Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: Tandori Dezső legutóbbi regényéről szólva mindjárt az elején egy sor kérdés merül föl. Én nagyon utálom a megcsontosodott irodalomelméletet, mert van csont nélküli is, de most kivételesen, hommage à Angyalosi Gergely, egy-két Gerard Genette-től származó fogalmat azért meg kell említenem. Ismeretes Genette „paratextus” fogalma, ami olyan, a regény főszövegének alárendelt elemekre utal, mint az alcím, a szerző, a műfaj megjelölése, a „fülszöveg” stb. Ez a kötet tobzódik a különböző paratextusokban. Először is a címlapon úgy látjuk a szerző nevét, hogy Tandori-NatRoid. Köztudott, hogy a NatRoid Tandori egyik többször használt álneve, sok úgynevezett krimit írt már ezen a néven, ezek fel is vannak sorolva a fülszövegen, ami nyilvánvalóan szintén a könyv része. A hátsó borítón is olvasható egy paratextus. Ezt maga Tandori-NatRoid írta, itt nevezi meg a könyv műfaját, hogy „egzisztencialista akcióregény”. A hátsó borító szövegére egyébként biztosan fogunk még hivatkozni, mert mégiscsak ad valami mankót az értelmezéshez, és megmondom őszintén, ami engem illet, erre a mankóra, sőt majdhogynem tolókocsira, igencsak szükségem volt az olvasás során. De még mindig nincs vége, mert a borítólapon van egy grafika és néhány felirat, nyilvánvalóan Tandori Dezső, NatRoid vagy D'Tirano munkája, ami voltaképpen szintén paratextus. Végül a belső borítón van egy tulajdonképpeni mottó: annyi, hogy „Meursault!” Idézőjelben és felkiáltójellel. A rendkívüli módon, úgyszólván vadállatian művelt emberek tudják, hogy Meursault Camus Közöny, pontosabban L’Étranger, szó szerint Az idegen című regényének a főszereplője, ugyanakkor egy nagyon-nagyon drága és ennek megfelelően igen jó francia bormárka.

A könyv szerkezete ugyancsak meglehetősen rejtélyes. Van egy Bev. nevű első rész, ami nyilván a bevezetésnek a rövidítése, hogy valami okosat is mondjak. Az aláírás szerint Tandori-NatRoid írta 1997. október 21-én. Ebben arról van szó, hogy átadnak neki egy iratcsomót, amelyet egy D'Tirano nevű ember írt. (Ez is nyilván a Tandori egy anagrammája.) A szerkezet keretes elbeszélés volna, ahogy az általános iskolában mondtuk, mert a végén is van egy Bef. rész, ami a Bev.-től eltérően nem egyes szám első személyben, hanem harmadikban szól. Annak ellenére, hogy a könyvben el vannak különítve a szerzők, legalábbis névlegesen, végig egyetlenegy hangot hallunk, egy intonációt, és ez a hang, hiába van különböző emberek szájába adva, bizonyos fokig mindvégig Tandori Dezső civil hangja.

Radnóti Sándor: Nem tudom, hogy valaki is vállalkozna-e arra, hogy a szüzsét rekonstruálja, én biztosan nem. Hallunk egyrészt – és ez önmagában is nagyon problematikus elem a könyvben – egy valóban teljesen egységes hangot, amelynél ijedten tapasztalom, hogy hirtelen egy generációval feljebb szólal meg, és Morny és Maury apjának a hangjává válik, miközben ugyanakkor a magyar vonatkozású, például Szép Ernőt nagyra becsülő, lóversenyező embernek a hangja is, rengeteg magyar szójátékkal, szóviccel. Ez az egyik. Másfelől halljuk a nemzetközi bűnügyi regények hangját. Nem a cselekményszövésük van jelen, hanem a hangvételük. Mindvégig úgy érezzük, hogy egy bűnügyi regényben vagyunk, ahol valamilyen nyomozás folyik, vagy legalábbis valamilyen történet rekonstrukciója, de hogy pontosan mi is ez a történet, és hogy ezt összefüggően el lehetne-e mondani, ezzel kapcsolatban komoly kételyeim vannak.

Németh Gábor: A mottóhoz annyit, hogy Tandori szerintem rendkívüli módon fölkelti a gyanakvást minden alkalommal arra nézvést, hogy próbáljuk szóviccként, vagy legalábbis többrétegű szövegként olvasni minden egyes szavát. Nekem a „Meursault!”-ról a mehr Licht jutott eszembe, tehát mehr salt, vagyis hogy több só kéne. És hát a vér az, ami nagyon sós, meg a könny. Egyszóval ez a mottóhelyzet legalábbis gyanús ügy, és a szövegre vonatkozó gyanú az olvasásra is rendkívüli módon jellemző. Mintha a könyv igazi tárgya, vagy legalábbis a vezérmotívuma a folyamatos gyanakvás volna, és ebben az értelemben teljesen mindegy, hogy éppen ki beszél, vagy hogy ki a szerző. Minthogyha magának a világnak az állandó olvasási vagy rejtvényfejtési folyamata történne igazából a könyvben.

Angyalosi Gergely: Jóllehet Bán Zoltán András elszólta magát, hogy utálja az irodalomelméletet – úgyhogy ezt mostantól mindenki tudni fogja, és most már le sem tagadhatja –, azért én hadd álljak elő egy másik népszerű irodalomtudományi kategóriával, amelyet mostanában már el is koptattak kissé: a „lehetséges világok” fogalmát keverném még bele a tésztába. Az volt az érzésem, hogy ezzel írható le az, amit Tandori csinál. Valóban, egy hangot hallok én is, ez az egy hang osztódik szerepekre, ezek azonban önmagukat leleplező álszerepek, nem igazán különálló identitások. És ha már az identitásnál tartunk: az a gyanakvás, amelyről Gábor beszélt, minden másra is érvényes, ami csak azonosíthatónak látszik: ez a Töredék Hamletnek óta folyamatos tónusregisztere Tandori életművének. A „lehetséges világok” úgy értendő, mintha egy pasas azon gondolkodna magában, hogy itt vagyok én, és tulajdonképpen senkivel sem állok kapcsolatban, csak önmagammal. Én erre vonatkoztatom az egzisztencialista jelzőt. Megvan ennek a tematikus megfelelője is a regényben, amikor a legfőbb beszélő, ez a D’Tirano kifejti, hogy ő tulajdonképpen nihilista is, abszolút nem hisz semmiben, és hát tulajdonképpen nincs is kapcsolata senkihez. Ez a Meursault-szindróma. Ilyen értelemben tehát hommage à Camus, és amennyiben a Közöny is krimibe torkollik, azt lehet mondani, hogy még ez is stimmel a párhuzamban. Tehát van valaki, aki magában teremt egy világot, különböző hangokat, történéseket stb., de mindehhez a nyelven keresztül közeledik, ez játssza az egészben a főszerepet. A különböző jól vagy kevésbé jól sikerült szójátékoktól kezdve az allúziók hihetetlen és végső soron követhetetlen tömegén keresztül a fonetikai, fonológiai leleményekig kirajzolódik egy olyan hálózat, amit nem biztos, hogy nem lehetne világosabbá tenni, de akkor is inkább rajzban lehetne megpróbálni. A különböző szereplők viszonyaitól a hangzásbéli paralelizmusokig és analógiákig és szimbólumrétegekig hatolva egy nagy térképet kellene rajzolni, akkor esetleg összeállna valami. De valójában nem ez a lényeg, hanem épp a követhetetlen fonadékrendszer, ami több szintet fog át, és amelyet az olvasó vagy bevesz, vagy nem vesz be. Nekem folyamatosan az volt a kérdésem, hogy lehet-e Tandorit olvasni? Nem tudom, nektek erről mi a véleményetek?

R. S.: Hát, igen; kétségtelen, ez alapvető kérdés. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy vajon elolvassa-e ezt a könyvet, akkor nem tudnám jó szívvel azt mondani, hogy igen, feltétlenül olvassa el. Bár nem zárható ki, hogy vannak nagy olvashatatlan művek, ez közismert.

B. Z. A.: Viszont ez rövid!

R. S.: Nem a terjedelmes, hanem a nagy olvashatatlan művekre gondolok. Abban, azt hiszem, nincsen vita közöttünk, hogy Tandori a legnagyobb jelenségek egyike a magyar irodalomban, és hogy hihetetlenül gazdag költészet az övé, amelynek az ember rendkívüli figyelemmel olvassa minden újabb darabját. Ez a könyv mindazonáltal rejtélyes a számomra, és nem azért, mert bűnregény, tehát rejtélyek vannak benne. Az a rejtélyes a számomra, hogy az a világ, ami ebből a követhetetlen és rekonstruálhatatlan szüzséből kirajzolódik, vajon véletlenszerű világ-e, a hányavetiségek világa-e, vagyis hogy, azt mondhatnám, odavetett könyv-e, vagy pedig található benne egy olyan rend, amihez én nem tudtam eljutni.

B. Z. A.: Ezt nem tudom, de én tulajdonképpen nagy élvezettel olvastam, mondhatnám, folyamatosan. Amikor egy idő után eldőlt – legalábbis a számomra –, hogy nem fogom megérteni a cselekményt, sőt nem is biztos, hogy meg kell érteni, tehát nem ezért olvasom, nagyon jól szórakoztam. A szójátékok között vannak zseniálisak, és persze laposak is, mindenesetre folyamatosan egy hihetetlen agy teremtését és termelését olvassa az ember. Ez az agy egyfolytában valami fékeveszett tempóban és terjedelemben és tulajdonképpen ijesztően dolgozik. És ez az agymunka van ott a papíron, valahogy megfagyasztva. Pernye András mondta Haydn zongoraszonátáiról, hogy kicsit olyanok, mint egy megfagyott improvizáció. Itt is ezt éreztem. Ennek az agynak a működése számomra lenyűgöző. Ugyanakkor vannak perverz gondolatai is. Ne feledkezzünk el az iszonyatos gyilkosságokról. Valaki kiesik az ablakon, és rázuhan valakire, akit megöl, és nem lehet tudni, hogy az illetőt kilökték-e, vagy kiesett… Én tehát nagy élvezettel olvastam a könyvet, annak ellenére, hogy természetesen nem értettem meg, legalábbis a szüzséjét nem.

A. G.: Én azt hiszem, hogy a Tandori-olvashatatlanságnak a Tandori-olvasás a gyógyszere. Ha valaki veszi magának a fáradságot, akkor ez el fog múlni, mármint a fáradtság, merthogy úgy adják meg magukat a szövegek, hogy minél több egyéb Tandori-művet olvasott az ember, annál több dologról derül ki, hogy az mennyire szándékos, és mennyire bele van ágyazva egy nagyobb összefüggésbe. Ez az önmagával dialógusban álló egy hang olyan történeteket mond, amelyeket mondjuk az Evidenciatörténetek című kötetből vagy korábbi, az elmúlt néhány év Tandori-könyveiből ismerünk, szétosztja a saját történeteit, különböző szereplőknek adja őket, állandóan visszautal, és odaköti őket régebbi Tandori-szövegekhez. Személyes tapasztalatom volt, hogy minél több Tandori-szöveget olvastam, annál élvezetesebbé vált az egyes újabb darabok olvasása. Ha sok Tandorit olvas az ember, akkor azzal kapcsolatban, hogy mennyire hányavetiségről és mennyire egy nagyon bonyolult működésnek a végső rendet szolgáló technikájáról van szó, egyre inkább azt fogja érezni, hogy nagyon tudatosan uralt folyamattal, valóban egyfajta technikával áll szemben.

R. S.: A korábbi regényeiben vagy prózai műveiben azért volt egy nagyon erős koncentráltság. A stílus hasonló volt, tehát ott is megjelent egy látszólagos hányavetiség, egy látszólagos lazaság, de valami nagyon erős dolog mégis összefogta az egészet, ami adott esetben a címben is megmutatkozott, például Miért élnél örökké? A halál volt az a nagy motívum, ami ezt a – szerintem egyébként rendkívüli – könyvet összefogta. Volt egy Baudelaire-sor, ami állandóan visszajátszott benne. Itt ezt írja: „A mellékutcában egy házat bontottak épp. Szürkésfehér por szállt, szürkéssárgás tapéták váltak le, falak omlottak, a magas toronygép, mint Baudelaire versében a vérpadot ácsoló hóhér, döngette a… de összekeverem. Összekevertük. Részegek voltunk.” Hogy most valóban nem emlékszik vagy stilizáltan nem emlékszik, ez az örök kérdés ebben az újabb Tandori-prózában. A modern képzőművészetben jelennek meg leginkább hasonló kérdések. Nem véletlen, hogy van egy képzőművészeti oldala is Tandori művészi tevékenységének, annak, ahogy a megtervezett véletlenszerűségnek és az odavetett véletlenszerűségnek az összeérése, egymásra találása erős bizonytalanságot hoz létre az olvasatban. Mert miközben van a bűneseteknek, bizarr kapcsolatoknak, bigámiának, anya-megerőszakolásnak ez a zűrzavaros története, ugyanaz a hang, amely ezt elbeszéli, különböző szerepekben részt is vesz ebben a történetben, majd azt mondja hirtelen, hogy Szép Ernő a világ legnagyobb írója.

A. G.: Én a saját magam által feltett kérdésre kicsit hasonlóan válaszolnék, mint ti, ami nem kis dolog, mert alapvetően nem írópárti, hanem olvasópárti vagyok, szóval humanista. Tehát nem szeretem, ha kínozzák az embereket. De egy bizonyos szenvedésfokozat után az egész nálam is kezdett érdeklődésbe átcsapni, nem mintha elkezdtem volna jobban érteni ezt a világot. Ezt nem lehet érteni, tudniillik a lényege az érthetetlenség és a követhetetlenség. Ha itt valóban, ahogy Bán Zoltán András mondta, egy agy fékevesztett működéséről van szó, akkor mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy hogyan is működik ez az agy, hogyan rendezi be ezt a lehetséges világot. Mert nem több, hanem egyetlen és meglehetősen egységes világról van itt szó, egy elképzelt Európáról és Amerikáról, amibe Kanada is be van vonva, tehát mindenhol ugyanúgy zajlik minden. De hogyan történik a szövegben az, ami történik, amit történésnek lehet nevezni? Az a benyomásom, hogy a szöveg szervező elve, ha szabad ilyen tudálékosan fogalmaznom, a jelzések, az allúziók, a követhetetlen célzások rendszerében rejlik. Tehát hogy minden utal valamire. Főleg a nyelvi elemek utalnak egy másik nyelvi dologra; a lónevek itt különösen fontos szerepet játszanak. A lóneveknek éppen az a sajátosságuk, hogy érthetetlenek, követhetetlenek, és egy abszolút önmagáért való nyelvi fantázia termékei. Az éppen beszélő szereplők mindegyike olyan kapcsolatban áll a lónevekkel, hogy azok rejtelmes célzást jelentenek az illető életének egy bizonyos eseményére, arra, ami megtörtént vagy meg fog történni vele. Jósjeleknek tekintik ezeket az együttállásokat, kicsit középkori értelemben, vagyis hogy minden utal valamire, de az egésznek a végső mozgatórendszerét soha nem ismerhetjük meg. Van egy főhős, ez a D’Tirano, akit váratlan üzenetek érnek mindenhonnan, tévelyeg a világban, tudja, hogy nem ő mozgatja saját magát, őt mozgatják, hívják, ide-oda rendelik, megbízásokat adnak neki, amikről sose tudja meg, hogy valódi megbízások-e, tényleg ő kapta-e, tényleg végrehajtott-e valamit, stb. Annyi biztos, hogy nem autonóm lény, teljesen be van szorítva ezeknek a kapcsolatoknak a hálójába, és próbálja megfejteni, hogy mindez mi szerint működik. Éppen olyan kevéssé tudja, mint mi. Ez adja meg valahogy ennek a lehetséges világnak a szerkezetét.

N. G.: Illetőleg minden üzenetté válik – ezért mondtam az elején a gyanakvási stratégiát, mert eszembe jut a saját magára, a saját nézeteire kidolgozott kifejezés, a konstruktív nihilizmus, ami pontosan erről szól. Tehát miközben semmit sem lehet mondani, folyamatosan az az érzésünk, hogy van a világnak, egyáltalán a benyomásoknak egy olyan mélystruktúrája, ami nagyon is szervezett. A lónevek költészete például. Különlegesen fanyar, száraz és nagyon költői világot teremt meg csak a lónevekkel. De nemcsak a lóneveket tekinti üzenetnek, hanem a szállodájával szemben lévő utazási irodának a neonreklámját is, vagy egyszerűen azt a tényt, hogy milyen autó fordul be a sarkon, vagy hogy valaki tüzet kér egy másik embertől. Tulajdonképpen a klasszikus paranoiának a világképpé emeléséről van szó, ezt abszolút nem iróniából mondom. A paranoia egy lehetséges világnézet, és az a legfantasztikusabb, hogy nála az istenhit egyfajta változatává emelkedik vagy nemesedik. Bár nem tudom, hogy a paranoia nemtelen volna-e önmagában, mindenesetre nagyszabású világnézetté tud változni ebben a nagy műben. Ezért van, hogy minél több szöveget olvas el az ember, annál könnyebb belehelyezkedni ebbe a struktúrába, és annál könnyebb élvezni ezt a technikát, ezt a gyanakvást, ahogy dolgozik, és azt a gyanakvást, amit fölébreszt bennem, amikor olvasom.

R. S.: Vannak optikai játékok, ábrák, amelyek vagy egy fekete vázának mutatkoznak, vagy pedig két fehér arcnak. Az az érzésem a beszélgetésünkről, hogy amiképpen hirtelen átvált a szem, ugyanúgy válthatunk át mi is a fekete vázára, ami az értéket, vagy a két fehér profilra, ami – legalábbis én inkább emellett vagyok –, a dokumentumértéket jelenti. A nagy-Tandorihoz, az igazi nagy költő megértéséhez van ezeknek dokumentumértékük. Névmágiáról beszéltetek. Kétségtelen, hogy ennek rendkívüli jelentősége van ebben a könyvben, és mindenütt másutt is Tandorinál. A saját nevéből csinált anagrammák engem személyes okokból is rendkívül érdekelnek, hiszen az én nevem is egy anagrammája az övének, tehát a Tandori név minden további anagrammája egyúttal az enyém is, és ez mindig nagyon boldoggá tesz.

N. G.: Mondom én, hogy a paranoia világkép…

R. S.: A lóversenyköltészet kétségkívül a nagyon erős realizmusban gyökerezik. Azt gondolhatnánk, hogy érdektelen itt a ténybeli igazság, de annak alapján, amit a művek sugároznak a lóverseny világáról, igenis azt kell feltételeznünk, hogy ezek valódi lóversenyek, valódi pályák, valódi lovak, valódi nevek és így tovább. Ez maga a sült realizmus. Mégis, mi az, ami költészetté teszi a dolgot? Az irracionalitás – a lóverseny világáról azt gondolná az ember, hogy valaki olvassa a Turf újságot, és azt nézi, hogy melyek azok a lovak, amelyek jó családból valók, már több versenyt nyertek, és ha ennek alapján nagyobb kockázatot vállal, akkor több pénzt kaphat, ha kisebbet, akkor biztosabb a nyereség, és így tovább. De Tandorinál nem ez történik, hanem megnézi a lovak nevét, és a nevek költészete indítja el a fantáziáját. A könyvben egy helyütt azt írja, hogy van egy ló, akinek az anyja neve Anja P. És hogy lehet-e magyar ember – teszi fel a kérdést –, aki egy ilyen lovat nem tesz meg? Szóval ezáltal válik tökéletesen irracionálissá a sült realista szintje a dolognak. Semmi köze a lóverseny racionalitásához, ahhoz a reményhez, hogy nyer-e az illető, vagy nem nyer – a nevek költészetéhez van köze.

A. G.: Inkább nyernek azért. Ez is a költészethez tartozik, hogy az összes főszereplő általában nyer a lóversenyen ezzel a módszerrel.

B. Z. A.: Igen, állítólag Tandori is nyer.

N. G.: Pozitív a mérlege, folyamatosan. Fantasztikus dolog ez; azt írja, azért fontos a lóverseny, mert ott közvetlen a sorssal állsz szemben. Szóval ez nem vicc; arról van szó, hogy a végső kérdéseket teszed föl. Ez ismeretelméletileg elképesztően merész szituáció, mert bár nem tudom, milyen a világ, de föltételezem, hogy valamilyen logika alapján működik, és amikor fogadok egy lóra, akkor ezzel azt állítom, hogy valamilyen módon az egész személyes egzisztenciám egy nyelv, amit kódolni lehet, hiszen a nyerés ebben az esetben a gnoszticizmust jelenti. Tehát ha jó lóra teszek, az azt jelenti, hogy hozzám szóltak, és én megértettem. És ha valaki folyamatosan nyerésben van, ez azt jelenti, hogy dialógust folytat a Jóistennel, akárhogy nézzük is a dolgot. Csak mindezt fantasztikusan fanyarul és nihilistán teszi.

R. S.: Mondjuk, dialógust mind a két esetben folytat, csak ha nyer, akkor Isten még szereti is őt.

A. G.: Ha itt is megjelenne az Isten, mint ahogy például Bergmannak a Tükör által, homályosan című filmjében az egyik szereplő elmondja, hogy ő látta Istent, sajnos, és az egy randa pók, aki az egyik sarokban lapul, és ott szövögeti mindenki számára érthetetlen és követhetetlen szálait, hát nagyjából itt is ez lenne a megfelelő istenképzet, mert itt sincs túl nagy értéke annak a bizonyos ismeretlen mozgatónak, aki ezeket a szálakat szálazza valahol egy általunk el nem érhető térben és időben. Erre utal a Gábor által említett paranoián kívül az is, hogy van egy rendkívül durva rétege ennek a szövegnek, amiről eddig nem beszéltünk, egy kifejezetten brutális és közönséges rétege. Elsősorban az erőszakra, a szexre és a halálra vonatkozó motívumokra gondolok. Nagyon érdekes, hogy a szöveg egy bizonyos szinten teljesen aszexuális, noha tele van ordenárénál ordenárébb kifejezésekkel, nyelvi rétegekkel. Semmiféle szexuális érintkezés nem jelenik meg a leírás szintjén, miközben egyébként a legdurvábban meg van nevezve, amikor ilyesmi kerül szóba. Az onánia, az incesztus, jóformán mindenféle elképzelhető perverzió fölbukkan, de ugyanezzel az utalásos módszerrel, csak durván megnevezve. Egy pszichiáternek alighanem csodálatos terep lenne ez a könyv, mert a főszereplő vagy főnarrátor nagy orrától kezdve – ami, mint tudjuk, fallikus szimbólum, ráadásul mindenhová be is üti, ami kasztrációs jel, majd következetesen folytatódik a motívum egészen odáig, hogy a narrátor által elkövetett gyilkosság gyakorlatilag kasztrálja az ellenfelét, megszünteti a nemi szervét – a férfi nemi szerv mint az állandó gyűlöletnek és az elégedetlenségnek a tárgya, számos helyen visszaköszön a szövegben, ha szabad így fogalmazni.

B. Z. A.: Ebben a tekintetben talán a legdurvább, nem tudom, emlékeztek-e, amikor egy halott nőt talál a fürdőszobában, erekciója támad, és azt mondja, hogy „baszd meg”, de nem mint indulatszót, hanem, idézem: „- Baszd meg – mondtam a testrésznek, mint aki kutyát szabadít valamire. Kapd el.” Egészen döbbenetes. Én ezt a részt, hogy is mondjam, ezt a momentumot szerettem ebben a könyvben, vagyis hát úgy módosítanám, hogy számomra itt valami fontos dolgot tár fel Tandori: a „baszd meg”, amit naponta használunk, olyan szituációba kerül, ahol egészen megdöbbentő, hogy ezt így is lehet látni. Egyébként hihetetlenül durva, és helyenként, azt hiszem, egyszerűen ízléstelen is a szöveg.

R. S.: A szójátékoknak, a szóvicceknek is csak egy része az, ami telibe talál, másszor nem ízlésesek. Nagyon nem szeretem például ezt a sok könyvén végigvonuló bizonyos Mr. Lopiccolót.

B. Z. A.: Ott volt már az első krimijében is.

R. S.: Igen. Ezt például egy kevésbé szerencsés szójátéknak érzem, a lópikulát átalakítani egy olaszos maffiózónévre. De visszatérek a Gergely megállapításához, amivel nagyon egyetértek, hogy adva van egy durva rétege a szövegnek, tele szexuális kilengésekkel, ugyanakkor mindez egy aszexuális világban. Ezzel olyannyira egyetértek, hogy ki is terjeszteném a könyv egészére. Adva van egy világ, benne egy magyar származású ember, ily módon a magyar elemek és a magyar nyelvvel való játék is állandóan jelen van, a történet ugyanakkor elsősorban Koppenhágában és Párizsban játszódik, és tele van olyan koppenhágai utcanevekkel, amelyek legalábbis valószínűen hangzanak, és olyan párizsiakkal, amelyek egyértelműen megvannak. És itt ugyanúgy, ahogyan te az aszexualitást értetted (a legjobb lenne valamilyen fosztóképzőt használni), még sincs ott Koppenhága, nincs ott Párizs, nincs ott a világuk, csak egy díszlet, ami mögött nincsen ház. Kétdimenziós a könyv.

B. Z. A.: Azt, hogy aszexuális, én is aláírom, hiszen nincs az emberek között kapcsolat, akkor hát hogyan is lehetne más. Párizzsal ellenben a nyelven keresztül mégis van kapcsolata. Tetszik neki az, hogy rue Amélie. A szóhangzás. Tetszik neki a Gare St. Lazare, és elkezdi mindjárt, hogy Lázár menedéke, és az agy máris dolgozik valamilyen szójátékon, hogy mit lehetne kihozni belőle.

A. G.: Egyetértek azzal, hogy az állítólagos szereplők között semmiféle kapcsolat nincs. Még az elején odaírtam a margóra, hogy dialóg à la Tandori. Így morfondírozik a pasas, hogy: „Komolyba, ha az 54 kilómról, (amivé lefogytam 91-ről pár éve) nem mennék vissza néha 63-ra, ha a 7 duzzanat, ami nőtt rajtam, rendetlenkedne, betojnék. Így nem. Szervezetem nem maga az életöröm, de talán ellenáll csak, vagy én nem is tudom. Mondtam, semmit sem akarok érteni. »Hogy érted ezt?«, hallom hirtelen magam mellett. Két pasi siet, beszélgetnek. De jó, hogy egyedül megyek.” Ugye? Ez a dialóg à la Tandori. A legtöbb dialógus kb. úgy néz ki, mint a hajóskapitány és a gépész párbeszéde: – „Mi harminc?” – „Miért, mi mennyi?” Körülbelül így érintkeznek ezek a hangok egymással. Eszerint is az volna itt a lényeg, hogy a világ történik velem. Amiért még egzisztencialistának lehetne nevezni ezt a szöveget, az egy olyan világ utáni vágy attitűdje, ahol nem kell értékelni, ahol nem kell választani, vagyis amit a választástól való menekülés víziója vagy vágya, és ennek a lehetetlensége mozgat.

R. S.: Nem arról van-e szó, hogy egy lírikusnak az oldalugrásával, ahogy ezt a német mondja szépen, Seitensprungjával állunk szemben; hogy minden, ami értékes és becses ebben a könyvben, az lírai természetű érték és becs. Az epikai világ nem létezik, és ehelyett van a bűnügyi regény sémája – én is mondok egy irodalomtudományi szót – disszeminálva.

N. G.: Vagy esetleg arról, hogy itt valóban komolyan van véve az, hogy egy regény elsősorban szöveg, sőt csak szöveg volna, textuális teljesítmény. Tehát épp az a fajta hagyományos realista megközelítés van folyamatosan megkérdőjelezve, ami állandóan a létező figurákat vagy cselekményeket kérné számon. Hogy ezek a könyvek melléktermékek, adalékok vagy jegyzetanyagok volnának az ún. nagy Tandori-könyvekhez, ez nagyon éles kérdés. Ha ő most itt volna, nagyon határozottan tiltakozna, és nem hiúságból, hanem mert számára mélyen elvi kérdés, hogy ezt az egészet egyetlenegy testként nézzük. Ahogy valójában talán megközelíthetetlen, és csak ezért mondjuk azt, hogy van a lírikus Tandori, és minden egyéb hol jobban, hol kevésbé, hol félre, hol nagyon jól sikerült melléktermék; talaj, környezet, tér ahhoz, hogy a kisebb darabszámú, igazán nagy művek tudjanak honnan kimagasodni. Egyébként, még egy lábjegyzet erejéig: nem beszéltünk arról, hogy az egész könyv mögött Quentin Tarantino életműve is rendesen ott van mint referenciaanyag; a Pulp Fiction többször szövegszerűen is meg van idézve.

B. Z. A.: Ha a Tandori-életművet nézzük – hihetetlen corpus, mindannyian tudjuk, legalább három és fél méter a könyvespolcon –, látni kell, hogy a művészetből ma hiányzó köznyelv helyett ő Magyarországon egészen egyedülálló módon megteremtett egy saját, egyszemélyes köznyelvet. Valamikor a 80-as évek elejétől megváltozott a pályája: régebben tényleg úgynevezett egyedi műegészeket írt, vagy legalábbis ez volt a szándéka, gondoljunk a nagy verseskötetekre – Töredék Hamletnek, Egy talált tárgy megtisztítása, A mennyezet és a padló – vagy a nagy prózai művekre, mint például a Miért élnél örökké? Ez valamikor abbamaradt, és kialakult, én azt mondom, egy egyszemélyes köznyelv, ebből bizonyos dolgokat néha könyvvé és közszemlére tesz. Van aki úgy véli, hogy túl sokszor és túl sokat. Ezen lehet vitatkozni. Mindenesetre nagy váltás történt Tandori pályáján.

A beszélgetés rövidebb változata a Magyar Rádió Irodalmi figyelő című műsorában hangzott el 1998. július 30-án.

Tandori Dezső: Vér és virághab. Magvető, 1998, 1190 Ft

• Kultúra