Az ember annyi év után is ámultan figyeli Békesi László egykori kétszeres magyar pénzügyminiszternek (MSZMP/ MSZP) azt a – már-már csökönyösségig menő – igyekezetét, hogy önmagát politikamentes politikusnak állítsa be a közönség előtt. Kicsit olyan ez, mint az alkoholmentes sör, a koffeinmentes kávé vagy a Diet Coke.
A Beszélő 1998. februári számában Rádai Eszternek nyilatkozó Békesi László szerint a Németh-kormány új miniszterei már „szakemberek voltak, többnyire függetlenek voltak a politikai kötődésektől és szerepektől”. Szerinte ez a kormány már „koncepcionálisan” is új kormány volt, de hogy mi volt a koncepciója, azt nem tudjuk meg, csupán azt, hogy szakemberekből állt, és válságmenedzseléssel foglalkozott.
Békesi szerint a Németh-kormánynak „legalább a fele soha semmiféle politikai funkciót nem töltött be”, s e példa igazolásául mások mellett önmagát említi. A szerkesztőség gondos munkája következtében azonban épp ugyanezen a lapon olvashatjuk, hogy első minisztersége előtt Békesi 1975-től ’81-ig a Fővárosi Tanács elnökhelyettese volt, ’81-től ’85-ig az MSZMP budapesti bizottságának titkára, ’85-től ’89-ig pedig pénzügyminiszter-helyettes. Utóbbi funkciójában aligha vonhatja ki magát a politikai felelősség alól az 1985–87-es elhibázott „gazdaságélénkítési” törekvésekért, amelyek Magyarország adósságállományát két év alatt megduplázták. Nem tudok róla, hogy tiltakozásként e politika ellen Békesi lemondott volna miniszterhelyettesi posztjáról, így feltételezhetem, hogy egyetértett ezekkel a lépésekkel. De a lényeg, hogy a fent említett pozíciók természetesen politikai funkciók voltak, nem is akármilyenek.
Békesi büszkén állapítja meg, hogy „minket a parlament választott – ez is nagy különbség a mai viszonyokhoz képest”. Elfelejti, hogy az a parlament a diktatúra parlamentje volt, amelynek 1985-ös „megválasztása” nem szabadon és demokratikusan történt. A legkevesebb, amit arról a parlamentről mondhatunk, hogy nélkülözte a demokratikus legitimációt. Elfelejti, hogy annak a kormánynak a prominensei – az új minisztereket javasló Németh, valamint például Pozsgay és Horn – valamennyien az MSZMP, az akkor létező egyetlen párt befolyásos, sőt vezető politikusai voltak. Összekeveri a kancellári rendszerű demokratikus kormányzást az egypártrendszerű kormányzással. „Minket nem a politika ajánlott a parlamentnek”, mondja Békesi, s ezzel különösen kíváncsivá tesz, hogy mit érthet ő a politika fogalma alatt. Szinte csodálatos, hogy olyan elemi politikai összefüggéseket nem ért meg az egykori kétszeres magyar pénzügyminiszter, amit már egy első éves politológia szakos hallgatónak az első óra után értenie kell.
Békesi szerint „a kerekasztal-tárgyalások nagy ívben elkerülték a gazdasági kérdéseket, az ellenzéknek ugyanis fogalma sem volt arról, mi van a gazdaságban, mit kéne csinálni, összevissza beszéltek (...), látszott a teljes felkészületlenség”. Békesivel ellentétben az Ellenzéki Kerekasztalnak volt fogalma arról, hogy mit jelent a demokrácia, ezért felhatalmazás híján csak a szabad választásokig vezető demokratikus átmenet sarkalatos közjogi kérdéseiről kívánt tárgyalni, nem pedig olyan gazdaságpolitikai kérdésekről, amelyekért a kormány volt a felelős, s amely kormány a gazdasági tárgyalásokat csak a felelősség megosztására kívánta felhasználni. Hogyan is tárgyalhatott volna felelősséggel az ellenzék a gazdaságpolitika időszerű kérdéseiről, amikor a Békesi által idealizált Németh-kormány a legfontosabb gazdasági információkat – például az ország valóságos adósságállományát – 1989 novemberéig eltitkolta a társadalom előtt.
De Békesi László, sajnos, ennél is tovább megy. „Az átalakulási törvényt, a társasági törvényt és az úgynevezett spontán vagy gyorsított privatizációról szóló törvényt a Németh-kormány fogadtatta el, az első privatizációs intézményt, az ÁVÜ-t is mi állítottuk fel. Ezekben persze nem szerepelt a kárpótlás, nem volt a javak egy részének természetbeni visszaadása, nem volt politikai szempontok alapján történő reprivatizáció, és nem volt hozzánk közel álló, minket szerető vagy minket támogató úgynevezett középrétegek kedvezményes tulajdonhoz juttatásának programja, de volt helyette egy üzleti alapon tervezett és végrehajtandó privatizáció.” Komolyan gondolja Békesi László, hogy a spontán vagy gyorsított privatizáció szakmai kérdés, a kontrollált vagy „lassított” privatizáció pedig nem? Őszintén úgy véli-e, hogy a privatizáció politikamentes, a reprivatizáció pedig nem? Nem gondolja-e, hogy a spontán privatizáció éppúgy körülhatárolható társadalmi csoportokat (vállalati menedzsment, politikusokból lett vállalkozók stb.) juttat előnyhöz, mint a kárpótlás, a munkavállalói részvényprogram vagy a reprivatizáció? Akár így dönt a kormány, akár úgy, döntése politikai döntés lesz.
Békesi többször hangoztatja, hogy a Németh-kormányt nem kötötték politikai korlátok. Valóban, a Németh-kormány nem állt semmiféle demokratikusan választott testület kontrollja alatt. Széteső diktatúrában, demokratikus felhatalmazás híján, „koncepciója” nem is lehetett, így nem maradt más, mint a válságmenedzselés.
Demokráciákban a kormányok működését demokratikus korlátok szabályozzák. Egy párt főfoglalkozású választott parlamenti képviselője, egy kormány pénzügyminisztere politikus. A költségvetési törvény elkészítése, preferenciáinak meghatározása és megszavazása politikai tevékenység. Ezt kellene végre észrevenni.
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [6]