Tulajdonképpen sajnálom kicsit a Magyar Nemzet – mint olvasom – „legfiatalabb munkatársát”, Rosdy Tamást, aki az Európai Utas 1998/3. számában, lapja hatvanesztendős évfordulóját ünnepelve a Magyar Nemzet folyóiratszemléjében 1998. november 2-án rögvest lelkesen visszaigazolt emlékcikket írt. Sajnálkozásomra az ad okot, hogy tudom: a szóban forgó Rosdy-cikk csupán egy rossz Magyar Nemzet-es hagyományt követ. Az elmúlt 6-8 esztendőben ugyanis a lap csúsztatásokkal és főleg elhallgatásokkal kozmetikázza ki múltjából azokat a momentumokat, eseményeket, személyeket, amelyek és akik az általa minduntalan hangoztatott folytonosság évtizedeken és rendszereken keresztül átívelő mítoszát zavarnák.
S mert ebben az értelemben Rosdy jó tanítványnak bizonyult, most – az alapító főszerkesztő, Pethő Sándor szófordulatát kölcsönözve: méltatlan képtelenségektől hemzsegő – cikkét olvasva, azt mondom: elég! Mivel pedig 1975 és 1991 között magam is a Magyar Nemzet munkatársa voltam, rögtön jelzem: természetesen érintett vagyok. Nemcsak egykori szerzőként, de a magyar sajtótörténet, s benne megkülönböztetetten a Magyar Nemzet – a szerkesztőség különböző munkatársai, bedolgozói által már többször, ezúttal ismételten megdézsmált – krónikásaként is.
A lap történetét mintegy 20-25 kéziratoldalon összefoglaló legfiatalabb munkatársat mesterei, úgy tűnik, elfelejtették megtanítani arra, hogy egy ennél jóval kisebb terjedelmű írásnál is illik megnevezni a felhasznált forrásokat. Látszólag ezzel nincs baj: Rosdy hivatkozik például a lapalapító Pethő Sándor fiára, a később szintén főszerkesztőként regnáló Pethő Tiborra, majd egy egyébként nem túl jelentős rádióriportja kapcsán az íróként jegyzett Szobotka Tiborra, azután egy apró részletkérdésben az egyháztörténész Gergely Jenőre, továbbá Szekfű Gyulának a Magyar Nemzetben megjelent Valahol utat vesztettünk című sorozata értékelésekor Kosáry Domokosra. Ám azt elfelejti közölni, hogy valamennyi jelzett hivatkozás lelőhelye az 1988-ban megjelent, a Magyar Nemzet történetével mindmáig legteljesebben foglalkozó Emlékkönyv. Rosdy „feledékenysége” súlyos illetlenség a kötetet összeállító, igaz, a szerkesztőségben manapság csak megtűrt kollégával, egy röpke történeti pillanatig a lap egyik főszerkesztőjével, Martin Józseffel szemben. Ami viszont ennél is súlyosabban esik a latba: szerzőnk a Magyar Nemzet első hat évének történetét nagyjából-egészében mintegy 10-12 flekken, helyenként szó szerint is átvéve egész passzusokat, úgy ollózta ki – az Emlékkönyvben utánközlésben szintén megtalálható – alaposan dokumentált tanulmányból, hogy közben nem találta említésre méltónak a sajtótörténész szerző, Vásárhelyi Miklós nevét. Ezúttal eltekintenék annak taglalásától, miért is említhetetlen „persona non grata” mostanság (újra) Vásárhelyi a lapvezetés szemében. (Akit netán érdekel, olvassa el a szerkesztőbizottság mai elnökének, Kristóf Attilának 1997. március 27-i, Ki kit tüntet ki című sértődött kesergését). Itt csak arról szólok, miként üt vissza a plagizátorra a forrás elhallgatása. Rosdy ugyanis átveszi Vásárhelyi két apró elírását (Almásy József és Bernáth Aurél nevénél) s egy téves megállapítását is. Tildy Zoltán ugyanis nem volt rendszeres külső munkatársa a Magyar Nemzetnek, 1938 és 1944 között neve mindössze egyetlen cikk alatt szerepel (lásd: Magyar Nemzet, 1943. november 7., 7. oldal). A lap talán egyik legfontosabb vállalkozása, a Szabó Zoltán nevével fémjelzett Szellemi Honvédelem pedig meg sem említtetik Rosdy által. (Az ilyen hiányokat a továbbiakban nem rovom fel, az Európai Utas szerkesztőjétől kialkudott terjedelem ezt amúgy sem tenné lehetővé. Mint ahogy nem térek ki azokra a megállapításokra, amelyek „csak” vitathatók. Legfeljebb halkan kérdem, hogy ha a szerző megdicséri Szekfű Gyulát azért, mert „nem szívlelhette” a Pethő Sándor-utód főszerkesztő Hegedűs Gyula „üzleti, illetve politikai kompromisszumait”, nem kellett volna esetleg szóra érdemesíteni Szekfű megalkuvásait is?)
Idézni csak pontosan! – ez a kollegiális figyelmeztetés szintén ráfért volna a forráskritikára kevés gondot fordító kollégára. Mert hát Pethő Sándornak a Magyar Nemzet címoldalán 1940. június 25-én megjelent lemondó nyilatkozatát bizony pontatlanul másolja át a – hol másutt, mint az Emlékkönyvben – közzétett fakszimiléből, s nem veszi figyelembe Pethő Sándor, megengedem, nehezen kisilabizálható kézirati javításait. Az egykoron minden kommentár nélkül publikált hiteles szöveg mellett a mögöttesek felvillantásához legalább utólag ajánlhatom a szerzőnek A lemondó levél és háttere című dolgozatom elolvasását (Magyar Nemzet, 1990. augusztus 25.).
De térjünk át az 1945 utáni időszak Rosdy-féle felvázolására, s innen kezdődően kényszerűen eltekintek az aprólékos helyesbítésektől is: az ifjú szerzőnek ugyanis a fél évszázadot átfogó 8-10 flekkjében jószerével egyetlen tévedéstől mentes mondata sincs. S ekkor még nem szóltam a szerkesztőségben az utóbbi évtizedben mindinkább dívó múltátírás e cikkben pregnánsan tetten érhető megnyilvánulásairól. A laptörténet elsősorban a Pethő Sándor–Szekfű Gyula–Barankovics István–(Mihályfi Ernő?)–Pethő Tibor–Kristóf Attila-féle (nem létező) folyamatosság erőltetése okán torzul el Rosdy tollán. Hogy ezt valóban így gondolja-e, lelke rajta; ám elnagyolt állításait pontatlanságok sorozatával támasztja alá.
A Magyar Nemzet cikkeit nem a pártközpontban fogalmazták, az irányított sajtó leglényegét nem érti az, aki ilyet papírra vet. Ha a szerző kutatásai során a korábban tudottakkal ellentétes eredményre jut, jó lenne, ha közölné, milyen források alapján módosít, ellenkező esetben azt kell feltételeznem, csupán felületes volt. Noha a Magyar Nemzet történetéből kiiktathatatlan Ember Mária korabeli feljegyzései alapján már közzétette az 1955-ös kirúgottak 21 fős névsorát (Lásd: Fazekas György: Forró ősz Budapesten című, 1989-ben megjelent kötetének 30. oldalát), jó lenne tudni, miért említ Rosdy csupán 20 főt, s ki az, akit szerinte nem távolítottak el? Dutka Mária, a lap kulturális rovatának meghatározó egyénisége, bizony, a szerző állításával ellentétben nem volt kommunista, mint ahogy Gáti Károly sem. (Olvasd: Emlékkönyv, 252. oldal), Mátrai-Betegh Béla 1956 előtt, de még az ötvenes évek végén sem volt a kulturális rovat vezetője. „Az a szóbeszéd járja, hogy azért menesztették, mert megpróbált összekacsintani az olvasóval” – írja az újkori legendagyáros, s bizonyságképpen Mátrai-Beteghnek egy Hamlet-kritikájából (abból is pontatlanul) idéz. A történettel azonban van még egy kis baj: a kritika 1952. február 3-án jelent meg, s a hatalom aligha várt volna több mint három esztendőt a megtorlással, ha az összekacsintást netalántán észreveszi. De nem vette észre.
Engedtessék meg, hogy ezúttal magamtól idézzek: „Egyedülálló volta miatt azonban érdemes megemlíteni azt a színikritikát, amely 1952-ben a Magyar Nemzetben látott nyomdafestéket. »Dánia börtön.« – e szavakkal kezdte a Nemzeti Színházban bemutatott Hamlet előadásáról írott kritikáját a polgári sajtó, a polgári újságírás egyik, a sajtóban maradt alakja, Mátrai-Betegh Béla. »De börtön Anglia is.« – tette hozzá a második bekezdés elején, s évtizedekkel később is csodálkozhat az olvasó, miként lehetett az, hogy a nyilvánvaló áthallásos fogalmazás elkerülte a cenzorok figyelmét.” (Lásd: A magyar sajtó története. MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskola tankönyve, Bp., 1996., 205. oldal). Mátrai eltávolítása tehát nem hozható összefüggésbe a szóban forgó 1952-es kritikával. Immár vándormotívummá lett „felfedezésem” nevem említése nélküli többedik kölcsönvételét (lásd: Poprády Géza: Tárgyilagosság és függetlenség című cikkét – Magyar Nemzet. 1998. augusztus 31.) talán nem kifogásolnám, ha „kölcsönzőim” nem fordítanák minduntalan az ellenkező értelművé mondandómat.
De hadd folytassam a helyreigazításokat. Barankovics István (mit tegyek, nem én vagyok ilyen csapongó, Rosdy gondolatmenetén haladva érkezem vissza 1956 után 1943-hoz) a lap történetében – a szerző állításával ellentétben – soha nem jeleskedett a külpolitikai elemzésben, egyáltalán: az írásban sem igen, a neki főszerkesztőként megadatott tíz hónapban mindössze 7 cikke jelent meg. (Lásd: Magyar Nemzet-repertórium. IV. kötet. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1991.)
A Magyar Nemzet 1956-os szerepe, noha ellentétben más évekkel, évtizedekkel, viszonylag alaposan dokumentált, ezt az időszakot is meglehetős nagyvonalúsággal intézi el Rosdy. Amit viszont állít – „Nem tudhatjuk, sikerülhetett-e volna mégis Pethő Sándor szellemében függetlenné válni, ahogy az örökös, Pethő Tibor kívánta” – egyszerűen hamisítás. Pethő Tibor 1956 októberében mindent elkövetett, hogy a Magyar Nemzet – a lapra igényt bejelentő kisgazdapártiakkal szemben – a revizionista Nagy Imre-kör és személy szerint Losonczy Géza szellemi irányultságát közvetítse. S ha már az ifjú kolléga az Emlékkönyvnek nem hisz, hát higgyen magának Pethőnek, s olvassa el az Oral History Archívumban őrzött, szabadon kutatható 846 oldalas (mit csináljak: általam készített) életútinterjút. S akkor talán majd nem ragadtatja magát olyan mondatokra, hogy Pethőt az Országos Béketanács főtitkárságával és népfronttisztségekkel „megsanyargatták”. Eltekintve attól az apróságtól, hogy béketanácsi főtitkár soha nem volt, „csupán” alelnök, talán nem ártott volna, ha Pethő „megsanyargatottságának” egyéb, fontosabb stációit is megemlíti a szerző, úgymint: a Béke Világtanács tagja, a MÚOSZ alelnöke, Kádár János moszkvai útjainak krónikása, s 1967-től a rendszerváltásig a Kádár-korszakbeli karrierje elismerő jelzéseként: országgyűlési, illetve pótképviselő (egy ciklus kivételével).
A laptörténet és a rendszerváltás szempontjából megkülönböztetett jelentőségű nyolcvanas évek néhány odavetett sorral való elintézéséről sem lenne kiegészítő szavam. Megszokhattuk, hogy a kilencvenes évek közepétől több tízen, akik ilyen-olyan módon távozni kényszerültünk a laptól (ennek részletes krónikáját lásd a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? című kötetemben), egyszersmind „ősgonoszként” kiradíroztattunk a mai lapcsinálók tudatából. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az „inkább Pozsgay lapja” kitételre a felemlegetett 1987. novemberi lakiteleki interjú-nyilatkozat közzétételén túl milyen más bizonyítékai vannak a szerzőnek? Merthogy ez az állítás is bizony alapos melléfogás.
Végül pedig: el tudom képzelni, hogy egy mai Magyar Nemzet-es munkatársban micsoda érzelmeket ébreszthet a Rosdy által elérhetetlennek mondott „csúcspéldányszám”, a felkiáltójellel elsóhajtott százezer. Ám ifjú kollégánkat, fájdalom, még ebben is félrevezették: 1990 januárjában, akár hiszi, akár nem (ha nem, nézzen utána az Athenaeum Nyomda napi jelentéseiben), a Magyar Nemzet hétvégi számaiból 200 ezer példány került az olvasókhoz.
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [6]