Tegyük fel, hogy itt, Kelet-Európa szívében én is rendelkezem barátnővel, mint az angolszász írók többsége, és én is, akárcsak ők, novellafüzért, kisregényt kerekítek belőle. Attól tartok, hogy máris a képtelenségek vizein hajózom, sőt megkörnyékez az érzés, hogy az elhatározás pillanatában már sem én, sem a barátnőm nem vagyunk kelet-európaiak; ellenkezőleg, én jómódú amerikai író vagyok, barátnőm régészetet tanult Oxfordban, és minimum japán.
Egy időben kezdett idegeimre menni, hogy ugyanaz az eredeti tehetséggel megáldott, melegszívű, töprengő szellemű íróember „kötődik” ugyanahhoz a kiszámíthatatlan, röpke, de éntudatos leánykához. Céline-nél az amerikai epizódban felfedeztem eme jó viszony ősképét, és nem lepett meg, mikor Kanadából Henry Miller-albumot kaptam, melyben teljes oldalon színesben pingpongozik az író mezítelen barátnőjével, de a jelenség lényegét nem tudtam megragadni: miképpen jutottak az angolszászok irodalmi kincsesbányához azáltal, hogy rátaláltak a barátnőtémára, és ez a lehetőség itt számunkra miért nincs nyitva. Szórványos, kedélytelen ágyjeleneteken kívül miért nem szivárgott át semmi az amerikai újprózából ide, miért időznek íróink olyan kamaszfantáziának való részleteknél, mint a vetkőzés, és a nők miért olyan felelősségteljesen keserűek ezekben a helyzetekben, a hiábavaló egymáskeresés tragikuma miért szárít fel minden humort, mikor a tengeren túl ezek a kapcsolatok teljesen illúziómentesek, és felbomlásukat legkevésbé a női fél keserüli meg. Az egyszerű magyarázat elesik, tabletta itt is régóta kapható minden nagyobb nehézség nélkül; akkor vajon miért?
A stílus laza iróniája mit ironizál ott, és miért csengene hamisan itt? Az iróniamentesség miért cseng mégis hamisan itt, és miért uniformalizálódott a felszabadult eredetiség ott? Volt ez fordítva is. Bovarynék, Nórák, Karenina Annák nagy tragikus hulláma Közép-Európát lényegében elkerülte, a polgári házasság válsága itt azzal a kívülről kezelt, kedélyes, nosztalgikus bájjal jelentkezett, amellyel a barátnőviszony válságát elsősorban az amerikai írók kezelik. Krúdynál nem vált semmi tragikussá, minden búbánat Szindbád szívében rakódott le, a nők sértetlenül és dekoratívan úsztak ki a képből.
Ha gyanítható is, hogy az összes felvetett kérdésre nem tudok kielégítő válasszal szolgálni, a fenti Krúdy-párhuzam mindenesetre támogat abban a felismerésben, hogy az eleganciával viselt férfibú jól emészthető, némelykor elragadó írói stílushoz segít, ha az író férfi. Igazságtalan, torzult korok férfi bűnbánata is nagy formateremtő erő. De nyitva marad a kérdés, hogyan fest a nemek viszonya ma Kelet-Európában, tekintve, hogy az erőltetett, sérelem és hivatás alternatíva hamis konfliktusokhoz vezetett. Kelet-Európában a barátnők létezése kétségesnek mondható.
(1981 körül)