Branko Miljković

Nyomtatóbarát változat

az álom régi elfeledett igazság
már nem tud utánajárni senki
most az idegenség dalol mint a tenger meg a gond
kelet nyugatról nyugatra fekszik a hazug mozgás a legsebesebb ma a bölcsesség dalol
meg elhanyagolt kórságom madarai hamu s illat közt a virág
azok, akik nem akarják túlélni a szerelmet
és a szerelmesek akik visszaforgatják az időt ma a föld nem ismer rá a kert illatára
és az ország mely hű marad a halálhoz
hisz a Nap legfőbb gondja nemcsak e világ

de egy napon
a Nap áll majd ott ahol a szív volt
és nem lesz az emberi beszédben oly szó melyet a költészet kivet
mindenki ír majd verseket
az igazság jelen lesz minden szóban a dal legszebb pontjain
hátralép aki elsőként fakadt dalra hagyja hadd szóljon a másik
én elfogadom a jövendő poétikák nagy gondolatát: egy szerencsétlen ember nem lehet
költő én magamra veszem a daloló tömeg ítéletét: AKI NEM ÉRTI
A DALT ÉRTENI FOGJA A VIHART

ámde:

DALRA FAKADHAT-E MAJD ÚGY A SZABADSÁG
AHOGY RÓLA TUDOTT DALOLNI A RAB

(Radics Viktória fordítása)

• Vers