Az év fontos eseményeit sokatmondóan foglalja össze a Jelenkor 1976. februári számában megjelent kis hír: „1975 decemberétől havi folyóiratként jelenik meg a fiatal írók és művészek korábbi időszakos kiadványa. A Mozgó Világ első száma beköszöntőjének szavaival: »Fórumot ad a pályakezdő, a fiatal művészeknek, publicistáknak, népművelőknek arra, hogy a magyar szellemi élet legszebb hagyományainak, a forradalmi, szocialista alkotásoknak folytatói, továbbalkotói legyenek.« Az első szám Barabás János a KISZ KB titkára Köszöntője és Garai Gábor Kézszorítás című írása után többek között Nagy Gáspár, Pintér Lajos és Szokolay Zoltán versét, Esterházy Péter, Nádudvari Anna és Temesi Ferenc elbeszélését, Csalog Zsolt szociográfiáját, Csaplár Vilmos és Hankiss Ágnes tanulmányát, Páskándi Géza esszéjét, továbbá színházi körinterjút, tudósításokat, jegyzeteket és grafikákat közöl.” A pikantériák mellett (Barabás János és Csalog Zsolt, Esterházy Péter és Szokolay Zoltán) két irodalomtörténeti jelentőségű tényt tartalmaz e közlemény: a Mozgó Világ komolyan nekiindult, és Esterházy Péter elkezdte írói pályáját.
A folyóirattá alakult Mozgó első számában (1975. december) Csaplár Vilmos igen érdekes, ma is komolyan megfontolandó, bizonyos fokig programadó esszét publikált Hősünk: Porházy címmel. A tanulmány kiindulópontja Spiró György új regénye volt, a Kerengő (Szépirodalmi, 1975, 341 oldal, 18,50 Ft). Spiró könyve megjelenésekor komoly feltűnést keltett, vitatták irodalmi valódi és álszalonokban, ankétokon, író-olvasó találkozók tucatjain. Mai szemmel nézve a könyv művészi kvalitásai semmiképpen sem indokolják e heves diszkussziót, témája, anyaga, „mondanivalója” azonban elevenbe vághatott. (Intimpisták tudni vélik, hogy kulcsregényről volt szó, Porházy alakjában például Pándi Pált írta meg a szerző, de szerepel benne, többek közt, állítólag Bence György is, hogy ő ki lenne, erre nem sikerült rájönnöm.) Rudimentális cselekményű paraboláról van szó; bár a regény 1899 decemberének egyik keddjén játszódik, és főszereplője – alig rejtetten – a fiatal, végzetes vérbaját éppen a könyv utolsó lapján szándékosan beszerző Ady Endre, mégis kétségtelen, hogy Spiró nem történelmi regényt írt (ezt Csaplár is megemlíti), mert a történelem, a históriai reáliák legfeljebb ornamentikus funkciókként kapnak helyet a szövegben. A parabolisztikus formálási elv (különösen Jancsó csodálatos filmjei után) igazán kedvező terepnek mutatkozhatott azoknak, akik ki akartak mondani valamit, de erre a cenzurális viszonyok között csak képletesen kínálkozott lehetőség. Ám Spiró éppen ebbe bukik bele művészileg. Regényében mindent felemészt a mondandó, alakjai papírfigurák; szituációi többnyire kiagyaltak, és a szó rossz értelmében teátrálisak; megsokasodnak a szexuális, társalgási, politikai közhelyek; minden ismerős, de semmi sem plasztikusan az; a nyelv szürke, a mondatfűzés henye. Mindezekért a gondolatoknak kellene kárpótolniuk az olvasót. Spiró e tekintetben Dosztojevszkij tanítványának szeretne mutatkozni: az egyik oldalon rossz, bulvársajtóba való cselekmény és nyelv, a másikon kolosszális gondolatokat görgető dialógusok. Ám a magyar utód fölöttébb soványka eszméket képes csak elővezetni rendkívüli terjedelmű párbeszédeiben. Mert a parabola, éppen mert absztrakt, ellenáll a gondolatok plaszticitásának. Látszólag konkrét, de valójában homályosan megrajzolt élettér, konkrét, de konkrét élethelyzetek híján mégis elvont általánosságban mozgó gondolatok – olyan ellentmondás ez, amelyen Spiró nem volt képes úrrá lenni. Művészi kudarcának oka lehetett az elbeszélői pozíció feltűnő tisztázatlansága is: hol Porházy szemszögéből, hol Sidó Zoliéból, hol Virág Mikiéből, hol pedig az omnipotens narrátor látószögéből érzékeljük a történteket. Ezek az egymást keresztező látásmódok nem állnak semmiféle termékeny viszonyban egymással. Váltogatásuk önkényesnek és véletlenszerűnek mondható, így a regénynek voltaképpen nincs kitüntetett narratív nézőpontja, de ezt a fontos tényt nem tematizálja Spiró, az egymást kioltó látásmódok elve nem lesz átfogó principium stilisationis a könyvben. A Kerengő mégis fontos és bátor tettnek látszott megjelenésekor, és – Hamlettel szólva – nem csak látszott, az is volt valóban. Mindenekelőtt persze Porházy alakjának és a Porházy-szervezetnek a megrajzolása volt jeles, ha nem is esztétikai, de ideológiai-politikai huszárvágás Spirótól. Idézzük fel a könyv elejét: „Porházy tudja, hogy tudományos munkásság, cím, rang, funkció, politikai karrier, vaskos monográfiák, kitüntetések, elismerés, semmit sem számít, mert ami őt túl fogja élni, az a Porházy-féle szervezet. Ez a szervezet nem szervezet a szó köznapi értelmében. Mindenekelőtt meg sincs szervezve, létéről pedig kizárólag Porházynak van tudomása. A szervezet tagjai nemcsak egymást nem ismerik, de arról sincs sejtelmük, hogy egyáltalán valamilyen szervezetnek a tagjai. Senki sem szervezte be őket, senki sem kért tőlük semmi különlegeset, és ha valaki felvilágosítaná őket, nem hinnék el. Szervezet ott van, ahol van valamilyen közös cél, és a tagok nem tudnak semmilyen célról. Érdekes módon maga Porházy sincs ezzel a céllal tisztában. Csak azt tudja, egyre biztosabban, hogy a magyarságnak létszükséglete a Porházy-féle szervezet.”
Éppen ezt, a hatalom egészére jellemző hallgatólagosságot rúgja fel a könyv főszereplője, Adorján András. Ő az egyetlen, aki a könyv szereplői közül autonóm módon cselekszik, és – az egzisztencializmus nyelvén szólva – önmagát választja, amikor szándékosan megfertőzteti magát a szálloda titokzatos hölgylakójával. E negatív, öngyilkos tett mégis a szabadság prelűdje. Porházy szeret éjjelente sétálni a főtéren, ilyenkor azt játssza, hogy inkognitóban van, és azzal áltatja magát, hogy nem ismeri fel senki: „szenved, hogy nem ismerik föl, holott fölismerik, persze, hogy fölismerik, csak ezt Porházy nem tudja, pontosabban: tudja, nagyon is jól tudja, és csak még inkább szenved miatta. Mert még azt a kis örömet sem adják meg neki, hogy fölismeretlenül és gondtalanul csavaroghasson a városka kihalt utcáin és főterén. A legjobban az fáj neki, hogy fölismerik, mégsem köszöntik, mégis elhúzódnak tőle, utat nyitnak neki, úgy tesznek, mintha nem ismernék föl, és beletaszítják a feneketlen magányba.” Nos, a regény végén, a szállodalakó hölgyhöz indulva, a végzetes döntéstől megmámorosodva, a magát minden köteléktől eloldottnak érző Adorján udvariasan köszönti a látszólagos inkognitóját féltve őrző Porházyt. „Porházy megdermed. Adorján továbbmegy, és belép a szállóba. Porházy elképedve bámul utána. Ki lehet az, aki őt fel merészelte ismerni? Hullani kezd a hó. Minden fehér lesz. Minden fehér.”
Hivatkozott cikkének legvégén Csaplár is ezt a jelenetet idézi fel. Nem kommentál, de a legutolsó Spiró-mondat után ugyancsak sokatmondóan odaírja a magáét: „Egyelőre minden fehér.” Fölöttébb fenyegetően hangzik ez még ma is, és el sem tudom képzelni, mit érezhettek a kortársak. Csaplár, Spiró regényét elemezve, a hatalommal való hallgatólagos megegyezés fölmondására tette a hangsúlyt. Ravaszul, a cenzúrát igen ügyesen elkerülve így ír ennek általános konzekvenciáiról: „Amikor az ezerkilencszázhatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a biológiai és társadalmi szükségszerűség minden kezdeti ellenálláson át utat tört magának, és új prózaírók jelentek meg a porondon, hogy elmondják azt, amit ők tudnak, sokan azt állapították meg, hogy ezek az égvilágon semmit nem tudnak, sőt, valami érthetetlennek látszó dühvel, igyekezettel, kétségbeeséssel, pimaszsággal, még azt is összezavarják, kétségbe vonják, amit komoly, tiszteletreméltó művekben előttük kimondtak.” Csaplár szerint az új nemzedék kétféle hiánnyal rendelkezett: „hiányzott valami, ami ahhoz kellett volna, hogy ugyanúgy lássák a világot, s benne hőseiket, ahogy mások addig látták, de még valami hiányzott belőlük, ami ahhoz kellett volna, hogy másképp lássák. Az új nemzedék – mindezek miatt szó sem lehet nemzedékről – megjelenésével azonban mégiscsak megkezdődött a küzdelem az új világképért.” (Kiemelés az eredetiben).
Ennek a világképkeresésnek egy másik nevezetes darabja is megjelent 1975-ben, Hajnóczy Péter első kötete: A fűtő (Szépirodalmi, 189 oldal, 9 [!] Ft). Hajnóczy kevesebb intellektuális felkészültséggel közeledett a világhoz, mint Spiró. Nem volt kifinomult, okos, nem volt értelmiségi, mondhatni; vadul rontott neki a világnak, darabosan, tagolatlanul, e tekintetben egyik hőséhez, a fűtő Kolhász Mihályhoz volt hasonló. Hajnóczy rombolni akart. Mintha Bálint György maximája lett volna vezércsillaga: „Felháborodom, tehát vagyok.” Ez az indulat máig emlékezetes. Talán ezt érezte meg Kardos György, a Magvető akkori, „katpolosból” lett igazgatója, aki a már betördelt kéziratot adta vissza Hajnóczynak, azzal a korántsem mellékes megjegyzéssel, hogy ez egy ellenforradalmi könyv, és a szerző örülhet, hogy ő, Kardos nem viszi egyenesen a Belügyminisztérium megfelelő ügyosztályára. És ami meglepő: Kardos írásba is adta mindezt Hajnóczynak, aki a levelet őrjöngve lobogtatva járta be a várost. Így került a kézirat a Szépirodalmihoz, ott aztán ki is adták annak rendje és módja szerint. (Mindez Réz Pál szíves személyes közlése.)
Maga a kötet politikailag nem volt oly veszélyes. Nem érezte annak a Népszabadság sem. 1975. szeptember 4-én megjelent cikkében Zappe László (azonos a ma Népszabadság címen megjelenő napilap kolumnistájával) dicsérőleg szól a kötetről, csak az utolsó mondat oktatja ki a szerzőt, de ez is inkább csak aggodalom: „A történelem alatti világ bizonyára sok értékes, jól megírható kuriózumot kínál, de aligha lehet rá életművet, legalábbis felívelő életművet építeni.” Annyi bizonyos, hogy Kardosnak volt a jobb, mondhatni a valódibb rendőrorra, Hajnóczyról később kiderült, hogy tökéletesen betörhetetlen. (Ugyanebben az évben, a Valóságban megjelent, Az elkülönítő című döbbenetes szociográfiája már ennek jele volt.)
Első kötetében is az igazmondás az uralkodó szólam, gyakran az esztétikum rovására. A könyvről megjelent bírálatában Balassa Péter ezt máig érvényesen fogalmazta meg a Jelenkor már idézett számában. Szerinte Hajnóczy „hatni akar, csak igazat mondani” (kiemelés az eredetiben). Szemére veti nyelvi igénytelenségét, a szövegeiben előforduló sok „hanyag mondatot.” És összefoglalóan így ítél: „Hajnóczynak a jelen pillanatban formát, művészi formát kell találnia okos »szociológiájához«.”
Egyszóval, mozgékony év volt az 1975-ös, valami elindult. Hogy micsoda? Csúnya szakzsargonnal szólva: a paradigmaváltás. Egyszerűbben: az újabb magyar próza.