Meghalni Koszovóért?

Mink András [1]

Elgondolkodtató, hogy miközben az echte magyar baloldali értelmiségi önérzetesen aláír Lovas István kissé szagos, ámde a társadalomra csekély veszélyt jelentő elmefutamának közlése ellen, bornírt demagógiával relativizálja az albán tragédiát. A magyar posztsztálinisták szemforgató kesergőjére, amely a legszorosabban egybevág Moszkva hatalmi érdekeivel, ma nem a Váci út felel, hanem a népimagyar kórus. A népimagyar persze ugyancsak kétlelkű, hiszen miközben megvetően oldalra kiköp, azért nem átallja a kozmopolitizmus bombáinak kénköves parazsánál a nemzeti célok pecsenyéjét sütögetni. Posztsztálinista honfitársához képest így nemcsak az albánokra tojik, hanem az odaát lakó magyarokra is.

A bombázások ellenzőit nem szükségszerűen az Egyesült Államok és a kapitalizmusnak denunciált alkotmányos demokrácia iránti zsigeri gyűlölet és a nyugati jólét iránti engesztelhetetlen irigység motiválja. A pacifizmus viszont könnyen megoldhatatlan erkölcsi helyzettel kerülhet szembe. A mások védelmében alkalmazott erőszak elutasítása nem kevésbé problematikus választás, mint az erőszak alkalmazása, és kétséges, hogy az elvhűség minden esetben büszkeségre kell-e hogy okot adjon. A pacifizmus meggyőző ereje persze abban van, hogy a háborúzás ab ovo nem lehet erkölcsi értelemben koherens tevékenység: lehetetlen benne következetesen értelmezni a modern politikai kultúra alapját, az élet és a személyes méltóság tiszteletét, amely paradox módon egyben a humanitárius célzatú katonai intervenció egyetlen legitim igazoló elve. Ezért dönthet valaki a háború mint lehetséges eszköz elvetése mellett, feltéve, ha vállalja ennek minden következményét, önmagára nézve is. De ha elfogadjuk, hogy az embernek joga van önmagát megvédenie, és e célból joga van más emberekkel szövetségre lépnie, akkor máris ott tartunk, hogy a háború morális értelemben lehetséges, és képesnek kell lennünk különbséget tenni a támadó és megtámadott között. Viszont semmilyen háborút sem igazol önmagában az, ha általában sérülékenynek gondoljuk a pacifizmus érveit, vagy leleplezzük a rosszhiszemű ellendrukkerek képmutatását. A koszovói beavatkozást vagy az igazolja, hogy a háború legitim célokért folyik, és a bevetett eszközök legitim keretek, és hatékonyan szolgálják ezt a célt, vagy semmi. Az igazi kérdés az, hogy mikor jogosult és mikor lehetséges másokért – jelen esetben a koszovói albánokért – harcba szállni, illetve hogy mire vállal kötelezettséget az a fél, amelyik úgy dönt, hogy megvéd egy üldözött és fizikai létében veszélyeztetett kisebbséget.

A bombázás ellenzőinek többsége, beleértve olyan nagyágyúkat is, mint Noam Chomsky vagy Immanuel Wallerstein, leginkább három körülményre szoktak hivatkozni. A NATO magatartása következetlen, hiszen más népirtások alkalmával nem bombázott. Ebből következően a bombázás erkölcsi indoka csak ürügy a parlagi érdekek leplezésére. A harmadik érv az állami szuverenitás Christian Wolff (XVIII. század) által kidolgozott nemzetközi jogelve, amely kizárja az intervenció lehetőségét bármely okból, az államokat szabad akarattal bíró és természeti állapotban leledző individuumokként tételezve.

Az első két érv gyenge lábakon áll. Nem értem, miként lehet erkölcsi ellenérvként fölhozni azt, hogy ha a nemzetközi közösség többször elmulaszt föllépni a népirtás ellen, akkor ebből az következik, hogy más alkalommal ehhez már nincs is joga. Eszerint tehát az erkölcsi vállalás és a tettek közötti, gyávaságból és opportunizmusból fakadó inkonzisztencia megszüntetése, a szavak és tettek közötti szakadék áthidalása lenne erkölcstelen magatartás, nem pedig az ellenkezője. A más esetekben tanúsított tétlenség súlyos teher, amellyel számot kell vetni – a koszovói akció maga is fölfogható egy sok évtizedes lehangoló és frusztráló számvetés eredményeként –, de nem látom be, hogy miért lenne erkölcsös az albánokat is veszni hagyni csak azért, mert a kurdokat vagy a tuszikat már gyáva módon veszni hagytuk.

Sántít az az érv is, hogy a fellépést érdekek motiválják. Az érdek, legyen bár anyagi, nem érvényteleníti a beavatkozás erkölcsi tartalmát, amennyiben annak indoka fennáll. Ez az indok pedig esetünkben az etnikai tisztogatás és népirtás, amely, mint a napi híradásokból tudjuk, 1998 elején, vagyis a beavatkozás előtt nagyjából egy évvel kezdődött és zajlik azóta folyamatosan. Az érdekekre hivatkozó kritikai voyeurök érzésem szerint azzal az abszurd előfeltevéssel élnek, hogy mindegy, Milošević mit tesz, előbb vagy utóbb mindenképp szétbombázták volna, csak hogy megalázzák őt, a szerbeket vagy az oroszokat, vagy netán azért, hogy megszerezzék a koszovói cinkbányák koncesszióját. Az Egyesült Államoknak, az Európai Uniónak, Magyarországnak és minden magyar embernek, sőt nekünk sokkal inkább, mint a montanai farmereknek, fontos erkölcsi és materiális érdekei fűződnek ahhoz, hogy a Balkánon ne fasiszta rablóvezérek diktálják a tempót, és ne gyilkoljanak halomra védtelen embereket, hanem béke legyen, nyugalom, jólét és kereskedés.

Az érdek mégsem teljesen érdektelen szempont, de nem úgy, ahogy az erkölcsi puristák gondolják. Minden beavatkozásnak van valamilyen haszonelvű trade-off-ja, amikor a kockázatot és a költségeket a várható nyereséghez mérik. Vannak esetek, amikor az igazságtalanság elleni fellépés túl kockázatos, túl nagy kárt okoz, vagy várhatóan növeli a szenvedést, ahelyett hogy csökkentené. Az Egyesült Államok nem kárhoztatható azért, amiért 1956-ban, bármennyire is fáj ez minekünk, nem vállalta a világháború kockázatát Magyarországért, noha valamilyen érdeke is fűződött volna hozzá. Vannak esetek, és ezek vetnek igazán árnyékot erkölcsi világképünkre, amikor a döntést alantas, marginális, ámde befolyásos érdekek határozzák meg. Ámde ebben az esetben a dolog nem egyirányú. Az érdekek jelenlétének kimutatása önmagában nem döntő morális értelemben: éppúgy elképzelhető, hogy beavatkoznak, amikor nem kellene, mint az, hogy nem avatkoznak be, amikor lehetne és kellene. A ruandai népirtás tétlen szemlélése ez utóbbiak közé tartozott, és a délszláv háború tízéves történetében is általában az utóbbi adott okot a keserűségre.

Végül a harmadik ellenérv a szuverenitás elvére épül, amelyet olyan tekintélyek is alaposan megtámogatnak, mint John Stuart Mill vagy Immanuel Kant, bár ők nem pozitivista alapon. Nemrégiben egy budapesti konferencián is arra jutottak a jogászok, hogy a nemzetközi jog érvényes dokumentumai alapján a humanitárius intervenció fogalmába nemigen tartozik bele a bombák, legfeljebb a tejkonzervek célbajuttatása. Ezzel az értékeléssel az emberjogászok egy része nagyon nem ért egyet. Legutóbb Aryeh Neier egész könyvet szentelt annak, hogy bizonyítsa: elegendő nemzetközi joganyag és precedens halmozódott fel az utóbbi évszázadban ahhoz, hogy az állami szuverenitás fogalmába ne tartozzon bele a saját állampolgárok nyakló nélküli gyilkolására való jog (erről l. Beszélő, 1998. december).

Kant és Mill, mikor a be nem avatkozás mellett érvelnek, az önrendelkezés elvére hivatkoznak. „Egyetlen államnak sem szabad erőszakkal más állam alkotmányába vagy kormányzatába beleavatkoznia” – írja Kant Az örök békéről című írása első, az államok közötti viszony alapelveit lefektető szakaszának 5. pontjában. A kiindulópont a wolffi alapelv, miszerint az államok szuverén és egymással egyenrangú személyek. „Mert mi jogosíthatná föl erre? Talán a megbotránkozás, melyet más állam alattvalóiban kelt?” Kant egyetlen esetben lát kivételt az általános szabály alól: „ha valamely államot úgy kettészakít a meghasonlás, hogy mind a két párt önmagában is külön államnak tetszik… Mégis, amíg ez a belső viszály el nem dőlt, a külső hatalmak beavatkozása sértené a csupán belső bajával küzdő, ám másoktól nem függő nép jogait…” (Mesterházi Miklós fordítása.)

A kanti elvet lényegében Mill fejti ki a be nem avatkozásról írt 1859-es esszéjében. Mill fő érve az, hogy a politikai közösség szabadsága csak belülről, saját küzdelme révén kiforrva születhet meg. A politikai szabadságnak része az a küzdelem, amelyet érte folytatnak, és azok az erények, amelyeket e küzdelem során a közösség elsajátít. Ezt külső hatalom nem tudja megtanítani vagy ráerőltetni, hacsak azzal nem, hogy beavatkozása ellenállást szít, amely maga válik a szabadság és önrendelkezés iskolájává. Az oktrojált szabadság ellenkezik a szabadság leglényegével, a szabad és önkéntes választással.

Kant és Mill, bár a harmincéves háború sem volt akármi, nem tesztelhették elméletüket modern viszonyok között. Mindenesetre azt még az elvi beavatkozáspártiak is elismerik, hogy az önrendelkezés, a közösségi autonómia fontos érték, amelyet csak a legkirívóbb esetben lehet felfüggeszteni vagy ignorálni. Michael Walzer három ilyen esetet sorol föl: a nemzeti felszabadító háború esetét, ezt Kant is megengedi, és ennek alapja valójában ugyanaz, az önrendelkezési jog; az ellenintervenció esetét, amikor egy kívülálló fél az önrendelkezést már megsértette; és végül a népirtás, az emberi jogok súlyos és tömeges megsértésének esetét, hiszen ebben az esetben a politikai közösség önrendelkezése nem más, mint a tömeggyilkos cinikus fikciója. Valójában tehát Walzer mindhárom esetet a közösségi autonómia valamely állapotához kapcsolja, így megpróbálja az intervenciót a milli elvekhez legközelebb esően megfogalmazni. Azt azonban Walzer sem definiálja pontosan, ahogy erre egyik bírálója Michael Joseph Smith felhívja a figyelmet, hogy mit kezdjünk a közösségi autonómia tiszteletben tartásának elvével akkor, amikor a tét éppen az, hogy az valójában kit illet meg. A „reformintervenció” jogosultságát, vagyis amikor a demokrácia és az emberi jogok nevében általános értelemben, a politikai rendszer megváltoztatása céljából avatkoznak be, viszont Walzer is kereken elutasítja. A beavatkozási küszöb tehát meglehetősen magas: tömegsírok és polgárháború kell hozzá – minimum.

A tények alapján azt mondhatjuk, hogy Koszovó esetében két feltétel is adott volt. Amióta a tartományt megfosztották az autonómiájától, azóta az ott lakók meglehetős egyértelműséggel, több kényszer nélküli szabad választáson és tízéves napi gyakorlattal tettek tanúságot amellett, hogy képesek szuverén politikai közösségként föllépni. A tömegsírokról pedig tudunk. A NATO beavatkozása nemcsak lehetséges volt, hanem erkölcsileg elkerülhetetlen, hiszen megvolt hozzá a legitim ok és a kellő erő. És az a tény, hogy ehhez nem kérték ki az oroszok meg a kínaiak szíves hozzájárulását, tekintve az ezzel kapcsolatos valódi kockázat alacsony voltát, jelentéktelen részletkérdés. De ezzel még nincs vége. Ezek az ügyek ugyanis olyan természetűek, hogy a kezdet erkölcsi megítélése nem független a végeredménytől, amely viszont a döntés meghozatalakor kiszámíthatatlan. Nem elég belevágni, de kötelező győzni is.

Márpedig könnyen lehet, hogy a NATO, bár valószínűleg rekordot dönt abban, hány ezer bevetésre jut egy elvesztett repülőgép, fennállása első háborúját elveszíti. „Vereség” alatt pedig az értendő, ahogy Stanley Hoffmann írja a New York Review of Books május 20-i számában, hogy a koszovói albánok nem költözhetnek belátható időn, azaz néhány hónapon belül biztonságosan haza. (Így is hatalmas csatavesztés, hogy hagyták elüldözni őket, amiért a NATO politikusai és stratégái, minden nemes szándékuk ellenére is felelősek.) A biztonságos hazatérésnek pedig most már előfeltétele Milošević bukása. A mérleg egyelőre siralmas. A bombázás nem tudta megakadályozni, de még csak fékezni sem az etnikai tisztogatást. Jugoszlávia romokban hever, miközben Milošević belpolitikai támogatottsága talán soha nem volt ilyen szilárd. Halovány jele sincs annak, hogy lenne ma Jugoszláviában olyan politikus vagy katona, aki nem az ő embere, és akivel tárgyalni lehetne. Ha ennyi és nem több volt a NATO-döntéshozók puskapora, vagyis hogy Milošević az első hét és néhány bomba után látványosan retirál, akkor nagy baj van.

A NATO vezetői, miközben helyesen úgy döntöttek, hogy áldozatot és ezzel együtt felelősséget vállalnak a koszovói albánokért, helytelenül úgy döntöttek, hogy nem vállalnak értük elég áldozatot és felelősséget. Fontosabb volt nekik az, hogy ne kelljen otthon elszámolniuk hadseregeik minimális áldozataival sem, mint hogy valóban megmentsék több ezer albán ember életét, több százezer albán ember otthonát, és a lehető legnagyobb mértékben megkíméljék a szerb polgári emberek mindennapi életét. (Ez utóbbi akkor is fontos, ha általában elfogadjuk azt a vitatható álláspontot, hogy a szerbek mint közösség kollektív politikai felelősséget viselnek a történtekért. Ennek a beavatkozásnak még ebben az esetben sem lehet legitim célja a szerbek „megbüntetése”.) Miközben háborút indítottak egy fontos cél érdekében, nem akartak meghalni Koszovóért. Az otthoni közvéleményt tökéletesen elbódították a szuperbombák káprázatával és a halál nélküli háború ígéretével. Mára, azaz nagyjából két hónap után azért fogyott el a katonai és stratégiai, azaz a beavatkozás céljával legitim módon összhangba hozható célpont, és azért kell a víztisztítót meg a vidéki bakterházakat földig rombolni, mert az albánokat nem akarták a szárazföldön is megvédeni. Ahová nem mennek be, ott a másik fél eldugja a hadseregét, és akkor nincs mit bombázni. A falvak elkergetéséhez pedig nem kell szabályosan fölfejlődött páncéloshadosztály, csak egy koszos dzsip meg néhány tucat martalóc.

Ha a NATO csapatai ezek után nem vonulnak be Koszovóba, annál csak az a szégyenteljesebb vereség, ha folytatják a rombolást, hogy továbbra se kelljen bevonulniuk. Alibiből nem lehet emberekre lőni. A bevonulás kilátásai nem túl jók. Az amerikai kongresszus a minap vette ki Clinton kezéből a döntést. Márpedig ha erről nincs döntés – vagy nincs mégis megállapodás a felek között, amire kevés az esély –, mire ez a cikk megjelenik, akkor az albánok idén már aligha kerülnek haza. Akkor pedig a második világháború óta a legszörnyűbb tél elé néznek ők is, a szerbek is. Mi pedig tanulságul tovább rágódhatunk Kant esszéjének paradoxonját: „Egyetlen más államnak sem szabad erőszakkal más állam alkotmányába vagy kormányzatába beleavatkoznia.” Majd egy szakasszal odébb: „Az örök béke első végleges cikkelye: A polgári alkotmány minden államban köztársasági alkotmány kell, hogy legyen… amelyet a társadalom tagjait megillető szabadság alapján elvei szerint szerkesztettek, (…) s amelyet az állampolgárok egyenlőségének törvénye alapján alkottak.” Attól félek, erre még aludnunk kell egy párat.

1999. május 20.

• A hónap üzenete [7]