza önmagát, kiveti magából, ami nem marxista vagy avult. A „reneszánsz marxizmus” maga volt a bizonyíték – az „újjászületés” egyszerre két dolgot is jelentett: a marxizmus aktualitásának újjászületését és egyidejűleg a marxizmus tartalmi megújulását.
E koncepció védtelenségét talán mindennél jobban demonstrálta az a gyorsaság, amellyel a '68-at követő években összeomlott. A nyugati újbaloldal kb. olyan gyorsan felejtette el a húszas évek marxizmusát, amilyen hirtelen rátalált. K. Kosik, mint hírlett, két raktári vény bevételezése között egy szubtilis értelmiségi életfilozófiába felejtkezett, s megérkezett Oxfordból L. Kolakowski üzenete is: „Alas, poor idea! This skull will never smile again!” S végül Magyarországon, ha nem is következett be a farce, ami Jugoszláviában, ahol a „praxis”-marxizmus képviselői maguk szolgáltatták az ideológiát hidegre tételükhöz, kiderült, hogy a reneszánsz marxizmus érvelését nemigen kell megcsonkítani ahhoz, hogy békés és befogadott akadémiai diszciplínává, lágy manierizmussá szelídüljön.
Eddig a pontig a marxizmust mindig egy vélt offenzív szituációban éltem meg. Eleinte egy olyan gondolatrendszerként fogadtam el, amelynek igazsága tudományosságában van, s ez egyértelműen meghatározza a gyakorlati konzekvenciákat.
Ez volt az a bizonyos „vaslogikájú” marxizmus – és ki, mi szegülhetne szembe egy vaslogikával… A különféle marxizmusok közötti tudatos választás lehetőségével szembeni első kételyek nyomására aztán egyre inkább arra hajlottam, hogy ezt az igazságot gyakorlati-történelminek tekintsem, és – valamiféle „maradandó lényeget” feltételezve – a „praxisra” hagyjam, hogy „döntsön” az elméleti kérdésekben, válasszon az egyenértékű alternatívák közül. Végül is tehát mindig úgy éreztem, hogy egyre tökéletesebb világmagyarázatra teszek szert, amelyből ráadásul radikális gyakorlati következtetések is adódnak, és ezek révén harcostársaim kicsiny csoportjával mi diktáljuk az események logikáját.
A '68 utáni helyzet igazi újdonsága számomra épp a defenzíva volt. Érzékelnem kellett, hogy a marxista tradíció képviselői az újabb kritikus helyzetre nem az általam megszokott offenzív módon reagálnak, nem új területekre való betörésre törekszenek, hanem azon fáradoznak, hogy minél kevesebbet kelljen feladni, és legfeljebb verbálisan képesek biztosítani a tradíció folytonosságát, s igen nagy elméleti áron. A visszavonulás útjai, melyeken mind a nyugati, mind a keleti, marxistának megmaradó baloldal megindult, túlságosan is ismerősek voltak, vagy keveset ígértek ahhoz, hogy minden további nélkül követni tudjam őket. Az újbaloldal gyorsan formálódó neosztálinizmusával szemben a praxismarxizmus újabb produktumaiból egy nagy lélegzetű buzdítást sikerült csupán kiolvasnom, amely kitartásra szólított fel meglehetősen ködbe vesző értékek nevében. De ezt minden jóakaratom ellenére sem tudtam már az emberiség üzenetének tekinteni. Jóllehet a legtöbb kérdésben meglehetősen tanácstalan voltam, azt elég világosan láttam, hogy az az alternatíva, melyet a magyar praxismarxizmus kínál, a teljes szellemi és gyakorlati elszigetelődéshez vezet, semmilyen támpontot sem nyújt az új, kellemetlen tények értelmezéséhez, s visszavonulásának útja nem a kritikus önvizsgálat, hanem mindenfajta tárgyi tartalomról való lemondás néhány steril „végső érték” fenntartásának nevében.
Zavarba kerültem. Voltaképpen nem az zavart meg, hogy tudomásul kellett vennem: a magyar praxismarxizmus dörgő pátosza nagyon hétköznapi és törékeny reformkísérleteket stilizált világtörténelmi fordulattá, és hogy 1968-at követően, repedező falait a „nembeli értékek” moralizáló metafizikájával aládúcolva, ugyanazt az üres filozófiai optimizmust, arisztokratikus valóság- és tudományellenességet képviselte, amelytől a dialmattal együtt megszabadulni véltem. A zavart elsősorban az okozta, hogy minden kétely, amely eddig egyes marxista tételekkel szemben fogalmazódott meg, most egyetlen kérdésben koncentrálódott: marxista maradhat-e valaki akkor is, ha lemond mindarról, amit a marxista gondolkodásból legjobb tudása alapján utópiának kell minősítenie? Lehet-e valaki marxista, ha a szocialista perspektívákat illetően realista akar maradni? Az új helyzet tehát már nem a régi feladatot adta fel – megszabadulni attól, ami a marxizmusból ballaszttá vált, és megkeresni a marxista tradíción belül az újabb „biztos” támpontokat –, hanem egy számomra teljesen szokatlan kérdést: értelmes-e azt mondanom, hogy a marxista tradíción belül gondolkodom? Létezik-e még ilyen tradíció egyáltalán?
Akarva-akaratlanul tudomásul kellett vennem, hogy nem tarthatom magam minden további nélkül ahhoz a feltételezéshez, amely szerint van a marxizmusnak egy „maradandó és időtálló lényege”, melyet csak meg kell tisztítani a története során rátapadt „hamis” értelmezésektől. Be kellett látnom, hogy ez az elképzelés egyenes következménye gondolkodásom addigi logikájának: a tradíció meglétének feltételezéséből következtettem a „maradandó lényeg” létezésére, és nem a „lényeg” megállapítása alapján tekintettem létezőnek a tradíciót magát. Most azonban, amikor már nem egyes kérdések, hanem általában véve a tradícióhoz való ragaszkodás értelme vált problematikussá, nem lehetett többé megkerülni a „maradandó lényeg” mibenlétére vonatkozó kérdést.
Sokáig azt hittem, hogy a marxista filozófiában valahol az elidegenedéselmélet körül kellene keresni ezt a „lényeget”. Elsősorban az elidegenedéskritika realitása érdekelt, az, hogy az elidegenedésmentesség eszményeinek adható-e konkrét ökönómiai, szociológiai tartalom a modern társadalmakban. Mikor azonban beláttam, hogy Marx radikális elidegenedéskritikai eszményei mögött egy vaskos utópia bujkál, nem térhettem ki a „lényeget” érintő kellemetlen következmény elől sem: a realitásokhoz idomított ideálokat illetően nem tekinthettem jogtalannak a kérdést – mitől specifikusan marxisták ezek?
A társadalomtudományok terén nyilvánvaló, hogy Marx és a marxisták tudományos tevékenysége sok olyan eredményt hozott, amelyek mindmáig tudományos igazságok, sok olyan szemponttal gazdagította a társadalomtudományos kutatást, amelyek bizonyos területeken ma is igen termékenynek bizonyulnak. De ahogy Kolakowski mondta, attól hogy valaki elfogadja Linné rendszerét, még nem lesz „linnéista” a biológiában, és Harvey tételeinek követői sem képviselnek valamiféle „harveyizmust” a fiziológiai tudományán belül. Marx egyes téziseinek vagy a marxista tradíció egyes szempontjainak akceptálása ugyanígy nem tesz marxistává egyetlen szaktudóst, egyetlen szaktudományt sem. Nem lehet elvi akadálya annak, hogy nem marxista tudósok is megfogalmazhassanak bármilyen kérdést, kutathassanak bármely témát, és megvizsgálhassák bármely gyakorlati cél realitását, ha a tudományos kutatás mindenkire érvényes normái szerint járnak el.
Végezetül a marxizmus mint politikai ideológia alakulása – a hagyományosan marxistának tekintett értékek és a marxizmus mint funkcionáló ideológia divergenciája – demonstrálta talán a legszembetűnőbben a tradíció felbomlását. A marxizmus egyrészt kelendő világcikk lett Pekingtől Adisz-Abebáig, másrészt viszont épp ott vesztett súlyából, ahonnan szerteáramlott: a radikális mozgalmak körében. Míg a marxizmus egyfelől egyre gyakrabban válik konzervatív vagy legalábbis tradicionális eszményeitől idegen célok legitimizálásának eszközévé, elegáns ornamentikává, addig másfelől jó néhány olyan politikai vagy szubkulturális csoportosulás létezik, amely céljait akár a marxista tradíció fogalmaiban is artikulálhatná – ha különféle okok miatt nem tiltakozna dühödten a marxista minősítés ellen.
Úgy gondolom, hogy a marxista tradíció törzsét a hetvenes évek véglegesen szétkorhasztották. A lehullott ágakban emlékeztet még valami – a fa neve – a közös eredetre, de ezen kívül legfeljebb csak annyi közös, hogy mindegyik darab többé-kevésbé alkalmas ipari felhasználásra. Mi kötheti össze a marxista Khieu Shampant a marxista Enrico Berlinguerrel, a marxista Rudi Dutschkét a marxista J. Tyazselnyikovval? És nincs-e vajon több közük a radikális marxista nőemancipátoroknak a dühödten antimarxista feministákhoz, mint valamelyik marxista Nőtanácshoz? (…)