1963. március végén több ezer hosszú időre elítélt ’56-os politikai foglyot bocsátottak feltételes szabadságra az ún. ENSZ-amnesztia keretében: büntetésük végrehajtását három évre felfüggesztették. Ha ezalatt valakit bárminő kis vétségért elítéltek volna, tovább kellett volna ülnie igen sok esetben 20 évet vagy akár életfogytiglant. Sajnos több százan bennmaradtak, mivel a színfalak mögötti paktum nyugati kovácsai nem voltak eléggé körültekintőek és tájékozottak: nem tudták, hogy a Rákosi-időkben közel egymillió ítéletet hoztak jogellenes módon (például közellátás elleni „bűncselekmények” ürügyén), így az ’56-os elítéltek között igen sokan büntetett előéletűeknek számítottak és kizárattak az amnesztiából, hasonlóan azokhoz, akik részt vettek a fegyveres harcokban, életben maradtak, és nem végezték ki őket, a népbíróságok gyilkosság vádjával ítélték el őket, de azok is bent maradtak, akik a forradalom és leverése során tájékoztatták a nyugatiakat vagy a Budapestre akkreditált diplomatákat a magyar helyzetről, őket hűtlenséggel és kémkedéssel vádolták.
Akik hazajöttek, azoknak sem volt könnyű a sorsuk. Sokunkra rendőri felügyelet várt: nyilvános helyen nem fordulhattunk elő, este 8 és reggel 6 között otthon kellett tartózkodni, ezt gyakran ellenőrizték.
A szabadulás után 30 napon belül munkába kellett állni. Bár kormányrendelet kötelezte a vállalatokat, hogy mindenkit képzettségének megfelelő állásba kell felvenni, a valóságban a vezető káderek a legtöbb helyen ellenálltak, és roppant nehezen tudtunk munkába állni. Ha nem sikerült állást szerezni, akkor a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés – börtönnel büntetendő – réme Damoklesz-kardként lebegett felettünk. De vigyázni kellett a szánkra is, besúgókkal, provokatőrökkel vettek körül bennünket.
Ugyancsak árgus szemekkel figyelték, mikor jövünk össze ’56-os bajtársainkkal, amit szervezkedésnek minősíthettek volna. Ezért, kihasználva a „természetes” lehetőségeket, minden esküvőn, születésnapon, keresztelőn vagy konfirmáción megjelentünk, bár láttuk, tudtuk, hogy fényképeznek minket, besúgókkal ellenőriznek. A hatalom ezt még eltűrte, a III. ügyosztály pedig kihasználta megfigyelésre, továbbá fontosságuk erősítésére. A belügyi összekötő kéthetente, havonta megjelent a munkahelyen, beszélt a személyzetissel, a munkahelyi vezetővel s ki tudja még, kivel. Ez nem maradt titokban: mi voltunk a „közellenségek”, a céltáblák, a potenciális bűnbakok, a fizetési sáv legalján levők. Ugyanakkor sokan szimpátiával fordultak felénk, szóval kevesen, de gesztusokkal annál inkább. Emlékszem, amikor végigmentem a műhelyeken, a munkások kedves, meleg, biztató tekintetével is találkoztam.
Otthon hetekig vendégjárás volt, sok régi barátom, egyetemi társam keresett fel, őszintén velünk örülve, megpróbáltak elhelyezni, bár ezek a kísérletek rendre kudarcot vallottak. Hónapokig hívogattak társaságba, baráti összejövetelekre, ahol többnyire szótlan voltam, hiszen ref. alatt álltunk, s az akkori társasági csevelyekbe nem igazán tudtunk bekapcsolódni. Afféle csodabogarak, ősállatok voltunk. Addigra majdnem mindenki megkötötte a maga kispolgári kiegyezését, beálltak a sorba, rég belefáradva a reménytelenségbe. Már túl voltak a frizsiderkorszak kezdetén.
1963 általános politikai cezúrát is jelentett, nemcsak mi jöhettünk haza, de külföldre szakadt hazánkfiai közül sokan, és korlátozott mértékben lehetővé vált az itthon maradottaknak a keleti útlevél megszerzése, kivételezetteknek a nyugati is.
A kezdeti lelkesedés után lassacskán elmaradtak a meghívások. Feszélyezetté váltak az összejövetelek. Kezdetben nem értettem a dolgot, később rájöttem: nem az volt a fő baj, hogy idegeneknek éreztek minket, hanem az, hogy saját egykori, ’56-os énjüket ismerték fel bennünk, hiszen mint afféle belső kényszeremigránsok, őriztük a letartóztatásunkkori Magyarország állapotát, s akaratlanul felidéztük keserű megalkuvásaikat, lassú, száraz metamorfózisaikat, amíg beálltak a sorba, mert élni kellett, és úgy érezték, nincs más lehetőségük. A mi megjelenésünk irritálta a már-már behegedt sebeket. Hiszen legtöbbjüket éppúgy el lehetett volna ítélni, mint minket, akik a megtorlás markába kerültünk. Zavart okoztunk a kialakuló „nemzeti amnézia” menetében is, hiszen megjelenésünk után nehéz volt gyermekeiknek, családtagjaiknak válaszolni azokra a kérdésekre, amikre saját maguknak sem feleltek.
A represszió szívós, kiterjedt és erős volt. Rendőri felügyelet, 3 év próbaidő és a szabadulással induló, többnyire 10 éves politikai jogvesztés mind-mind jogi érvet adott megnyomorításunkra. Csak alárendelt állásokba vettek fel, sokkal többet kellett produkálni a fennmaradáshoz, mint másoknak, a fizetési sávban legalulra soroltak. Nem engedték tanulmányaink befejezését, évekig nem kaphattunk jogosítványt, mert „közbiztonsági okból alkalmatlanoknak” minősítettek, útlevél szóba sem jöhetett. Három évig még szolgálati találmányt sem adhattam be, csak „stróman” közbeiktatásával.
Lassan bezárult a kör: régi barátainkkal, értelmiségi társaságokkal nem tudtunk mit kezdeni, s már nem is igen hívtak bennünket. Hiányzott az a szabad politikai gondolkodás, ami paradox módon a börtönben maradt meg és élhetett tovább. Idekint az emberek óriási többségét nem érdekelte a politika, nem volt kivel beszélgetnünk. Csak egymás között, egymással éreztük jól magunkat. Mivel sok nehézségünk volt, egymást segítettük, támogattuk, állásszerzésben, lakásszerzésben, pénzkölcsönzésben, szakmunkával, fizikai munkával, kalákával, minden egyébbel. Ha orvosra, mérnökre, szakemberre volt szükség, mindig ’56-os jutott eszünkbe. A legtöbbször egyenes módon nem lehetett eredményt elérni, ezért kerülő utakat, furfangos megoldásokat kellett keresni és találni. Szükség volt a kapcsolatokra, hogy valamennyire is kompenzáljuk az elnyomást. Természetes és magától értetődő védekezése az elnyomottaknak.
A III-as ügyosztály „Összejárók” fedőnévvel titkos nyomozást indított ellenünk, amely folyamatossá vált. Rácz Sándor, Bali Sándor, jómagam voltunk a magjai, később Göncz Árpád, Hegedus László, Bibó István, Annus István és sokan mások is idesoroltattak. De több más titkos nyomozás is folyt ’56-osok ellen. A hatalom folytatta figyelésünket, korlátozni igyekezett, főként arra törekedett, hogy elszigeteljen, nehogy kapcsolatot létesíthessünk más mozgolódásokkal.
Folytatták az egyháziak és vallásos emberek megfélemlítését, elítéltek hitoktatókat, papokat, sőt olyan civileket, akik lakásán vallásos összejöveteleket tartottak. (Műegyetemi tanárok sorát rúgták ki, illetve fegyelmezték meg, köztük európai formátumú professzorokat is.) De nyomoztak és büntetőeljárásokat folytattak le az ún. maoisták, „baloldali elhajló” fiatalok ellen is, a kádári „kettőt jobbra, egyet balra ütünk” taktika keretében.
Tíz évvel szabadulásunk után számot vetettem helyzetünkkel. Úgy éreztem, mi, ’56-osok bezárultunk egy gettóba, ahol ugyan jól érezzük magunkat, segítjük egymást, de lassan már belterjessé válnak a beszélgetéseink, egymás gondolatait már ismertük, azok körbejártak, felrémlett a beszűkülés és az elszigetelődés veszélye. A rendszer stabilnak látszott, de hajszálrepedések már felismerhetők voltak. Úgy éreztem, nyitni kellene, keresni mások társaságát, akik nem ’56-osok, de másként gondolkodnak.
Donáth Ferenccel a váci börtön „Lordok Házában” ismerkedtem meg, 1969-től egymás közelében laktunk, sokat sétáltunk, diskuráltunk. O nemcsak a kommunista felső vezetés jó pár reformerével volt beszélő viszonyban, hanem a közélet, az irodalom legkülönbözőbb irányzatainak jeles személyiségeivel (többek között Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, avagy Fehér Lajossal), de a társadalomtudományi intézetek, műhelyek kutatóival is. Kitűnő politikai érzékkel és kapcsolatteremtő képességgel rendelkezett, amellett igen fegyelmezett konspirátor volt, akiről visszapattantak a titkosszolgálatok radarsugarai. Feleségével, Bozóky Évával együtt jó barátságban voltunk, s ok szorgalmazták, hogy Szigligeten, a skanzenrészen, a közelükben mi is házat vegyünk, 1974 táján. Ott Szigligeten „nyitottam” másféle emberek irányába, az Írók Alkotóházából minden évben sokan feljöttek hozzánk (kivéve a tavalyi nyarat, amikor senki sem). Ott ismerkedtem meg Szabó Miklóssal, Radnóti Sándorékkal, Rajk Lászlóval, Könczöl Csabáékkal, Esterházy Péterrel s rajtuk keresztül Kőszeg Ferenccel, Kenedi Jánossal, Szilágyi Sándorral, Kis Jánossal, Haraszti Miklóssal és másokkal. Elkezdtem néhány barátommal látogatni Szabó Miklós magánlakásokon tartott szemináriumait, majd a „repülő egyetem” zsúfolt előadásait, egyre több helyre hívtak meg, s lassan kapcsolatok kezdtek fonódni ’56-osok és más szabadon gondolkodók között.
Ebben az időszakban semmiféle más ellenzéki megmozdulást nem láttunk és semmi ilyesmivel nem találkoztunk. Ezek az új kapcsolatok reménykeltők voltak: érdeklődéssel fordultunk feléjük, és ugyanazt tapasztaltuk irányunkban. Feszélyezettség azért érezhető volt: idegenkedést és értetlenségek sorát kellett leküzdeni, hiszen a marxista oldalról érkezettekben szorongások és gyanakvások éltek ’56-tal kapcsolatban, a több évtizedes propaganda rájuk is hatott, az iskolai tankönyvektől a Köztársaság téri atrocitások tálalásáig. De a mi oldalunk sem volt mentes az idegenkedéstől. Lassan közeledtünk egymás felé, egyre több akcióban vettünk közösen részt. Ugyanakkor éreztük, hogy vigyáznunk kell, nehogy túlterheljük a hajót, és jelenlétünkkel ürügyet szolgáltassunk a hatóságoknak, hogy az alig bimbózó demokratikus ellenzékcsírát eltapossák. Ez is az oka, hogy a Charta ’77 melletti, 1977. januári szolidaritásnyilatkozatot csak két ’56-os írta alá, míg a ’79-es tiltakozásokat már jó páran.
Bibó István sajnos már nem írhatta alá. Temetésén együtt jelent meg a gyászoló ’56-os társasággal a formálódó demokratikus ellenzék igen sok reprezentánsa. Bibó István halála mindnyájunknak fájdalmas veszteség volt, személye köztiszteletben állt mindkét táborban, és szellemisége, hagyatéka erős kapoccsá vált.
Első alkalommal vittük ki Rácz Sándorral demokrata ellenzéki barátainkat a 301-es parcellába kivégzett társaink sírjához, ahová mi már a hatvanas évektől lopva kijártunk. Kialakult a rituálé is: innen átmentünk az Óbudai temetőbe, Bibó Istvánra emlékezni.
Amíg korábban esküvőkre, keresztelőkre jártunk, ekkoriban már sajnos egyre több temetésen kellett részt venni. Bibó, Tánczos Gábor, a halálra ítélt, Auschwitzot járt Gáli Jóska halála után elhatároztuk, hogy a még élőkkel leletmentésbe kezdünk, így jöttünk össze egy „’56-os kerekasztal” mellett ’81 decemberétől ’83 végéig. A kerekasztal-beszélgetésekben Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Hegedus B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós vett részt, a szakavatott kérdezők Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós voltak. Magunk is meglepődtünk, milyen széles történelmi panoráma tárult föl előttünk, s további oldalhajtásokat is inspirált. Egymás után kezdtünk interjúkat készíteni ötvenhatos bajtársainkkal, többek között Péterfi Miklóssal, Marián Istvánnal, Lazur Barnával és másokkal. Így indult el az Oral History intézménye.
Ebben az időben kevesen voltak, akik nyíltan vállalhatták a rendszerrel való konfrontációt, két tucat ’56-os s a Charta ’77 aláírásokból ismert mintegy 250 személy. Az ún. második nyilvánosság adott bizonyos védelmet, de ez sokszor nem volt elegendő, különösen a családosok számára, vagy akiknek nem volt szerencsés foglalkozásuk. E kisded csapatnak kellett a pástra lépnie, sok ezer és tízezer sorstársa helyett is.
’81-ben sok minden történik: beindul Rajk László szamizdat butikja, Demszky Gábor és Nagy Jenő létrehozza az AB Kiadót, amely egy sor ’56-tal foglalkozó alapművet ad ki, stencilezett technikával. Megjelenik Kis Jánosék szerkesztésében a Beszélő első száma. Mindez a lengyel katonai hatalomátvétel árnyékában.
’82 januárjában meghalt az 59 éves Bali Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egykori politikai vezetője, a bölcs és bátor szerszámkészítő munkás. Fia súlyos leukémiás beteg, feleségét megfenyegetik a III. ügyosztály tisztjei, hogy nem engedik ki párizsi gyógykezelésre a gyereket, ha bárki beszédet mond a temetésen. Minket is behívnak Ráczcal, és megismétlik a fenyegetést. Fogcsikorogva, hosszas vita után úgy döntünk, nem kockáztatjuk ezt a kis esélyt a fiú életben maradására. (Nem sokkal később a fiú meghalt, őt is eltemettük.) A temetésen csak a Himnuszt énekeltük.
1983-ban Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke ötvenéves. Szilágyi Sándor interjút készített vele, melyet a Beszélő közöl. Az interjú körül magam is bábáskodtam. Végre egy hús-vér munkás személyisége jelenik meg benne, és hozza közelebb ’56-ot az az íróasztalok emberei és a fiatalok számára. Rácz Izsákon él, ott tartja március 19-én születésnapját. Közel százan gyűlünk össze ünneplésére. Nagyrészt régi börtöntársak, munkatársak. Szabadulásunk 20. évfordulóját is ünnepeljük – nem vagyunk elégedettek a fejleményekkel. Este a rendőrség lezárja az összes, Izsákról kivezető utat, mindenkit igazoltatnak, megszondáztatnak, az egész falu láthatja, hogyan reagál a hatalom Rácz Sándor ünneplésére.
Péterfi Miklós, az Újpesti Nemzeti Bizottság egyik vezetője, a műegyetemi hallgató, régi barátom és zárkatársam, akit szintén halálra ítéltek, nem lehet ott a közös barát ünneplésén, mert infarktust kapott, kórházba került. Neki még nálunk is nehezebb élete volt, az ENSZ-amnesztia nem vonatkozott rá, és egészen ’79-ig töltötte büntetését. Bár ötödéves hallgató volt egykor, nem ismerték el tanulmányait, és 50 éves kora körül újból járta az egyetemet. Érte is aggódtunk. O meg értem, kórházi ágyáról vásároltatott feleségével Délegyházán egy faházat, azzal, hogy padlásán fog bújtatni, ha a rendőrség keres, ami várható. A kórházban újabb infarktust kapott, majd még egyet, és április 11-én meghalt. Halála mindannyiunkat megrázott. 53 éves volt, a forradalmárok fiatalabb generációjából.
Temetése egy időben volt az Illyés Gyuláéval. Micut, ahogy hívtuk, Újpesten temettük, nagyszámú bajtársa, sok egyenruhás és még több titkosrendőr kíséretében. Legközelebbi barátjaként búcsúztattam, ebből idézek pár sort:
„Utolsó napjaiban, a kórházi őrzőszobán is a ’48-as forradalom bukásának okait tanulmányozta, a szabadságharc iratait böngészve. Onnan hívogatta fel barátait, leckét adva fel, olvasmányokat kitűzve. Több ez, mint szimbólum! Élete teljesen összeforrott a forradalommal, azzal a csodálatos valamivel, amelyet népünk jó százévenként egyszer-egyszer képes fellobbantani. De hadd idézzem saját szavait arról, mit érzett, amikor a felvonulás magával ragadta: »Sodort, mint a Duna vizében egyik vízcsepp a másikat. Egyik vízcsepp nélkül nincs másik, mint ahogy a másik nélkül sincs az egyik. Ha nincsenek sokan, nem áramlik a víz. Önmagunkat sodortuk, mi voltunk a tömeg, a forradalom.«” S így fejeztem be: „Ígérem, hogy éppoly kitartóak és hűségesek leszünk, mint Te voltál. Bízom abban, hogy a történelem csavarmenete ismét kiássa eltemetett igazságainkat.”
Krassó magnóval veszi beszédemet, és továbbítja a SZER-nek.
(Krassóval az év folyamán szorgalmasan látogatjuk a Hazafias Népfront ún. társadalmi vitáit az új, némiképpen engedékenyebb választási törvénytervezetről, mindenütt megkavarva az állóvizet. 1980-ban Krassóval független tanácstagjelölteket próbáltunk lanszírozni, és tiltakoztunk több választási anomália ellen. Annyit értünk el, hogy meghívtak a HNF álvitáira.)
A beszéd nem maradt hatás nélkül, különösen ott, ahol nem is akartuk: a III/III tisztjei felkeresték Péterfi egykori munkahelyét, a Fővárosi Tanács tervezőirodáját, és feljelentő aláírásokat gyűjtögettek ellenem. (A felszólítottak közül ketten felháborodva tájékoztattak telefonon.) A „spontán” feljelentés hatására a gépezet megindult, és izgatásért a BRFK Állambiztonsági Vizsgálati Alosztálya eljárást indított. Előtte azonban a III/III főtisztjei felkeresték három munkahelyem vezetőit. (Ugyanis három cégnél voltam részállású tanácsadó mérnök, mivel már korábban, kétszer is eltávolítottak munkahelyemről, nem tolerálván, hogy egész nap az üzemben „rontom a munkásokat és mérnököket”, ezért stabilizálódhatott ez a helyzet, valójában mindhárom cégnél találmányaimat gyártották.) Felszólították a vezetőket, hogy azonnal rúgjanak ki. A két ipari szövetkezetből azonnal eltávolítottak (találmányaimat azonban tovább hasznosították), míg a legnagyobb cég, a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyárának műszaki igazgatója, Pap Sándor megtagadta a kérést, mondván, „szükségünk van rá, épp most kapott harmadjára Kiváló Feltaláló kitüntetést”. A tisztek „mi figyelmeztettük magát” mormogással elvonultak. A műszaki igazgatót nem érte inzultus, nyugdíjba meneteléig a helyén maradt.
Az eset általánosan tanulságos: a munkahelyi vezetők 90 százaléka a hasonló kéréseket azonnal teljesítette, nem akarván ujjat húzni az erőszakszervekkel, no meg úgyis volt elég vaj a fejükön. A titkosszolgálati tisztek pedig hozzászoktak ahhoz, hogy gondolkodás nélkül teljesítik minden jogalapot nélkülöző kéréseiket. De akadtak tisztességes és bátor emberek a vezetők között is, ez is hozzátartozik az igazsághoz.
Május 23-án behívtak a Tolnai Lajos utcai épületbe, ahol egész délelőtt tartott a kihallgatás, majd körülbelül kétórai várakoztatás után közölték, hogy lezárják ügyemet rendőrhatósági figyelmeztetéssel, nyilván felső utasításra, mert nem akartak „mártírt gyártani” belőlem.
Júniusban volt Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulója, erről nemcsak külföldön emlékeztek meg, de a Szabadegyetemen is. Virágokat helyeztünk el Nagy Imre és mártírtársai vélt sírjára a bozótos 301-es parcellában. Amerikai közéleti személyiségek felszólítják a Népköztársaság Elnöki Tanácsát a végtisztesség megadására.
Halda Aliz levélben kéri, hogy jelöljék meg Gimes Miklós sírját, kérését semmitmondó levélben elhárítják.
Közben egyre szorosabbá válik kapcsolódásunk a formálódó és izmosodó demokratikus ellenzékkel. Naptárbejegyzéseimet böngészve egyre többször tűnik elő a K. J. Akad. bejegyzés, ami Kis Jánost és az Akadémiai Könyvtárat jelenti, amelynek előcsarnokában vagy – csöndben susmorogva – János törzsasztalánál cserélünk eszmét, néha Rácz Sándor is eljött velem.
Húsz évvel szabadulásunk után, közelgő 50. születésnapom ürügyén szeptember 4-ére, vasárnapra meghívom a demokratikus ellenzék mintegy 30 személyiségét és legalább ugyanennyi ’56-os barátomat. Mivel telefonjainkat lehallgatták, postámat felbontották (nem is szólva az ügynökökről), a III/III. is neszét veszi készülődésünknek. Szeptember 2-i Napi Operatív Információs Jelentésükben így szerepeltettek:
„9. MÉCS IMRE, volt politikai elítélt f. hó 4-én lakásán ünnepli 50. születésnapját, amire számos, a szerv ellenőrzése alatt álló személyt meghívott. A többi között »Mérnök«, »Molnár« és »Okoskodó« fn. célszemélyeket, valamint volt politikai elítélteket pl. Göncz Árpádot, Lazur Barnát, Erdélyi Tibort.
Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenőrzött.
Intézkedés: megszervezik az összejövetel operatív ellenőrzését. (III/III)”
A születésnapi buli nagyon jól sikerült, nemcsak Rajk Laci, Kis János, Haraszti Miklós jött el, hanem T. G. M., Kőszeg, Szilágyi Sándor, Solt Ottilia, Nagy András, Petri György, Kozák Gyula és sokan mások, akik összeismerkedhettek egy sor ’56-ossal, természetesen mindenki ott volt az ’56-os kerekasztal résztvevői közül. De vidékről is feljöttek, például Kertész Dezső, Annus István, Lazur Barna és mások.
Ekkorra már szinte minden idegenkedés lehámlott a két ellenzéki vonulat kapcsolatáról: a demokratikus ellenzék elfogadta ’56 igazát, a temetetlen holtak igazát, a sok munkásfiatal és értelmiségi igazát, a szabadságot és függetlenséget, minden liberalizmus alapeszméjét.
Világossá vált, hogy ’56 kérdése megkerülhetetlen, addig nem lehet Magyarországon demokratikus kibontakozás, amíg nem rendezik a társadalom és ’56 kapcsolatát. Mi, ’56-osok pedig örültünk, hogy végre kikerültünk a ránk kényszerített karanténból, a magunk vállalta gettóból, és az akkor már erősödő és szerveződő ellenzékkel közösen kezdtük használni a második nyilvánosságot, élveztük a közös szolidaritás akolmelegét. Ok a múltjukkal találkoztak, mi meg a közös jövőt találtuk meg velük. Akkor így éreztünk. Ezután egyre több sikeres közös akciót rendeztünk. De ezek már a következő évek történéseihez tartoznak.
A hatalom nem hagyta büntetlenül a résztvevőket, a legsérülékenyebbeken állt bosszút. Egyet említek tanulságul, Lazur Barna esetét. Lazur katonatiszt volt, és a szegedi egyetem katonai tanszékén oktatott. 1956-ban magával ragadta a vele nagyjából egykorú diákság lendülete, o szervezte meg a Nemzetőrséget, aminek parancsnokává választották. Hosszú börtönbüntetésre ítélték, és ennek során a BM Tervező Irodában dolgozva kitanulta az elektromos tervezői szakmát, kiszabadulván e területen helyezkedett el, és igen kemény munkával jó képességű tervezővé vált. Vállalata házgyárat épített Algériában, és őt is ki akarták küldeni hosszabb időre, hogy részt vegyen az ottani tervező részleg megszervezésében. Nem sokkal az említett születésnap után kellett volna indulnia külföldre, behívták a győri Állambiztonsági Osztályra, ahol magnetofonról lejátszották neki, miket is mondtak lakásomon. Ezután megtagadták útlevelének átadását, nem is jutott ki életében külföldre dolgozni soha.
Nehéz történelmünk nem teszi lehetővé, hogy hosszú dicsőséges szakaszokról lehessen számot adni. Nem véletlen, hogy Gárdonyi Géza is rövid, pár hónapos, egyértelműen pozitív és dicsőséges időszakot írt meg az Egri csillagokban, amely nemzeti öntudatunk pillérévé, büszkeségünk alapjává vált. Mint tudjuk, Dobó István eléggé dicstelen szerepet játszott később, Bornemisszát a Jedikulában felakasztották, Mecskeyt pedig fellázadt jobbágyok verték agyon.
Az élet sokszor „utánozza” az irodalmat, ahogy ezt Illyés Gyula is felismerte a Puszták népében. Az o döbbenetesen szép verssoraival is ez történt:
„Mert ott áll eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
Most nekünk szolgált.