Itthon
Szilveszterkor, amikor az óra elüti az éjfelet, a rádióban és a televízióban hagyományosan felhangzik a nemzeti himnusz. „Balsors, akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt.” Kire is? Az emberek általában nem a hazára gondolnak ilyenkor; maguknak és szeretteiknek kívánnak víg esztendőt. 1988 szilvesztere más volt. Aki az idő tájt odafigyelt a politikára – márpedig akkor szinte az egész ország politizált –, tudhatta: ez az év el fogja dönteni az ország sorsát. Azt hiszem, azon az éjszakán a Himnusz hangjai mellett majdnem mindenki arra gondolt, amire Kölcsey, hogy bárcsak a nemzetnek víg esztendeje lenne.
1987-ben meglazultak a rendszer eresztékei. Forgalomba kerültek az első, politikai szervezethez még nem, legföljebb laza csoportosuláshoz köthető kibontakozási programok, a Fordulat és Reform, valamint a Társadalmi Szerződés. Mozgásba jöttek az értelmiségi klubok, éledezni kezdett a sajtó. Közgazdászok, jogászok, politikai szakértők sorra adták interjúikat a rádióban és a televízióban piacgazdaságról, jogállamról, alkotmányosságról, politikai pluralizmusról. Ősszel Lakiteleken megrendezték az első közéleti fórumot, mely mindenfajta hivatalos intézményen kívül, és mégis félhivatalos elismeréssel jöhetett össze (ott volt Pozsgay Imre is, az új kommunista vezető garnitúra egyik kulcsembere, s az éppen hivatalba lépett miniszterelnök, Grósz Károly üdvözletét hozta).
Az MSZMP Kádár utáni nemzedéke felfogta, hogy pártjuk tekintélye nem elegendő a megkerülhetetlen gazdasági kényszerintézkedések elfogadtatásához. Próbálgatni kezdték, nem lehet-e a rohamos bizalomvesztést azzal ellensúlyozni, hogy kívülről kooptálnak partnereket a hatalomba. Nem volt ez a politika sem egységes, sem eltökélt, átgondoltnak pedig végképp nem nevezhető. De ahhoz elegendő volt a még tétova puhatolózás, hogy a mozgástér kitáguljon, s a következő évben színre léphessenek a politikai szervezetek, melyek majd az átmenet döntő tényezőivé lesznek. 1988. március 17-én kibocsátották felhívásukat a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapítói. Március 3-án megalakult a Fiatal Demokraták Szövetsége. Szeptember 3-án független társadalmi szervezetként, szellemi-politikai mozgalomként definiálta újra magát a Magyar Demokrata Fórum. November 13-án a Hálózat Szabad Demokraták Szövetségévé alakul át. Megkezdődött az 1947–49-ben felszámolt pártok újjáalakulása.
Az MSZMP egyre csak hátrált. 1988 májusában a Kádárt félreállító rendkívüli küldöttértekezlet még úgy foglalt állást: pluralizmus igen, többpártrendszer nem. November elején a Grósz-kormány már olyan egyesülési törvényt hagy jóvá, mely pártok alapítását is lehetővé teszi. November végén Grósz a Sportcsarnokban „anarchiát”, „káoszt” és „fehérterrort” vizionál, és közli, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert. Németh Miklós azonban, akinek néhány nappal előbb átadta a miniszterelnöki posztot, a Newsweek tudósítója előtt tüstént oda nyilatkozik, hogy a magyarországi reformok nyugati stílusú parlamenti demokráciához vezetnek el.
De valóban oda vezetnek-e? Rá lehet-e szorítani az MSZMP-t arra, hogy maradéktalanul feladja állampárti kiváltságait? Vagy inkább valamilyen mexikói stílusú féloldalas többpártrendszer alakul ki, egy örök kormányzó párttal és sok kis klienspárttal? Nem fenyeget-e az állam rendpárti mozgósítása? Nem fenyeget-e az állam szétesése? Ezekre a kérdésekre 1988–89 fordulóján nem volt biztos válasz. Az MSZMP már nem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa a hatalmat, de még nem volt elég gyönge ahhoz, hogy kénytelen legyen lemondani róla. Azonban nyilvánvaló volt, hogy ez a bizonytalansági állapot ideiglenes.
Az első lökés kívülről jött. 1988 áprilisában, majd augusztusában sztrájkba léptek Lengyelország nagyüzemei. Ez a sztrájkhullám jóval gyengébb volt, mint az 1980-as, mégis megrendítette a főtisztek, technokraták és kommunista káderek hatalmi tömbjét. A Jaruzelski-diktatúra ekkorra már felélte tartalékait. 1987-ben a kormány népszavazásra bocsátott egy reformprogramot, és leszavazták. Jaruzelski megriadt: mi lesz, ha a közelgő parlamenti választásokra bojkottfelhívást ad ki a Szolidaritás? A sztrájkok egyértelművé tették: ehhez mindenképpen elegendő ereje van az illegális mozgalomnak.
Augusztus 31-én Kiszczak belügyminiszter közölte, a kormány párbeszédet ajánl a Szolidaritásnak a szervezet legalizálásáról. Az előkészületek hónapokat vettek igénybe, de 1989. február 6-án megkezdődtek és április 5-én sikeresen lezárultak a tárgyalások. A Szolidaritás elfogadta, hogy elindul a parlamenti választásokon a helyek 35 százalékáért, míg a többi 65 százalékot fenntartják a LEMP és csatlóspártjai számára. Abba is belement az ellenzék, hogy felújítsák a köztársasági elnök intézményét, s a hadsereg, a biztonsági erők és a külügyek fölötti végső ellenőrzést az államfő kezébe tegyék le (hallgatólagos egyezség volt abban, hogy az első köztársasági elnök a puccsista Jaruzelski lesz). Cserében a kormány ráállt, hogy korlátozott hatáskörrel szenátust hozzanak létre, melynek tagjait teljesen szabadon választják.
Amint Lengyelországban megindultak a tárgyalások, a megegyezéses kibontakozás gondolata itthon is forgalomba került. De a leendő tárgyalófelek nem ugyanazt értették rajta. Az MSZMP Központi Bizottsága február 10–11-i üléséről kiadott közlemény úgy fogalmazott, hogy a párt „kész két- és többoldalú megbeszéléseket folytatni a hatalom gyakorlásának új módjáról minden törvényes keretek között működő szervezettel”. Ennél jóval egyértelműbb a független szervezetek válasznyilatkozata, melyet a Fidesz, a Kisgazdapárt, az MDF, a Szociáldemokrata Párt és az SZDSZ is aláírt: „nemzeti kerekasztal-tárgyalást javaslunk a kormányzat, az MSZMP vezetése és a demokratikus politikai szervezetek részvételével”. Az MSZMP egyebek közt a készülő alkotmányról szeretett volna párbeszédet. A független szervezetek szerint a tárgyalások célja az lenne, hogy rögzítsék az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásának feltételeit.
Az MSZMP ajánlata nem a független szervezetek javaslatának puhább változata volt, hanem kísérlet arra, hogy kitérjen az elől, amit a másik oldal szorgalmazott. Igaz, a központi bizottság közleménye háromnegyed évnyi huzavona után végre félreérthetetlenül kimondta, hogy „a politikai rendszer pluralizálása – az adott hazai helyzetben – a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Ez lényeges előrelépés volt, amit a függetlenek nyilatkozata jóindulatú elismeréssel nyugtázott. Csakhogy mindjárt ezután így folytatódik a közlemény: „…a társadalom nincs felkészülve a többpártrendszerre épülő politikai hatalom azonnali megvalósítására”, újra kérdésessé téve, hogy voltaképp mit is akar az állampárt.
A dolog úgy áll, hogy maga se tudta. Grósz előadói beszéde és a hozzászólások többsége valami homályos óhajra utal, hogy a többpártrendszer legalább az első parlamenti ciklusban még ne valódi versenyen alapuljon, hanem inkább „megegyezéses” karakterű legyen, csakhogy senkinek nem volt épkézláb gondolata arról, hogy a szabad verseny korlátozását mi biztosítaná. Két dolgot azonban egész biztosan nem akart az MSZMP vezetése 1989 februárjában: nem akarta a szabadon választott alkotmányozó nemzetgyűlésre bízni az új alaptörvény létrehozását, és nem akart valódi tárgyalásokba bocsátkozni az átmenet feltételeiről. Rendben van, legyen többpártrendszer – de az egypárt hozza létre.
Ezért az MSZMP vezetői úgy határoztak, hogy fel kell gyorsítani a már megkezdett munkát az alkotmányon és a hozzá csatlakozó törvényeken (a párttörvényen, a választási törvényen, a népszavazási törvényen, az Alkotmánybíróságról szóló törvényen stb.), s néhány hónapon belül a hivatalban lévő Országgyűlésnek kell elfogadnia az egész csomagot. Majd amikor a jogi keretek már készen állnak, jöhet a többi párt, jöhetnek a választások. Így tehát a kilátásba helyezett „két- és többoldalú megbeszélések” nemigen jelentettek többet, mint a jól bevált „társadalmi vita” továbbfejlesztett változatát.
Közben azonban terítékre került az Új Márciusi Front felhívása: Országos Nemzeti Bizottság néven hozzanak létre tanácskozó testületet a „hivatalos” és a „nem hivatalos” politikai szervezetek képviselőiből, s ennek keretében vitassa meg az MSZMP a többi szervezettel az új alkotmány és az azt kísérő törvények tervezetét. Az ÚMF azzal a céllal alakult, hogy híd legyen az elszigetelődő állampárt és a szerveződő független oldal között: vezető testületében a PB-tag Nyers Rezsőtől az MSZMP-ből Lakitelek miatt kizárt Bihari Mihályon és Király Zoltánon át a szabaddemokrata Vásárhelyi Miklósig nagyon sokféle politikai elkötelezettségű és helyzetű ember vett részt. Az MSZMP-nek jó oka lett volna rá, hogy magáévá tegye az indítványt. Ehelyett emelt hangon elutasította: „Semmi nem indokolja az alkotmányozási folyamat gyökeres átrendezését…”
Az ÚMF balszerencséjére az, amit az MSZMP még soknak talált, a független tömörülések számára már kevés volt. A majdani Ellenzéki Kerekasztalt alkotó szervezetek nem mehettek bele, hogy közös bizottságot – afféle egységfrontot – alkossanak az állampárttal; nekik csak az önálló tárgyalófelek közötti párbeszéd formulája volt elfogadható. És mégis az állampárt ekkor még úgy ítélte meg, hogy egyáltalán nem szükséges megosztania az alkotmányozás felelősségét.
A pillanatnyi helyzet nem cáfolta ezt a vélekedést. A független szervezetek száma nagy volt, de tagságuk kicsiny – 1989 februárjában együttesen sem haladhatta meg a tíz-tizenötezret, s egy része ide-oda áramlott a különböző csoportosulások között. Anyagi erejük elhanyagolható volt, infrastruktúrájuk jelentéktelen. Egyik csoportjuk, mint az SZDSZ és a Fidesz, egyértelműen ellenzékiként határozta meg önmagát; mások, mint az MDF, a hatalom és az ellenzék között igyekeztek elhelyezkedni („elutasítjuk a társadalom merev kettéosztását kormányra és ellenzékre”); ismét mások, mint az ÚMF, kifejezetten azzal a céllal alakultak, hogy áthidalják az MSZMP reformerei és a független erők közti szakadékot. Ellentét volt a nyolcvanas évek mozgalmaiból kinőtt „szerves képződmények” és a tetszhalott állapotukból hirtelen felébredt „történelmi pártok” között. Ráadásul ez utóbbiak inkább emlékeztettek egymással marakodó öregurak és ifjú szerencselovagok gyülekezetére, mint működőképes politikai szervezetre. S végezetül: mély világnézeti és személyi ellentétek választották el az 1989-es év két vezető tömörülését, a népi írók szellemi mozgalmából kinőtt MDF-et és a demokratikus ellenzék hagyományát folytató SZDSZ-t.
Ez nem a Szolidaritás volt, mely fénykorában tízmillió tagot számlált, s hét év kemény üldöztetés után is több százezer tagdíjfizető támogatót tudhatott maga mögött; amelynek vezetése összeszokott az illegalitásban, és megkérdőjelezhetetlen tekintélyt élvezett a társadalom köreiben. Ez egy gyönge, heterogén, szervezetlen és tapasztalatlan társaság volt; a demokratikus ellenzék egykori tagjain kívül nem voltak olyan résztvevői, akik mögött sokévi folyamatos politikai küzdelem lett volna. Velük szemben az MSZMP még mostani, megroskadt állapotában is óriásnak érezhette magát. Amikor maguk közt voltak, vezetői így is beszéltek.
Csakhogy érzésük csalóka volt. A pillanatnyi erőviszonyoknak talán megfelelt, de az erőviszonyok változásának egy csöppet sem. 1989 első felében az MSZMP hihetetlen gyorsasággal mállott szét, az ellenzék pedig példátlanul gyors szerveződési folyamaton ment keresztül.
A pártközpont pincéjében köztudomásúlag volt egy széf, melynek a kulcsát Kádár János éjjel-nappal magánál tartotta. Abban a széfben egy hullát őriztek. Mindenki tudott a létezéséről, de amíg Kádár kézben tartotta az országot, még csak beszélni sem volt szabad róla. A Kádár-féle MSZMP vérben és mocsokban született az 1956. november 4-i szovjet katonai beavatkozás és a rá következő kegyetlen megtorlás során. A hatvanas években azonban, ügyesen adagolt apró engedmények sorozatával sikerült elfogadtatnia magát a társadalommal. Az íratlan alkunak az is része volt, hogy mindkét oldal hallgat 1956-ról. Kádárék nem vetik többé a nép szemére, hogy októberben ellenforradalmi lázadásba keveredett, és nekik is elfelejtik novemberi hazaárulásukat meg a rá következő terrort. A magyar kommunisták azzal a büszke öntudattal birtokolhatták a hatalmat évtizedeken át, hogy ők teljesen mások, mint a szovjet birodalombéli kollégáik.
Amikor Kádár távozni kényszerült, a hallgatás nem volt tovább tartható. A Szovjetunióban tombolt a glasznoszty, a hazai sajtóban is megindult az igazmondási verseny. Az őszinteségi hullám rövidesen az utolsó tabut, 1956-ot is elérte. A páncélszekrényt felcipelték a földszintre, kirakták a ház elé, és kinyitották. Ott állt tárva-nyitva egy kerek esztendőn át.
Két héttel Kádár menesztése után megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága. A volt elítéltekből és a kivégzettek hozzátartozóiból alakult szervezet azonnal követelni kezdi Nagy Imre és mártírtársai rehabilitálását. Június 16-án több százan tüntettek a Batthyány-örökmécsesnél. A tömeg végigvonult a Belvároson, „Nagy Imre! Nagy Imre!” visszhangozták a Münnich Ferenc utca falai.
Szeptemberben Ujhelyi Szilárd az ÚMF nevében – Nyers Rezsővel az oldalán – elintézetlen kérdésnek nevezi 1956 ügyét, és hitet tesz a meggyilkolt miniszterelnök mellett. Két napra rá Szabó Miklós, a Szabad Kezdeményezések Hálózata nyilvános ülésén kijelenti: 1956 újraértékelése nélkül nem képzelhető el elvi fordulat a politikában. Október 23-ára a független szervezetek utcai demonstrációt terveznek. A pártközpont rémülten mozgósítja kapcsolatait, hogy a tüntetésnek elejét vegye. Az MDF 22-én este a televízión keresztül hívja föl tagjait, hogy maradjanak otthon; ezt követően sajnos, sajnos a többi szervező (a Hálózat, a Fidesz, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság és a TIB) is visszalép. Kisebb csoportok mégis összegyűlnek a főváros különböző pontjain, s ha más nem, a hatalmas rendőri készültség mindenképpen emlékezteti a lakosságot arra, hogy a levert forradalom napja van.
Az MSZMP csapdahelyzetbe kerül. Tagságát, apparátusait mélyen megosztja 1956 hirtelen előkerült ügye. Az a nemzedék, melynek meghatározó élménye az ’56–57-es restaurációban való részvétel, azt várja a pártvezetéstől, hogy fékezze meg az ellenforradalmi propagandát, míg nem késő. Az újabb generációkat azonban feszélyezi a korakádári retorika fölmelegítése, rosszul érzik magukat attól, hogy a hatvanas évek óta először ismét polarizálódó helyzetben „azok”-kal szoruljanak egy oldalra. A pártvezetés tehát úgy dönt, hozzon létre a központi bizottság egy történelmi albizottságot a szocialista múlt feldolgozására, s ez a szakértő csoport adjon friss értékelést az 1956-os eseményekről is. Olyat, amelynek alapján a központi bizottság lehetőleg mindkét oldal számára elfogadható és a társadalommal való párbeszédet sem kizáró állásfoglalást alkothat.
1989. január 28-án Pozsgay Imre a 168 óra műsorában bejelenti: a történelmi albizottság „a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek”. Valószínűleg ez az interjúrészlet volt a csúcspont Pozsgay Imre politikai életútján. Nem mintha sikerült volna megtalálnia a formulát, amelynél a dolgok nyugvópontra juthattak. Épp ellenkezőleg, olyan pályára taszította a pártját, melyen többé nem lehetett megállni az MSZMP történelmi bűnének beismeréséig.
A következő hetekben a Pozsgay-nyilatkozattól hangos az ország. A párttagság kádárista hagyományú része megrendül és felháborodottan tiltakozik. A többiek izgatottan próbálgatják az új formulát. Pozsgay bejelentése nemcsak az alapszervezeteket kavarja fel; szemmel láthatóvá teszi, hogy az MSZMP politikai bizottságán belül megszűnt a lojális együttműködés. Az éppen Svájcban tartózkodó Grósz Károly hazafelé, a repülőgépen újságíróknak nyilatkozik. Nekitámad Pozsgaynak. Ő, aki még október végén is fontosnak tartotta leszögezni, hogy 1956-ban mindenekelőtt ellenforradalom volt Magyarországon, most már óvakodik attól, hogy érdemben állást foglaljon. Nem a bejelentés tartalmát kifogásolja, hanem a tényét. Egy: az albizottság jelentése a központi bizottság számára készült, az érdemi állásfoglalásnak ott kellett volna megszületnie, de a központi bizottság még csak nem is látta a dokumentumot. Kettő: ha már Pozsgay úgy dönt, hogy még a testületi vita előtt nyilvánosság elé tárja az albizottság következtetéseit, akkor illett volna erről tájékoztatnia a párt főtitkárát. A csatabárdot kiásták.
Olyan nagy a tét, hogy az MSZMP belső vitájában még a független szervezetek is megszólalnak. Kicsit dagályos, de határozott hangvételű közös nyilatkozatban szögezik le: az MSZMP nem jön számításba partnerként, ha visszalép a „népfelkelés” minősítéstől. Bármiféle együttműködés „akár koalícióban a Magyar Szocialista Munkáspárttal, akár a konstruktív ellenzék alkotmányos pozíciójában, csak a törvénytelenségek önkényuralmát megtestesítő sztálini pártállammal szemben 1956-ban kirobbant népfelkelés igazságos történeti megítélésével, revideált felfogásával képzelhető el”.
Ilyen körülmények között kerül sor a központi bizottság rendkívüli ülésére február 10-én és 11-én. S bár a megelőző napokban még úgy tűnt, a testület el fogja utasítani a Pozsgay-formulát (Németh Miklós: „Az értékelésben a népfelkelésnek éppúgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmusellenes terrorlázadásnak. Mert egészen más volt az eleje, mint a vége.;” Szűrös Mátyás: „Az 1956-os eseményeket nem lehet egyetlen szóval – ellenforradalomként vagy népfelkelésként – átfogóan jellemezni.”) mire az ülésre sor kerül, már nem lehet visszakozni.
Németh Miklós utóbb azt nyilatkozza: a kétnapos ülés legfőbb eredménye az volt, hogy elkerülték a pártszakadást. Ha valaki nem tudta volna, hogy az MSZMP a felbomlás határára jutott, most megtudhatta. A minidrámának mindazonáltal vége.
Viszont nincs vége a Nagy Imre-ügynek. A Magyar Nemzet éppen a KB-ülés idején kezdi meg A 301-es parcella című interjúsorozatát a kivégzettek hozzátartozóival, elindítva az újratemetés nyilvános történetét. Még 1988. november 24-én a TIB felhívással fordult a hozzátartozókhoz, hogy kegyeleti jogukkal élve követeljék a jeltelen sírban nyugvó földi maradványok kiadatását. Nem telt bele egy hét, s az MSZMP politikai bizottsága már tárgyalta is az ügyet. Kádár utódai mi mást tehettek volna, igent mondtak. Összeszorult gyomorral tették, mert mindjárt eszükbe jutott 1956. október 6-a, Rajk László és társai újratemetésének napja. Mi lesz, ha Nagy Imréék újratemetése is politikai tüntetéssé változik? Elkerülhető-e egyáltalán, hogy azzá változzon?
Először azt próbálták meg elérni, hogy az egész a családokra korlátozott kegyeleti aktus legyen, és szorítkozzék a temetőre. Amikor kiderült, hogy ez lehetetlen, azt tűzték ki célul, hogy az esemény a „megbékélés” szellemében menjen végbe. A biztonság kedvéért eltávolíttatták a Felvonulási térről Vlagyimir Iljics szobrát (a közlemény szerint ideiglenesen szállították el) felújításra, de aztán egy szemfüles fotóriporter rátalált egy rozsdatemetőben), nehogy ötletet adjon az október 23-i szobordöntögetés megismétlésére. Azonban nem érték be ennyi óvintézkedéssel.
Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvéből tudjuk, hogy úgyszólván a teljes titkosszolgálatot hadrendbe állították, bevetették a belügy III/I-es, IIII/I-es, III/III-as csoportfőnökségének fedett ügynökeit – nem ám csak azért, hogy jogsértő módon híreket gyűjtsenek, hanem azért, hogy álhíreket terjesszenek, újságcikket írjanak, hogy az Egyesült Államok budapesti követének, a brit sajtóattasénak, Király Bélának és más emigránsoknak, meg a TIB vezetőinek a fülébe sugdossanak. A mai napig szinte semmit nem tudunk arról, milyen szerepet játszott a titkosrendőrség a független szervezetek megalakulása és a szabadon választott Országgyűlés összehívása közötti időszakban. Legalább ezt az egy epizódot hiteles forrásból ismerhetjük.
Aki a dokumentumgyűjteményt végigolvassa, már-már hajlamos azt hinni, hogy a június 16-i eseményt valójában a pártállam titkosszolgálatai rendezték meg, s mindenki más – szervezők, családtagok, szónokok, tüntetők, hírlapszerkesztők és diplomaták – az ő terveik öntudatlan eszközei voltak. Ha azonban letesszük a könyvet, behunyjuk a szemünket, és magunk elé idézzük azt a napot, egészen más felismerés ragad meg. Futóhomokra épít, aki politikáját a titkosrendőrség mesterkedéseire alapozza. Ha a cél menthetetlen, a titkos apparátusok fabatkát sem érnek.
Nagy Imréék újratemetése az 1956 utáni rezsim jelképes sírba tételévé vált. „A mai nap a korszakváltás határköve; egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített és minden tekintetben bukott rendszert temetünk,” mondta Mécs Imre a ravatal mellett. Azok a viszonylagos előnyök, melyekért cserébe a magyar társadalom elfogadta a kommunista párt uralmát, hirtelen jelentéktelenné halványultak, szemben a föltétlen rosszal, amit a szovjet intervenció kiszolgálása, a terror és a megtorlás képviselt. A jóságos uralkodóról kiderült, hogy hitszegő bandita, és senki nem mondhatta – legalábbis nem mondhatta a nyilvánosság előtt –, hogy ami őt illeti, ő támogatja a gyilkosokat, mert aránylag jól élt alattuk. Az állampárt tagjai sem gondolhatták egyszerre azt is, hogy a kádári terror áldozatainak rehabilitálása helyes és igazságos, meg azt is, hogy a rezsim, melyhez kötődtek, erkölcsileg védhető. Bár az MSZMP – megmutatták a későbbi évek – harmincéves uralma idején mélyen beágyazódott a magyar társadalomba, akkor, 1989-ben ez a beágyazottság semmit nem segített rajta. Most fizette meg az árat történetének dicstelen kezdetéért.
Tíz év után az újratemetésből még mindig eleven a végeláthatatlanul kígyózó embertömeg látványa, a konstruktivista díszlet – Rajk László és Bachmann Gábor alkotása –, és Orbán Viktor beszéde. Az Orbán-beszéd két mozzanatának köszönhette rendkívüli – és egyben rendkívül megosztó – hatását. Odavágta a díszőrséget álló Németh Miklósnak, Pozsgay Imrének és Szűrös Mátyásnak: „…szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat.” És kijelentette: „ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”
Én a Némethéknek szánt oldalvágásban nem találtam kivetnivalót, s örültem, hogy Orbán szóba hozta a szovjet csapatok kivonását. Nagy Imrének egyebek közt éppen ezért a követelésért kellett meghalnia; hogyan lehetne a koporsója mellett hallgatni arról, hogy a szovjet hadsereg még mindig itt van, és mi még mindig a távozását akarjuk? Az „azonnali”-t meg a „haladéktalan”-t azonban taktikai hibának véltem. Hamar kiderült, hogy nem volt igazam. A követelés nyers megfogalmazása egyetlen tartósabb konzekvenciával járt: ledőlt egy tabu, világossá vált, hogy a szovjet csapatok távozása nyilvánosan követelhető. Olyan volt ez, mint a Beszélő két évvel korábban kiadott jelszava (Haraszti Miklós leleménye): „Kádárnak mennie kell.” Valószínűleg azt is sokan találták első olvasásra ijesztőnek. Aztán észrevették, hogy Kádárnak már nincs ereje visszaütni. S belátták, hogy valóban lejárt az ideje.
Nem sokkal ezután elment Kádár az élők közül is. Július 6-án a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta Nagy Imre és társai ügyét; az ítéletet megsemmisítette és a vádlottakat bűncselekmény hiányában fölmentette. Zajlott a per, amikor valaki bement a terembe, és egy cédulát indított útjára a közönség soraiban. A papiroson ennyi állt: „Meghalt Kádár.”
Utolsó útjára több tízezer ember kísérte el. A közvélemény szemében mindmáig ő a XX. század legnépszerűbb magyar politikusa. Ez kellemetlen gondolatokat ébreszt a demokratikus érzelmű emberekben. De mielőtt bárki levonná a következtetést, hogy a magyar társadalom egy hóhért imád, és előnyben részesíti a hatvanas-nyolcvanas évek önkorlátozó elnyomását a szabadsággal és a demokráciával szemben, gondoljon bele abba is, hogy a Kádár hagyatékát nyíltan vállaló pártnak a rendszerváltás óta egyetlen alkalommal sem sikerült bejutnia a parlamentbe.
A Nagy Imre-ügy után az MSZMP csak árnyéka önmagának. Mostantól idő kérdése csupán a pártszakadás bekövetkezése. Egy héttel az újratemetés után négytagú elnökséget hoz létre a központi bizottság. Grósz még tagja az elnökségnek, de hatalmának vége. Egyszemélyi utóda nincs. Az ugyancsak elnökségi taggá választott Pozsgay Imrét az MSZMP államfőjelöltjeként nevezik meg. Ez a lépés utóbb végzetes hibának bizonyul. Kényszerpályára viszi az MSZMP-t a kerekasztal-tárgyalásokon, megköti delegációjának kezét a köztársasági elnök hatásköreiről, választásának módjáról és időzítéséről folytatott vitában.
Azonban messze előre szaladtunk.
A tárgyalások témáját februárban hagytuk el, amikor mindkét oldal megtette a maga ajánlatát. Az MSZMP ajánlata, emlékszünk, „két- és többoldalú megbeszélésekre” szólt. Az állampárt vezetői – szemközt az általuk „alternatív szervezetekként” emlegetett csoportosulások kaotikus sokaságával – akkor még úgy gondolhatták, kedvükre mazsolázhatnak a lehetséges partnerek közt: ők döntik el, kit hívnak meg a tárgyalóasztalhoz, egymás mellé ültethetik a Ligát meg a SZOT-ot, az SZDSZ-t meg a Münnich Ferenc Társaságot; olümposzi magaslatokról figyelhetik, ahogy mindenki mindenkivel összevész, hogy aztán ők mondják ki a végső szót a vitás ügyekben. Ezt azonban nem csak ők gondolták így: a függetlenek is tisztában voltak a veszéllyel.
Márciusig az új és új pártok, mozgalmak, tömörülések fellépése uralta az eseményeket; a politikai összkép egyre áttekinthetetlenebbé vált. A tárgyalási helyzet azonban döbbenetes gyorsasággal egyszerűsítette le a képletet. A változás előjelei már az előző hónapban mutatkozni kezdtek: a majdani Ellenzéki Kerekasztal tagjai közül hatan több alkalommal is közös nyilatkozatot adtak ki: előbb a Pozsgay-interjú után, majd a központi bizottság rendkívüli ülését követően. Aztán jött március 15-e.
Az állampárt vezetői attól tartottak, hogy az ünnep látványos vereséget fog mérni rájuk: jelentéktelen közönség a „hivatalos” megemlékezésen, hatalmas tömeg a „nem hivatalos” demonstráción. Hogy a nevetségessé válást elkerüljék, a Hazafias Népfront és a KISZ útján felhívással fordultak minden tömörüléshez, hogy közösen ünnepeljék meg a forradalom évfordulóját. Ezzel az ügyetlen húzással kikerülhetetlen választás elé állították a megszólítottakat. Mindenki színvallásra kényszerült: az MSZMP oldalára áll vagy a másik oldalra. A Múzeum-kertben álldogál a hivatalos megemlékezések hagyományos színhelyén, vagy a rendszerellenes tüntetések hagyományos útvonalán menetel, a Petőfi-szobortól a Batthyány- örökmécsesig. Egy évvel korábban, amikor Tamás Gáspár Miklós tizenötezer ember gyűrűjében, a Kossuth-szobor lépcsőjéről kiáltotta az Országgyűlés épülete felé, hogy „a bukott politikusok távozzanak”, egy olyan csoportosulás, mint az MDF, még elkövethette azt a hibát, hogy mindkét választás elől kitér: dönthetett úgy, hogy ki sem megy az utcára. 1989-ben ez a lehetőség nem volt adva. Egy csapásra világossá vált, hogy többé nem léteznek átmeneti pozíciók hatalom és ellenzék között, csak hatalom van és ellenzék. Az MDF elutasította a Múzeum-kertbe szóló meghívást, s ezzel az ellenzéki oldal részeseként határozta meg önmagát. A szociáldemokraták meg a kisgazdák elfogadták a meghívást, s utóbb magyarázkodniuk kellett a „malőr” miatt.
Az ellenzéki demonstráció lebonyolítására közös szervező bizottság alakult. Összeállították az ellenzék 12 pontját, melyet Cserhalmi György olvasott fel a Szabadság téren. Ugyanitt beszélt az MDF nevében Csengey Dénes. A Kossuth Lajos téren Orbán Viktor volt a szónok, és jómagam. Azt mondtam, tárgyalni kell az MSZMP-vel, de előbb az ellenzéki szervezeteknek egymással kell tárgyalniuk, hogy az állampártnak erős, egységes, megkerülhetetlen tárgyaló partnere legyen.
Négy napra rá a Corvin moziban tartotta közgyűlését az SZDSZ. Itt egy formális felhívás is született, mely arra szólította fel a többi ellenzéki csoportosulást, hogy hozzák létre „a független szervezetek kerekasztalát”. A közgyűlés elfogadta, de aztán mégsem bocsátotta ki a nyilatkozatot. Az történt, hogy nem sokkal ezután szót kért Kónya Imre, és felolvasott egy nagyon hasonló értelmű szöveget, melyet az különböztetett meg a miénktől, hogy a Független Jogász Fórum volt a kibocsátója. Nyilvánvaló volt, hogy a jogászfórumtól kiinduló javaslatnak több esélye van a meghallgattatásra, egyszerűen azért, mert nem tőlünk jön. A miénket az MDF hagyományos vezető köre kapásból elutasíthatta, mielőtt egyáltalán fontolóra vette volna. Ezért Kónya beszéde után a közgyűlés úgy határozott, visszavonja a saját felhívását, és az ügyvivői testület útján elfogadja a meghívást.
A Független Jogász Fórum nyolc szervezetnek küldött meghívót március 22-ére az ELTE jogi karának épületébe: az MDF-nek, az SZDSZ-nek, a Fidesznek, a Kisgazdapártnak, a Néppártnak, a Szociáldemokrata Pártnak, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságnak és a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának. Ezek a szervezetek alapították meg az Ellenzéki Kerekasztalt; utóbb egyetlen szervezetet vettek még föl az EKA-ba, a némi késlekedéssel újjáalakult KDNP-t. Az ellenzéki oldal összetétele ezzel adva volt – de még nem volt adva az ellenzéki tárgyaló fél.
Az első megbeszélésen Szabad György azt javasolta: tekintsék az EKA-t kezdetben laza konzultációs fórumnak; törekedjenek a rendszeres kapcsolattartásra, de ne hozzanak létre csúcsszervezetet. Ez a javaslat általános helyesléssel találkozott; az együttműködés aligha indulhatott volna másképp. Ám ha a dolgok így maradnak, az MSZMP nyolc (majd kilenc) szervezettel tárgyalt volna, melyek külön-külön – bár egymással egyeztetve – alakítják ki és képviselik az álláspontjukat, s külön is szavaznak, és akkor az EKA nem képviselt volna erőt. A helyzet logikája szerencsére afelé sodorta az ellenzéki szervezeteket, hogy még a voltaképpeni tárgyalások megkezdése előtt egységes egészként tárgyaló „csúcsszervvé” változtassák a kerekasztalt.
Mindjárt a második összejövetelen szembe kellett nézni azzal, hogy az MSZMP április 8-ra összehívott egy tanácskozást, ahová meginvitálta a Münnich Ferenc Társaságot, a Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsát (MISZOT), az Új Márciusi Frontot, sőt a Nőtanácsot, a SZOT-ot, a Partizánszövetséget meg a Hazafias Népfrontot is, viszont az EKA-t alkotó szervezetek közül kihagyta a Fideszt, a BZSBT-t és a Ligát. Válaszul megszületett az EKA első működési szabálya: vagy valamennyien együtt tárgyalunk, vagy nem tárgyal senki.
Kezelni kellett azt a tényt is, hogy az EKA nem diktálhatja az MSZMP-nek, kit hívjon meg a tárgyalóasztalhoz és kit ne – ha azonban minden meghívott szava ugyanannyit ér, akkor az állampárt az összes kérdésben kényelmes többséget biztosíthat a maga számára. Ezért Magyar Bálint fölvetette, hogy az ellenzéki szervezetek egymás közt kerekasztalt alkossanak ugyan, de követeljék, hogy az MSZMP-vel folytatott tárgyalásokon az asztal legyen kétoldalú: az egyik oldal az ellenzéké legyen, a másik az MSZMP-é meg azoké, akiket maga mellé kíván venni. Noha ebben a formában az MSZMP nem fogadta el az elgondolást, és társszervezetei végül harmadik tárgyaló félként ültek az asztalhoz, ez a formai engedmény a lényegen nem változtatott. Egyértelművé vált, hogy az ellenzék tárgyal a hatalmat birtokló állampárttal a politikai átmenetről, s hogy a harmadik oldalt az állampárt társszervezetei alkotják. Ebben a felállásban megszűnt a hely az olyan áthidaló alakzatok számára, amilyennek az Új Márciusi Frontot szánták az alapítói; az ÚMF a továbbiakban nem is vett részt az előkészítő tárgyalásokon, s rövidesen elhalt.
A következő kérdést az vetette föl az EKA számára, hogy állást kellett foglalnia a tárgyalási eljárásról. Nemcsak azt kellett megakadályozni, hogy az MSZMP maga döntse el, kit enged a tárgyalóasztalhoz; azt sem lehetett megengedni, hogy az MSZMP diktálja a tárgyalások napirendjét és ügymenetét. Előzetes egyeztetést kellett követelni – arra pedig delegációt kijelölni. S így mindjárt arról is határozni kellett, hogy a küldöttség az EKA pontos leképezése legyen-e, vagy két-három személy képviselje az egész kerekasztalt. Április 19-én a többség arra hajlott, hogy Sólyom Lászlónak és Tölgyessy Péternek adjon megbízatást. A Kisgazdapártot képviselő Boross Imre ragaszkodott volna ahhoz, hogy a delegációnak legyen egy harmadik, kisgazda tagja is. Erre mindjárt elhangzott, hogy akkor a Néppárt is igényt tart egy helyre. A Kisgazdapárt zilált állapota miatt azonban annyira kockázatosnak látszott ez a megoldás, hogy végül Borossnak is el kellett fogadnia az eredeti javaslatot. Sólyom nem az MDF, Tölgyessy nem az SZDSZ, hanem mindkettő az EKA képviseletében ment el tárgyalni.
Ezzel gyökeresen megváltozott az EKA státusa. Egy szűk hónap alatt a kerekasztal eljutott oda, hogy küldöttei nem a saját szervezetük, hanem az egész tömörülés megbízottaiként tárgyalnak, s nem szervezeti álláspontot képviselnek, hanem a kerekasztal közös álláspontját. Mire az érdemi tárgyalásokra sor került, az EKA volt a tárgyalófél, küldöttségének tagjai mind a munkabizottságokban, mind a közép- és felső szintű egyeztető fórumokon a tagszervezetek egyeztetett, közös álláspontját képviselték. Logikus mellékkövetkezményként el kellett fogadni a konszenzus elvét: minden tagszervezetnek vétójoga van, csak az lehet EKA-álláspont, amit egyetlen tagszervezet képviselője sem ellenez.
Ezzel adva voltak az eljárási szabályok, melyek lehetővé tették, hogy az ellenzék egységesen lépjen föl az MSZMP-vel szemben. De a procedurális megoldás csak annyit biztosíthatott, hogy ha az ellenzék a saját kerekasztala mellett meg tud egyezni, akkor a háromoldalú tárgyalóasztalnál már valóban egységes, megbonthatatlan erőként léphessen föl. Azt nem biztosíthatta, hogy az EKA berkeiben valóban létrejön a megkívánt konszenzus. Az EKA tagszervezeteit számos kérdésben nagyon nagy, esetenként áthidalhatatlan nézetkülönbségek állították szembe egymással. Nemcsak taktikai, távlati ellentétek is. Közös tárgyalási álláspont kialakítására csak akkor volt esély, ha a megosztó kérdéseket sikerül levenni a napirendről, s a róluk lefolytatandó vitát későbbre halasztani – lehetőleg akkorra, amikor a szabad választások már lezajlottak, vagy legalább a feltételeik biztosítva vannak.
A helyzet sodrása ebben is az EKA segítségére volt. Az ellenzéki szervezetek egy valamiben egész biztosan egyetértettek. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy a tárgyalások és az ott esetleg megszülető megállapodás legitimitása bizonytalan. Az MSZMP a szétesőben lévő diktatúrát képviseli, az ellenzéknek pedig még nem volt alkalma bizonyítani, hogy számottevő társadalmi csoportokat képvisel. Demokratikus felhatalmazás nélküli tárgyalófeleknek kell megegyezniük a létrehozandó demokrácia alkotmányos berendezkedéséről. Ráadásul megállapodásukat az 1986-ban megválasztott, illegitim Országgyűlésnek kell törvényerőre emelnie.
Márpedig az Igazságügyi Minisztérium gőzerővel dolgozott az alkotmány és a csatlakozó törvények tervezetén; az MSZMP éppen ezekről kívánt „két- és többoldalú konzultációkat” folytatni. Az EKA szervezetei tehát súlyos dilemma előtt álltak. Vagy végigtárgyalják az MSZMP-vel a demokratikus köztársaság egész felépítését; akkor jogcím nélkül bitorolják a majdani, szabadon megválasztott Országgyűlés kizárólagos hatáskörét – és ezzel az erkölcsi bukást kockáztatják mind a megállapodás, mind a maguk számára. Vagy elzárkóznak a tárgyalástól, és akkor azt kockáztatják, hogy az MSZMP egyoldalúan fogja kialakítani az új rend alkotmányos kereteit.
A dilemmából az az elgondolás vezetett ki, melyet az SZDSZ áprilisban kibocsátott programja, a Kék Könyv körvonalazott: nem az új rendszerről kell tárgyalni, hanem az oda vezető, békés átmenet feltételeiről. Az új alkotmányos intézményeket majd a szabadon választott Országgyűlés teremti meg; ezekről nincs mit beszélni a szabad választások előtt. Meg kell alkotni viszont a választási törvényt, a pártok működését és finanszírozását szabályozó törvényt, ki kell gyomlálni a hatályos alkotmányból a demokratikus átmenetet akadályozó rendelkezéseket, felül kell vizsgálni a büntető törvénykönyvet, hogy a választási harcban mindenki félelem nélkül vehessen részt, meg kell alkotni a szabad és pártatlan tájékoztatásról gondoskodó jogszabályokat, s végezetül biztosítékokat kell teremteni arra, hogy a fegyveres testületeket ne lehessen bevetni az átmenet erőszakos meghiúsítása érdekében. Ez és csakis ez lehet a megbeszélések tárgya. Az EKA magáévá tette az SZDSZ álláspontját, és ezzel túljutott a nehezén.
A megtalált formula – anélkül, hogy ezt bárki végiggondolta volna – arra is esélyt adott, hogy az ellenzéki szervezetek elkerüljék a túl korai vitát a demokratikus köztársaság berendezkedéséről. Ha nem tárgyalnak az MSZMP alkotmányos elgondolásairól, akkor arról sem kell beszélni, amiben az EKA-n belül nincs egyetértés. A májusra elkészült alkotmánytervezetnek két lényeges pontja volt, mely szembefordíthatta egymással az ellenzéki szervezeteket. Először, a tervezet „középerős” államfőben gondolkodott, megosztotta a végrehajtó hatalom fölötti irányítást a miniszterelnök és a köztársasági elnök között, s azzal számolt, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül a nép választja. Másodszor, a lehetséges variánsok egyikeként – melyet azonban az MSZMP politikai bizottsága határozottan támogatott – a tervezet magában foglalta az Országgyűlés második kamarájának létrehozását; ez korporatív jellegű szerv lett volna, melynek tagjait a területi önkormányzatok, a köztestületek, a nemzeti-etnikai kisebbségek, valamint az egyházak és vallásfelekezetek delegálják. Azzal, hogy az alkotmányos berendezkedésre vonatkozó kérdéseket félretolta, az EKA legalább egy időre biztosította a saját tárgyalóképességét. Az ellenzéki összefogás sorsa azon múlott, sikerül-e elfogadtatni az MSZMP-vel a tárgyalási témák leszűkítését.
Kezdetben úgy látszott, sikerülni fog. Az MSZMP két hónapon át taktikázott, és húzta az időt, de június elején sürgőssé vált a számára, hogy a tárgyalások a nagy nyilvánosság előtt meginduljanak. Közeledett június 16-a, egyre világosabb volt, hogy az újratemetés hatalmas politikai tüntetéssé változik, s az állampártnak egyre égetőbb szüksége volt rá, hogy ország-világ lássa, tárgyalásban van az ellenzékkel, folyamatban van a nemzeti megbékélés. Ezért magáévá tette az EKA tárgyalási feltételeit; tudomásul vette, hogy a tárgyalások a demokratikus átmenet elveiről és szabályairól szólnak; aláírta, hogy az átmenet célja a szabad választásokon nyugvó, parlamentáris demokrácia megteremtése, és ígéretet tett rá, hogy az alkotmány és a hozzá csatlakozó törvények tervezetét nem terjeszti az Országgyűlés elé, illetve leveszi a napirendről azokat, amelyek már a parlament asztalán feküsznek. Bármi volt az ok, tagadhatatlan, hogy ez jelentős tett volt. A háromoldalú tárgyalások június 13-i és 22-i fordulója után az volt a nagy kérdés: tartja-e magát az MSZMP az induló megállapodáshoz.
A következő hónapban minden zökkenő dacára jól haladnak a tárgyalások. Július közepén remény van elfogadható párttörvény megalkotására; a munkabizottsági tárgyalásokon az MSZMP küldöttsége belemegy a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésébe, és arra is ígéretet tesz, hogy a párt bemutatja ingatlanainak teljes körű listáját. A választási törvényből megvan 15 paragrafus. Az alkotmányszöveg revíziója nagyobb nehézségek nélkül folyik, a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény átfésülése ugyancsak. Egyetlen igazán aggályos körülmény van csupán. Az állampárt szabotálja a nyilvános tájékoztatást; a megbeszélések a külvilágtól hermetikusan elzárva zajlanak, és az ellenzéki oldal, melynek egyetlen fegyvere a nyilvánosság, és legnagyobb erőssége az egyenes beszéd, egyre rosszabbul érzi magát. Még nem történt semmi jóvátehetetlen, de az ellenzék mégis kezdi úgy érezni, hogy csapdába került.
Július végén aztán beigazolódnak a balsejtelmek.
A párttörvényt előkészítő munkabizottság 26-i ülésén Fejti György közli: az MSZMP elutasítja a munkahelyi pártszervezetek felszámolását, a vagyonáról pedig nem hajlandó elszámolni. A közlés az MSZMP tárgyalóküldöttségét is meglepi. Válaszul az EKA felfüggeszti részvételét a párttörvényt tárgyaló munkabizottságban.
Az akció indítékait máig homály fedi. Annyi bizonyos, Fejtinek tudnia kellett: bejelentése provokáció. De soha nem derült ki, hogy mit remélt az ellenzéki oldal provokálásától.
Van egy másik rejtélyes mozzanata is a július végi fordulatnak. Az EKA 21-i ülésén a néppárti Varga Csaba a politikai helyzet erőteljes romlására hivatkozva kezdeményezte, hogy a kerekasztal néhány lényeges kérdésben módosítsa magatartását: gyorsítsák fel a tárgyalásokat, hogy augusztus közepéig létrejöhessen a megállapodás, támogassák a választások december eleji kiírását, és fogadják el a köztársasági elnöki intézmény létrehozását „középerős” jogkörökkel, és az államfő megválasztását még az országgyűlési választások előtt. Antall József javaslatára az EKA két hét haladékot adott magának a döntéshez. Közben azonban éles vita alakult ki arról, hogy miután a Néppárt megváltoztatta korábbi álláspontját, érvényes-e még a júniusi EKA-döntés, mely szerint a köztársasági elnöki intézményt majd csak a szabadon választott Országgyűlés hozhatja létre. Végül is az az álláspont kerekedett felül, hogy ameddig nincs új határozat, a tárgyalóasztalnál és a nyilvánosság előtt mindenkinek a régit kell képviselnie.
Az okok, melyekkel Varga Csaba az irányváltás szükségességét magyarázta, felfoghatatlanok. Sem akkori, sem utólagos tudásunk alapján nem állítható, hogy 1989 júliusának második felében bármi történt volna akár Magyarországon, akár a környező országokban, ami ronthatott a az ellenzék tárgyalási pozícióin. Az sem világos, miért gondolta Antall, hogy a néppárti javaslat megvitatása két hét felkészülési időt igényel.
Hacsak nem az volt a szándéka, hogy időt nyerjen, amíg a távol lévő Pozsgay Imre visszatér horvátországi nyaralásából. Pozsgay köztudomásúlag jó viszonyt ápolt az MDF frontembereivel, s a Néppárt vezetői is közel álltak hozzá. Ő maga utóbb azt állította, hogy a tárgyalások idején kapcsolatban volt Antall Józseffel, aki jó tanácsokkal látta el. Antall talán arra gondolt: Pozsgay vagy megerősíti a néppárti helyzetértékelést, s akkor az EKA-nak változtatnia kell tárgyalási stratégiáján, vagy kiderül, hogy nincs semmi baj, és akkor az MSZMP tárgyalási stratégiájában lesz új fordulat.
A hazatérő Pozsgay nem ment át ellentámadásba. A kedélyek lecsillapítása érdekében tett ugyan egy tétova engedményt az ellenzéknek: felajánlotta, hogy az MSZMP belemegy a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésébe – majd valamikor a választások után. Ezt az EKA nem fogadhatta el, és aztán maga Pozsgay is sietve visszavonta. Innentől fogva már csak azért küzdött, hogy mentse a maga számára a menthetőt, a köztársasági elnöki széket. Az MDF pedig módosított az álláspontján. Augusztus 17-én beterjesztett egy „csomagtervet” a még nyitott kérdések rendezésére; itt fogalmazódott meg először, hogy a fórum kész engedni a köztársasági elnök kérdésében.
Ezzel az Ellenzéki Kerekasztal sorsa megpecsételődött, a szakadás már csak idő kérdése volt. Az államfői intézmény lett az a közjogi vitaügy, amelyet az EKA tagszervezetei nem kerülhettek meg, s amelyen egységük felőrlődött.
A KDNP, a Néppárt, a BZSBT elvi megfontolásból is a közvetlenül választott, „középerős” államfő híve volt. A Fidesz és az SZDSZ elvi okokból ellenezte ezt a formulát, és taktikai feladásának is ellene volt. Az MDF belsőleg is megosztott volt a kérdésben. Erre vall, hogy míg a „csomagterv” a közvetlen elnökválasztás mellett foglal állást, mely első esetben egyszerre kerülne sorra az országgyűlési választásokkal, augusztus 29-én Antall egy ettől lényeges pontokban eltérő javaslatot terjesztett elő.
A javaslatot egészében elhibázottnak tartottam ugyan, mégis azt gondolom, hogy Antall augusztus 29-i felszólalása a kerekasztal történetének – és a köztársasági alkotmány történetének is – egyik legfontosabb eseménye. Antall itt először elmagyarázza, hogy miért tarthatatlan az Igazságügyi Minisztérium alkotmánytervezetének megoldása a köztársasági elnök státusáról, amit az MSZMP magáévá tett. Ez a megoldás olyan államfőt feltételez, akinek önálló (végrehajtó) hatáskörei vannak. Nekünk viszont az 1946. évi I. törvénycikket kell alapul vennünk, amely szerint a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje, s azt a kormányon keresztül gyakorolja. Ez a megoldás egyenes folytatása az 1848. évi III. törvénycikknek, mely a királyi hatalom alkotmányos korlátait jelölte ki. Antall szerint az 1848–1946 vonal az egyedüli közjogi hagyomány a modern magyar történelemben; az ettől eltérő igazságügyi minisztériumi tervezet egyszerűen idegen a hazai tradícióktól.
Tőlem idegen volt az „idegenezés”: az európai demokratikus alkotmányok tele vannak kölcsönzésekkel, a kerekasztal által elfogadott alkotmány is tartalmazott néhányat; ott van mindjárt az Alkotmánybíróság. Egyébként is túlzásnak tűnt az állítás, mely szerint a magyar közjogi hagyományba kizárólag az 1848–1946 vonal fért volna bele. Az 1867. évi kiegyezés az uralkodó javára többletjogköröket állapított meg a parlamenttel és a kormánnyal szemben, aztán jött a két világháború közti király nélküli királyság, ahol a kormányzó hatalmát kezdetben szűkre szabták ugyan, de bővítése már 1920-ban, mindjárt Horthy megválasztása után elkezdődött, és a harmincas évek végéig egyre csak folytatódott.
Én ezért inkább azt mondanám, hogy a modern magyar közjogi történelemben van egy 1848–1946 tengely és van egy 1867–1920 tengely, és nem mindegy, hogy a harmadik magyar köztársaság melyikhez illeszkedik. Az MSZMP által előnyben részesített változat az 1867–1920 tengelyhez, az Antall József által támogatott változat az 1848–1946 tengelyhez, a liberális és demokratikus tengelyhez. Ennek a modellnek az felel meg, hogy a köztársasági elnököt a parlament válassza, mert az államfő nem lehet önálló legitimációs forrással rendelkező, elkülönült hatalmi ág a parlament mellett.
Miután Antall kifejtette elvi álláspontját az államfő közjogi státusáról és megválasztásának módjáról, ezt két kiegészítéssel látta el. Először: nem lenne rossz, ha első alkalommal a köztársasági elnököt mégis közvetlenül választanák meg. Másodszor, az MDF nem kíván merev álláspontot elfoglalni abban a kérdésben, hogy mikor kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására.
Világos volt, hogy a kiegészítéseket Antall kompromisszumnak szánja; merőben idegenek voltak az általa vázolt közjogi elgondolástól. Az is világos volt, hogy ha a kommunisták elfogadják ezt az ajánlatot, ők is engedtek volna, s Antall úgy gondolhatta, hogy ők teszik a nagyobb engedményt, hiszen belemennek az 1946. évi I. törvénycikk megoldásaiba, egy egyszeri kivételért cserébe. Azonban úgy viselkedett, mintha nem egy alkut terjesztene elő.
Ez óhatatlanul gyanakvást ébresztett azokban, akik ragaszkodtak az EKA júniusi konszenzusához. Kövér László (még az előző, „csomagterves” menetben) föl is tette a kérdést, hogy „mennyiben egyeztette a Demokrata Fórum ezt a csomagtervét az MSZMP tárgyaló delegációjával”, még pontosabban „az ellenfél tárgyaló delegációjából azzal az emberrel, akivel köztudomásúlag bizonyos elnökségi tagjai jó viszonyban vannak”. Antall ingerült hangon utasította vissza a gyanút, de az mégis a levegőben maradt.
A magam részéről nem gondolom, hogy a külön megbeszélések ténye önmagában kifogásolható lett volna. A tárgyalások természetrajzához tartozik, hogy ha a formális egyeztetés elakad, háttérmegbeszéléseken puhatolják ki, van-e mód a megmerevedett álláspontok közelítésére. Lengyelországban is több ilyen informális találkozóra került sor, távol a hivatalos tárgyalás helyszínétől. Csakhogy Lengyelországban a Szolidaritás teljes tárgyaló küldöttsége előtt ismert volt a különtanácskozások ténye, és a delegáció minden alkalommal tájékoztatást kapott az elhangzottakról. Antallék azonban úgy látták jónak, hogy eltitkolják és tagadják Pozsgayval való kapcsolatukat.
Miért választották ezt az utat? Részint attól félhettek, hogy a találkozókra vonatkozó információk alkalmasak lehetnek a lejáratásukra. Túl voltunk június 16-án, az MSZMP erkölcsi mélyponton volt. Mindenfajta kapcsolat, még a formális tárgyalás is igazolásra szorult a társadalom előtt. Az EKA radikálisabb szervezetei, az SZDSZ és a Fidesz kezdetben abban sem voltak bizonyosak, hogy egyáltalán részt kívánnak-e venni az állampárttal folytatandó tárgyalásokon. Az EKA március 30-i ülésén Orbán Viktor azt mondta: a Fidesz nem neheztelne, ha a többiek nélküle mennének el az április 8-i megbeszélésre, „tulajdonképpen nem akar tárgyalni az MSZMP-vel, csupán az Ellenzéki Kerekasztal egysége miatt ülne tárgyalóasztalhoz”. Az SZDSZ ügyvivői testületében Solt Ottilia képviselte nagy erővel azt az álláspontot, hogy az állampárttal nem szabad szóba állni; a vitát Szabó Miklós közbeszólása döntötte el, aki valahogy úgy fogalmazott: tárgyalni kell, hogy szükség esetén kivonulhassunk. Miklós természetesen nem azt akarta mondani, hogy a kivonulás kedvéért menjünk el tárgyalni; nem is láthatta előre, hogy az SZDSZ számára a végén csak a szakítás marad. Arra hívta fel Ottilia figyelmét, hogy még annak is oka van támogatni a tárgyalásokon való részvételt, aki az egészet elvi alapon ellenzi, mert elutasítani is csak belülről lehet hatásosan a megállapodást, ha az elfogadhatatlan. Igaza lett: az EKA-n kívüli szervezetek semmilyen szerepet nem játszhattak sem a megegyezés tartalmának alakításában, sem a megegyezés módosítására indított népszavazási kampányban, s közülük egy sem jutott be a szabadon választott Országgyűlésbe. De mindenesetre Antallék nem alaptalanul tartottak tőle, hogy ha nyílt szóbeszéd tárgyává lesznek a Pozsgayval folytatott háttérbeszélgetések, hitelüket veszíthetik.
Végül mégis többet vesztettek erkölcsileg is, politikailag is, mint ha beavatják az SZDSZ-t és a Fideszt a megbeszélésekbe, és igyekeznek olyan egyezséget kiközvetíteni, amely nagyjából mindenkinek elfogadható. Erre azonban, a jelek szerint, sem lehetőséget, sem okot nem láttak. Nem láttak lehetőséget, mert Pozsgay úgy ítélte meg, hogy vagy a nép által megválasztott államfő lesz, vagy semmi (mivel oly vakon akarta az elnöki posztot, várakozása be is igazolódott). És okot sem láttak a közvetítésre, mert úgy ítélték meg, hogy az adott politikai helyzetben nem lehetséges annál jobb megállapodást elérni, mint amiben a Balaton partján egyetértésre jutottak.
Megírtam már korábban is, ez a megállapodás nem volt sem kisstílű, sem hitvány. Messze túlment azon, amit a Szolidaritás 1989 februárja és áprilisa között ki tudott csikarni. Fél évvel, háromnegyed évvel korábban mintát adott volna államférfiúi nagyvonalúságból és merészségből. Nemcsak Pozsgayéktól, Antalléktól is nagy merészséget kívánt volna – nem csupán hajlékonyságot –, mert már induláskor kétséges volt, van-e akár a teljes EKA-nak kellő tekintélye ahhoz, hogy egy ilyen kompromisszumot elfogadtasson a társadalommal. A Szolidaritás legendás vezérei nyugodtan mondhatták híveiknek: igen, engedtünk az elveinkből, nem ezt szerettük volna – de higgyétek el, most nem lehetett többet elérni; kövessetek, és nem fogtok csalódni. Az EKA-nak nem volt Walesája, akinek autoritása igazolta volna az alkut. A magyarországi független szervezetek viszonylagos gyengesége, paradox módon, a tét emelésére, a követelések radikalizálására kényszerített. Az EKA számára nem volt más lehetőség, mint azzal indulni, hogy megszorítás nélküli szabad választásokat követel, s hogy a választások előkészítésén túl minden mást a majdani, szabadon megválasztott Országgyűlésre bíz. Innen visszahátrálni minden körülmények közt kockázatos lépés volt.
A rizikó vállalását csak az igazolhatta volna, ha a tárgyalások megkezdése óta nem az ellenzék, hanem az állampárt, s az állampárton belül nem a reformerők, hanem a reakciósok javára tolódnak el az erőviszonyok – s ha ez nem csupán így van, de így is jelenik meg a közvélemény előtt. Ebben az esetben a társadalom úgy fogadta volna – s okkal – az Antall–Pozsgay-megállapodást, mint ami megmentette a demokratizálódás esélyét a fenyegető „visszarendeződéstől”. Azok, akik a megállapodást elutasítják, óhatatlanul kisodródtak volna a politikai arénából. Ha Antallék, Pozsgayék jól ítélik meg a helyzetet, akkor joggal gondolhatták volna, hogy az SZDSZ-nek és a Fidesznek nincs más választása: vagy a megállapodást írjuk alá, vagy a politikai halálos ítéletünket.
Csakhogy feltételezéseik tévesek voltak. A júniusi lengyelországi választások a kommunista párt katasztrofális vereségét hozták (egyetlen mandátumot sem sikerült szabad versenyben megszereznie), de a válasz nem erőszakos rendcsinálás lett, hanem a Mazowiecki-kormány hivatalba lépése. Augusztus 21-én hatalmas tömegtüntetés kavarta föl Prágát, a „bársonyos forradalom” főpróbája, mely ország-világ elé tárta a tényt, hogy a sztálinista vezetés immár Csehszlovákiában sem ura a helyzetnek. Megkezdődött a keletnémet menekültek kiengedése Magyarországról – az NDK vezetését még csak meg sem kellett kérdezni. Közben idehaza három időközi választást fölényes biztonsággal (igaz, alacsony részvétel mellett) nyertek meg az MDF jelöltjei; bizonyíthatóvá lett, amit június 16-tól érzékelni lehetett, hogy az MSZMP támogatottsága a mélypontra zuhant. Maga az MSZMP pedig feltartóztathatatlanul sodródott a kettészakadás felé.
Így állt a helyzet 1989 augusztusában–szeptemberében, de Antallék, Pozsgayék másképp látták. Pozsgay helyzetértékelését megzavarhatta saját pozícióinak kétségtelen gyöngülése, Antallékét pedig a Pozsgaytól származó információk. A megállapodás, melybe belementek, politikai fiaskó lett. Pozsgay számára a véget jelentette, az MDF számára támogatottságának súlyos visszaesését, az Ellenzéki Kerekasztal számára a szakadást.
Az SZDSZ értékelte Pozsgay Imre szerepét az átmenet elindításában (február elején minden más független szervezetet megelőzve nyilatkozatot is tett mellette a „népfelkelés”-ügy kapcsán), de nem kötődött Pozsgay személyéhez, és mivel nem kívánt kommunista vezetőt látni a köztársasági elnöki székben, ezért államfői ambícióit is ellenezte. Az MDF politikai versenytársunk volt; visszaesése miatt nem volt okunk sajnálkozni. Ellenben az EKA felbomlását szerettük volna elkerülni, ha lehet.
Bár nyilvánvaló volt, hogy a kerekasztal tagszervezetei egymás ellen fognak küzdeni a választók szavazataiért, nagyon sok múlott azon, hogyan jutunk el a választásokig. Az EKA féléves működése felemelő tapasztalatot adott abból, hogy a közös érdek és a közös felelősségtudat egymástól sok tekintetben nagyon távol álló emberek közt megbízható, komoly együttműködést hozhat létre. Esélyt adott a köztársaságnak. Nem volt üres ábránd, hogy ha az EKA meg tudja őrizni egységét legalább a tárgyalások sikeres befejezéséig, akkor a választási küzdelem elfogadható keretek közt maradhat, és megalapozódhat a majdani parlamenti pártok közti lojális viszony. S nem volt alaptalan a félelem, hogy ha az EKA kettészakad, újra elmérgesednek az ellentétek, és nagyon rossz dolgoknak nézünk elébe. Így látta ezt az SZDSZ tárgyaló delegációja, s ezért az utolsó pillanatig kerestük a lehetőséget az ellentétek áthidalására.
Engedtünk abból az induló szabályból, hogy a köztársaság alapvető intézményeiről nem tárgyalunk. Belementünk az Alkotmánybíróság idő előtti létrehozásába, sőt abba is, hogy az első öt bírót még abban az évben megválassza az Országgyűlés – azzal a feltétellel, hogy a testület valódi ellenőrzést nyer a törvényalkotás fölött. Tudomásul vettük az Állami Számvevőszék és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa alkotmányba foglalását. Elfogadtuk, hogy az alkotmány már most rendelkezzen a köztársasági elnök intézményéről. Ami az alkotmányos rendezés részleteit illeti: az 1946. évi I. törvénycikk alapul vétele nem volt engedmény a részünkről, ebben maradéktalanul egyetértettünk Antall-lal. Viszont nem járulhattunk hozzá az egyszeri kivételhez.
Volt egy nyilvánvaló rövid távú indokunk: Pozsgaynak az ellenzéki oldalon akkor még nem akadt riválisa, és nagyon szerencsétlennek tartottuk volna – ténylegesen is, jelképesen is –, ha a parlamenti választásoknak a nép által megválasztott kommunista államfő alatt vágna neki az ország. És volt egy ugyancsak érthető, hosszú távra szóló indokunk: térségünkben nagy hagyományokkal rendelkezett a parlamenttől független köztársasági elnök, aki válságos helyzetben a gondviselés embereként lép föl, követeli és meg is kapja jogköreinek kiterjesztését, s maga alá gyűri a parlamenti demokrácia intézményeit. Attól tartottunk, hogy az MSZMP-nek tett engedmény ezt a hagyományt eleveníti fel – olyan körülmények közt, amikor az ország súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatások elébe néz. S szinte bizonyosak voltunk benne, hogy ha az első alkalommal az államfőt közvetlenül választották, akkor másodszorra az Országgyűlés általi elnökválasztás a nép jogfosztásaként tűnik majd föl; komoly volt a veszély, hogy a végén nem az elnökválasztás rendje fog az alkotmányhoz igazodni, hanem az alkotmányt kényszerül a parlament hozzáigazítani az első elnökválasztás adta mintához. Az eltelt tíz év tapasztalatai után nem állítható komolyan, hogy ezek az aggályok alaptalanok voltak.
Úgy ítéltük meg tehát, hogy az Antall javasolta kompromisszum – rossz kompromisszum, de amíg lehet, keresni kell valami jobbat. Az EKA ülésein több kísérletet tettünk áthidaló megoldásra. A nemzeti kerekasztal záró ülését megelőző utolsó EKA-találkozó után Tölgyessy Péterrel még egyszer fölkerestük Szabad Györgyöt egyetemi dolgozószobájában, és felajánlottuk, hogy az SZDSZ megfontolja a záró dokumentum aláírását, ha az első köztársasági elnököt ugyan az országgyűlési választások előtt választják meg, de az alkotmányos szabályoknak megfelelően közvetett, nem közvetlen módon. Ez újabb nagy engedmény lett volna az eredeti elvből, mely szerint a jelenlegi Országgyűlés nem hozhat a szabadon választott Országgyűlés kezét megkötő döntéseket, és hozzásegítette volna Pozsgayt az államfői tisztséghez – de legalább nem adott volna neki a parlamenttől független legitimitást, és nem ásta volna alá jó előre az államfői intézmény alkotmányos szabályozását. Ha ebben sikerül egyetértésre jutni, akkor újrakezdhettük volna a beszélgetést a többi nyitott kérdésről, melyekben az MSZMP megmerevítette az álláspontját, és amelyek félretételét az MDF elfogadta: a munkahelyi pártszervezetek és a munkásőrség sorsáról, valamint a vagyonelszámolásról. Szabad György közvetítette a javaslatot Antallnak, és este megtelefonálta az elutasító választ. Nem maradt más, mint az aláírás megtagadása.
Mivel az EKA a konszenzus szabálya alapján működött, elvben akár vétót is emelhettünk volna a megállapodás ellen. Gyakorlatilag azonban ez a lépés nem állt nyitva. Két lehetőséggel kellett számolnunk, mindkettő elfogadhatatlan volt. Vagy az történik, hogy a vétó valóban útját állja a megegyezésnek – akkor a demokratikus átmenet számára semmilyen forgatókönyv nem lenne adva; könnyen keletkezhet politikai zűrzavar. Vagy pedig az történik, hogy az aláírni kész szervezetek figyelmen kívül hagyják a vétót – akkor az EKA megszűnt, s a helyét egy új, kisebb kerekasztal foglalja el, amit nem tartottunk kívánatosnak. Foglalkoztunk már a népszavazás gondolatával, de nem a kis-EKA, hanem az MSZMP ellen akartunk kampányolni. Ezért úgy határoztunk, hogy tartózkodunk a vétótól. Cserében az aláírók megígérték: hallgatni fognak arról, hogy az EKA kisebbsége nem ír alá. Állták a szavukat.
Szeptember 18-án milliók láthatták Tölgyessy Pétert, amint felolvassa az SZDSZ vezetői által megfogalmazott nyilatkozatot: „A mi indítványunk… az, hogy rendezzenek népszavazást a demokratikus átmenetet alapvetően meghatározó kérdésekről. Döntse el a nép, hogy megerősíti-e az egyezséget, amiben az létrejött, s hogy mi történjék a vitatott ügyekben. Mindenekelőtt döntsön arról, hogy kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről; hogy csak a szabad választások után kerüljön sor az elnökválasztásra. Döntsön arról, hogy elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról, és hogy feloszlassák-e a munkásőrséget. Felhívjuk az Ellenzéki Kerekasztal többi tagszervezetét, vegyenek részt a népszavazás kezdeményezésében. Felhívjuk az MSZMP-t és a Harmadik Tárgyalófelet, hogy ne állják útját a népszavazásnak.”
A népszavazási kezdeményezés sikeres végigviteléhez százezer hiteles aláírást kellett összegyűjteni. Amikor úgy döntöttünk, hogy hangozzék el a felhívás a nyilvános záró tárgyaláson, nem volt módunk kikérni az SZDSZ tagjainak véleményét: azokét, akiktől az aláírások összegyűjtését remélhettük. Viszont a hét végére már összehívtuk egy Sopron melletti kempingbe a párt leendő választási kampányaktivistáit, száz-százötven embert. Elhatároztuk, hogy a végső döntéssel megvárjuk, hogyan reagálnak ők a kezdeményezésre.
A válasz minden reményünket felülmúló, kitörő lelkesedés volt. Ott helyben fogalmaztuk meg a kérdéseket: „Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről? Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról? Feloszlassák-e a munkásőrséget?” Napokon belül megindult az aláírásgyűjtés. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban minden aluljáróban, minden központi téren ott volt az SZDSZ kis asztalkája az ívekkel. Az emberek sorban álltak, hogy aláírhassanak. Október 13-án az SZDSZ az Országgyűlés hivatalában átnyújtotta az első 67 ezer aláírást.
Az MSZMP mindent megtett, hogy a népszavazásnak elébe vágjon. Propagandaszervei durva hangon támadták a kezdeményezést. Az Országgyűlés sietve törvényt alkotott a munkásőrség feloszlatásáról és a munkahelyi pártszervezkedés tilalmáról, hogy a legnépszerűbb kérdések okafogyottá váljanak. De ez mind nem segített. Október 24-én már 206 ezer aláírás volt együtt. Ebből több mint százezer hitelesnek bizonyult.
Október 17-e és 20-a között tárgyalta az Országgyűlés a nemzeti kerekasztalon elfogadott alkotmánymódosítást és sarkalatos törvényeket. Balla Éva képviselő, aki időközben belépett az SZDSZ-be, felszólalásában figyelmeztette a T. Házat: ne teremtsen kész helyzetet, várja meg az aláírások hitelesítését, mielőtt döntene a köztársasági elnök első megválasztásának módjáról és időpontjáról. A szelíd, törékeny gyermekorvos alig tudta végigmondani beszédét a morgás, zúgás, bekiabálások közepette. Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter zárszavában erős szavakkal utasította vissza Balla Éva felszólítását. A parlament szavazott, november 26-ára kitűzte az elnökválasztást.
Ekkorra már az utolsó kommunista Országgyűlés csaknem teljesen kezelhetetlen. A hónap elején bekövetkezik, amire január vége óta mindenki várt: az MSZMP kettészakad. A nagyobbik utódszervezet, a Magyar Szocialista Párt új tagfelvételt hirdet; az egykori párttagságnak kevesebb mint a huszada lép be az új pártba, még a kormány tagjainak egy része is kívül marad. Az állampárt parlamenti frakciója atomjaira esik szét; a legitimitásuk kétségessé válása miatt vérig sértett képviselők magatartása kiszámíthatatlanná válik. A közvetett elnökválasztás alkotmányba foglalását a többség végül csak azért fogadja el, mert az alkotmányügyi bizottság ülésére elhívott Antall József megfenyegette a képviselőket: ha másképp szavaznak, azt az ellenzék a megállapodás felrúgásának fogja tekinteni. Nem csoda, hogy legalább ezen a ponton, s legalább az alá nem írókon revansot próbált venni a parlament.
Ahhoz azonban már nem volt bátorsága, hogy a szükséges számú aláírás hitelesítése után – a népszavazási törvényben foglalt kötelezettségét megszegve – még mindig elzárkózzék a népszavazás kiírásától. Október utolsó napján november 26-ra kiírták a népszavazást, az elnökválasztást pedig január 7-re halasztották.
Bő három hét állt rendelkezésre a kampány számára; ez a három hét az SZDSZ történetének legcsodálatosabb időszaka volt. Három kérdésben bizonyos volt az igenek elsöprő többsége, de nem volt biztos a döntés az első kérdésben, és nem lehetett tudni, hogy elmegy-e a választópolgárok 50 százaléka szavazni. Végül is, azt hiszem, döntően négy dolgon múlott a siker.
Először, jól éreztük, hogy a társadalom nagy része tisztátalan alkut fog orrontani a szeptember 18-i megegyezésben. Az elnökválasztási klauzula jelentőségét talán kevesebben látták át, de azt nagyon sokan észrevették, hogy a munkahelyi pártszervezetek maradnak, a munkásőrség marad, és az állampárt nem kényszerül elszámolni a vagyonával. Az ő számukra a végsőkig leegyszerűsödött az ellentét: az egyik oldalon a hatalomátmentők, a másikon a valódi átmenet hívei. S ezen az összképen belül az első „igen” értelme is világossá vált.
Másodszor, a kezdeményező SZDSZ-en kívül nemcsak a Fidesz állt a „négy igen” oldalán, hanem a Szociáldemokrata Párt is, mely a szeptember 18-i megállapodást elhatárolódó kiegészítéssel írta alá, sőt az örökké kiszámíthatatlan Kisgazdapárt, mely előbb az aláírók táborába állt, majd megérezve a büdöset, otthagyta szövetségeseit, és átállt az alá nem írókhoz. A négy szervezet november 8-án közös felhívást bocsátott ki, melyben a népszavazáson való részvételre és négy „igen”-szavazat leadására kérték a választópolgárokat.
Harmadszor, az MSZP, nemhogy agyonhallgatta volna az ügyet, dühös ellenkampányba kezdett, s ezzel mindkét oldal gyengén motivált híveit arra késztette, hogy menjenek el szavazni (a maga táborát azért, hogy megvédjék az idő előtti elnökválasztást, az ellentábort azért, hogy útját állják az utódpárti offenzívának).
És végül az MDF, mely az aláírásgyűjtés időszakában a háttérbe húzódott, most már állásfoglalásra kényszerült. Mivel azonban nem kívánt hozzácsapódni a szemben álló oldalak egyikéhez sem, a legrosszabbat, a bojkottfelhívást választotta. „Nem megyünk el, nem szavazunk”, jelentette be Csengey Dénes a tévé híradójában. Az MDF szavazóinak többsége így is elment szavazni, viszont nem maradt tekintélyes ellenzéki szervezet, mely az első kérdésre a „nem”-et ajánlotta volna követőinek.
A többit megtette az SZDSZ kampánya, a fizetett politikai hirdetésként bemutatott videoklipek, melyeken vezető művészek hívták az embereket, hogy velük együtt szavazzanak igennel, a vidám hangulatú plakátok és szórólapok („Aki otthon marad, a múltra szavaz!”), az állandó, fáradhatatlan jelenlét. Kevéssel azután, hogy november 26-án este hét órakor bezárták a szavazóhelyiségeket, és megkezdődött a szavazatok összeszámlálása, már tudni lehetett, hogy a részvétel elérte az 58 százalékot. Csak az első kérdésre adott válaszok aránya volt még bizonytalan. Az éjszakát benn töltöttük az SZDSZ Ráday utcai kis irodájában (korábban a Patyolat egyik fiókja működött ott, ha jól emlékszem). A rádió előbb a „nemek”, majd az „igenek”, majd megint a „nemek” többségéről számolt be; az eredmény újra meg újra átperdült. Utoljára hajnali ötkor vagy hatkor adott tájékoztatást a Belügyminisztérium választási irodája: akkor éppen a „nemek” voltak többségben. Ahogy múlt az idő, és a BM csak hallgatott, rájöttünk, hogy ez azért van, mert győzött a „négy igen”. Hallgatnak, mert nem tudják, mit kezdjenek az eredménnyel. Talán még ellenőrzik magukat, hátha gondos újraszámlálásra megfordul az eredmény, talán azt vizsgálgatják, nem lehet-e besegíteni az arányok átfordulásának. Elhatároztuk, hogy kész helyzetet teremtünk. Délelőtt 11-re az SZDSZ sajtóértekezletet hívott össze a Kossuth Klubba, s itt Pető Iván bejelentette, hogy a többség mind a négy kérdésben „igen”-nel szavazott. „Honnan tudják?” – kérdezte egy hitetlenkedő újságíró. „Elmentünk a BM épülete mellett, és meghallottuk a falakon át” – felelte Iván. Délután 2-kor sajtótájékoztatót tartott Pozsgay Imre is. Elismerte az eredményt; elismerte azt is, hogy ezzel vége az ő elnökjelöltségének.
A népszavazási kampány hatalmas sikert hozott az SZDSZ-nek. Szeptember elején legföljebb hatezer tagunk volt, december elején több mint húszezer. Szeptemberig 2-4 százalék között mozgott a párt támogatottsága, novemberben átlépte a 10 százalékot, és meredeken ívelt fölfelé. Szeptember elején még az volt a kérdés, hogy egyáltalán bejut-e a parlamentbe; november vége után már az volt a kérdés, hogy sikerül-e az MDF-et maga mögé utasítva megnyernie a választásokat.
De nagy kockázatok is lappangtak ebben a sikerben. A népszavazás megmutatta az országnak, hogy az állampártra vereséget lehet mérni, azonban azt is megmutatta, hogy a viszonylag nyugodt átmenet mennyire borulékony, hogy milyen nagy a konfrontáció veszélye. A magyar társadalom nagyobbik része egyértelműen odaállt a rendszerváltás mellé, de kiszámítható, ellenőrzött átmenetet akart, félt a felfordulástól. Sok évtizedes reflexek léptek működésbe. Az SZDSZ „szélről előzött”, s most az a veszély fenyegette, hogy a szélen ragad, s radikalizmusa ugyan vonzani fog egy jelentős kisebbséget, ám a többséget el fogja riasztani.
Akkori helyzetmegítélésemről elég jó képet ad a Magyar Nemzet december 6-i számában megjelent cikkem, melynek a lap A négy igen üzenete címet adta. Az írás ma is kivehető célja az volt, hogy eloszlassa a népszavazási harc keltette félelmeket, érzékeltesse, hogy a szabaddemokraták nem a mindenáron való konfrontáció, hanem a rendezett átmenet hívei, s hogy ezen a módon segítsen visszahúzni az SZDSZ-t a közép felé. A próbálkozás azonban nem volt sikeres. Rajta voltunk egy sínen, a mozdony hatalmas sebességgel száguldott előre.
December 25-én ökumenikus istentiszteletet tartottak a Hősök terén. A végén kivált a tömegből egy őszülő halántékú férfi. Odalépett Roszik Gábor református lelkészhez, az MDF országgyűlési képviselőjéhez, és néhány szót váltott vele. Roszik továbbadta új ismerősét Lovas Zoltán újságírónak. Lovas Fodor Gábort és Kőszeg Ferencet kereste meg. Az az ember Végvári József volt, a III/III-as csoportfőnökség őrnagya. Néhány nap múlva kirobbantottuk a megfigyelési botrányt. Mire az lezajlott, benne voltunk a választási kampányban. Az SZDSZ helye ki volt jelölve az antikommunista póluson. Megszorongathatta a fórumot, de választást nem nyerhetett.
Az ország, a demokratikus köztársaság jövője szempontjából is kettős volt a népszavazás hatása. Egyfelől bevonta a társadalmat az átmenet megvalósításába; nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszerváltás nem szűk elitek magánügye. S ezt úgy érte el, hogy nem kirakatokat zúzott be, nem középületeket dúlt föl, hanem törvényes utat biztosított a többségi akarat érvényesítésére. Az „igenek” győzelme leszeletelte az új alkotmányos berendezkedésről az oda nem illő kompromisszumot, lehetővé tette, hogy az első szabad parlamenti választást ne kommunista államfő alatt bonyolítsák le, s hogy az első szabadon választott Országgyűlés cselekvési terét ne korlátozzák az állampártnak – s rajta keresztül a Szovjetuniónak – tett engedmények.
Mire a népszavazásra sor került, már leomlott a berlini fal; ekkor már nemcsak a szeptemberi aláírás-megtagadók látták úgy, hogy az állampártnak tett engedmény szükségtelen. Tölgyessy Péter visszaemlékezése szerint maga Antall azt mondta neki, hogy a népszavazás kiváltotta őt az MSZMP-vel kötött kompromisszumból. Kétségtelen, az EKA története leírható úgy, hogy az aláírók biztosították az elért vívmányok törvénybe foglalását, az alá nem írók pedig a zavaró kompromisszumok kiküszöbölését. Az eredmény tartalma valóban megfelel ennek a beállításnak, s mellette szól a felek magatartása is: nemcsak az SZDSZ és a Fidesz tartózkodott az egyezség megvétózásától, az MDF (és mellesleg az MSZP is) tudomásul vette a népszavazás eredményét. A döntő pillanatokban minden lényeges szereplő nagy felelősségtudatról és önmérsékletről tett tanúbizonyságot.
De attól még sem a Nemzeti Kerekasztalnál született megállapodásról, sem a népszavazás eredményéről nem mondható el, hogy azt minden fél a magáénak vallotta volna. A megállapodáson rajta maradt a különalku bélyege, a népszavazáson az egyezség felrúgásáé. A magyar demokratikus átmenetet különös kettősség jellemzi, melynek megértése nélkül nem sokat foghatunk fel a Harmadik Köztársaság állapotaiból. Egyfelől az összes kelet-európai kerekasztal között egyedül a miénk volt képes létrehozni az új rendszer alkotmányos kereteit. A mai napig a kerekasztal alkotmánya alatt élünk. Ez az alkotmány jó, méltó a védelemre. Másfelől a létrehozók túlnyomó többsége nem tekinti a magáénak.
Képzeljük el, hogy a népszavazással korrigált megállapodás az EKA meghasonlása nélkül, úgy születik meg szeptember 18-án, ahogyan a dolgok november 26-a után álltak. Akkor sem azonosult volna minden fél az eredménnyel. De legalább minden fél közös alkotásnak tekintette volna, melyhez csak közös egyetértésben szabad hozzányúlni. Miért oly különösen nagy baj, hogy nem így történt?
A tárgyalások nem azzal kezdődtek, hogy a kerekasztal alkotmányát bárki előre akarta volna. Az MSZMP egy másik alkotmányt akart: közvetlenül választott, „középerős” köztársasági elnökkel, kétkamarás parlamenttel, törvények megsemmisítésére nem jogosult Alkotmánybírósággal, az állami tulajdon elsőbbségével és a szocializmus fenntartásával. Az EKA pedig egyáltalán nem akart alkotmányozást a szabad választások előtt.
Akarta viszont az EKA a hatályos alkotmány megtisztítását mindentől, ami a békés átmenetet akadályozhatná. Az MSZMP ebbe belement – csakhogy a két fél nem ugyanazt értette „akadályozáson”. Az állampárt tárgyaló küldöttsége szűken fogta föl a dolgot: az akadályoz, ami lehetetlenné tesz. A „szocialista” jelző vagy a „népköztársaság” kifejezés nem valódi akadály, vélték ők. Az EKA delegációja tágan értelmezte az „akadályozást”: mindent ki akart gyomlálni, ami nem fér össze az alkotmányos demokrácia elveivel. Az állampárt lépésről lépésre hátrált, s végül szinte mindenben engedett, mert neki is szüksége volt az ellenzék engedményeire.
Az MSZMP ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy legalább néhány alapintézmény létrehozásáról mégiscsak szülessen megállapodás. Hogy az államfő miért volt fontos neki, tudjuk. Hogy miért tulajdonított akkora jelentőséget az Alkotmánybíróság létrehozásának, kevésbé érthető (talán így akarta biztosítani magának az esélyt, hogy a testület összetételét befolyásolhassa). Az sem teljesen világos, miért nem tett még csak kísérletet sem arra, hogy a második kamara ügyét napirendre tűzze. Mindenesetre az EKA az ismert módon engedett a követelésnek, hogy vitassa meg partnerével a köztársaság alkotmányos alapintézményeit, s közben jelentős engedményeket csikart ki az állampártból. A végén az MSZMP tárgyaló küldöttsége oda vonult vissza, hogy a köztársasági elnökről szóló rendelkezések közé bekerüljön néhány nem túlzottan pontos jogkörkiterjesztő megállapítás, s hogy egyszeri kivételként megkapja a közvetlen elnökválasztást. Ugyanakkor hosszú távra belement az 1946. évi I. törvénycikk szerinti rendezésbe az Alkotmánybíróság hatásköreinek példátlanul tág meghatározásába.
A megegyezés ily módon nemcsak erős, korporatív felsőház nélküli parlamentet és a parlamentnek felelős végrehajtó hatalmat teremtett, hanem a parlamenti és kormányzati hatalmat megszorító, erős alkotmányos korlátokat is. A módosított alkotmány szinte szó szerint vette át az emberi jogok katalógusát a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából, s még külön megerősítést adott nekik azzal a rendelkezéssel, mely szerint alapvető alkotmányos jogot csak ún. alkotmányerejű (kizárólag minősített többséggel módosítható) törvénnyel lehet korlátozni. Ehhez járul aztán az Alkotmánybíróság jogköre az alkotmányellenes törvények megsemmisítésére, amelynek célja – az alkotmánybírósági törvény preambuluma szerint – egyebek közt éppen az alapjogok védelme.
Olyan alkotmányos berendezkedés született tehát, melyben az államszervezet rendje a magyar történelem liberális és demokratikus hagyományát folytatja, nem pedig az arisztokratikus és tekintélyelvű hagyományt (egykamarás Országgyűlés, felelős kormány, a végrehajtó hatalmon kívül álló államfő), s melyben erős intézmények védik az emberi jogokat (hatalommegosztás, minősített többség, alkotmánybíráskodás).
Bár az alkotmányozás során érthető módon sok volt a rögtönzés, a figyelmetlenség vagy időzavar miatti mulasztás és pontatlanság, a végeredmény – alapvonalait tekintve – meghökkentően egységes képet mutat. Nem azért nincs korporatív második kamara, mert megvitatták és elvetették, de az, hogy nincs, összhangban van az 1946. évi I. törvénycikk, a „köztársasági kisalkotmány” demokratikus szellemével. Nem azért köt az alkotmány egy sor törvényhozási tárgyat minősített többséghez (ezt a kört az 1990. évi alkotmánymódosítás újradefiniálta és szűkítette, de nem szüntette meg), mert nincs második kamara. De tény, hogy ha lenne – nem korporatív, hanem területi elven választott – szenátus, akkor az oda kerülő törvények pontosan olyan nehéz utat járnának be az elfogadásig, mint az egykamarás parlamentben, ahol ugyanezeket a törvényeket minősített többséggel kell megszavazni. A két megoldás egymás helyettesítője, mindkettő a konszenzuskényszer eszköze. A különbség – ebből a szempontból – csak annyi, hogy az egykamarás parlament minősített többséggel olcsóbb megoldás, mint a kétkamarás, minősített többség nélkül. És folytathatnám tovább.
Okunk van rá, hogy büszkék legyünk a köztársasági alkotmányra, az 1989. évi tárgyalások gyümölcsére, és óvjuk mint közös kincsünket. Ez a történet egyik fele. A történet másik fele az, hogy sem büszkeség, sem féltő gondoskodás nem övezi. A pillanat, amelyben megszületett, összekalapált körülötte annyi egyetértést és megegyezési készséget, amennyi a sikerhez elengedhetetlen volt. De alkotói közül nagyon kevesen voltak, akik azért álltak mellé, mert éppen ezt akarták elérni.
Részben valami egészen mást akartak: a KDNP, a Néppárt, az MSZMP közvetlen elnökválasztást és kétkamarás parlamentet, az MSZMP gyenge Alkotmánybíróságot; az MDF az ombudsman mint a magyar közjogi hagyományoktól idegen és szükségtelen intézmény elhagyását kívánta, miközben a közvetlenül választott, „középerős” elnök ötletétől sem zárkózott el teljesen. Részben pedig azt akarták ugyan a felek, amit a megállapodás tartalmazott, de nem azért, mert helyeselték a célt, melyet az elfogadott alkotmányos intézmény szolgál, hanem valamilyen más, pillanatnyi érdek hatása alatt. Az ellenzék erős Alkotmánybíróságot akart, de nem liberális szervezetei nem a parlament és a kormány hosszú távú korlátozására szánták ezt a megoldást, hanem rövid távú ellensúlynak arra a valószínűnek hitt esetre, ha az MSZMP megnyerné a választásokat. Az MSZMP már a tárgyalások előtt megbarátkozott az emberi jogok alkotmányos védelmének gondolatával, de amikor ez történt, még nem arra készült, hogy egyszerre kerül szembe az alkotmányos alapjogvédelemmel és a parlamenti pártok szabad versenyével. Akkoriban még arról volt szó, hogy a kormányhatalom a „vezető erő” kezében marad, s az emberi jogok biztosítása mintegy helyettesíteni fogja a parlamenti váltógazdálkodást. S az ellenzék nem liberális szervezetei sem annyira azért álltak ki az emberi jogok mellett, mert az egyén szabadságát akarták biztosítani az állammal szemben – a politikai ellenzék fennmaradásának esélyeit akarták védeni a parlamentben többséghez jutó MSZMP-vel szemben.
Ahogy ezek a különleges indokok eltűntek, úgy lohadt le a kerekasztal alkotmánya iránti elkötelezettség a nem liberális pártok körében. Az emberi jogok iránti tisztelet fogyására ékes bizonyíték az alkotmány adatvédelmi rendelkezéseit sértő jogszabályok tömegének megszületése, a titkosszolgálatok számának ijesztő szaporodása, jogköreik gátlástalan kiterjesztése, ami az SZDSZ tétova ellenkezésén kívül semmiféle politikai ellenállásba nem ütközik. A kétharmados törvények körét a Fidesz és az MDF szeretné erőteljesen szűkíteni. A kormány parlamenti ellenőrzése ellen a Fidesz indított nagyszabású támadást, egyoldalúan szakítva a házszabály konszenzusos értelmezésével. A köztársasági elnök választásának rendjét hol a kisgazdák, hol a szocialisták próbálják felborítani. A korporatív felsőház létrehozását a Fidesz kivételével minden nem liberális párt lelkesen támogatja. Az Alkotmánybíróság hatásköreinek drasztikus szűkítését ugyancsak. Az alkotmány republikánus szellemével az MDF kormányra kerülése után maga Antall is szembefordult, Orbán Viktor új keresztény-nemzeti kormánya pedig már – népszuverenitás ide, népszuverenitás oda – egyenesen a Szent Korona közjogi státusának visszaállítását fontolgatja.
Tíz évvel a rendszerváltás után egyedül a szabaddemokraták állnak fenntartás nélkül a kerekasztal alkotmánya mögött. Az SZDSZ azonban ma nem elég erős ahhoz, hogy a köztársasági alkotmányt megvédje. 1989 hagyatékát e pillanatban alig óvja más, mint az alkotmánymódosítás eljárási szabályai. Azért élünk még mindig ugyanabban az alkotmányos berendezkedésben, melyet a rendszerváltáskor adtunk magunknak, mert az alkotmány átalakítását óhajtó parlamenti 90 százalék nem ért egyet abban, hogy mit kellene megváltoztatni. Egyetlen lényeges ponton sincs együtt a kétharmados többség az alapvető intézmények módosításához. Ez jó hír, de hosszú távon nem lehet elegendő.
Annus mirabilis – a csodálatos év, a csoda éve: így emlegette a világsajtó 1989-et, a „víg esztendőt”. 1947 óta megingathatatlan ténynek számított, hogy az Elbától keletre lévő Európa a Szovjetunió uralmi övezetébe tartozik. 1989-ben a Szovjetunió elvesztette ellenőrzését a térség országai fölött. 1956 óta szilárd bizonyosságnak tűnt, hogy ha bármelyik országban veszélybe kerül a kommunista rendszer, a szovjet állam fegyveres erővel állítja helyre a rendet. 1989-ben a szovjet vezetők jó előre világossá tették, hogy a Vörös Hadsereget semmi szín alatt nem vetik be a Szovjetunió határain kívül. A hatvanas évek óta általános volt a vélekedés, hogy a magyarországi kommunista pártnak sikerült elfogadott, fenntartható rezsimet teremtenie. 1989-ben egyértelművé vált, hogy az MSZMP bevett hatalomfenntartó technikái hosszú távon semmit sem érnek. 1980–81 lengyelországi tapasztalatai arra figyelmeztettek, hogy az állampárt és a vele szemben gyülekező társadalmi erők közti tárgyalás és megegyezés konszolidáció helyett politikai káoszt teremthet. 1989-ben a nemzeti kerekasztal-tárgyalások rendezett, békés rendszerváltásnak adtak keretet.
A pártállami diktatúra egyetlen puskalövés nélkül adta át a helyét az alkotmányos demokráciának. Az új rend alaptörvényeit a régi parlament szavazta meg, a hatályos jogalkotási szabályok szerint. Egy világ süllyedt el, új világ keletkezett. A rendszerváltás, horderejét tekintve, semmiben nem maradt el a történelem nagy forradalmaitól. Mégis úgy mentünk át az egyik világból a másikba, hogy a jogrend folytonossága egy pillanatra sem szakadt meg. S olyan világot teremtettünk, melynek alkotmányos alapelveit jó lélekkel lehet vállalni. Olyan berendezkedést, melynek keretei közt nyugodtan megvívhatnánk egymással harcainkat a múlt lezárása, a privatizáció, a gazdasági stabilizáció, a szociális védőrendszerek válsága, a sajtó és a tágabb kultúra állapota, állam és egyház viszonya, a mezőgazdaság reformja, a cigányság helyzete, a politika és a pénz összefonódása, a vállalkozói arrogancia és az adóztató állam arroganciája körül – megvívhatnánk harcainkat úgy, hogy közben mégis politikai közösséget alkothatnánk, amennyire egy modern tömegtársadalom politikai közösséget alkothat. Azaz csaknem valamenynyien lojálisak lehetnénk közös alkotmányunkhoz; ezt csaknem valamennyien tudhatnánk is egymásról, s így az alkotmány iránti közös lojalitás az egymás iránti lojalitás minimumát is biztosítaná.
Így volna, ha egyetértenénk abban, hogy ez az alkotmányos rend az egész magyar társadalom közös java és az 1989-ből kinőtt nagyobb politikai erők közös alkotása.
A szekuláris csodák azonban nem szoktak a tökélyig jutni.
Jól is van így. E világi lények, nem bízhatjuk sorsunkat csodákra.
Így legalább azok, akik hiszünk az 1989-es alkotmányban, tudjuk, hogy nem az ég ajándéka: magunk teremtettük, ha nem is mindenben a terveink szerint, és fennmaradásáért is nekünk magunknak kell megküzdenünk.
Hivatkozott cikkek
Lapunk elé [2]