Jelenlétünk díja
(…) 1972-ben Hajdú László építésvezető látta a Munka-show című, gunyoros kisfilmet a lógásról az építőiparban. Felháborodott: a jelenséget pécézték ki, és nem keresték az okot. Ezért a Valóság 1972. 6. számában megírta, hogy ő kipróbált egy, az építőiparban elvileg ismert, gyakorlatilag azonban alig alkalmazott módszert. A teljesítmény megduplázódott.
Természetesen a munkabér is. És ez volt a baj. Mert túllépték az átlagbért, és mert a munkások többet kerestek, mint a főosztályvezetők. A kísérletet továbbá az buktatta meg, hogy hírére mindenki ott akart dolgozni. Szabályozási rendszerünket az tehát nem érdekelte, hogy a megtermelt értékhez viszonyítva a munkabérhányad nem nőtt, s hogy a gyors munka hallatlanul csökkentette a rezsit, a járulékos kiadásokat. Azt viszont nem tűrte, hogy a nagy kereset megnövelje az átlagbért. A nivellálás a munkaerő áramlását volt hivatva gátolni. De ha minden építkezésen istenigazában neki lehetne rugaszkodni a munkának? (…)
És itt egész ösztönzési-érdekeltségi rendszerünk egyik alapgondjához értünk. A fizetés? Sokszor csak „jelenléti díj”. S a magunk munkahelyén, főállásunkban nincs elég alkalom és nem eléggé érdemes azt adni, ami telne tőlünk. Aki duplán húz, alig kap többet; ám aki kevésbé húz, de egyéb munkát vállal, jó mellékjövedelmet szerezhet, alapfizetésének kára nélkül. Ezért a másodállások, mellékfoglalkozások megszigorítása – tüneti kezelés. Mert az okok közül sem a munkaerőhiányt, sem azt nem szünteti meg, hogy a főállásban nem kifizetődő „mindent beleadni”. Ahol munkanélküliség van, ott a munkahely megtartása a fő „szabályozó”. A munkaerőhiány állapotában nincs még ösztönző, ami maximális munkára késztetne?
Bűvös körbe kerültünk. Kevés a munkavállaló, s közben a puszta jelenlétért fizetünk ki bérmilliárdokat. Társadalmi feszültségtől tartunk, ha jobban eltérünk az egyenlősditől. (…)
De ha az ösztönzők és a szabályozók alakítása körüli óvatosságot nézem, azt hihetném, hogy mi már mindent ideálisan szocialista módon csinálunk, és vigyázni kell, hogy el ne torzítsuk, vissza ne vessük, amit elértünk. Holott a nagyobb gond, hogy az érdekeltség, az ösztönzés mai szabályozása még nem eléggé szocialista. Mert nem ad elég teret a képességek kibontakozásához. És nem eléggé a munka szerint méri az erkölcsi és az anyagi elismerést. Márpedig mit nevezhetünk szocialista kritériumnak, ha nem ezt a kettőt: képesség szerint – munka szerint?
Élet és Irodalom, 1976. március 6.
Termeljünk jobb közérzetet!
Két héttel ezelőtt, február 28-i számunkban jelent meg Bertha Bulcsu Kesudió című cikke, amely társadalmunk termelőmunkájának hatékonyságával foglalkozott, felelős szenvedéllyel sorolva a munkaproduktivitás fogyatékait, amelyeket mindennapi életünkben lépten-nyomon tapasztalhatunk; azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a diagnózis nyomán gyógyjavallat is készüljön.
Nem dicsekedhetünk azzal, hogy mi tettük fel először ezt a kérdést. Párt- és állami szervek sok állásfoglalásban, határozatban, rendeletben, és a sajtó – az Élet és Irodalom is – számtalan cikkben, glosszában, riportban foglalkozott már vele: a kérdés, mint mondani szokás, „a levegőben van”. Az előzményeken kívül látványosan bizonyítja ezt a rengeteg levél, hozzászólás, cikk, amely Bertha Bulcsu vitaindítója, majd Lázár István írása után érkezett szerkesztőségünkbe. A szerkesztőség úgy tervezi, hogy minél többet közöl ezekből az egymással gyakran ellentétes reflexiókból, hogy lehetőleg minél több szempontból, írók, gazdasági szakemberek, állampolgárok „okos gyülekezetében” vizsgálja meg munkánk és társadalmi közérzetünk összefüggéseit.
Mert – és ez talán a legfontosabb, amit a vita kezdetekor, az első cikkek után le szeretnénk szögezni – nem akarjuk a Bertha Bulcsu által fölvetetteket kizárólag a gazdaság problémájára egyszerűsíteni. Úgy gondoljuk, hogy a munkaproduktivitás kérdése mindnyájunk személyes erkölcsi ügye is. Ezért választottuk a cikksorozat összefoglaló címéül ezt: Termeljünk jobb közérzetet!
Élet és Irodalom, 1976. március 13.