Kovács Ákos

Nyomtatóbarát változat

Az 1981. év eseménytörténete sok szállal kapcsolódott az előző év eseményeihez. Ezek közül a szálak közül egyre mindenképpen utalni kell. Nevezetesen arra, hogy a megyei múzeumigazgató kérésére 1980. augusztus 30-án, több mint egyéves gyűjtő és feldolgozó munka után, Egerben megrendeztem a Magyarországi feliratos falvédők a XIX–XX. században című kiállítást, melynek sikerét némileg beárnyékolta, hogy az anyagot Bodó Sándor megyei múzeumigazgató (néhány évvel később a Művelődési Minisztérium Múzeumi és Közgyűjteményi Főosztályának vezetője, ma a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója) túlzott óvatosságból egy bizottsággal zsűriztette, amely többek között a megyei pártbizottság és a megyei tanács munkatársaiból állt. A zsűri, elismerve ugyan a kiállítás újszerűségét, rövid közjáték után két „irredentának” ítélt falvédőt nem engedett bemutatni. Néhány nappal ezután Rózsa Gyula a Népszabadságban egész oldalas cikkben kelt védelmünkre: „Alig láttam olyan, közönségpukkasztó, szokványt szándékosan provokáló modern kiállítást, amely ekkora indulatot ingerelt volna, mint ez a nagyon populáris, nagyon is megszokott falvédőtömeg. (…) A kiállításrendezőknek nem lehetett könnyű dolguk. Mert ez a hevesen felejteni akaró indulat – hallottam, láttam az egri vármúzeumban – mind ellenük, mind a kiállításuk ellen zubog. Nyilván nem igazi okokat sorolva-értve, hanem az ízlés, netán a politikai jó ízlés vélt vehemens védelmében.”

A Népszabadság meg a többi lap egyértelműen elismerő kritikája ellenére ettől kezdve a helyi tanácsi és pártvezetőkkel, kiváltképp pedig a megyei múzeumigazgatóval elég feszült lett a viszonyom. Annyira azért mégsem, hogy a megyei múzeumigazgató – akárcsak a falvédők esetében – ne ragaszkodott volna ahhoz, hogy a következő évre tervezett Magyarországi madárijesztők című kiállítást is először Egerben mutassam be. Tulajdonképpen ekkor, 1980 őszén-telén, sok ezer adatszolgáltató levél szétküldésével kezdtem el új, az első világháborús hősi emlékművekkel kapcsolatos kutatásomat is. A levelek, a hatalmas anyag feldolgozása és a tanulmánykötet összeállítása azonban már a következő évben kezdődött.

(Január 22.) Munkatársi értekezlet a Dobó István Vármúzeumban. Két egri kollégával tisztáztuk a madárijesztős kötetbe készülő tanulmányuk témáját. Az értekezlet után mindenki a Népújság által megszellőztetett hírről, illetve botrányról beszél. Tudniillik arról, hogy a Heves Megyei Tanács Építőipari Vállalata ellen bűnvádi feljelentést tettek. Mielőtt azonban a bűnüldöző szervek a nyomozást megkezdhették volna, az igazgatót és több osztályvezetőt kizártak a pártból. A lap azt is kiemeli, hogy a vállalatnál kialakult helyzetért nemcsak az említett ügy szereplői, hanem – s ez az igazán fontos hír – a megyei tanács vezetői is felelősek. Vaskó, Szalay és a többi megyei vezető botrányos ügyeiről szinte a fél megye beszélt már eddig is, de ez az első alkalom, hogy erre a helyi lap is utalt.

Az első világháborús hősi emlékművekkel kapcsolatos anyaggyűjtő és feldolgozó munka egy érdekes, helyi vonatkozású dokumentummal gazdagodott. Az Országos Levéltárban ugyanis találtam egy Emeljünk emlékszobrot hőseinknek! című plakátot, amelyből kiderül, hogy a VIII/1917. számú törvény által előírt kötelező emlékműállító akció Hatvanban indult el. A hatvani vöröskereszt fiókegylet választmányának kezdeményezésére megalakult szoborbizottság az év elején gyűjtési akciót hirdetett, és 1917. november 25-én Ugron Gábor belügyminiszter már fel is avatta Finta Sándor egész alakos, Őrszem című szobrát. A „hétköznapiságából kivetkőzött város legkimagaslóbb történeti ünnepének” végén Ugron a megyei és városi urakkal együtt megebédelt Weiman Lipót vasúti vendéglőjében, majd kíséretével együtt visszautazott a fővárosba.

(Február 5.) Fontos állomásához érkezett a – már említett kutatásokkal párhuzamosan zajló – előkészület egy következő, február közepére tervezett kiállításra, melyen Kondor Bélának a pécsi Janus Pannonius Múzeummal cserélt monotypiáit, litográfiáit mutatjuk majd be. A békéscsabai Knernél ma elkészült a Kondor-kiállítás katalógusa is, ami voltaképpen nem is katalógus, hanem Tandori Kónya Kálmán ismeretlen Kondor-fotóira írt verseskötete. Arról, hogy Tandorit milyen szándék vezette a vers írásakor, még a kézirat leadásakor egy levelében így írt:

Kedves K. Á.,

itt küldöm Kondorunk költészeti részét. Remélem, nemcsak
költészet lett a dologból, hanem – emberi dokumentum is.
A következők vezettek:
megkomponálni egy képsorhoz és egy
emberi tartáshoz egy „hosszú verset”, amely nem gépiesen,
de inkább „vonalcsúsztatásokkal” korrespondál (a képanyaggal)
K. B.-ról szólni, de úgy, hogy értelme
legyen annak, miért „én” teszem ezt,
ne alkalmazkodjam szolgai-naturalista
hűséggel a képekhez, de lényegüket keressem, a „mi történt
velünk” kérdést firtassam, ahogy Te jelezted jól,
legyen költészeti-szerkezeti érdekesség
is benne valami,
ne tengjen túl „privátságokkal”, mégis
arról szóljak, amit én szeretek, én gondolok (ebben az összefüggésben).
Remélem közös örömünk lesz a végső mű,
az együttes!! Várom leveled, és köszönöm a Jakovitsot. Gratulá-
lok!!! Most fáradtan hagyom abba a levelet: pár perce fejeztem
be a géphibák és egyebek ellenőrzését. Írj, várom! Jó egészséget
a tavaszhoz, sok baráti szeretettel

T. D.

(Február 6.) Tegnapelőtt jött meg Németh Lajos lektori véleménye az április közepén rendezendő Hérakleitosz H.-ban című kiállításunkról és az erre az alkalomra tervezett tanulmánykötetről. Nagy László 1979. évi képverseit bemutató kiállításunk után most Tandori indigórajzait, kalligráfiáit, betűképeit, képpé szervezett koan-verseit állítjuk ki, melynek katalógusát szintén T. D. írta. A tervezett kiállításról, valamint a tanulmánykötetről Németh Lajos lektori jelentésében kiemelte: „Ugyancsak ritka, hogy három művészeti ág, a költészet, a képzőművészet és a zene ily szerves egységben mutatkozzék. Tandori tanulmánya afféle öninterpretáció, hallatlanul izgalmas, nem csupán a grafikái, feljegyzései értelmezését segítik, hanem betekintést adnak alkotói módszerébe is. A képvers, grafikai feljegyzés, irodalmi szövegvariációk páratlan érdekes vegyüléke. Méltón egészíti ki Jeney Zoltán kis szövege és a tervezett kottamelléklet.”

(Február 10.) Készül a Magyarországi madárijesztők című kötetünk. Bökönyi Sándor régész A Gonosz távoltartására kitűzött állatkoponyák című tanulmánya után Németh Lajos e napokban Párizsból küldte el dolgozatát (A kertek határán – a művészet határán). Közben, mint már eddig is többször, különböző indokokkal újra felkeresett az egri kapitányság egyik nyomozója. Ezúttal, úgymond, azért, mert megyei hangulatjelentést készít, és ehhez tudnia kell, hogy miért jár Pestről kiállításainkra annyi szakállas. Észrevettem, hogy nemcsak a múzeum látogatóit, hanem engem is figyelnek. Feleségem, Erzsi is mondja, hogy ha nem vagyok otthon, sokszor cseng a telefon, de amikor felveszi, nem szól bele senki…

Azt hiszem, a kötet élére ez a Kierkegaard-szöveg kerül: „Az emberi méltóság mindig megtalálja a maga elismerését a természetben, mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, mely egy ember és a madárijesztő között fedezhető fel, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen…”

(Február 15.) Németh Lajos ma nyitotta meg Kondor Béla-kiállításunkat. A bemutató egyik legszebb, legkiemelkedőbb műve a kisméretű, farostra festett Emberpár című olajkép. A „Kedves Samu…” kötetünk percek alatt elfogyott. Weöres Sándor tegnap érkezett levelében írja:

Kedves Igazgató Uram!

Tandori Dezső kiállításának megnyitását ápr. 26-ikán szívesen vállalom, ha feleségemet, Károlyi Amyt és engem autó visz és hoz. Úgy lenne jó, ha reggel érkeznénk Hatvanba, és ugyanaznap este vissza Budapestre. Köszönöm a „Kedves Samu” kiadványt, kitűnő. Kaphatnék-e belőle még 2-3 példányt, hogy néhány barátomnak is adhassak belőle? Tisztelettel és szeretettel Weöres Sándor.

(Március 5.) Az első világháborús emlékművek feltérképezése során többszörösen is érdekes, kordokumentumnak tekinthető darabra bukkantunk: a Nógrád megyei kis Magyarnándor főterén álló Hősi emlékműre, amelyen, alig néhány centiméterre az „Ezeréves határaink és a Szent korona védelmében elesett hősök emlékére, az élők” inscriptio fölött, ugyanis egy bádogból kifűrészelt ötágú csillag volt. Varga János, a falu szeszfőzdéjének vezetője (egykori DISZ-titkár) érdeklődésünkre elmondta, hogy a vörös csillag a második világháborús kiegészítő emléktáblával került az emlékmű tetejére. Varga szerint a koronát ismeretlen emberek ismeretlen helyre szállították, és ott elásták. 1956-ban a csillagot ugyan leverték, de nem sokkal később ismét visszatették. Azt, hogy a koronát hová ásták el, szerinte csak a falu egykori bírója, bizonyos Nagy Dániel tudná megmondani, de ő évekkel ezelőtt meghalt. Lehet azonban, mondta Varga, hogy Seres László, a község hentese is tud valamit a koronáról, de ő már régen elköltözött a faluból. Úgy tudja, hogy Seres jelenleg Gödöllőn él.

Nem sokkal azután, hogy eljöttünk Magyarnándorból, Erzsit a gimnázium belügyi összekötője kereste fel, és nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy az első világháború igazságtalan célokért folyt, és jobban tenné, ha nem foglalkozna a hősi emlékművekkel.

(Március 13.) A Közlekedési Múzeumban készülnek a madárijesztő-kiállítás fotói, a napokban pedig nyomdába adtam a kiállítás tanulmánykötetét is. Az erről készült lektori véleményt tájékoztatásul megküldtem a megyei múzeumigazgatónak Egerbe. A szakfelügyelői vélemény hangsúlyozta, hogy „maga a kiállítás és a katalógus is tervszerű program része, amellyel a Hatvany Lajos Múzeum a népművészet határterületeit, jelenlegi mindennapi életünkben esztétikai törekvések megnyilvánulásait tekinti át. Dicséretet érdemel a témaválasztás, ami egy föltáratlan területről gyűjt össze képi és szöveges dokumentációt, és példásnak tekinthető a fölkért szerzők kiválasztása is, ami a téma sokoldalú megközelítését, megvilágítását biztosította. (…) A Hatvany Lajos Múzeum tudatosan kísérletező és úttörő szerepet vállaló kiállításai és vezetői részben a tudományos és művészeti élet hivatásos művelőihez szólnak, a művészetelmélet és a néprajztudomány szempontjából fontos és újszerű kérdéseket feszegetnek, részben változatos, irodalmilag is igényes tartalmakkal széles közönség figyelmét akarják a modern művészet, környezetkultúra egyes kérdéseire ráirányítani. A vezető változatos szövegeivel és érdekes, művészi fotóillusztrációival ezt a célt sokrétűen és eredményesen szolgálja.”

A napokban ismét itt volt az egri nyomozó. Most az érdekelte, hogy miért nem jó a kapcsolatom a városi és megyei vezetőkkel. Előbb nyugodt, aztán mind ingerültebb hangon beszélek neki a tanácsüléseken rendszeresen elalvó hatvani tanácselnökről, az operettbonviván helyetteséről meg az alkoholista megyei és városi funkcionáriusokról. Ingerültségem meglepi, majd zavartan arról kezd beszélni, hogy neki tanári oklevele van, és bármikor visszamehetne tanítani. A nyomozó ettől fogva többé nem jelent meg a múzeumban.

(Április 26.) Megnyílt a Hérakleitosz H.-ban című kiállításunk. Miután Weöres felolvasta Tandorihoz írt, Kedves verébpapa! című versét, az Új Zenei Stúdió Jeney Zoltán két darabját mutatta be. A két mű voltaképpen egy zenei anyag első hallás utáni pontos reprodukálását, illetve ennek nehézségét, lehetetlenségét demonstrálta. „Játszd el a dallamot, szólt Jeney instrukciója a zenészekhez, vagy valaki előadásában hallgasd meg azt, majd próbáld emlékezetből eljátszani.” Az eredmény, az előbb határozott, majd mind tétovább zenei felidézés, aztán a csend, akárcsak Tandori koanjai esetében, végül itt is feszült, de egységes művé szerveződött.

Április közepén, természetesen rendkívül óvatosan, a Népújság ismét visszatért a megyei vezetőket is érintő botrányra. A lap beszámolója szerint ugyanis Markovics Ferencet, a Központi Bizottság munkatársát a megyei pártbizottság tagjai sorába kooptálta. Markovicsot nyilván azért küldték a megyébe, hogy megyei tanácselnökként rendet csináljon.

(Május 23.) Az Óbuda Galériában Bodrogi Tibor megnyitotta több mint négyszáz darabból álló falvédő-kiállításunkat. Bodrogi a bemutató jelentőségét abban a Magyarországon még újszerű antropológiai művészetszemléletben látta, amely az esztétikai értékelés helyett elsősorban az alkotó, a befogadó értékítéletére kíváncsi.

(Május 29.) Gödöllőn tegnap Erzsivel megtaláltuk Seres János hentest, akivel felkerestük Bagyal István kőművest. Elmondása szerint:

„– Rendelet jött rá, hogy le kell venni a koronát, és fel kell tenni a csillagot. Mikor levettük, ilyen esti mise, feltámadás volt. Akkor levettük, beástuk, eltemettük. Össze akartuk törni, de nem törtük össze, mégis műkincs.

– Mikor volt ez?

– Mikor …mikor a rendszer, Rákosi? Az évre már nem emlékszem pontosan.

– Kik voltak még ott?

– Én voltam, aki levette, meg Poroszka István.

– Kiktől kapták ezt a rendeletet?

– A Dani adta, a bíró. Ő adta utasításba, hogy le tudjuk venni.

– A falubeliek tudtak róla?

– Tudtak róla, akik a templomba mentek, tudtak, morgolódtak, de mit törődtem én vele. Parancs, parancsot teljesíteni kell.

– Az is a rendeletben volt, hogy össze kell törni?

– Nem, csak hogy vegyük le és tüntessük el…

– És akkor úgy döntöttek, hogy elássák?

– Hát mit csináltunk volna vele. Volt egy kampója, azon volt a korona, később arra helyezték a csillagot.

– És Nagy Dániellel beszélgettek arról, hogy mikor lehet elővenni ezt a koronát?

– Nem. Nem volt erről szó soha. No, most, mikor visszaadták a koronát Amerikából, akkor gondoltam, hogy most már föl lehet tenni. Most talán szabad már, ha szabad.”

Ezen a napon Bagyal István, Seres János és három magyarnándori férfi segítségével a Hősök szobrától jobbra, mintegy méternyi távolságra kiástuk a koronát, és átadtuk a Községi Tanács ügyeletesének.

(Június 2.) Kisterenyei Ervin hatvani restaurátor járt nálam a napokban, és részletesen beszámolt a Feszty-körkép, illetve az Ópusztaszer körül állami segédlettel és hatalmas pénzzel folyó mitológiagyártásról. Pusztaszer intézményesülési törekvését megerősíteni látszik az az adatszolgáltató levél is, amelyet Gera József vb-titkár küldött. E szerint „községünkben – Ópusztaszeren – I. világháborús szobor, emlékmű nincs. Tudomásom szerint községünkben nem állítottak emléket az I. világháború eseményeinek és mártírjainak sem. Szíves figyelmét felhívom azonban az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkra, ahová látogatókat szívesen fogadunk.”

(Június 5.) Nagy Ildikó elküldte az első világháborús emlékművek főbb típusait feldolgozó tanulmányát. Egy Csobánkáról érkezett levél szerint viszont a dolgozatban tárgyalt, jól ismert típusokon (a Hős halála, a Sebesült, a Harcoló, a Zászlós stb. katona) kívül egészen különleges emlékművet is felállítottak, illetve ültettek. A levél szerint „Csolnok községben az I. világháborúban elhunyt hősök emlékére a Szentháromság teret Hősök térnek nevezték el, ahová minden elhunyt községi személy emlékére 1 db, összesen 24 db hársfát ültettek. Mindegyik fa törzsén egy-egy meghalt személy nevét írták fel fatáblára. Ezeket a fákat az 1960-as évek elején kivágták, és helyükre megépítették a községi Művelődési Házat. A községben más I. világháborús emlék nincs. Elvtársi üdvözlettel: Dr. Sárosi Józsefné vb-titkár.”

A múlt héten Bodó Sándor hivatalosan közölte, hogy a Vármúzeum nem tart igényt a madárijesztő-kiállításra, és megtiltja, hogy a tanulmánykötetben bármilyen formában feltüntessük a Dobó István Vármúzeum nevét. Döntéséről semmilyen közelebbi információt nem volt hajlandó adni.

(Június 12.) Búzás Lajos, a megyei művelődési osztály vezetője szerint az egyes megyei vezetők ellen folyó bűnvádi eljárás miatt – nehogy az ügy lássék „madárijesztőnek” – elsősorban politikai okokból nem lenne szerencsés egy madárijesztő-kiállítás, ezért azt az egész megyében betiltja.

Tegnap kaptam meg Bodó 1976-os alapminősítésemhez fűzött kiegészítését. Ez hangsúlyozza, hogy „szakmai-politikai felkészültségében lényeges változás nem állt elő, politikai továbbképzésben nem részesült, a szakmai továbbképzéseken rendszeresen nem vesz részt. (…) A szakszervezeti munkahelyi alapszervezetéből 1977-ben kilépett.” Munkámmal kapcsolatban pedig megállapítja, hogy a „helyi tanácsi vezetés nem értett egyet a múzeum tartalmi munkájával, és ugyanakkor nem sikerült a jó együttműködés feltételeként megfelelő személyes kapcsolatot kiépíteni”. „Az eredmények és problémák fényében”, folytatódott a kiegészítés, „a következő feladatokat tűzöm Kovács Ákos elé: Politikai továbbképzéséről gondoskodni kell, javaslom, hogy végezze el a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófiatörténeti vagy esztétikai szakosítóját…”

(Június 20.) Ezen a héten nyomdába kellett volna adnom Gazda Józseffel közösen írt Kéz a kézzel beszélget című tanulmánykötetünket. A Kovásznán élő Gazda, akárcsak jómagam, a moldvai csángó fazekasközpontról, Gorzafalváról (Grozesti) írt egy nagyobb tanulmányt. Tavaly személyesen is felkerestem, és megbeszéltük, hogy kiadjuk a könyvet. Maga a megbeszélés meglehetősen furcsa körülmények között zajlott le. Gazda ugyanis, annak ellenére, hogy Ilia Mihálytól ajánlólevelet vittem, meg volt győződve, hogy a Securitate embere vagyok. Úgy tárgyaltunk, hogy a ház valamennyi ajtaja tárva-nyitva volt. Este aztán, nehogy valaki azt higgye, hogy Gazdáéknál szálltam meg, a Trabanttal a város főterére álltam, s hátradöntve az üléseket, próbáltam elaludni. Nem nagyon ment, mert az eső géppuskasorozathoz hasonló hangon verte a kocsi tetejét. Reggel aztán, miközben kölcsönösen dedikáltuk egymásnak egy-egy kötetünket, vendéglátóm átadta kéziratát. Azzal a feltétellel, hogy nevét nem tüntetem fel a könyv borítóján. A helyzet meglehetősen abszurdnak tűnt, ezért tanácsot kértem Iliától, aki postafordultával válaszolt: „Gazda Jóska dolga: már Szegeden nyöszörgött szegény, hogy mi lesz, ha az ő neve rajta lesz a könyvön? Semmi sem lesz. De ha ő csakugyan fél a következményektől (négy gyereke van!), akkor úgy gondolom, hogy lehet ott egy álnév is az ő neve helyén, még akkor is, ha előbb már Gazda névvel hirdettétek a könyvet. Persze furcsa lesz, de hát az egész furcsa, miért pont a szerző nevének ügye legyen rendben. Az álnevet azért ajánlom, mert tudom, hogy sokan közülük álnéven írnak itt, ez a divat. A tőle, mármint Jóskától jövő levél nyilván nem postán jön, hanem kézben, hacsak meg nem egyeztetek valami jelbeszédben, ezt úgysem írja meg. Ezért a késedelem elkerülése végett jobb lenne, ha álnevet választanál neki, és úgy jelenne meg. Félő, hogy nem jön el az üzenete hozzád időben.”

(Június 24.) Lebontottam az óbudai Zichy-kastélyban még május közepén rendezett falvédő-kiállításunkat. Innen az anyagot a Kecskeméti Katona József Múzeumba vittem, ahol rövidesen egy az egri kiállításhoz hasonló bemutatót rendezünk. (A hatvani és az egri bemutatók óta Kecskeméten is gyűjtik, vásárolják a falvédőket.)

Amikor Hatvanba érkeztem, a megyei múzeumigazgató ajánlott levele várt, melyben a néhány nappal korábban érkezett minősítésemre hivatkozva, július l-jei hatállyal megszüntette a múzeum pénzügyi önállóságát. Emellett arról is intézkedett, hogy munkahelyemet csak az ő előzetes engedélye alapján hagyhatom el, és hogy a „a hatvani kiállítótér programjának biztosítását, további intézkedésig, a Megyei Múzeumi Igazgatóság látja el. Egyidejűleg értesítem – fejeződött be a levél –, hogy az éves költségvetésének felhasználásával kapcsolatban vizsgálatot indítottam. A vizsgálat eredményéről tájékoztatni fogom.”

(Július 5.) Egy Mezőberényből érkezett levél szerint a városban egy „egyenruhás magyar katonát ábrázoló bronzszobor áll, aki jobb kezében lábhoz tett puskát tart, bal kezével egy pajzsra támaszkodik. Az oszlop tetején kb. 0,5 m átmérőjű gömb, rajta egy széttárt szárnyú bronz turulmadár. A két szárny széle közötti távolság mintegy 2 méter. Az emlékművet Vass Viktor neves szobrász és Krausz Ferenc bronzöntő alkotta. 1946. évben a turulmadarat – mint a fasiszta Turul Szövetség jelképét – hatósági intézkedésre eltávolították. Szájhagyomány szerint a MÉH-nek adták át. A turulmadár visszaállítása többször szerepelt tanácsülésünk napirendjén, de erre anyagi fedezet hiánya miatt eddig nem került sor.” Egyébként hasonló sorsra jutott a mezőcsáti, a marcali turulszobor is, ami „az akkori utasítás értelmében levételre került, és a vasgyűjtés áldozata lett”. A Komárom megyei kesztölciek, a Borsod megyei hegymegiek „sasszobrait” a hatvanas években bontották le, az arnóti és a csávolyi turulszobrok viszont rejtélyes körülmények között elvesztek. Egy Tiszakürtről érkezett levél szerint az ottani turult csak részben, a mezőnyárádit viszont teljes egészében lebontották. Mindezek kapcsán természetesen felvetődik a kérdés: voltaképpen minek a szimbóluma is a turul? A kérdés tisztázására Voigt Vilmost kértem fel, aki meg is írja az Árpádok totemállatának történetét.

Személyes kihallgatást kértem Markovics Ferenctől, aki időközben a Megyei Tanács elnöke lett. A tanácselnök is határozottan kijelentette: a jelenlegi politikai helyzetben nem engedélyezi a madárijesztő-kiállítást a megyében.

(Július 21.) A szegedi és Szeged környéki első világháborús emlékekről kaptam egy érdekes dolgozatot. Ezzel, illetve szerzőjével kapcsolatban írta Ilia: „Apró Feri ügyvéd, szorgos helytörténész, amit írt, az megbízható, pontos. Átolvastam az anyagát, és tudom, hogy mindent fölkajtatott, amit elért, ami még megmaradt az első háború itteni emlékeiből. (…) Nem értem, hogy Heves vármegye mit ugrál a madárijesztők dolgában, azaz hogyan tilthatja ki? Avagy úgy gondolkodnak az egri eset után, hogy van ott elég madárijesztő, minek szaporítani? Lehet.”

Bodó egy távirattal Egerbe rendelt, és arra utasított, hogy készítsem el múzeumunk ötéves tervjavaslatát. Mint korábban, most is megírom, hogy miután a múzeumtól minden önállóságot megvont, a tervjavaslatot nem tudom elkészíteni.

(Augusztus 3.) Az eddig beérkezett sok száz levélből kiderül, hogy a hősi emlékművek – noha bizonyos vonatkozásban a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának szimbólumai voltak – ugyanakkor a hozzátartozók gyászát és kegyeleti érzelmeit fejezték ki. Egy-egy hősi emlékmű felállításakor az elesettek hozzátartozói komoly anyagi áldozatot hoztak. A kiszomboriak ma is emlékeznek arra, hogy Pongrácz Szigfrid emlékművéért a falubeliek 105 mázsa búzát adtak, vagy hogy Szaknyéren a Tűzoltó Egyesület tagjai színielőadásuk bevételével járultak hozzá a szobor költségeihez. Ha pénzt vagy terményt nem tudtak adni, akkor, mint a pilisborosjenői és az ürömi kőfaragók, kővel és saját munkájukkal járultak hozzá az emlékmű felállításához. Tiszaroffon Farkas Gusztáv volt színész, Gyönkön Jenei Zoltán rajztanár úgy faragta ki a szobrot, hogy volt katonatársukat választották ki modellnek, s azok szuronyos puskával a kezükben állnak azóta is a falu közepén.

Ma kaptam kézhez Bodó ellenem lefolytatott fegyelmi határozatát, amely „munkaviszonyával kapcsolatos kötelezettségei vétkes megszegése miatt a Munka Törvénykönyve 55. [[section]]. (1) bek. b) pontja alapján szigorú megrovás fegyelmi büntetésben” részesít. Az indoklás szerint azért, mert egy műtárgykölcsönzés során túlléptem a hatáskörömet (ti. nem írásban, hanem csak szóban kértem engedélyt), illetve nem készítettem el az ötéves tervjavaslatot.

(Augusztus 6.) A tavalyi falvédő-kiállítás óta a napokban találkoztam először Hankiss Elemérrel. Miközben új kutatásunkról beszélgettünk, elkérte a fotódokumentációs anyagot, s néhány nappal később Nemzetvallás (Immanens és transzcendens vallások) címmel megírta tanulmánykötetünk egyik legérdekesebb dolgozatát. Ebben azt vizsgálja, hogy az első világháborús hősi emlékművek bizonyos ikonográfiai típusainál (Hungária istenasszony, Csaba királyfi, Mária mint Magyarország patrónája stb.) miért és hogyan jelenik meg a vallásos színezetű nemzettudat. Nyilvánvaló, írja mintegy összegzésül Hankiss, hogy nemzettudatra, „kohézióra, létünk valamiféle értelmességének tudatára nagyon is szükség volna. De jobb volna mindezt nem mítoszokra, laza analógiákra, érzelmekre és szenvedélyekre építenünk. A kritikai elemzés eszközeivel kellene végiggondolnunk és kellene elfogadnunk, nem utólag gyártott mítoszokra és érzelemdús tévhitekre, hanem önmagunkban, önmagunk személyi autonómiájában kellene keresnünk azonosságtudatunkat; nem múltbeli emlékeinkre, hanem a jogok és kötelességek létrehozandó rendszerére, társadalmi szerződésre kellene építenünk közösségi együttélésünket.”

Néhány napja hívatott a városi pártbizottság titkára. Értésemre adta, hogy tud a megye vezetőinek a madárijesztő-kiállítással kapcsolatos döntéséről, valamint arról, hogy a megyei múzeumigazgató bezáratta a múzeum kiállítótermét, és hogy fegyelmit indított ellenem. A hetek óta tartó feszültséget egyre nehezebben viselem, s miután egy kezdődő infarktus jeleit tapasztalom magamon, orvosi javaslatra betegállományba megyek.

(Szeptember 25.) Bereczky Lóránd, az MSZMP KB munkatársa az óbudai Zichy-kastélyban megnyitotta Magyarországi madárijesztők című kiállításunkat. Az Új Zenei Stúdió együttesének és a békéscsabai Jókai Színház művészeinek műsora sem tudta oldani a mindvégig érzékelhető feszültségünket, hiszen a megnyitón számos megyei „megfigyelő” jelent meg. Nyilván Bereczky megnyitójára voltak kíváncsiak. Annál is inkább, mert az Új Tükör néhány nappal korábban Kell-e félni a madárijesztőktől? címmel szóvá tette a megyei vezetők intézkedését. „Már az országos sikerű falvédő kiállítás helyi sajtóvisszhangja jelezte, írta Székely András, nem lesz könnyű útja a hatvani múzeumnak, amikor a néprajz és a művészettörténet mezsgyéjén kalandozva megpróbálja feltérképezni a magyarországi »triviális kultúrát« – az olajnyomatot, a falusi fotográfiát, a falvédők líráját és szociológiáját, és legutóbbi vállalkozásukkal a falu >>alkalmazott plasztikáit<<, a madárijesztőket, amelyekben talán utoljára nyilvánul meg a mindennapi életben a kétkezi emberek alkotókészsége (…) Franciaországban vaskos könyvet írtak a témáról. A hatvani múzeum főnökei is adtak anyagi támogatást a madárijesztőkről szóló csinos kötethez, de kiállítási helyiséget már nem. Így azután e különös és különleges gyűjtemény (…) csak Budapesten, az óbudai Zichy-kastélyban lesz látható.”

A Közművelődési Intézmények Munkaügyi Döntőbizottsága arról értesített, hogy az 1981. szeptember 11-én tartott tárgyaláson a fegyelmi büntetésem ellen benyújtott panaszomat elutasítja, azaz a megyei múzeumigazgató fegyelmi határozatát jóváhagyja.

(Október 10.) Hankiss után Szabó Miklós, Kovalovszky Márta, Sinkó Katalin is elküldte kéziratát, s így gyakorlatilag az első világháborús emlékművek feldolgozása és topográfiai összefoglalása elkészült. A megyei múzeumigazgató utasítására összeállítottam a következő évi kiadványtervet, melyben a Monumentumok az első háborúból című kötet is szerepel. Sem ezt, sem a másik két kötet megjelentetését nem engedélyezte.

(Október 24.) A megyei múzeumigazgató azon intézkedése nyomán, hogy ti. a „hatvani kiállítótér programjának további biztosítását a Megyei Múzeum Igazgatósága látja el”, Élet a bronzkorban címmel Egerből egy időszaki kiállítást hoztak.

Ilia újabb levele Szegedről: „Találtam két madárijesztő dolgot – írta –, de már késő. Az egyik Dumitru Radu Popescu novellája, magyarul is megjelent. A katona a madárijesztőbe bújik, és úgy próbál megmenekülni, de belelődöznek a madárijesztőbe, és a katona meghal. A másik Tolnai Ottó költő barátom drámája, de ez még kéziratban van. A drámában egy amolyan falubolondját időnkint arra használnak föl, hogy ijesztgesse a madarakat: beássák a földbe, és karjával hadonászik és ordítozik, ahogyan a száján kifér. Ez is jó lett volna a kötethez. A kötet: akkora a sikere, hogy meg kellett tiltanom a kölcsönadását, a család ifjabb tagjai is már kölcsönözgették a főiskolán, gimnáziumban. Nem is beszélve a feleségemről, aki iskolájában keltett nagy feltűnést a könyvvel.”

(November 26.) Míg nem voltam Hatvanban, a megyei múzeum igazgatója egy háromtagú (többek között a megyei alapszervezet KISZ-titkárából álló) bizottsággal elvégeztette az elmúlt két évben vásárolt fotóanyag tételes revízióját. Ennek során állítólag hiányt fedeztek fel, s ezt jegyzőkönyvbe is vették. Igazoló jelentésben kellett tisztáznom, hogy a keresett fotók részben a helyükön, részben különböző kutatóknál voltak. Amikor ez megtörtént, kolléganőmet négyszemközti kihallgatásra Egerbe rendelték, és titoktartás megőrzése mellett arról faggatták, hogy igazoló jelentésem mennyiben felel meg a valóságnak.

(December 15.) Bodó Sándor néhány nappal ezelőtt felszólított, hogy készítsem el a múzeum következő évi kiállítástervét. Az ott szereplő Weöres-rajzok, illetve az első világháborús emlékművek bemutatását azonban nem engedélyezte.

---

A szobrokat és embereket eltorzító korszak 1981. évi krónikája itt, december közepén akár véget is érhetne. Az első világháborús emlékművekkel kapcsolatos kutatást, igaz már egy másik munkahelyen, rövidesen befejeztem, a rendszerváltás évében pedig a kis Nógrád megyei faluban személyesen tettük vissza a Hősök szobrára a koronát.

Az 1989-ben hatalomra jutott politikusok egy még korábbi, ugyancsak torz, sőt országrontó korszak utáni nosztalgiájuknak adnak hangot az eredeti formájukat végre visszanyert emlékművek előtt; az Országgyűlés alelnöke a Magyar Köztársaság állami ünnepén a szónoki emelvényen a Krasznahorka büszke várát dalolja sok tízezer embernek.

Annak feltárása, hogy ezek a napjainkban is élő turulmadaras történeti babonák a rendszerváltás után hogyan és miért jelentek meg ismét Magyarországon, minden bizonnyal egy következő antropológiai kutatás feladata lesz.

• Beszélő évek – 1981