A BBC tudósítója, Nick Thorpe telefonált, hogy fel szeretne keresni munkahelyemen, az Európa Könyvkiadóban. Furcsának tűnt kérése, mert korábban sosem jelentkezett be; jött, amikor kedve tartotta, és általában a lakásomon találkoztunk.
Nick, maga előtt taszigálva egy nőt és egy férfit, pontosan érkezett. Bemutatta őket, azok azonban nevüket épp csak elmormogták, úgyhogy semmit sem hallhattam.
– Románok – mondta Nick, mire én természetesen románra fordítottam a szót. Ettől a zavar még nagyobb lett. Tulajdonképpen nem tudtam, mit is keresek e helyzetben, de akkortájt, 1987 második felében még nem volt gyakori románok látogatása Budapesten. Igyekeztem tehát élni az alkalommal, és könnyedén csevegni olyan témákról, melyek semleges voltuk ellenére mégis érdekes lehettek. Ettől a hangulat azonban cseppet sem lett kevésbé kínos.
– Nézd – elégelte meg a huzavonát Nick Thorpe –, mindketten menekültek. Nem fogják elárulni a nevüket, és hogy hol húzták meg magukat. De szeretnének valamit tenni. Lényegében már csináltak is ezt-azt. Segítségre szorulnak, és ebben nyilvánvalóan rád gondoltam. Persze, nagyon félnek – tette hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Rendben – mondtam –, de hadd beszéljem ezt meg velük. – Nézzék – folytattam románul –, nem tudom, miről van szó, de ha Nick hozta magukat ide, szívesen segítek. No, persze tudnom kell egyet és mást…
Szemük továbbra is gyanúsan méregetett. Éreztem, ha gyorsan nem történik valami, teljesen elmegy tőlük a kedvem. Mintha átláttak volna rajtam, felálltak, röviden búcsúzkodtak, majd elindultak kifelé, anélkül hogy bármiben is megegyeztünk volna. Nick még visszanézett, tekintetében bocsánatkérés volt, és némi bosszankodás.
Egy hét múlva, ugyanabban az időben, bejelentés nélkül visszajött a férfi és a nő; most egyedül voltak.
– Meggondoltuk magunkat – kezdte egyikük. – Ne haragudjon a korábbi tartózkodásért, de alig négy-öt hete hagytuk el Romániát…
Lassan sor került a részletekre, és ami megnyugtatónak tűnt, egyszer sem kellett közbekérdeznem. Kiderült, Temesvárról érkeztek, házasok. A férfi neve Cornel Rosca, a nőé Doina. Otthon röpcédulázni kezdtek, de következményként csak a növekvő veszélyt tapasztalhatták, tényleges hatást, szolidaritást semmit. Lefizettek egy rendőrt, aki elintézett egy párnapos budapesti látogatást számukra; erről azonban már nem akartak visszatérni. Nyugatra mennének, de látják, hogy azért már innen, Magyarországról is lehet tenni valamit – érveltek.
– Igen? – szóltam közbe némi öniróniával. – Miből gondolják, hogy itt bármibe is belekezdhetnének?
– Egyrészt Magyarországon van ellenzék – mondta Cornel. – Azonkívül már megpróbálkoztunk egy-két dologgal. Rögtön azt követően, ahogy megérkeztünk. Például ezekkel…
Egy tenisztáskából kötegnyi román nyelvű röpcédulát emeltek ki. Már első látásra is nyilvánvaló volt, hogy a nyomtatáshoz egyszerű, de célravezető megoldást választottak; kartonból kivágott sablonnal festették rá a papírokra a szöveget. Kisvártatva elő is került egy sablon, de valamivel nagyobb, mint amit a röpcédulákhoz használhattak.
– Ezzel a Romániába menő vagonokra festünk fel szövegeket.
Épp kérdezni akartam valami nagyon praktikusat, amikor derengeni kezdett egy BBC-közlemény emléke. Pár nappal korábban az angol rádió arról számolt be, hogy a Romániába menő nemzetközi vonatokon valóban rendszerellenes szövegek tűntek fel. Ráadásul eléggé elmés módon. A fülkeajtók belsejére került a felirat; tehát, amikor oda belépett a vámos, határőr, jegykezelő, esetleg rendőr, a kinyíló ajtó belső része eltűnt a kupéburkolat mögött; amikor viszont távoztak, és bezárták maguk mögött az ajtót, a szöveg ismét előkerült. Az utasok így minden további nélkül elolvashatták. Már értettem az összefüggést Nick Thorpe és közöttük, ugyanakkor nyugtalanná váltam: most, hogy a rádió az esetet bemondta, a magyar hatóságok is szemfülesebbek lesznek. A határőrség örömmel, a belügyminisztérium III/III-asai pedig kéjjel szolgáltatják majd ki őket Romániának, ha egyszer rájuk teszik a kezüket.
– No, ennek ezzel vége – mondtam. – A sablont itt hagyjátok, és megbeszéljük, mi mást is lehetne csinálni.
Úgy tegeződtünk össze, hogy észre se vettük.
1988 januárjának végén létrejött a România liberă (Szabad Románia) nevű, romániai románokból álló magyarországi emigráns szervezet. Ma sem értem, hogyan tudtak azonnal kapcsolatot teremteni egymással, de az átjövő – és egyre inkább útlevél nélkül, a zöldhatáron érkező – menekültek napok alatt egymásra találtak. Nyilvánvalóan mindannyian Nyugatra akartak menni, és ahhoz sem fért kétség, hogy egyiküket sem mozgatták különösebben emelkedett politikai vagy morális célok. Ugyanakkor az is biztos, hogy Budapesten pillanatok alatt kialakult bennük valamiféle tenniakarás.
Többnyire értelmiségiek voltak, de főként műszaki értelmiségiek, ami persze aligha lehetett meglepő. Az író-, művész- és tanáremberek általában már korábban kialakítottak valamiféle kapcsolatot a román emigrációval, így ha távozni próbálkoztak az országból, az ő segítségüket vették igénybe. Az is igaz, hogy a szóban forgó értelmiségi réteg inkább elkötelezte magát a román nemzeti célok iránt, semhogy Magyarországot alkalmas helynek találta volna a jövőkeresésre. Ceausescuékhoz hasonlóan ők is ellenfelet láttak minden magyarban. A műszaki értelmiség – még ha nem is volt mentes hasonló előítéletektől – könnyebben távol tudta tartani magát az olykor elvárt, máskor meg előírt nacionalista elkötelezettségtől. Bizonyos értelemben közelebb is éltek a magyarokhoz, minthogy munkatársaik között nem érvényesült olyan etnikai szempontú szelekció, mint a tágabb „humán-értelmiségi” körökben.
Roscaék semmilyen egzisztenciális segítséget sem kértek tőlem. Ez volt a legmeglepőbb. Cornel egyetlen szót sem tudott magyarul; Doina viszonylag folyékonyan beszélt, de – érdekes módon – nyelvtani és kiejtésbeli furcsaságai nem a román nyelvet idézték, hanem a bihari – meglehetősen lehangoló – magyar dialektust. Házasságuk előtt a nő Nagyváradon élt, olyan közegben, amely valaha teljesen magyarnak számított. A Szacsvay utcai leválasztott lakásukat alighanem azt követően kapták, hogy az ott lakó belvárosi magyarok nagyobb része vette a sátorfáját, és menekült, amíg még tehette; Amerika, Izrael vagy épp Budapest felé. Más részük pedig lassan elszegényedett, mindinkább lecsúszott a társadalmi ranglétrán, és a külvárosok lakónegyedeibe kényszerült költözni.
Doina tehát jól beszélt magyarul, és ezzel rá hárult a feladat, hogy kettejük magyarországi egzisztenciális kapcsolatait megteremtse. Ezt meg is oldotta; egy maszek restaurátornál helyezkedtek el: Cornel ügyesen rajzolt és festett, felesége pedig keze alá dolgozott. Ebből valahogy megéltek; béreltek egy szobát – a Menedék Bizottság[1] egyik szükséglakásában csak később kaptak helyet. Esténként pedig szervezték a románokat, cikkeket írtak eljövendő újságjukba, és próbáltak úgy viselkedni, mintha a legtermészetesebb dolog volna 1988-ban Magyarországon politikai menekültnek lenni.
A Demokratikus Ellenzéktől sikerült némi pénzt szereznem papírra, így újságjuk, a România liberă tavasz táján „megjelenhetett”. Körülbelül száz példányban készült; adtam nekik egy írógépet, ezzel gyártották a szövegeket, amiket aztán éjjelente felragasztottak egy A3-as ívre. Másnap reggel egyszerű fénymásolással ebből elkészítették a példányokat.
Cikkeik az első időkben furcsa átkozódásokkal voltak tele, és persze nagyfokú magatehetetlenséget tükröztek. Az ortodox-bibliai jelleg éppúgy szórakoztatott, mint amilyen mértékben idegenkedésre is késztetett. Aztán elkezdtem fordítgatni nekik a magyar sajtóbeli cikkeket, különösen az ellenzékibb – illetve szamizdat – sajtóét, így lassan nemcsak az kapott hangot írásaikban, hogy mennyire szégyellik és utálják Ceausescut, hanem az is, hogy mennyiben hibás az átlagromán – tehát ők maguk – mindabban, hogy országuk szellemileg képtelen kikecmeregni a XVII. századból.
Persze ők is tudták, munkájuk egyedüli próbája kizárólag az lehet, ha a budapesti önszerveződésen túl hatást tudnak gyakorolni az otthonmaradókra. A gyűléseken, amiket általában a lakásomon tartott a szervezet kezdetben öt, majd tíz, végül megszámlálhatatlan tagú vezetősége, mindenféle megoldás szóba került.
Az, hogy lapjukat saját – tehát magyar – csatornáinkon küldjük vissza Romániába, szóba sem jöhetett, ugyanis semmilyen kapcsolat sem létezett az ottani magyar és román másként gondolkodók között. Az erdélyi magyar ellenállás teljesen konspiratív volt, ugyanakkor megfélemlített; román megfelelője pedig tulajdonképpen nem is létezett. Annak sem lett volna értelme, hogy erdélyi magyarok dobják be ellenzékinek vélt románok postaládáiba a nagy nehezen átjuttatott újságot. Ezt senkitől sem várhattuk el, ráadásul ottani munkatársaink már addig is túl sokat kockáztattak azzal, hogy tartották velünk a kapcsolatot, semhogy még ilyesmivel is kihívjuk ellenük a sorsot.
Értelmesebbnek gondoltuk, ha a Szabad Európa román adása – hasonlóképpen a magyar szerkesztőség készséges segítségéhez – sugározná a lap cikkeit. A román emigrációval kapcsolatos rémes csalódás itt érte őket először; a rádió szerkesztőségének müncheni munkatársai ugyanis kereken megtagadtak mindennemű együttműködést. Sőt, minthogy a magyar adásban ekkor én már naponta szerepeltem, így a magyar szerkesztőkkel is napi kapcsolatban álltam, rajtuk keresztül azt üzenték: ne nagyon álljak szóba a Magyarországra menekült románokkal, minthogy ők egyértelműen a Securitate emberei kell legyenek.
Ekkor persze már túl voltam azon, hogy kételkedjem bennük. Nem állíthatom, hogy ne fordult volna meg a fejemben egy efféle eshetőség korábban, mindazonáltal a Securitatéval kapcsolatos saját tapasztalataim, a kihallgatásokon szerzett benyomásaim egyre és másra megtanítottak. 1983 és 1988 között egyébként is túlságosan előtérbe kerültem; a Szabad Európában elmondott napi-heti kommentárjaim miatt eléggé közellenségszerűvé váltam Romániában ahhoz, hogy állandóan résen kelljen lennem. Tehát hogy eltanulhassam a célszerű gyanakvás és a nélkülözhetetlen bizalom fortélyait.
Ez persze nem azt jelentette, hogy a menekültek között ne lett volna ügynök, bár – tudtommal – nyílt leleplezésre nem került sor. Egy alkalommal Cornel felhívta a figyelmemet egy Manea nevű alakra. – Biztos a Securitate küldte – mondta. – Szólni kellene a magyar belügynek. Állandóan bomlaszt, mindig más a véleménye, már-már lehetetlen bármit is megszervezni, ha ő jelen van.
– Jól van – mondtam –, ha akarsz, szólj a magyar belügynek.
– Én? – kérdezett meghökkenve.
– Nekem ugyan semmi dolgom velük.
– És esetleg a barátaidnak? – próbálkozott továbbra is.
– Nekik sem – válaszoltam. – De még ha lenne is, ugyan mivel bizonyítanád, hogy Manea agent provocateur? Azzal, hogy nem tetszik a képe? Hogy zavaros és izgága?
Szegény Manea – ha ugyan ez volt az igazi neve – valóban maga volt a megtestesült különösség. Mesélték róla, hogy amint Budapestre érkezett és berendezkedett valamelyik szükséglakásban, első dolga volt egy kisebb lavórt vásárolni, mert – roppant, cyranói orra miatt – csak abból tudott inni. Már-már sajnálni kezdtem a Securitatét, hogy egy efféle feltűnő jelenséggel kényszerül bajt keverni a magyar főváros kellős közepén. Azt ajánlottam tehát Cornelnak, hogy szakítsanak meg vele minden kapcsolatot, ne hívják el az összejövetelekre, de azért tartsák rajta a fél szemüket.
Manea egyébként, amint észrevette, hogy a levegő ritkábbá válik körülötte, rögvest eltűnt. Később megtudtam, visszament Romániába, ami persze egyértelmű volt azzal, hogy tényleg az ottani titkosszolgálatnak dolgozhatott.
A Szabad Európa Rádió akkori román szerkesztőit viszont nem ilyen aggodalmak nyugtalanították; sokkal inkább az, hogy létrejöhet valamiféle román ellenzéki megmozdulás és hagyomány, ami Magyarországra, a magyarokra támaszkodik. Féltek attól, hogy a magyarok ezt kihasználják, de sokkal inkább tartottak attól, hogy a nyugati román emigráció elveszíti még azt a kevés legitimitást is, amit a Ceausescu-rendszerrel szembeni erők körében magáénak mondhatott. E legitimitás nemcsak azért volt mindössze részleges és módfelett jelképes, mert az emigránsok lényegében semmit sem tettek a rezsim megdöntéséért, és nem is tehettek, minthogy szervezeteiknek egyáltalán nem voltak demokratikus elképzeléseik, de köztudott volt, hogy a nyugati románság mérvadó körei messzemenően együttműködnek Ceausescuékkal. Számtalan ember – mellesleg jómagam is – kapott fenyegető leveleket, üzeneteket; ezeket általában Nyugat-Németországból, Ausztriából vagy Amerikából postázták. A bennük foglaltakban pedig egyaránt tükröződött az a nemzeti és szocialista hagyomány, amely a – nyilas mozgalomnak megfelelő – korábbi Vasgárda és Ceausescu világszemléletét egyaránt meghatározta.
Cornelék számára roppant csalódást jelentett ez az elzárkózás, és szomorúságukat az sem mérsékelte, hogy a SZER magyar adásaiban elhangzó kommentárok a róluk szóló információkat hangsúlyosan közvetítik. Érthető volt e kiábrándultság, hisz számukra az jelentett volna igazi áttörést, ha a románságot közvetlenül sikerül megszólítaniuk.
Mellesleg a magyarországi fogadtatás sem tűnt egyértelműnek. Korábbi elképzeléseink arról, hogy tulajdonképpen mindenki átlátja majd a román politikai ellenállásnak nyújtott magyar segítség morális és gyakorlati fontosságát, továbbá, hogy Magyarország egyre inkább nyugati államként tűnhet fel, ha itt valamiféle román emigráció zavartalanul működhet, nos mindez némileg illuzórikusnak bizonyult. Nemcsak a köznapi ostobaság játszott ebben szerepet, de az átgondolt, céltudatos törekvésekkel bíró szélsőjobboldali bornírtság is.
Nyilvánvalóan nem azokról beszélek, akik jobboldali meggyőződéseik ellenére akartak segíteni rajtuk. Az ilyenek többnyire parvenü passziót láttak abban, ha vasárnaponként Corneléket ebédre invitálták XII. kerületi újgazdag környezetükbe, hogy aztán – mintegy utófogásként vagy trófeaként felszolgálva – valami furcsa rítus keretében bevonhassák őket kisded nemzeti játékaikba: kiteregették előttük Nagy-Magyarország térképét, és hosszas fejtegetésbe kezdtek mindenki más balkáni alsóbbrendűségéről, aki nem magyar. Jelzem, bár átjövetelükkor Cornel egyetlen szót sem tudott magyarul, három hónap után már folyékonyan kommunikált. Tehát kiválóan megértett minden, önmérsékletet messziről sem ismerő népnemzeti tirádát, és később – jellegzetes tónusok kíséretében – kacagva reprodukálta a hallottakat. Ekkor döbbentem rá, hogy pár hónap alatt e két ember hosszabb utat tett meg a nyugati életforma felé, mint annak a magyar újjobboldali rétegnek a zöme, amely – a kedvezőbb feltételek dacára – képtelen volt levetkőzni elődeinek tanyasi kannibalizmusát.
Szóval nem ezekről az emberekről van szó, amikor a România liberă elleni jobboldali támadásokról beszélek. Sokkal inkább az akkor már Csurka István körül sertepertélő elemekről, akik igyekeztek kapcsolatokat kialakítani a magyar belüggyel, hogy létrehozhassák a maguk nemzeti-kommunista különalkuját a hatalommal, és reprodukáljanak valami olyasmit, ami ha más vonatkozásban nem is, de a demokráciával szemben érzett agresszív kisebbrendűség tekintetében később egyértelműen életképesnek bizonyult. Mindent megtettek, hogy mozgósítsák a belügyminisztériumot – és részben a közvéleményt – a menekültekkel szemben, akik „nemcsak elvették tőlünk Erdélyt, de most a nyakunkon is élősködnek, arról nem is beszélve, hogy valamennyit a Securitate küldte”. E díszes jobboldali társaságnak aztán maradéktalanul sikerült bevonulnia a magyar titkosszolgálati panteonba, Boross Péter tárca nélküli minisztersége idején.
Ebben a hangulatban zajlott Bartók Béla újratemetése a Farkasréti temetőben, ahová a román emigránsok külön koszorút vittek, és amit a román SZER mély hallgatása ellenére sikerült mégis hírré tennünk a Radio France Internationalban, a Deutsche Wellében, az amerikai National Public Radióban és persze a BBC-ben. És bizonyos fokig ez a hangulat határozta meg az 1988. június 27-re tervezett, a romániai falurombolás elleni tüntetés előkészületeit is.
Ami a falurombolás tényét illeti, azzal kapcsolatban mindig is kétértelműek voltak az érzéseim. Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy a tervet – azaz a falvak romániai modernizálásának tervét – a román rezsim fel fogja használni arra, hogy megzavarja a tradicionálisan magyarok által lakott települések nyugalmát. Az esetleges összevonásokkal az eddig etnikailag egynemű falvak vegyes lakosúakká válnak majd, a vegyes lakosúakban pedig többségbe kerülnek a románok. Az összevonás mellesleg alkalmat teremt majd arra is, hogy a központi finanszírozás átszervezésével olyan beruházások induljanak, amelyek egyedüli célja Erdély újabb feltöltése lesz óromániaiakkal, persze az adminisztráció – és ezzel a rendőrségi megfigyelés – intenzívebbé tétele mellett.
Másrészt viszont nagyon is gyanítottam, hogy az egész hercehurca lényegében mégis azon óromániai települések tényleges korszerűsítéséért történik, amelyek semmit sem változtak az elmúlt ötszáz évben, és amelyek lakossága ugyanúgy őrizte az analfabetizmus köré szervesülő, szilárd tradíciókat, mint korábban. Egyszóval Ceausescu Óromániában valóban valamiféle sürgető modernizációs elképzeléseket akart valóra váltani; Erdélyben pedig – mintegy mellesleg, és persze mellőzve mindennemű korszerűsítő erőfeszítést – egyszerűen csak az etno-telepítési politika felgyorsítására kívánta felhasználni az alkalmat.
A falurombolással kapcsolatos érveink épp ezért részben propagandisztikusak voltak. Bár hihetőbb és kézzelfoghatóbb vádakat tartalmaztak, mint a korábbiak, ugyanakkor nem pont arról szóltak, amire Ceausescu törekedett. Abban a helyzetben azonban az efféle árnyaltabb megközelítésre már nem volt politikai lehetőség. A nyugati társadalmak feldúlva vettek tudomást minden újabb óromániai putri lerombolásáról – mint ahogy korábban nemigen vettek tudomást ugyanazon putri lakóinak sanyargatásáról. A magyar közvélemény pedig azért kapott minden Ceausescu-ellenes kritikán, mert – egyébként okkal – gyanakodva szemlélt bármilyen romániai társadalomátformáló ötletet. Elég volt végignézni az erdélyi magyar – és szász – városokon, melyeknek valódi civilizációt megtestesítő történelmi magva rendre megsérült vagy elpusztult, hogy helyet adhasson a modern kori Románia szimbolikus piszkának, értéktelenségének és hitványságának. Mellesleg szólva, Bukarest néhány régi negyede szintén osztozott ebben a sorsban. Ma sem érzem tehát torzító túlzásnak, hogy akkor e városok sorsában a falvak jövőjét sejtettük meg.
A tüntetést több egyeztetés előzte meg, de már a legelsőn kiderült: az utak elválni látszanak. A mindinkább radikalizálódó jobboldal – melynek véleményét az említett találkozón főként Németh Géza református lelkész képviselte – az akcióban kifejezetten magyar ügyet látott. Teljesen feleslegesnek bizonyult minden, a magyar politikai érdekekre hivatkozó okoskodás; vagyis, hogy sokkal hihetőbbek a magyar jogkövetelések, ha azok a románság érdekében is megfogalmazódnak. Egyre evidensebbé vált, hogy a nacionalisták számára mindaz, ami Erdélyben és mindaz, ami az ottani magyarsággal történik, teljesen másodlagos és elhanyagolható. Szemükben fontossága lényegében csak annak volt, hogy a cirkusz jól sikerüljön, és ezzel átrendeződjék a magyarországi belpolitikai élet, méghozzá úgy, hogy alakulgató pártpolitikájuk számára az a legtöbbet hozza a konyhára.
Németh persze mindazt, amit Csurka már akkor némi rafinált taktikázással és empatikusan agresszív demagógiával próbált áterőltetni, a buta ember gusztustalanságával fogalmazta meg. Mindazonáltal nem volt senki számára kétséges, hogy a „tiszteletes” melyik tábor fülét is képviselte körünkben. Mindaz, ami elhangzott ott némethes tálalásban, később maradéktalanul visszakerült hozzám csurkai forrásokból. És fordítva…
Csoóri Sándor e kötélhúzásokban a közvetítő, moderátor, feszültségcsökkentő szerepét játszotta, és akkor mindez még sikerült is neki. Messzemenően támogatta a gondolatot, hogy a tüntetésen a románok megjelenjenek, és természetesnek vette azt is, hogy saját jelképeiket – zászlaikat és román nyelvű tábláikat – vigyék. Nem volt azonban ennyire egyértelmű a rendőrség álláspontja. Meglehet – gondolták sokan és főként az ügyben közvetlenül érintett emigráns románok –, hogy ha a tüntetés balul ütne ki, vagy ha Bukarest kényszerhelyzetbe hozná a magyar hatóságokat, a BM nem habozik majd kiadni őket Romániának. Csoóri ötlete volt, hogy keressük fel Horváth Istvánt, a belügyminisztert, és tudakoljuk meg tőle, mik is a szándékaik.
Horváth és Csoóri már korábban jóban voltak, ha nem tévedek, Pozsgay révén. Kellemes, tavaszi nap volt, amikor megjelentünk a Roosevelt téren; Horváth elénk jött, és mielőtt felmentünk volna a diófa borítású emeleti miniszteri irodába, még megmutatta az egykori eklektikus banképület omladozó alagsorát. A rendszer alapjainál jártunk.
Az volt a benyomásom, hogy Horváth nagyon jó néven veszi az efféle „informatív” gesztusokat. Miként Aczél György – bár ellenséges táborhoz tartoztak, módszereik és elvárásaik azonban igencsak hasonultak párton belüli szimbiózisuk során –, Horváth is kész lett volna kiegyezni bárkivel, cserében azért, hogy szóba álljanak vele. Persze – szintúgy Aczélhoz hasonlóan – ekkor már őt sem jellemezte semmilyen rosszindulat vagy ellenséges hátsó szándék. Ugyan még hitt abban, hogy a következő évtizedet ők fogják meghatározni, de mintha remélte volna, hogy a jövőért a felelősséget – szélesebb társadalmi terítéssel – másokkal megosztva viselhetik majd. Meglehet persze, hogy Horváthot Pozsgayhoz húzta a szíve, ugyanakkor mégis az volt a benyomásom: sokkal racionálisabb ember, semhogy néhány hónap múltán esetleg misztikus jelenései támadjanak. Merthogy – nem titok – ilyesmire azért akadt példa, ha nem is 1988-ban, de 1989-ben nagyon is. A jelenség aztán – mint tudjuk – 1990-ben egészen lourdes-i méreteket öltött.
A belügyminiszter teljesen egyetértett mindennel. Megnyugtatott minket, hogy kitoloncolásról szó sem lehet; rendőri – gondolom III/III-as – ellenőrzés pedig csak olyan céllal történik, hogy az esetleges kémeket és agent provocateuröket kiszűrjék.
Roscáék körülbelül egy hónapig készültek a tüntetésre. Addig lakásom hangyabolyhoz hasonlított; ott készültek a zászlók, a transzparensek, és nyilvánvalóan többségüket ott is tárolták. Közben egyre több új menekült érkezett, akiknek ügyes-bajos dolgait továbbra is a Menedék Bizottság intézte, de ekkor már telítődni látszott Budapest és közvetlen környéke. Jó lett volna bevonni a vidéket is ezekbe az akciókba, de ott nem vagy csak alig voltak kapcsolataink. A szerveződő jobboldali csoportok, melyeknek viszont főként vidéken voltak bázisaik, szerencsére sok erdélyi magyarnak adtak szállást és munkalehetőséget, de – tisztelet a kivételnek – nekik eszükbe sem jutott, hogy a románokon is segíteni kellene.
A tüntetést előkészítő heti megbeszélések, illetve a klikkek háttérben zajló egyezkedésén ugyanakkor egyre több aggály merült fel a román részvétellel kapcsolatban. Csurkáék szerették volna teljesen kisajátítani az eseményt, és e célt persze mindenképpen keresztezte volna, ha osztozniuk kell a dicsőségben. Másrészt viszont, ha románok nélkül zajlik az esemény – érveltünk mi –, akkor az egész aligha különbözik majd attól, amit Ceausescu szokott rendezni, saját hatáskörében. Csoóri mindvégig igen határozottan Csurkával szemben foglalt állást, és többször kifejtette a románoknak is: ne törődjenek azzal, amit esetleg ez ügyben hallanak. Ott lesznek ők is, ezt garantálja. A fenyegetőzések mindazonáltal nem maradtak el, így ahogy közeledett 27-e, egyre hisztérikusabbá váltak románjaink is. Sokan közülük azt fontolgatták, hogy nem jönnek el, mások pedig olyan kompromisszumokon morfondíroztak, amelyek az erdélyi magyarokat jellemezték a legrosszabb időkben, amikor a Bukarestnek tett elvtelen engedmények tűntek az egyedüli „értelmes megoldásnak”.
Június 27-e hétfői nap volt. Délután ötre beszéltünk meg találkánkat a România liberă csoporttal a Délibáb utca Hősök terére néző sarkán. Akkor még a közelben működött az ausztrál nagykövetség, előtte mindig rendőr posztolt, és ez csökkenthette a provokációs veszélyt.
A csoport már korábban odaszállingózó tagjai jól összehajtogatott transzparensekkel érkeztek. A felgöngyölített zászlókat pedig papírral húzták be, nehogy valaki idő előtt meglássa a piros-sárga-kék színeket. Néhányukat újólag ismét azzal ijesztgették, hogy a magyar tömeg meglincseli őket; úgyhogy elhangzott olyan vélemény is: mellőzzék a román szimbólumokat. Egy kolozsvári mérnöknő azt javasolta, kicsi magyar zászlókat tűzzenek a románok fölé; mások azzal álltak elő, meneteljen a csoport magyar zászlókkal, és ha a hangulat alkalmasnak bizonyul, akkor – de csak akkor – bontsanak ki egyetlen román zászlót.
Ennek hallatán – ott a Délibáb utca sarkán – elkezdtem üvöltözni velük. Dühöm persze főként azoknak az éveknek szólt, amiket Romániában töltöttem. Eszembe jutottak a huzakodások a hatóságokkal, hogy a hivatalos ünnepek során ne kelljen román zászlót kitűzni házainkra. Hirtelen újra éreztem a megvetést azokkal szemben, akik mégis hajlandók voltak eleget tenni a felszólításnak; és a megvetést önmagunkkal szemben is, amikor már nem kerülhettük el, hogy mi is kitűzzük a gyűlölt-megvetett piros-sárga-kéket.
– Képesek lennétek mások zászlóit vinni és nem a sajátotokat?! És még azt várjátok a világtól, hogy embernek nézzen benneteket?! – keltem ki magamból. Utóbb elnézést kértem tőlük, de Rosca csak legyintett: ilyenek vagyunk mi, románok – mondta ő; ilyen helyzetben vannak az erdélyi magyarok – gondoltam én. Mindenesetre a tüntetéstől azt reméltük, hogy mind a románok, mind az erdélyi magyarok dolgában az a nap, az a 27-e valami változást hoz majd.
A biztonság kedvéért óvatosan kanyarodtunk be a Hősök terére. Csoóri Sándor a mindegy 150 ember élére állt, én magam a végén kullogtam, ha tényleg történnék valami, legalább szimbolikusan „védhessük” őket. Már hallatszott valami zenebona és szöveg, amikor elértük a kétszázezres tömeg szélét, de mindennek ellenére, szinte hullámszerűen, ahogy a csoport megjelenésének híre mind előbbre jutott, az emberek visszafordultak, és mintegy ösztönösen szétvált a tömeg. A 150 román pedig ment, egyre ment előre, aztán elkezdődött az éljenzés, a taps. Az Árpád-szobor tövében elhallgatott a hang, a zenét is lekapcsolta valaki, és már csak az arcokat lehetett látni, egy csomó névtelen emberét, olyanokét, akikkel addig sem, azóta nem találkoztam. És akiket lázba hozott néhány román látványa és az a tény, hogy ezek szabad emberként vállalhatják saját magukat ott, ahol a magyarok sem lehettek egyértelműen szabadok addig. Kicsit a saját szabadságukat is jelentették a piros-sárga-kék zászlók, no meg azokét, akik a piros-fehér-zöldet még titokban sem őrizgethették, közvetlenül a magyar határ mentén, de mégis túl azon.
Amikor a demonstráció elért a román nagykövetséghez, Nick Thorpe Csurkát meg engem betaszigált egy taxiba, és bementünk a Magyar Rádiótól bérelt stúdióba, interjút adni a BBC-nek az eseményről. Csurka felhőtlen kedvűnek tűnt, én fáradt voltam. Igyekeztünk semlegesek maradni és elmondani azokat a frázisokat, amelyek 1988 nyarán még nem tűntek olyannyira kibírhatatlanul közhelyszerűnek. Majd kezet adtunk egymásnak – életünkben utoljára –, és elváltunk; ment mindenki a maga útján. Ha jól emlékszem, kilépve a Bródy Sándor utcára, már ott azonnal más-más irányba.
Roscáék beutazóvízumát – nagy nehezen – kilátásba helyezte az amerikai követség. Több alkalommal beszéltem az ügyben Tom Lynchcsel, a képviselet első titkárával, illetve Mark Palmer nagykövettel is, azonban Washingtonban húzták-halasztották a dolgot. Sokan mégis útra keltek, hetente olykor többször is Ferihegyre kísértünk embereket, a New York-i járathoz; csak épp Roscáék ügye nem akart mozdulni. Végül kiderült, a SZER román osztálya és a román emigráció adott róluk rossz referenciát. No igen, ezt már ismertük. Nemigen bocsátották meg nekik, hogy épp a magyarokkal fogtak össze. Aztán én is elutaztam New Yorkba, hogy a nyarat és az őszt meghívásra ott töltsem, és tartsak néhány előadást.
Roscáék augusztusban végre mégis megérkeztek Amerikába. A Kennedy-repülőtéren, rájuk várva megpróbáltam kideríteni, ki jöhetett eléjük a román emigránsok közül. Aztán megjelent Doina és Cornel, fáradtak voltak, tanácstalanok és talán boldogok is. „Mehetünk” – mondták, majd csodálkozásomra, hogy más nem is várja őket, csak legyintettek. A New York-i román emigráció egyik vezetője ugyan adott nekik egy formális befogadónyilatkozatot – ez a vízum előfeltétele volt –, de csak azzal a feltétellel, hogy soha nem keresik fel. Még csak találkozni sem akart velük.
Az elkövetkező néhány hétben többé már egyáltalán nem beszéltünk a „múltról”, inkább megmutattam nekik bensőségesebb találkozásaimat Amerikával. Egy Giacometti-szobrot a Guggenheim Múzeumban, egy AIDS-es hajléktalan koldust a 6-os metró Astor Place-i aluljárójában, akinek hetente adtam egy dollárt; egy kocsmát a Seaport mögötti kis utcák valamelyikében, ahol olyan jazzt játszottak, amilyet még sohasem hallottam addig, és ahol többnyire én voltam az egyetlen fehér. Valamint azt a múlt századi öntöttvas korlát szegélyezte parti sétányt Brooklynban, ahonnan a legszebb kilátás nyílik Manhattanre, különösen késő délután.
Csupa olyasmi volt ez, amivel kapcsolatban addig nem voltak tapasztalataik, és amikkel kapcsolatban alighanem inkább előítéleteik lehettek. Végül, mielőtt visszautaztam volna Európába, kivittem őket Coney Islandre meg a Jamaica Bayen túlra. Ott, a Rockaway Park Beachen letértünk a sétányról és nagyokat hallgattunk. Messze, kilométerekre el lehetett látni, de senki sem tűnt elő, leszámítva egy húsz év körüli fiút, aki a gyenge napsütéssel igyekezett valamit bepótolni a nyárból. Kerülgettük az óceánból kisodort medúzákat, és közben vissza-visszapillantottunk a napozóra. A medúzák halott holdszigetei, a fiútest elnyugodó ereje olyannak tűnt, mint egy partra vetett Magritte-festmény. Tele absztrakt vonzalommal, soha vissza nem térő egyediséggel. Amerika – hangulatban és erotikában – tényleg ellenállhatatlanabb minden másnál.
Nekik sem lehetett mindennapi a helyzet. Ez volt tulajdonképpeni emigrációjuk első pillanata. Ami valóságosan körülvette őket, az medúzatetemekkel teljesen körbepettyezett magányosságnak tetszett, amiben irreálissá vált minden egykori lényeges dolog és a múltbéli felemás biztonság is. E pillanattól kezdve már semmi sem volt a régi értelemben magától értetődő, új értelme pedig még sokáig nem lehetett számukra semminek.
Jegyzetek
[1] A Menedék Bizottság első felhívása 1988. január 29-én látott napvilágot. A szöveget jegyző alapítók a következők voltak: Donáth László, Fényi Tibor, Halasi Zoltán, Könczöl Csaba, Lengyel Gabriella, Radnóti Sándor, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Tamás Noémi, Törzsök Erika és jómagam. (Beszélő 23. szám [1988]. Lásd: Beszélő Összkiadás, III. kötet AB-Beszélő Kiadó, Budapest, 1992, 228. old.)