1975. május 6-án 14 óra 15 perckor Bécsben, az Irgalmasok Kórházában, ahogy a Franz König bíboros által kiadott gyászjelentés fogalmaz: a halotti szentségek felvétele után Urától „hazahívatott” Mindszenty József, Magyarország egykori prímás-érseke, akit a pápa döntése alig egy évvel halála előtt fosztott meg egyházvezetői tisztétől.
A bíboros alakja, tevékenysége már életében viták kereszttüzében állott. Sorsáról könyvtárnyi irodalom született, és több ezerre tehető a róla szóló sajtótudósítások, elemzések száma.[1] Külföldön Mindszenty József minden bizonnyal ma is a XX. századi magyar közélet legismertebb szereplői közé tartozik. Sajátos ellentmondás, hogy ebben a közéletben – országos szinten – alig négy évet és mindössze négy napot vett részt: ötven éve, 1948. december 26-án tartóztatták le, s csak az 1956-os forradalom utolsó napjaiban vált rövid időre ismét szabaddá.
Életútja több szempontból is érdemes és méltó a figyelemre.
Képviseli azt a felfelé irányuló, máig kevéssé elemzett és bemutatott társadalmi mozgást, amely az egyházszervezeten belül nemegyszer emelt a hierarchia csúcsára tehetséges (vagy csupán egyéb okból pártolt) személyeket a társadalom alsó rétegeiből. (Sokak előtt ismert a jobbágyfiúból az érseki székig emelkedő, nemegyszer „támadott és bírált” Bakócz Tamás életútja. Kevésbé hangsúlyozott azonban a tény: a Mindszentyt megelőző négy érsek közül Simor székesfehérvári csizmadia, Vaszary egy keszthelyi szűcsmester, Csernoch szlovák földműves, míg Serédi csallóközi nagycsaládos iparos fia volt.)
A paraszti származás, a gyermekkorában még archaikus elemeket is őrző családi, közösségi értékrend, meghatározó jellemzői maradtak habitusának. A tekintélyelv, a mindennapok feladataira való összpontosítás mellett egy transzcendens, állandó és örök másvilág értékei felé fordulás, vagy a halálig meghatározó alapélmény: az anya-fiú kapcsolat mindvégig tartóoszlopa a bíboros személyiségének. A sokak által felrótt „intranzigens” magatartás valós elemei ebből a szigorú erkölcsi szabályokkal regulázott falusi környezetből származnak. Ezek a jellemzők kétségtelenül gyakorta esnek kívül a taktikában és stratégiában gondolkodó politikai kategóriákon. Az értékekhez következetesen („mereven”) ragaszkodók gyakorta részesei konfliktusoknak, számosat pedig maguk gerjesztenek. Így volt ez Mindszenty Józseffel is.
A későbbi bíboros, bár jó tanuló volt, fiatal korában nem nőtt társai fölé, a papi szemináriumban sem számított kiemelkedő tehetségnek, de ott volt az elsők között. Választhatta volna azt az utat, mely az egyházi karrier akkor bevett indulási pontja volt: tanulhatott volna a bécsi Pázmáneumban, mint későbbi püspöktársainak döntő többsége, ő azonban a gyakorlati lelkészkedés mellett döntött. Később kitartó levéltári kutatásai során, olvasmányai segítségével kiterjedt történelmi ismeretekre tett szert, a plébánosi működés évei pedig jogi, gazdasági-szervezési és nem utolsósorban teológiai ismeretekkel vértezték föl. Mindehhez járult a több évtizedes közéleti, politikai tapasztalat, amely a püspöki kar tagjaira általában nem volt jellemző. Latin- és meglehetős németnyelv-tudása (mely az amerikai követségen az angol nyelv értésével egészült ki), a szentbeszédeiben megjelenő utalások, hivatkozások, egyaránt azt támasztják alá, hogy Mindszenty József alapos, bár nem egyenletes műveltséggel rendelkezett. Ezt azonban jórészt autodidakta módon, egyházi, közéleti teendői során szerezte meg. Igaz, ez a praktikus, a gyakorlathoz, a mindennapokhoz kötődő műveltség nem mérhető elődje, Serédi érsek római kúrián pallérozott egyházjogi-dogmatikai ismereteihez vagy a klasszikus arisztokrata műveltségben nevelt Apor Vilmoséhoz. De kicsinyesek azok, akik szerint a „kis vidéki szemináriumokban nem osztogatnak” annyi észt, amit a prímási szerep megkövetelt.
Mindszenty első sorban – a szó teljes értelmében – lelkész volt. A politikát főként mint a hitvédelem egyik lehetséges eszközét szemlélte és gyakorolta. A papi-plébánosi szerep hatása – mely a világháború előtti Magyarország társadalmában alapvető fontosságú volt – ma még Mindszenty esetében sem került korszerű feldolgozásra. A gyakorlati lelkészkedés terepe, életének leghosszabb, meghatározó szakaszának színhelye Zalaegerszeg volt.
1919 és 1944 között egerszegi plébánosként, mint a katolikus közösség egyházi és lelki vezetője, a közélet meghatározó alakja, az egyesületi élet és a társas érintkezés egyéb formáinak meghatározó alakja volt a város és a megye életének. Az általa szorgalmazott és szervezett nagyszabású építkezések eredményei (a Jézus szíve templom, a Notre-Dame nővérek egykor iskolákat és tanítóképzőt működtető zárdaépülete, a megújított plébániaépület, a nyugat-zalai püspöki megbízottként szervezett templom- és iskolaépítések) nagyrészt ma is őrzik tevékenységének emlékét.
Szigorú, a rábízott közösségért felelősséget érző és vállaló plébános volt. A városban minden utcára és minden jelentősebb foglalkozási, társadalmi csoportra kiterjedő ún. apostoli hálózatot szervezett, rendszeressé tette a családlátogatásokat. „Fogyatkozások” feliratú mappájába pedig szorgalmasan jegyezgette a hívek életvitelében felfedezett hiányosságokat, visszásságokat, és intézkedett azok kijavításáról.
Kissé aszketikus, az isteni és emberi törvények betartását és betartatását mindenkor megkövetelő magatartása egy elképzelt „papi ideál” felé törekvést takart. Mindszenty a rábízott nyáj pásztora, a lelkek (erkölcsi értelemben vett, de gyakorlati ténykedésben is megjelenő) felügyelője kívánt lenni. Gondolkodásában egyaránt megfért a plébánia javadalmi földjéről kukoricát lopó gyermek nevelőjének bíróság elé idézése, illetve az a harc, amellyel egyik szegény sorsú hívének elárverezett tulajdonát szerezte vissza, saját pénzén.
A hitélet fellendítése, az építkezések, a szociális gondoskodás, a példás szervezettséggel működő egyesületi hálózat anyagilag a plébánia javadalomra alapozódott. A ságodi gazdaság megvásárlása, korszerűsítése, működtetése és jövedelmezősége volt az alapja mindannak, amit Mindszenty és segítő társai létrehoztak. De a nagy építkezési vállalkozások valódi fedezetét a plébános közéleti tekintélye adta: a város, a megye, a kormányhivatalok adakozásai, hozzájárulásai, az egyházközségi terhek növelésének elfogadtatása egyaránt elválaszthatatlanok ettől.
„A jó cél érdekébe állított tekintély” mintaképét maga fedezte fel, padányi Bíró Márton veszprémi püspök személyében, akiről vaskos monográfiát is írt. Bíró a XVIII. században nagyszabású építkezésekkel, az egyházi élet újjászervezésével, a katolikus egyházjogok esetenként erőszakos visszaszerzésével írta be nevét az egyháztörténetbe. Mindszenty nem találhatott volna a maga számára közelibb, átélhetőbb témát. Könyve végét mintha a maga sorsát megsejtve fogalmazta volna: „Bíró Márton partra szállott ... bevonta vitorláját arról a zajló élettengerről, amelynél nehezebb, keservesebb keveseknek jutott osztályrészül. Hibázott is, mert dolgozott. Csak a tétlenek azok, akik egynél több hibát nem követnek el...”[2]
Mindszenty sokban ellenzője, de nem tagadója volt a háború előtti Magyarországnak. Személyét a nemzeti-keresztény ihletésű konzervativizmus egyik sajátos típusának is tekinthetjük. A tekintély „helyreállításának” társadalmivá szélesedett programja, a revízió gondolatkörébe tagozódó kulturális programok, a „hagyományos magyar értékeket” hangsúlyozó politikai megnyilatkozások megannyi eleme tükröződik vissza közéleti megnyilatkozásaiban. Hittanári működésétől (1917) fogva a különböző néven fennálló, többnyire ellenzéki keresztény párt tagja, megyei vezetője volt. Nem egyszer került összeütközésbe a kormányhatalom különböző tényezőivel (1922-ben lapját, a Zala megyei Újságot rövid időre be is tiltották). Legitimizmusa Horthyval állította szembe, vallási meggyőződése a nyilasokkal. Többször intéztek ellene sajtótámadást, mert nem misézik a kormányzó névnapján, 1938-ban pedig Festetics Sándor, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt vezetője jelentette fel becsületsértésért, egy újságcikk miatt.
Püspöki székfoglalása (1944. március 25.) így politikai üzenetet is hordozott. Az tehát, hogy a nyilasok letartóztatták és Sopronkőhidára internálták, nem elsősorban egy adott eseménynek, hanem konfliktusok sorozatának a következménye. A nácizmussal és a nyilasokkal való szembenállása nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Serédi prímás halála után, 1945. augusztus-szeptemberében a szóba jöhető személyek közül legtöbben (például Angelo Rotta volt budapesti nuncius) a fogságból visszatért veszprémi püspököt támogatták. Mindszenty József, egy évi püspökség után, Esztergom 79. érseke, Magyarország prímása lett.
A katolikus egyház politikai szerepe, orientáló állásfoglalásai, közéleti mozgósító ereje fontos tényezői voltak a világháború utáni évek politikai történéseinek. Az új prímás döntései, magatartása – áttételesen egész habitusa – nyomot hagyott a korszakon. Ezt a szerepet már sokan, sokféle megközelítéssel elemezték, megítélésében ma sincs konszenzus, sem a közvéleményben, sem a szaktörténészek között. Sokan vannak, akik ma is úgy vélik: ha Magyarország prímási székében egy, a kompromisszumok iránt fogékonyabb, az új hatalommal modus vivendire törekvő egyházfő ül, akkor a katolikus egyház sorsa kedvezőbben alakul.
Valóban, a magyar katolikus egyház az ötvenes években kelet-európai viszonylatban is a legmélyebb elnyomást elszenvedők közé tartozott. Felszámolták működésének anyagi alapjait, elvették iskoláit, megszüntették szerzetesrendjeit, számos egyházi személyt letartóztattak, bebörtönöztek, a hierarchiát kémekkel, besúgókkal vagy hivatalos, egyházi pozícióba ültetett megbízottakkal szőtte át a hatalom. Önmagától adódik tehát a kérdés: a történtek cáfolják vagy igazolják-e a bíboros magatartását, döntéseit?
Mindszenty József sokáig reménykedett abban, hogy a szovjet megszállás és ebből következően a politikai befolyás csak ideiglenes, de a békeszerződés után legalábbis mérsékeltebb lesz. Ebben a tévedésében sokakkal osztozott, sokáig maguk a kommunisták is a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenségében hittek. A meglévő helyzet fenntartása, a változások fékezése eredendően ebből a várakozásból táplálkozott.
A Vatikán külpolitikai értékelései – amennyire ez a rendelkezésre álló dokumentumokból látható – hűen tükrözték a világpolitika pulzálását, ebből következően nem adtak biztos eligazítást a várható fejleményeket tekintve.
A kommunista párt – de részben mások is – az állam és egyház szétválasztását úgy értelmezték és kívánták megvalósítani, hogy az egyben az egyházak működését a legszűkebben vett hitélet gyakorlására szűkítse. A magyar katolikus egyház múltja, felépítése, összes tradíciója élesen szemben állt ezzel a felfogással, mert önmaga feladatait – különösen a hitterjesztés, hitvédelem, az oktatás-nevelés és a szociális munka terén – mindenkor a kiterjesztett és intézményesített gondoskodásban határozta meg.
Mindehhez járult az a tény, hogy az egyház jogaiért vívott harc az ország fokozatos bolsevizálása elleni küzdelemmel fonódott össze. Az oktatás általános szekularizálásának kérdése is e helyzetben vetődött fel: szabad-e az ifjúság neveléséről önként lemondani akkor, amikor csaknem bizonyosan egy alapjaiban ateista ideológiai, pedagógiai szisztéma váltja fel az addigit.
Akik másként gondolták a történteket – közöttük számos igen felkészült és jelentős intellektussal bíró katolikus értelmiségi vagy az egyházvezetés Czapik érsek mögött felsorakozó szárnya, a KALOT és a Demokrata Néppárt vezetői, később saját sorsukon keresztül közvetlenül vagy az események sodrában érzékelhették: a modus vivendi nem az egyházi intranzigencián bukott meg.
A magyarországi egyház sorsa nagyrészt a kialakulóban lévő két világrendszer erőviszonyaitól, „a front helyzetének” alakulásától függött. Ebben az erőtérben maga a Vatikán Mindszenty József magatartását, egyházpolitikáját legitimálta. A „másik Magyarország” pedig, amely kétségbeesetten próbálkozott az általa igaznak vélt társadalmi-politikai értékek átmentésével (és e helyütt tekintsünk el a differenciált és árnyalt értékítélettől!), majd a lehetőségek végleges beszűkülése után saját egzisztenciájának, sőt életének megőrzésével, a háborút követő években mindinkább csak a magyar egyházakban láthatta az ellenállás lehetőségét. Az egyház önfeladása pedig ezt az utolsó reményt foszlatta volna semmivé.
A következetesség nem mindig erény. Mégis: 1956. október-novemberében Mindszenty József sokak szemében válhatott jelképpé, politikai súlya pedig senki számára sem volt elhanyagolható. Nem véletlen, hogy november 3-án ő mondta el a forradalom talán legmesszebbre mutató polgári programját.
1956. november 4-től egészen 1971-ig Mindszenty József az amerikai követségen tartózkodott. Sorsa a nagyhatalmi politika függvényeként, a Róma–Washington–Moszkva–Budapest politikai négyszög bonyolult és változó viszonyrendszerében helyezhető el.
A vatikáni politika alakulása, a II. Vatikáni Zsinat utáni új egyházpolitikai korszak, az enyhülési folyamat megannyi ellentmondása, vargabetűje tetten érhető a bíboros sorsának alakulásában, a személyével kapcsolatos politikai megegyezésekben.
A zsinat határozatai közül Mindszenty sokat helyeselt, némelyikért lelkesedett is. De haláláig nem tudta elfogadni Róma azon próbálkozását, mely – az egyházi hierarchia helyreállításának fontosságát hangoztatva – Magyarországot a kommunizmussal való megegyezés kísérleti terepévé tette. Úgy látta, ez elvi feladás, melyre az egyház nem vállalkozhat.
A megegyezések hozadéka valóban ellentmondásos. A hierarchia helyreállt, az egyház élete normalizálódott, egyszerűbb (és kicsit kényelmesebb) volt Magyarországon klerikusnak lenni, ha az ember betartotta a hatalom által meghatározott játékszabályokat. A keresztények és marxisták párbeszéde pedig egy időben, mondhatni, kordivattá vált világszerte. A vallásos élet azonban nem lendült fel, és a egyház nem tudott a társadalmi erjedés élesztőjévé válni, épp azért, mert a megegyezést a szocialista társadalom fennmaradásának hosszú távra való prognosztizálása legitimálta. Nem véletlen, hogy amikor 1989. június 13-án a Politikai Bizottság arról vitatkozott, hogy a kormány küldöttei meddig maradjanak ott Nagy Imre újratemetésén, a vita egy szakaszában a miniszterelnök felvetette: „...odamenni előbb, maradni még egy kicsit, de mire a beszédek elkezdődnek, addigra mi már nem lennénk ott. Ennek viszont az a hátulütője, hogy az egyházfőkkel való konzultációkra visszaemlékezzek, szóval ők akkor azonnal követik ebben is a kormány magatartását. Tehát ha észreveszik, hogy mi ott eljövünk, akkor ezek, a bíboros, érsek stb. ez mind el fog jönni.”[3]
Mindszenty 1971-ben távozott Magyarországról, Bécsbe települt, végül 1973. december 18-án VI. Pál gyötrődve és kétségek közepette meghozta döntését, az esztergomi érseki széket üressé nyilvánította. Csak találgatni lehet, hogy mi vezethette a vatikáni diplomáciát abban, hogy a pápa levelét késleltetve, csak december 28-án, Mindszenty József 1948-as letartóztatásának 25. évfordulóján kézbesítsék.
Az emigrációban töltött nem egészen három év kiemelkedő momentuma Mindszentynek a magyar emigráció hitéleti megerősítésére tett kísérlete. Az Amerikai Követség tétlenségben töltött évei után az immár 80 éves főpap ezt a három évet kapta kárpótlásul a sorstól. Eljutott csaknem valamennyi nyugat-európai ország magyarságához (csak a francia püspökök nem hívták meg látogatásra haláláig), meglátogatta Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Dél-Amerika szórványait. Első útján az Egyesült Államokban, a New Brunswick-i templom felszentelésén, tízezer magyar éljenezte. A pápai döntés, az időnként felbukkanó ellenlábasok, a magyar titkosrendőrség akciói sem szegték kedvét az utoljára maradt-megtalált nagy feladat végrehajtásában: az emigráció felkeresésében és erősítésében.
Mindszentyvel sokan halálában sem tudnak megbékélni, mert vagy örökösen az egykori politikai ellenfelet felfedezik fel benne, vagy új ellenfeleik vélt mentorát, avagy épp tévedéseikre emlékezteti őket. Zárómondatként visszaidézzük hát azt, amivel ő búcsúztatta könyvében Bíró Mártont: „Hibázott is, mert dolgozott.”
Jegyzetek
[1] A Mindszentyvel kapcsolatos feldolgozások, dokumentumközlések hiányos, de a legfontosabbakat tartalmazó bibliográfiáját Vécsey József (Kardinal Mindszenty. Beiträge zu seinem siebzigsten Geburstag. München, 1962), Széplaki József (Bibliography on Cardinal Mindszenty. Youngstown, 1977) és Balogh Margit–Gergely Jenő (Egyházak az újkori Magyarországon 1792–1992. Adattár. Budapest, 1996) adják. A hírlapi irodalom feldolgozására még nem történt kísérlet.
[2] Pehm József Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. (A Veszprémi Egyházmegye múltjából 2.) „Zrínyi” Nyomdaipari Rt., Zalaegerszeg, 1934. 436. o.
[3] Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv – október 23.–március 15.–június 16. a Kádár-koszakban. Magvető, Budapest, 1996. II. k. 353. o.