ún. tandori dezső

Nyomtatóbarát változat

„Kornis Mihály úrnak nagyrabecsüléssel
és a legnagyobb köszönettel”

i

Úgynevezett Tandori Dezső úgynevezett magyar író és képzőművész és satöbbi (úgynevezett ember stb.) 1998. október 30-ának hajnalára madárrá változott.

ii

„Terveztem”, írom, s a továbbiakban a iii-ig ez az idézőjel jön, „írok egy dolgozatot a Beszélőnek (mellőzöm ezentúl az ún.-t, érted: úgynevezett; tehát csak Töredék Hamletnek; magyar irodalom; irodalom; világ; s nem ún.-nal; mi több, az ún. semmi sanda célzást nem rejt az unni jegyében), s nemrég már nem is tudtam, pontosan mi lett volna a lényege (tehát nem ún. lényege). Turai Tamás barátom felhívott, emlékeztetett ígéretemre, az é. n. (évszám nélkül) cím hónapok óta ott volt ablak alatti polcomon, a házi kártyabajnokság könyve – rajta Virginia Woolf képe, egy ilyen írótömb, szétesik, bár angolszász eredetű, cellux ragasztja össze felhasznált lapjait; a lapokon az 1972 februárja óta játszott Nagy Koala Kártyabajnokság aktuális Tornájának eredményei, a klubok neveiben medvéink, holt madaraink, kevés számú még élő verebünk nevei; a klubokat feleségemmel vezéreljük, az eredmények a klubokéi stb.; ebbe nem megyek bele; jeleztem azonban egy madármotívumot – más feljegyzések stb. mellett, ott volt az é. n. mint leendő cím, de egészen mást fedett, mint mostantól, 1998. október 29-étől kezdve. T. Tamás tömören kifejtette: dolgozat (rádióbeszélgetés) jelenik meg rólam a lapban, s – nem mondta – mert ki kell írnom, ún. születésnapom jön, így lenne jó, így, hogy akkor nekem ott lesz ez a cikkem, amit rég terveztem, egyrészt az é. n. kifejezi, hogy nem az egyetlen megoldás, ha évről évre, mereven szétbontakoztatva vázoljuk a múlt dolgait, hiszen az é. n. valami örökkévalót sejtet… nem sejtettem akkor, hogy főleg a jövőt.

Kornis Mihály szerepére azonnal rátérek.

Elfogadtam T. Tamás barátom megújított ajánlatát, megígértem, kb. november 2-ára szállítom a még bizonytalan terjedelmű dolgozatot, melynek tárgya az lenne, mit gondolok – bocsánat – ún. műveim kritikai fogadtatásáról.

Akkor ennek a feladatnak a lehetetlen mivoltát még mindig nem éreztem.

Azt se mondanám, kínlódtam. Még ráérünk, ezt gondolván, olvasgatásba kezdtem, s mert megkaptam az októberi Beszélőt, Kornis Mihály barátom terjedelmes írására vetettem magam. Ha nem is betűre, ha nem is elejitől végig, de elolvastam a művet, és itt következett valami.

Függetlenül attól, hogy nagy drámája és néhány elbeszélése után és mellett ezt az emlékiratot tartom Kornis Mihály legjobb munkájának, elkapott valami érzet. Egy felismerés. Az, hogy ez a Kornis-írás milyen pontos. Szereplői nyilván a kritikusaivá is válnak majd, felkiáltván: téved… még hogy… Ellenben Kornis még őelőttük (bár róluk is szólván, kétségtelen, hogy őutánuk, sőt önmaga után) írta meg eszmefuttató emlékezéseit, s így villámfénynél láttam: 1. merő képtelenség, hogy ugyanabban a lapszámban kritikák legyenek rólam, ugyanakkor az én véleményem az irodalom kritikai fogadtatásáról, legyen bár szempontom a legáltalánosabb is, viszont ha mellőzöm magamat, vétek a történetinek legalább csak vélhető hűség, de hűség szabályai ellen; 2. akkora tárgyat kellene felölelnem, hogy egyszerűbb lenne Szüszifosz barátomat ábrázolni, ahogy kikél a madártojás-forma kőből, majd tolni kezdi, nyilván ölelve, illetve hogy az imént még üreges tojás az ő számára kővé vált, stb.; részemről a Szüszi-mítosz értelmezése manapság; 3. eleve szívesebben fejezem ki magam újabban színes krétákkal, ilyeneket évszázadok múlva is karmaim közé foghatok, ha úgy tetszik, rajzolgathatok, reméljük nem ragadozó leszek, tehát vérbe mártott ágacskákról, csontocskákról szó sem lehet rajzeszközként…

…de egyelőre hol tartottunk?

Lehetetlenné vált számomra, hogy é. n. írásomat az ígért, majd a kért formában elkészítsem. Akkor mi legyen? Kornis Mihály a dolog vízjele, vezérpauszpapírja, csillaga lett. Jó, hát amely nívót ő ebben az írásában elér, a világ irodalmának senki írója nem érheti el ziherre mindig. Ergo ezt hagyjuk. De, kifejezésem, régi, a hitelesség kedve elkezdett győzedelmeskedni.

Kusza, épp mert túlfogalmazott, ötleteim, tehát kusza ötleteim, érzeteim már voltak ilyesképp.

Hetek óta, s főleg születésnapom közeledtén. Nem lesz-e vajon olyan ez nekem, ez a sok efféle személy, megtiszteltetés stb., nem lesz-e mindez olyasmi, mint kedves emlékezete-vesztett, fogolytáborból hazatérő clochard-omnak az otthoniak, a fel nem ismert egykoriak szeretet-igyekezete, hogy a végén épp hogy ellenkezőleg, elűzi őt, mert pl. a lelkes teherautólámpa-villogtatások a fogolytábor reflektoraira emlékeztetik? Nem tudok én este már, ritkán tudok, félelem nélkül elmenni valahová, el is szoktam az esti világtól, változom…

…alakulni kezdett.

Nem szoktam én ennyi programot lebonyolítani egyvégtén. Nem akarok én lehetőleg soha egyetlen programot sem. Dolgozni akarok, módjával, nem tömbszerűen, hogy pl. csak írni lehet, de azt rogyásig akkor, fordítás nincs; vagy fordítva stb. Kornis urunk gyönyörű, nem cinikus kiszösszenései arról, hogy nem olvasta el mások munkáit, miután érezte, hogy talán legközvetlenebb intellektuális környezetének aktívsága, a maga ebbeni túlaktivistáskodása stb. okán vált írásképtelenné (hál' istennek, s ezért zseniális ez a Kornis-mű, mindez oda vezetett, hogy megszületett a nagy dráma), röviden, akarok-e én olyan nagyon telefonálgatni, találkozgatni, örülök-e, ha megkérnek valamire… jó, hát akarok és örülök, nem olyan egyszerű ez, gondoltam, ha ez olyan egyszerű lenne…

Itt minden kis elemrészecskének célzata van, célja, itt fentebb. De tovább:

1. hirtelen abbahagytam, remélem örökre, a szeszfogyasztást és a cigarettázást. Ettől reméltem, hogy rendesen, magam kedvére fogok újra aludni… a cigarettát eleve utálom, nem élvezem… a szesz fajtái közül 99 százalékban már csak a bort fogyasztottam, de az első kortyok literszámokig itatták magukat aztán naponta, és ennek nem volt semmi szerepe, jóllehet, mint kedves barátaim egyikével megbeszéltük, Ady is sötétebben látta, piszkosabbnak a világot, ha nem ivott; abbahagytam az ivást, máris aludtam egy jót, szememből még, sajnos a nyárvégi allergiák következtében, folyik a könny, egészen más okból, a kávétól, arcom kipirul, ez nem a szesztől adódik, a sok kávé kellett annak idején a sok munkához, de erről később, s különben is, ez az é. n. régi koncepcióját idézné, ne!

2. hirtelen azt éreztem, épp születésnapom – marhaság! – alkalmából el fogom fogadni, hogy egykor madár voltam, lehet, madárrá is változom… majd… egyszer… megint… s ez az oka, hogy 1977. július 9-e óta madár van nálunk, azóta is mindig vannak madarak, megmentett madarak egy szálig, majdnem egy szálig, el fogom mondani némely kedves viseletű, engem megtisztelő emberek riadalmára ezt a teóriámat, meggyőződésemet; amit már úgyis rég körvonalaztunk többekkel, hogy én nem éltem egészen úgy az emberi közegben, mint akár a Kornis Mitya, igazából madár voltam;

3. ugyanily hirtelenséggel ugrott be néha, hogy ez lila gőz, bárhogy is, meg-akkor-is, és hagyjuk.

S erre jött a fordulat, első újabb jó alvásomra hajnaltájban: Tandori Dezső, vagyis egy bizonyos, egy ún. Tandori Dezső – vagy tandori dezső, ahogy egy vasúti jegyem számlájára a számítógép véletlenül írta; megjegyzem, egy befőttesgumival összetartott Royal 200, igen 200 és nem 2000 írógépen püfölöm elő mindezt itt –, egy ún. ember, egy ún. magyar író és képzőművész és stb., változtatgatható, 1998. október 30-ának hajnalára madárrá változott.

Most, ahogy gépelem ezt, borzadva érzem: semmi jutalmam nem lesz ez írásért. Egy liter bor haza, két korty ital a Hold utca környékén, két cigi a hídon, így egy jó séta, semmi nem lesz. Ez a madárság lesz máris. Madár nem borozik, nem cigarettázik.

De ahogy hajnalban, végső soron a jó alvás és tömérdek tiszta-kusza álom után felébredtem, elégedetten gondoltam el az é. n. új felfogását, jelentését, értelmezhetését. Alakra madárrá ugyan nem változtam még, már aztán ugyan nem, ahhoz meg kell még halnom, a jó ég tudja minek kell történnie, nyilván valami alapelem (eléggé materiális a felfogásom, minden evidenciázás és ló-név-mágia ellenére, hogyan lesz hát ez?), valami én-nem-tudom mi változik madárrá, folytatódik… rém nehéz az idézőjel mellőzése, de hát ígértem valamit, ez egyszer meglesz… alakra nem változtam madárrá, hogyan is változtam volna, ez a cikk viszont, hogy így alakult, már rögzíti a kérdésességet, itt nem lesz visszaút, itt nem.

Fogalmam sincs, mi az, hogy madárrá változtam. Próbáltam kifejezni ezt úgy is már, hogy két dolog volt. Más emberekkel két dolog. A madarak és a kártyabajnokság. A kártyabajnokság, mint egy rendszeralkotásra vágyó illető 1972-től kialakított rendszere, egy itthoni rendszer, melybe játék, élet-halál, élő és halott stb. egyképp belefér; s nekem, de ezt több könyvben megírtam, a játék, a rendszeres játék, a játékrendszerek sokasága, akár egymásmellettiségben is, mindig volt. Ebben az egyben nem csupán a meggondolatlanság vagy az önfenntartás okán s érdekében tűrtem el magamtól a sokszólamúságot. Megírtam a madarakat több könyvben, írtam hát ezt itt, megírtam a játékot, írtam ide, másrészt ezek mind továbbírhatók, T. Tamás barátomnak viszont nem ilyesmit ígértem. Hogy a játékról és a madarakról írok netán bármit is tovább.

Nem ezt ígértem neki, Kornis urunktól azonban megint valami mást tanultam: az író pontosságigényének megvalósítását ebben az évszámjátékban, ráadásul úgy, hogy műve igazi írásművé változik, nem marad meg – tisztelve a tisztelendőt – emlékiratnak. Az ún. én kifejtését ígértem, úgy, ahogy az író aztán örül a kritikának, elégedetlen a kritikával, úgy érzi, jobban megvan azért, mert elemezték, úgy érzi, félrevitték szándékát, már ha ő maga ezt elegendőképp meg nem tette volna magával a művel.

Olyasmit ígértem a lapnak, hogy megírom, mit nem láthattak jól a kritikusaim (csak ennyit ígértem, hiszen ízetlenség lenne fölemlegetni, mit láttak, s mit láttak netán másképp, mint szerintem kellett volna), mit nem láthattak eleve… eleve nem, mert az évszám nélkül való, ilyen való(ság), kibeszélhetetlen én, komplex é. n., no de ha kibeszélhetetlen? Hogyan tudnám én, épp én és épp most és mégis kibeszélni?

Ha madárrá változott t. d. e hajnalra (s örökre) (örökre elfogadta ezt) (magának is szuggerálja stb.), hát eleve föladta azt a lehetőséget, hogy kibeszélje a kibeszélhetetlent,

szétdumálja a sűrű hálót,

povedává tegye a poverát (dumává a szegényesen egyszerűt s igazt).

Na tessék, mint mondják: tessék, szervesség. Kiállításom címe volt 1997-ben a Povera és poveda, cikkem címe az 1998-as ÉS-évfolyamban A sűrű háló és a szétdumáló, erre az összefüggésre magam is csak tegnap jöttem rá. De mások nagyon sokszor jönnek rá az ún. t. d. olyan összefüggéseire, amire T. D. nem jön rá. Tehát ezt hagyjuk. Mit mondhattam volna én a kritikáról? Nem is tudom, ki hogyan kritizált, értékelt, vetett el engem stb. Vetett meg, mondjuk, ne is mondjuk. Ugatott meg. Ki mindenkinek marad még a nevem is örökre ismeretlen. S mi jött össze itt eddig, abból mi maradt ki? Ezt se feledjük:

Tamás, akkor az é. n. azt jelenti végül, hogy ha madárrá alakulok tényleg, ha ténylegesen alakulok azzá, az ma még é. n., évszám nélküli, ily időben történik majd (az időnek mily érdekes felfogása, képzete), és a tárgy, melyet kimerítettbe vihetünk át – annak nevezhetünk ki – e cikk során bármikor, ergo öt mondatban ugyanúgy elmondható, ahogy még 10 flekken is csak jelezhető, a tárgy az lesz, amit a kritikus, tehát a külső ránéző stb. eleve nem tudhat így. Igaz, csak becsületszóra kellene elfogadnia.

Becsületszóra csak, ha az író nem oldja meg valahogy közlendői dolgát. Nem oldja meg úgy, hogy a munkát írásművé teszi.

Nekem a madarak ezzel segítettek vissza. Talán hogy a még élő három veréb – köztük a most jó 1 és 1/4 éves Totyi, az életkori rekorder Rudi, akinek nevezett életéért ír földön, de hát ezt mind írtam, Szt. Patrickhoz és Leopold Bloomhoz egyképp fohászkodtam 1994-ben, s van Hertie, őt nem részletezem neve szerint – két nyitott ajtószárny közén túl ott aludt mellettem, jött át illatuk, most jön át a sok szólongató hang, hívnak, jeleznek, hallják csücsörített szám hangjait, megyek is, szünetet tartok mindjárt, talán ez a fizikai közellét épp ezen a fordulat-napra-éjen, ez is tette, hogy a madárrá változás tényét, e majdanit, e valóban évszám nélkülit ténynek fogadtam el. Ezzel inkább csatlakoztam tisztelettel a Mitya-ábrázolta világhoz, ám nagyon is rögzítettem: soha semmihez nem tudtam volna és nem is tudok csatlakozni (üresnek nem mondható, de szerencsétlenkedő udvariaskodás csak az, hülye igyekezet; továbbá Kis János szavaival is igencsak egyetértek, Kornis kedvenceivel, meg Mándyval még inkább: ki-ki a tehetsége törvényei szerint)… ergo a Töredék Hamletnek mint kötetcím kifejez valamit jellegemből, másrészt a madárrá változás bőven ott van, mikor arról írok, hogy már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt, érted, ne legyen oly pillanatom, ami előtte nem volt, tehát madárpillanataim voltak é. n. rég-múltakban, s csak ilyenekre vágyom a jövőben, így nézem meg talán Amerikát is, mit az életben, az ún. emberéletben soha már, a Sziklás-hegységben, vagy sarki homokfutó leszek, vagy Oxfordshire térségében mentenek meg mint átvonuló, sérült északi vadludat.

Nem is ez a lényeg. Ez a lilaság, a zöldség.

Egy ún. író egy ún. írás érvényét akarhatta lénye legmélyéből megteremteni, mikor erre döbbent: ő ma hajnalra madárrá vált, ma hajnalra vált azzá, ennek az írásnak a megmentendő, tájat-nagyba-látó stb. mivoltának szolgálatára, kiszolgálására.

Nem becsületszóra kell elhinni tehát mindazt, amit alkalmasint el sem tudok, el sem akarok mondani (l. ugyanez elmondható bármiről), hanem azért hát lett, így-úgy meglett itt egy ilyen-olyan-de-írás.

Elláttam őket, Rudi él, Totyi hatalmas lendülettel aktív, Hertie örökké rettegni fog tőlünk, viszont haver a többiekkel, meg nincs is más élete már, sérült stb., feljegyzéseim tovább:

Totyi többször-tíz-kilométeres sebességgel repül utánam, követ engem a másik szobába, ahogy itatónként a vizüket hurcolom be, ellenben muszáj így körbe ezt, így csinálni, mert Totyi megrohamozná a konyhai bojlert; a verebek (is) így repülnek egymás után (meg még sok madárfaj), a csapatszellemet, írtam fel, általuk ismertem meg (újra; ill. ha ilyesmi az embernek egyáltalán kell).

Csapatszellem: ha akartam, ha nem; elégszer írtam: külhoni pályafutás indulása jött volna az 1978-ban felajánlott DAAD-ösztöndíjjal. Már itt volt két alapveréb, Szpéró és Samu. Minden meghatározódott.

Kisüt közben a nap.

Ám ez egy elméleti írás, a nap ebbe nem fér, én nem is tudom, az se jó, ha belterjes marad, belvilág, vagyis ha most azt mondom, tanulmányoztam, e szóval élve, igen, tanulmányoztam Kornis nagymester játszmáját… én, mondjuk, Bryantford nagymester, tanulmányoztam Rapusovich nagymester produkcióját, csóváltam a fejem, belül kifejezetten csócsáltam (a fejem), elméztem, így, sic, elméztem a tapasztaltakat. A kritikusnak, ha író, ezt kell tennie (gondolom). Vagy St. Auby mondása áll, Petrinek jegyezte meg anno: jó, jó, egyetlen elfogadható publikálóként publikál, de ne soká publikáljon már, mert úgy marad. Ne soká emberkedj, te ember, mert azért az nem a dolgok csúcsa? Én ilyet ugyan hogy is mondhatnék bárkinek. Ha ő egyszer már csak kénytelen embernek lenni. Madár lenni nem is bírna. Mi legyen, mit tegyen az a szegény?

Nem mintha eredmény, siker, bármi-több lenne az, ha madárrá változol.

Elsősorban ez egy hosszú távú program. Megint. Hosszú táv volt a fordítás. 1965 óta. Hosszú táv a vers. Hosszú táv a lassan előgyötrődő próza (nálam). Más rögvest ezzel kezdte. Hosszú táv volt maga a föl-le. A váltakozások sora. Egy képtelenséget megtanult valahogy (madarasodó, ily-emlékezetű) lényével az ún. ember… erre jött két másik… jön egy harmadik. Keresed a sprinteket. Némely lovak öregkorukra válnak jelentősebb sprinterekké. Mondjak neveket? Kissé antidemokratikus lenne. Kinek kell, akár tőlem is, pláne tőlem, ismernie Lochsong, My Best Valentine nevét? Ne.

Hosszú volt minden táv. A lovak (hagyjuk őket, egy vicc erejéig, az mindjárt jön, most akkor hagyjuk őket): sprint dolgok. A külhon. Én már akkor se tudnék két hétre kimenni Münchenbe, Bécsbe, Londonba, sehova, ha nem lennének madaraink. Persze, mindig lesznek.

Nem tudom, csak az önfenntartás miatt vagyok kénytelen csinálni, különben nem tudom csinálni az ún. emberi dolgokat. Hát így akkor jó pl., ha a legtűrhetőbb önfenntartási eszközeik vannak. A ló – de ezt csak becsületszóra hiszi el nekem bárki, itt én volnék a St. Auby – nekem megélhetési eszköz lehetne. Jó vicc, lehetne. Magyaráznám, td-auby, hogyan van az: a látszólagos semmittevés… néhány jobb odanézés… hiába vesz körül akkor a mocsok, a csalás, te kipengézed – bocsánat! – a megoldást. Akkor és ott. A lójáték nem ugyanaz, mint publikálás egy hamis rendszerben? Melyik rendszer nem hamis? Lásd Kis János a különböző súlyú elnyomatásokról.

Nem szabad ennyire laphozkötöttnek lennem, játszmáhozkötöttnek itt (sem).

A lóvicc az önfenntartási dolgokra vonatkozik. S a lónevek részben olyanokéi, akiket megjátszottam, részben akiket nem.

Például ha adott alkalommal azt mondanám egy bizonyos közönségnek, bár én nem akarok már dec. 8. után közönségeket, alkalmakat így – s fog-e menni ekképpen? ki fog derülni, hogy halálig, ún. embermivoltom végéig vannak e muszájok, és csak a halál a megváltás; Szép Ernőnél: a válasz; akkor már semmi se kötelező, mindent megtesz helyetted más…

Mindjárt elmondom, mit mondanék.

…de ha ezt nehezményezed, szervesen nőtt ki benned-belőled, hogy madár voltál. Camus Meursault-ja voltál (volt ilyen bor is nekem, ajánlom), az idegen, akinek valahogy mégis otthon kellett lennie. A költészet evidenciája – igaz, titkon prózával kezdted – hamar elhagyta önboldogságát; a műfordítás megélhetésadása soká nem hozott lét-küzdelmeket, vagyis evidens volt, van munka, aztán eljött egy év, kiderült, munkanélkülivé válhatsz, akkor, lásd sprinter, harcolni kezdtél, kilenc évet újra előküzdöttél, most megint jött ilyen fenyegetés, már nem küzdenél… erre: megoldódni látszik önmagától. Ez mind becsületszóra van, ha elmondod, és érdektelen. Egy-egy bonyolult rímképletű versed, mondjuk a Poez, a bolondnak is bevilágít, na jó, mondja bárki. Jó, de ez már nem érdekes. Csak örülsz, persze, ha mondják. De neked szervesen kell továbbfejlesztened (nincs tovább, jó), és jön a rajzolás: Poe vállán a holló keresztrejtvényt fejt, ti. a Poe cilindere a keresztrejtvény, kockás.

Vagy bármi.

Ezek a dolgok az elmélet és az ún. írói-művészi gyakorlat határán járnak; erre is, amarra is óvakodnék e cikkben túlságosan, bocsánat a szóért, elmenni.

Utálatos nekem az „ez erről szól” című kifejezés. Vagy az „az egy dolog”.

Lehet azonban, hogy ezt szinte senki nem érti. Miért. Lehet, bár ezt a mondást tényleg sokan ismerik G. Stein nagymesternőtől: a rózsa a rózsa a rózsa a rózsa a rózsa. Stb. Nem tudom, hányszor ismétli. Erre az én változataim, bármi viccesek, nem biztos, hogy sokaknak érdekesek: a rozi a rozi a rozi a rozi egy az. Tehát nehéz. Németül: die rosi die rosi die rosi die rosi is’ a. Itt az a: eine. Egy. Na. Jött ez úgy: egy izé egy izé egy izé egy izé egy íz. Csikorog. Mit kell végigcsikordulgatni, míg a végeredmény – de mennyire érvényesen? kiknek? – kijön.

A kritikusoktól hogyan várhattam volna, hogy náluk jöjjön ki megannyiszor a végeredmény? Vagy valami nekem-jó, a tárgynak jó eredmény? Hol kijött, hol nem. Hol így, hol úgy.

Írni nem annyi, mint földöntúliba vinni át valami földi fontolást; földi és égi eredménnyé tenni azt, ami itt van égen-földön. Erre a lóvicc a jó talán, itt végzem ezt az egészet mindjárt, évekről sokat lehet hitellel, tényadatolva írni… de arról, hogy é. n., hát arról ennyi elég lesz. Nézi a közönség az én állítólagosan sok könyvemet – ki vannak állítva; helyzetem a clochard-éval egyenlő: ezek lágerlámpák! a szerető teherautófények! megriad a bennem alakuló madár; olyan madár vagyok már, aki este 8-tól szeret aludni… és sokat. Tehát a francia, az angol, az ír ló-pálya az nem a magyar, nem az ausztriai (se). Egyrészt nem körtotó. Nem rontjátok egymás esélyeit. Mert a bukméker ajánlatát elfogadva, azonnal ráíratod szelvényedre azt a piaci állást. 10/1, 7/2, 5/4 stb. Hiába szalad fel, le a ló piaci értéke, te, ha nyer, eszerint kapsz. De ezt hagyjuk. Közönségemnek ezt mondanám: olyan jó, hogy a költészet nálunk továbbra is a régi érdeklődésnek örvend. Például egy Grinkov nevű bolgár. Egy Astrakan nevű kaukázusi. Mennyit lovagolnak rajta. S a norvég Spitzbergen is négy lábon áll a valóság talaján. Ahogy kell. És közben a gyermekirodalmat is gyakorolhatom. Biccents Bobnak című verses ifjúsági époszom már Call Bob néven ismert Írországban, Richard Dunwoody nyert vele, bizony, nem ő maga fordult le róla. S a bestsellereket sem vetem meg. Egyik legjobb keresményem a Born To Please címűnek révén támadt. Ez nagy öröm.

Ám ezeket a tréfákat elhatározza az ember, s mi lesz? Este én már, kivéve a mostani megreflektoroztatást, de azzal tényleg vége, a madárrá-válót nem hívjuk sehová! nem igényeljük! munkák, avval kész… este én már nem megyek vicceket mesélni. Jön, hogy írnod kell, ami azt jelenti, írhatsz… és beleírod, amid van. Most akkor ezt hogyan lehetne, ezen mit lehetne, kellene stb. megbírálni? Az életemről van szó. Ahogy Illés Endre idézi Kazinczyról Kosztolányit (már ez is szép): életét összetévesztette az irodalommal, az irodalmat az élettel (l. Krétarajzok). Éltük, írta Vas, nem azt, ami kellett volna, csak amit lehetett.

Hogy én mit éltem (l. Szép Ernő), nem tudom. Idézem még az egyszer (mert a nem rád szabott gyakorlati világban a költészet mégis – hülye szó – mentsvár; egy jobbik változat):

Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.

A Néked szól rettentő vers, alapkategória-vers, ma engem ezerszer jobban megérintő mű, százszor jobban, mint klasszikus versek, novellák, aforizmák sora. S a költő minden szava mennyi? Üvölt, kiáltozik, lásd Kosztolányi Csáth Géza-versét, de

…ez mind annyi volt, mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.

Amilyen fájdalmas az a nincs kedvem! Egyáltalán, mintha volna ilyen kifejezés… lenne csak úgy kedv. Ekképpen ez a juh is, a második sorban. Ha én így tudnék egyéníteni, akkor érezhetném magam nagy prózaírónak, jó, hát a nagy szó mindig áthúzva, lásd Weöres.

Jó volt, miféle jó, kis szünetet, miféle szünetet, tartani egy kis szünetet most, valahová mennem kellett, ott is, várakozván, jegyzeteltem. Hazaértem: rögvest egy telefon. Miközben kutyánk miatt az előszobából be volt hozva minden darab ruha, táskaféle, épp a telefonhoz. Hosszú mentegetőzés… nem tudtam megértetni valamit valakivel… most se. Mondom: ha én úgy magam dönthetnék, hát azt mondanám: munkákon kívül semmit, egyáltalán. Most itt ez a cikk. Reszkettem, hogy írhassam tovább. De akkor még egy telefon. Reszketve írom, kimerülten reszketve. Még jó, hogy a versidézeteket másolni lehetett. Totyival is szeretnék lenni, nyugodtan. Ha tőlem még egy valaki még egy valamit akar, el fogok menekülni, mint a clochard.

Mihelyt valamit akar,
menekülök, mint clochard.

Lásd a rozi.

A dal madárrá avat, írta Weöres. Ezt jegyeztem fel, mint említettem, s szép kék tollal. Jó, de itt nem arról van szó, hogy engem valami is valamivé avatott volna, fel, mondjuk, ez a madárrá válás meglett az előzményekből. S így nehéz a telefonmentegetőzés. Csak úgy például. Olyan, mintha mégis innék.

Holott, ráadásul – s jó, hogy hányok tőle – olvasom, egy 18 éves angol szupercsatár mellé állítólag pszichológus kéne, el ne veszítse kedvét, ki ne égjen. Hogy én a nem-iváshoz, nem-dohányzáshoz, egy csomó nemhez és egyébhez, egyéb nemhez a kedvem, a lehetőségem megőrizzem, hogy eleve elbírjam a gondolatát, milyen lesz (ezt is feljegyeztem), hogy Londonban tök szárazon járom az utcákat, ülök a padon – nem lesz az abszurdum? –, jó, volt már ilyen, semmire sem vezetett… ahhoz nekem nem kellene vajon, hogy legalább minden más egy kicsit úgy legyen, ahogy nekem madárul (vagy akár most még emberül is) evidens? Ahogy bírható? Hogy az abszurditás aztán bírható legyen?

Jegyzeteim körébe visszaérve: kezdek kicsit megnyugodni.

E cikk értelme: legyünk kicsit együtt. Sárga neontollal felírva, fekete finomhegyűvel megerősítve. Pont fordított folyamat, nem a szokvány.

Átmegyek kicsit Totyihoz. Szpéró idejött mindig, ha gépeltem, sőt íróasztalom a madárszobában volt. Onnét lassan kiszorultam. Szpéró meghalt. Közel ötvenévesen, elmentem életemben először Londonba. Ötvenévesen Bécsbe. Negyvenéves se voltam, mikor 11 év masszív itthonlét mellett döntöttem. Természetes, hogy dolgoztam. Természetes, hogy örültem, végső soron, minden megjelent dolgomnak. Ezek idegenek. Nekem a rendszer mindig ilyesmi volt. Csak ma nincs az, hogy műveim, ún. műveim bármelyikének megjelenése csapás a szovjet imperializmus fején… hogy na tessék, mégis megkajoltak. Ma ez nincs, ez 9 éve nincs, már sosem is lesz. Mostanság sokkal több mindenfélém jelent meg, 9 éve, mint régen. Csak vékonyabbak.

Sokkal kevesebbet akarok írni.

Totyival szeretnék még sok időt tölteni.

Nincs az se a madárral, hogy, lásd Nemes Nagy Ágnes, ül a vállamon, de már eldőlnék nélküle. Persze, hogy eldőlnék, s üljön is a vállamon. De nem így van, valahogy messze nem így van, ha pontosan nézzük. Például a Totyi. Poe hollója.

Szép Ernő írja még: mit tudja az ember, hogyan éljen? Kornis is ír erről. A madár tudja, a bogár tudja, írja Szép Ernő, a lepattanó darabka fakéreg is tudja. Csak az ember nem tudja. Szép Ernő a fáktól kéri, súgjanak valami világos szépet neki. Ő nem tudja magát az élethez igazítani. Csüng csak, mint a villamoson a szíjba fogózva az az alak.

Én 1945-től fogva nem tudtam soha egy percig se, mit élek, mi az ún. élet, hogyan kellene. A költészet, ami belülről jött, minden, mint mondtam már, ami ezzel járt, segített, külsőleg. El is vártam, hogy ha ilyen evidens foglalkozásom van, mint költő, akkor tessék, legyen meg rendesen mindenféle. Ma ezen igazán jókat nevetek. El volt találva részemről szarva közt a tőgye, ahogy anyám mondaná.

Feljegyeztem: tkp. az ember zavarodott is, mint egy madár. Zavarban leledzik. Ez és ez nekem nem természetes közegem. Döbbenet, sokkal abszurdabb helyeken meg milyen otthonosan, zavartalanul mozgok. Amíg ez így van, nem is váltam madárrá.

Madárként egy ízig el kellene utasítani mindent. Közben mégis ragaszkodni emberekhez. Dolgokhoz. Most nem ugyanazt mondtam, mint amit az imént elutasítottam?

Mit tudtam én elmondani itt? Kérdezem Szép Ernő-változatként, lásd hogyan éljek?

Feljegyeztem: egy-tömb ember, nem tudok kicsit inni, csak úgy épp hogy csinálni bármit. Évszám nélkül: de Staël évszáma. Ki tud erről a festőről? Annyit írtam róla. Kit olvasnak pontosan? Igenis kellett azt a sokat írnom, még ezt a mai viszonylagos sokat is, hogy rólam legyen szó, ha rólam volna szó? A festő aznap lett öngyilkos Antibes-ban, amely naptól én költő lennék, ún. költőjelölt: 1955. március 16. Egy ilyen dátum, akkor? S tovább: ha minden ilyen tény esetén 10-ből 7-et meg kell magyaráznom valakinek, mire jutunk abból, hogy én, marad az é. n., a madárrá válás. Váltam-e de Staëllá? Ő lett az én lelkem, hirtelen, mintha a halálával vált volna td-vé, vagy semmi ilyen nem történt, nem történt semmi, az csak elmeszüleményem? Semminél azért több történt; de akkor mennyi?

Ezeket jegyeztem fel: S mi az a reflektorfény, még? És: nem magamat reflektorozom-e, ha azt mondom: boldog vagyok, hogy pár kisebb cikket írok most még… hogy írtam XY-ról végre… s nem azt, hogy már megint lóhalál az életem. Mióta tervezem, hogy átmegyek Totyihoz. De csak írom ezt. Ez akkor jó? Az jó lesz, ha ez is megvan, aztán semmi sincs hirtelen, vagy váltani kell, átállni valami másra? Egykor a hosszú könyveknek ez volt az előnyük. Majd bolond lettem volna kevesebbet írni. Pénz-szempont se volt, vicc, terjedelem szerint nekem nem fizettek többet.

Meg-megvolt egy-egy hosszú nyugalmi állapot.

Milyen lesz bor nélkül Anglia, megint olyan dermedten, mint 1993-ban, 1994-ben? Akkor aztán nem nyertem, sőt. Milyen lesz?

Ez már nem is menne… Még ezt írtam fel: ha valakinek azt mondom, ennyi és ilyen önveszejtő nehézsége van, hogy én veled bármi időpontot megbeszéljek, hogy egy programba belemenjek, mondd csak, te ezt vállalod, te ezt így is kéred, kikényszeríted?

Sértésnek veszi. Kornis barátom leírt ilyeneket. Hogyan veszekedett… mint alakultak kapcsolatai… ebből mindből lett a nagy drámai mű. Ez szépséges! Nálam fordítottan rútságos: hogy mikor (bár é. n. még csak) madárrá váltam már, mégis ilyen pitiáner dolgoknál tartok. Jön közben három levél, a postás hozza, ezeknek a leveleknek nagyon örülök. Holott akarhatnak valamit.

Tehát?

Egyebek: a fordítói elem, mely bennünk él, bennem ott él egy fordító, ez a jogait követeli, vagy mondjuk úgy, a sportoló, ha leáll hirtelen, satöbbi, satöbbi, jönnek következmények.

Szemem égése. A tévézéstől? Nem fordítok, írni nem volt kedvem, tévéztem. Ezért ég a szemem?

Az utolsó feljegyzés: nem inni, nekem ez olyan nagy eset? Nehézkességem! Épp ezért: testsúlyom kérdése, talán, fontos. Ha nem iszom, a máj, erre kétszer is volt példa, gyorsabban éget le mindent, elmúlhatok 56-58-59 kg határáig, oda le múlhatok. S ez nagy öröm volt egykor. Talán háromszor is, rosszul mondtam.

Ez legfőbb célom. Ez még elérhető. Teljes csend (lásd Beckett) nem lesz, nem is akarhatom. Csend lesz, ha a fizikai folyamat elindul. Annak, hogy – már sosem tudom meg – bekövetkezik-e az. Egy fura mondat.

Addig ez sehogy se megy. Mert milyen jó, hogy Totyi ki akart jönni utánam a konyhába, viszont ez nem jó! Ellenben milyen jó, hogy egy ismert-ismeretlen jó barátom megint írt, válaszolok neki, kár, hogy mire találkozunk, elment az ivás. Igaz, most jut eszembe, róla azt hallottam, nem iszik soha. Akkor ez jó lesz. De a találkozást csak nagyon messzire lehet majd megbeszélni. Az alighanem a Kornis Mitya cikkében is említett, az alighanem parányit pontatlanul említett B. L. is hív, ahogy megjön Madridból vagy Londonból. Hát azt például nagyon várom. Akkor mi a baj? Mégsem a kicsinyes bajokról van szó?

Senkiről, aki nem én vagyok, ilyesképp szó sincs?
Szó sincs róla tehát, hogy ne lenne szó róluk?”

iii

Egyszerűen arról van szó, hogy Tandori Dezső nevű személyazonosom, ún. magyar stb. stb. 1998. október 30-ának hajnalára madárrá vált, ezt a dolgot itt ilyképp írta meg, a tényleges esemény é. n. lett, az idő nem-tudni-mi szülöttje, n. n. az időben, idő-n. n. Nem a dolgot képzelhetjük tehát nehezen, csak az idő teszi az egészet, az idő újféle fogalma teszi nehézzé. Mert nem olyan időről van szó, amely eleve eljövend, s mert a világot érintené, az emberiséget. Valami megtörtént, az időben, ám mivel csak a maga idején történhetne, vagy ideje nincs, vagy, félek, a legtöbbek számára semmi tárgyi, tartalmi érzékelhető, elfogadható jelentése, állaga.

Nekem, megjegyzem, a gyakorlati következményei is elegendőek lennének. Versenyt hirdetek, ki nyer: én bírom-e tovább ital nélkül, hogy mások néznek engem valóban madárnak. S nem vicc.

Lábjegyzet a részről és az egészről

(Számozással nem jelölök semmit külön, sem itt, sem a szövegben)

A résszel az egészet akarjuk kifejezni. De csak részt fejezhetünk ki hitelesen, miért akkor az igyekezet. Senki sem igazolta még, hogy a rész kifejezi az egészet (egészt?), még a híres Aljosa-történet is csak szívünk kedve szerint értelmezhető így (Iljusecska sírja: „szórjatok sok morzsát a síromra, a verebek odajönnek, s nem leszek egyedül”, így Iljusecska; Aljosa nagyon sok morzsa szórására szólít fel; nekünk madaraink vannak eltemetve a Tabánban, főleg verebek, sok morzsát viszünk oda néha, akkor madarak mennek a verebekhez, stb.), ha valakit valami nem érint meg, az egész részének sem érzi. Minden hasonlat-e? Kérdés így. Nem szólva: egy mai szerkesztő tök meghúzná Dosztojevszkijt. (Tömörebbre, kevésbé önismétlőre.) Félre azonban a tréfát: hogyan alakul ki „az” Aljosa, „a” Mitya (pardon), „az” Iván alakja? Miért, hogy nekem egyedül Szmergyakov nem ikonszerű? Az őrületet is csak a normalitásból eredeztetve tudom elfogadni? Jó példa vagyok, tessék, magam is. Ám hogy a sok beszédből kialakulnak az ikon-alakok… csoda, csoda.

Érdekes, hogy a Kornis-emlékezés az én számomra azoknak a dolgoknak, emez emberek amaz együttesének ikonszerű alakját rajzolja ki. Hanem ha valaki ott (szerinte) kellemetlenül, nem elégségesen stb. van említve, vagy ha a Kornis úrnak közeli ismerőse (ahogy én nem nagyon), nyilván nem érzi az ikonosodást. Ikon nekem az a „mozgalom” (együttes mozgás) úgy, ahogy sejlik. Ám én akkor sem vagyok soha ilyesmibe való.

Végül „így lett jó minden”, bár csak jobb lett, nem jó, igaz, akkor ez a legjobb. (Nem jó, de jobb híján a legjobb. Minden mozgás, áramlás – és végeredménye – ilyesmi.)

Ugyanígy: persze hogy főleg csak addig hörgök, amíg sor nem kerül „arra az eseményre, amely már tényleg sok, tényleg nem nekem való”. Ott, többnyire, jól megvagyok vele. Ellenben sok, ami sok. És este valóban félek bárhová menni. Ahogy nappalaimat madárként végigunatkozom, na ja, bor és cigaretta nélkül, ugyanígy hadd legyen az este, az éj, mindenféle program mindig nélkülem, legyen meg. Végigkínlódott nappali időm kitöltésére szívesen fogadok el ajánlatokat (itthoni dolgozó jeligére).

Végezetül: írni úgy érdemes, hogy a legsajátosabb részedből indulsz el, s meg is maradsz annak körében. Tehát a közepén kezded dolgodat (az írásbélit), viszont itt két akadály tartana vissza. Az egyik: a te dolgod közepétől szinte bizonyos, hogy mások nem érthetik a „dolgot”, ismereteik pont mások. S a másik visszafogó súgás: ha nem fejezed ki egészedet így sem, mit töröd magad? Pláne hogy még igazuk is nekik legyen. Meg – lásd Kafka, ő érezhette ezt – hogy a legszívesebben visszavonnád aztán.

A madarak, halálukkal, közérvénnyel tragikus helyzetbe hozhatnak. A Házi Kártyabajnokság (26 év eredményeit épp most nézted át, táblázatokból) újabb reményt adhat: akinek szurkoltál, legközelebb nyer majd. Halott madárnál az, hogy majd lesz másik, képtelenség, már rossz. A lovaknál benne vagy a világban is, tisztán elvonatkoztatva is vagy (a csalások csengettyűit elkerülheted, mágikus átéléssel!), mégis: világi lehet a vesztés, nagy romlás. Az irodalomért valami alamizsnát fizetnek.

„És még valamit.” Nekem mindig minden ismerős volt, ami madári. Egy fejtartás, egy láb bütykei, egy „térd” színes gatyája. Az irodalom már eleve másodlag. A vers, a próza, a dráma legalább ennyi. Az esszé, ha irodalom a tárgya, a kritika, mindig: harmadlag létezési állag. Az eredendő (a legalább másodlag) irodalmi műfajok még az erkölcs kategóriáiba tartoznak. Baj a harmadlag dolgokkal (viselkedés, világfelfogás, esszé, kritika) sincs, ha nincsenek senkinek közvetlen ártalmára. A közvetett ártalom (mi hátrányod van abból, ha X-et, Y-t így avagy úgy értékelik): szubjektív ügy, sokat foglalkozni vele ráérés, nyafogás, szektázás (pardon). Nem volt erkölcs elleni vétség, hogy a Szpéró előtti madarunkat nem tudtuk megmenteni. Erkölcs elleni vétség, hogy utolsó délutánján vendégeket fogadtunk (tűrtünk meg), s nem a Flóriért próbáltunk mindent megtenni. „Az istenség” nem büntetett meg a Flóri haláláért, sőt másnap csodás körülmények közt, szinte kafkaian, leltem Szpérót. Ellenben etikai vétség volt, hogy a Szpéró utáni, még az évi, második ily verebünket, a Némót „szabaddá tettem”. Így: 1977 szeptemberében, még egyszer utoljára, elutaztunk Szpéró mellől. Akire a két madarat rábíztuk, alkalmas is volt erre, nem is. Megrémültem, látva a rossz indulást. Azt mondtam: ha nem megy a dolog, ha sok a két madár, a Némót eresszék el. Eleresztették. Nem volt felmentés, hogy a következő évben jött Samu. Még a tíz év múlva bekövetkezett halálokat is istenségem büntetésének tekintettem. Mikor egy nap a Tabánban bolyongtam, sírjaik táján, eltűnődtem: milyen nap van, kinek a jövetele nyolcadika? Akkor lepillantottam egy fa tövébe (ezt már megírtam másutt), kettétépett könyvet láttam. Mi ez? A Nemo kapitány fele volt. Erkölcsi felmentésemhez (ha van ilyen) az kellett még, hogy valamely könyvem bécsi kritikája mellett egy (bizonyos) Nemóról (sic!) szóló cikkecske álljon. Boldogság járt át, mint Iljusecskát nyilván a morzsákat falatozó verebek közelén. S talán nem is pusztult el odakint a már hat éven át kényelmes, elpuhult ember közeli létformához szokott Némó! Tessék, az élet. Az irodalomban (még ha vers is, próza is, dráma is) ennyi: nincs. Kornissal ebben az egy kitekintő-elvében (osztályozásában) nem értek egyet: miért lennének értékesebbek a kimagasló (jeles stb.) tehetségek, mint a „csak befogadók, környűlők” (feltéve, hogy nem írnak kritikát). Ez utóbbiakat már in memoriam Jonathan Swift: íme, ezért nem kellene egymással olyan sokat törődnünk (már ha külön okunk nincs rá, valami evidens), tömérdek bajnak elejét vehetnénk:

VÉGE

• Kultúra