Háy Jánosnak Istenek címmel jelent meg verseskönyve nemrég. Vidám és nehéz, komoly és könnyű versekkel. Szeretem Háy János verseit, kedvet akarok csinálni hozzájuk. Meg akarom mutatni, hogyan kell használni őket. És ebben a pillanatban, amikor leírom a használni kifejezést, megállás. Verseket használni. Mi íratta ezt le? Nyilván a jogos félelem, hogy az írott költészetnek kb. 2000-rel vége lesz, hacsak be nem tudja bizonyítani, hogy szükség van rá. Hogy használható. (Különben lesz helyette más. Zenés műfajok, képi műfajok, rap-ek és klipek. Nyugalom, nem részletezem!) Olyat leírni, hogy fontos költőről van szó, nemrég még nagyképű mellébeszélés volt, ugyanez ma már vicc. Márpedig itt egy igen fontos költőről van szó. Hogy ezt elhiggyék, ki kellene mutatni a hasznát..
De mire lehet használni egy költőt? Persze olvasásra. Ám a példányszámok alacsonyak, kevesen olvasnak versesköteteket. Egy költő, aki csak olvasásra való, menthetetlenül lemarad. Nem elég költőnek lenni, költőnek is kell látszani. Vagyis egyfajta nagy embernek. Költőt használni talán annyit jelent, mint megtalálni benne a nagy embert. A költő a nagy emberek fajtájába tartozik. Pontosabban azok közé, akiktől elvárják a nagyságot. A költőt le szokás sajnálni. Ez rendjén is való, de eközben maga az eszelős elvárás mégiscsak létezik. A nagy ember olyasvalaki, aki őrzi a jobbik énünket. A nagy emberek többnyire természetesen nem költők, de a költők (nem csak a nagyok) olyan emberek, akikhez mindig a jobbik énünkért fordulunk.
„Hol a szakállad –
kérdezte egy szőrös állat,
hol a lángoló szíved…” (Istengyermek)
A költőtől számon kérik. Mástól többnyire nem. És ő maga is számon kéri magán: hol van az isteni énem?
Nincs költő, aki meg bírná állni, hogy legalább néha emelkedetten ne szóljon. Hogy ne hirdessen egy isteni rendet, legalább fonákul: itt vagyok én, a költő, akit lesajnáltok. Jó, igazatok van. Nincs szakállam, gyerek vagyok, nincs lángoló szívem. Nem hiszek jobban, mint bármelyikőtök. Nem vagyok jobb nálatok. Rajtam keresitek ugyan, de hát nem én vagyok a jobbik énetek. Viszont – hát én kell mondjam nektek?! – ha egyszer keresitek, akkor mégiscsak létezik! Arra persze jó vagyok, hogy ilyeneket észrevegyek.
A költő mondjuk 1960-ban születik. Iskoláit Magyarországon végzi egy olyan korszakban, amikor irodalom látszólag van, történelem látszólag nincs, a két hittanost meg kineveti az osztály. Tanul egy olyan irodalmat, ami tele van költő-váteszekkel, akiknek az istenülés elengedhetetlen. Találkozik tökéletes életművekkel. Leírtak már mindent. És egy napon azt tapasztalja, hogy ő is költő.
Nem tudom, így volt-e. Háy János mindenesetre most istenekről írt könyvet.
„Élek,
mint a pártütő istenek,
teremteni nem bírok,
meghalnom nem lehet.” (Istengyermek)
Nehéz ma leírni versben az Isten szót, anélkül hogy a fáradt és rutinos olvasó iróniára ne gyanakodna. Háy János viszont annyiszor írja le egy köteten belül, hogy végül nem lehet nem komolyan venni. Ez a legegyszerűbb és legegészségesebb költői módszer erre a problémára. A probléma lényege: hogyan írjunk le úgy egy szót, hogy azt, egészen azt és csak azt jelentse, amit eredetileg jelentett. Ha már – mint láttuk – teremteni nem bírunk, akkor fejtsük vissza a jelentést a kezdetekig, addig, amíg a szó vissza nem nyeri akkori erejét, amikor mondjuk egy emberi belső szervre először mutattak rá: szív. Költői magánügynek tűnik ez, de ha az olvasó visszapergeti akár csak a legutóbbi tíz beszélgetését, be kell vallania, hogy ő maga is ezzel a problémával küzd: nem mond semmit. A szavai meggyengültek. (Boldogok a kivételek.)
Háy János nem az a költő, aki ennek a tudatát elviseli. Második verseskönyvében (Vigyázat, humanisták, 1990) olvasható: „Meinsen úr már régóta kilógott közülünk… ha azt mondta, szép, akkor azt gondolta, szép…” A kötet címe nyolc éve még csak jó poénnak látszott. Ma már öt újabb könyv, köztük egy regény után inkább egy kivételesen következetes költői pálya korai állomásának látom.
Háy költői alkatát két tulajdonság uralja: az érzelmesség és a következetesség. De mindkettő végletesen. Háy valósággal „végrehajtja” érzelmességét – akár érzelmessége árán is. Így válhat az érzelmesség, ami lelki jelenség, testivé. Hogyan? Válasszuk a szív szót, Háy egyik kedvencét, és kövessük. A nyolcvanas évek közepén Narancsszív-szonett címmel adott ki sokszorosított folyóiratot. A Marlon és Marion-kötetben (versek, próza, 1993) olvassuk: „Nem tudhatja milyen, amikor magára marad a szív gyöngye, ami még őriz valamit a szellem szárnyalásából.” A Holdak és napok (versek, próza, 1995) a „hegy szívével” és a „völgy szívével” ér véget. A Dzsigerdilen (Háy első megjelent regénye, 1996) A szív gyönyörűsége alcímet viseli. Egyik esetben sem találtam ironikusnak a szó használatát. Pedig komoly merészség kell ahhoz, hogy valaki a szív szót versben egyáltalán használni merje (hiszen majdnem annyira megterhelt szó ez is, mint az Isten).
Az Istenek előtti kötetekben tehát a következetes érzelmesség először kikövetelte, hogy a szív szó ne a giccses szívet jelentse, hanem valódi bensőségességet. Amikor ez megvolt, ha egyszer már leírtuk a szív szót igaziul, akkor viszont már nem tekinthetünk el a szó eredeti jelentésétől sem: a szív bizony nemcsak bensőség: belsőség is. Puha rész.
„Egyél-egyél istengyermek – / frecsegte, s közelebb / nyomta hozzám a tálat. / Azt mondta, ismerte / jól az apámat… / …az ő véréből iszom / és az ő testét eszem. / Hogy az is belőle van, / amit főzött nekem, / valamelyik puha része, / a szem, a máj…” (A szép istengyermek)
Az emberi-állati belsőségek átalakulnak, és lélekkel telnek meg. És a lélek megtelik emberi-állati belsőségekkel. Rontott versformák kísérik végig Háy János költészetét. Talán megmutatni, hogy a vers is húsból és vérből van.
Rontott versforma! Ez álszemérem. Háy gyakran ír rossz verset – direkt. Sőt, azt is megkockáztathatjuk, hogy önálló műfajként használja. És akkor írjuk is egybe: rosszvers. Ennek persze vannak előzményei (Karinthy, Weöres Sándor vagy Parti Nagy Lajos), de Háynál érzem igazán, hogy mi is történik ilyenkor: ha bizonyos rímeket már csak rossz költők mernek leírni, akkor írjunk az ő nyelvükön! Mert ezeket a rímeket vagy szavakat időről időre le kell írni, rendbe kell rakni! „A nagybátyám eljött / és mutogatja a világot. / Rángat fölfelé a hegyre, / azt mondja, az apám isten, / de ez régen volt, / most már nincsen.” (Kirándulás a nagybátyámmal)
Lehet egy másik oka is Háy rosszverseinek: tíz(száz?!)ezrével lehetnek az országban, akik rendszeresen verset írnak. Verset írni emberi szükséglet (a jobbik én keresése!). Ennek a hatalmas naivvers-mennyiségnek saját költői nyelve van. Kicsit nevetséges, nagyon közhelyes, sláger- és múlt (+ jövő) századi ízű nyelve. Ezen az anakronisztikus, eklektikus, reflektálatlan nyelven írnak a gimnazisták, akik még pályáznak, és az idősebbek, akik már nem pályáznak. (Jó pár verspályázat beküldött anyagát láttam.) Háy János rosszverseit ezen a nyelven írja. „A mama ételt kevert / a sparhelton egy / zománcos tálban. / Mikor a papa belépett, / azt mondta: / őrült nagy gáz van, / mert előkerült / az idevezető járat, / s most jön a fiuk, / hogy kinyírja őket, / mert nem teremtettek neki / pénzt meg nőket.” (Mikor a nagyapáékra rátalált a fiúisten)
Egyszerű volna jót vigyorogni, hogy Háy milyen rafináltan parodizálja ezt az ügyetlen versírási és gondolkodási módot. De valahogy alig mosolygok. Mert ez az egész őszinte. Háy János nem imitálja a naiv költészetet, hanem kimondja, amit csak így lehet kimondani.
Az Istenek egy gyerek hangjára van írva. Egy okos tízévesére, aki egy prolicsaládban él (a gázon lábas, sezlon, apa a sezlonon, „este hat, és már teleitta magát”). De ő már elég nagy ahhoz, hogy rájöjjön: ebben a családban mindenki isten. A nagymama, a testvérei. Az apja (a sezlonon) maga a Teremtő. De az „igazi isten” a nagyapa volt. Így tudja a családi hagyomány. Ő már nem él. Nem látható, csak benne van mindenben. Az unoka koraérett. Érzi, hogy az ő családi hagyománya igazából hanyatlástörténet. És hogy őbelőle már soha nem lesz igazi teremtő. Húsból és vérből vagyunk.
Háy János egyike azon költőknek, akikben nemcsak keressük a jobbik énünket, hanem – figyelmes olvasással – meg is találjuk.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [6]