Mihályi Péter

Nyomtatóbarát változat

Kornai János 1989. augusztus 25-én a Kopint-Datorg kutatóintézet meghívására előadást tartott kormányzati vezetők, állami vállalati menedzserek és ellenzéki politikai pártok szakértői számára. Az ott jelen voltak visszaemlékezése szerint már az előadás utáni vitából érezni lehetett: a Kornai által pengetett húrok nem leltek kedvező visszhangra egyetlen meghívott érdekcsoportban sem. Az előadás anyaga pár hét alatt könyvvé terebélyesedett, s azt a HVG könyvkiadó rekordgyorsasággal még 1989 novemberében piacra dobta.

„Senki sem lehet próféta a saját hazájában.” Ez a bugyuta közhely talán soha sem igazolódott be oly drámaian és oly kétértelmű módon, mint 1989–90 fordulóján. Óriási siker egyfelől. A magyar közgazdasági gondolkodás történetében könyv még soha nem váltott ki akkora visszhangot, mint ez a 129 nyomtatott oldal terjedelmű röpirat. A tudományos visszhang ereje lemérhető a szakfolyóiratok cikkein darabszámán. De – az adott körülmények között – még ennél is jobb fokmérője a hatásnak, hogy a Figyelő, a HVG, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, sőt az Élet és Irodalom is visszatérően, több alkalommal közölt recenziót, vitacikket. De sok a kritikai hang is, és elmarad a várt kormányzati elismerés. Sem a rendszerváltást menedzselő kvázi-szakértői kormány, sem az egymással vetélkedő ellenzéki pártok nem tűzik zászlajukra a Kornai-féle javaslatokat. És csalódást hoznak a választások is! A nagy többséggel megválasztott új kormány sem vállalja fel a Röpiratban tanácsolt gazdaságpolitikát. Eközben a Röpirat tarol a közgazdaságtan világpiacán. Ez a kis könyvecske öt éven belül megjelent angolul, oroszul, csehül, szlovákul, franciául, olaszul, spanyolul, lengyelül, szerbül, ukránul, észtül, japánul, kínaiul, továbbá tamil és szingaléz nyelven. Ha Magyarországon nem is, de Lengyelországban, Csehországban, Oroszországban, majd később Észtországban a stabilizációs politika tartalma, retorikája több vonatkozásban is a Röpiratban felvázolt modellhez hasonlít.

Miről is szól a könyv? Először is a teljes címet kell idézni: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. A szerző szándéka világos. A szocializmusból a kapitalizmusba vezető átmenet időszakának komplett gazdaságpolitikai stratégiáját fogalmazta meg. Egyedül, elsősorban önmagából – korábbi könyveiből – építkezve. Ezt Magyarországon rajta kívül soha senki nem próbálta, s a nemzetközi szakirodalomból sem ismerünk egyetlen ehhez fogható vállalkozást sem. Gazdaságpolitikai tervezetek, „blueprint”-ek, persze nálunk is, másutt is születtek – így például a híres-nevezetes Fordulat és reform 1986–87-ben, két MSZMP-s anyag 1989-ben, illetve 1990-ben, a Kék Szalag Bizottság és a Híd-csoport programjai, valamint a svájci Batelle Intézetben összeállított ajánlások –, de ezek minden esetben kollektív alkotások voltak, amelyekben egy-egy szerző csak egy-egy részkérdés kidolgozására vállalkozott. Ezekben a művekben hiába is keresnénk a belső konzisztenciát; legjobb esetben is csak a legkisebb közös többszörös elve érvényesülhetett a tanulmányok egybefűzésekor. Egységes és elveiben következetes művet nem készített – nem is készíthetett – egyetlen Magyarországgal foglalkozó nemzetközi szervezet sem. A Valutalap és a Világbank, az ENSZ és az OECD szakértőit mindig is kötötte a köztisztviselői fegyelem, a politikai-világnézeti kérdések megkerülésének kötelezettsége. Kornai vállalkozása tehát máig példátlan szellemi teljesítmény.

A könyv – a bevezetéssel együtt – öt fejezetből áll, ezt egészíti ki egy bőséges magyar és angol nyelvű irodalomjegyzék, valamint 54 minibetűs, lap aljára nyomott lábjegyzet. Ez természetesen csak formai elszámolás. De jelzi, hogy Kornai a választott műfaj szabályait önkényesen kitágítva mégiscsak belecsempészett a pamfletbe egy jó adag tudományos módszertant. Tartalmi szempontból a Röpirat két részből áll. Egy 36 oldalas fejezet a privatizációt, az ezt követő pontosan ugyanilyen terjedelmű fejezet a „stabilizációs műtétet” írja le. Ez Kornai két üzenete – ezt ajánlja a szabadon választandó magyar Országgyűlésnek és kormánynak.

A nyomdai impresszumból tudjuk, hogy Kornai október 11-én zárta le könyvének kéziratát. A Harmadik Köztársaság alkotmányát ekkor még ki sem hirdették – erre október 23-án került sor. Azt sem lehetett tudni tehát, hogy miként választja meg az ország az új Országgyűlést – ha egyáltalán lesznek szabad választások –, azt pedig még kevésbé, hogy melyik párt nyeri majd a választásokat.

Elvben (?) még a kommunista hatalom visszarendeződése is elgondolható volt. Micsoda önismétlése a sorsnak! Néhány héten mennyi minden múlhat! Harminchárom évvel korábban kandidátusi disszertációját s egyben első könyvét, amely azután a világhírt is meghozta számára, Kornai 1956. szeptember 24-én védte meg a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága előtt. Harminc nappal később Budapest utcáin dörögtek a fegyverek, s a szocializmus megdőlni látszott. Hatvan nappal később, a szovjet tankok árnyékában minden a régi módon folytatódott. Kész csoda, hogy Kornai könyve – a szocialista tervgazdaság kőkemény kritikája – 1957 márciusában egyáltalán megjelenhetett. (1958 szeptemberében viszont a szerzőt eltávolították munkahelyéről, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetéből.)

Talán ez a személyes élmény is magyarázza, hogy 1989 őszén Kornai minden más hazai közgazdásznál erőteljesebben átérezte a rendszerváltás pillanatának „kivételes nagyszerűségét”. Most vagy soha. Amint egy ’89 novemberében készült interjújában megfogalmazta: „most van esélye annak, hogy olyan kormányzat jöjjön létre, amelynek hajlandó a magyar lakosság egy része bizalmat előlegezni. Ezért nem ment [ti. a stabilizációs műtét – M. P.] három évvel ezelőtt, és ezért nem megy a jövőben, ha jönnek kormányok, amelyek lejáratódnak, elvesztik a nép bizalmát, ígéreteket tesznek és nem tartják be.”

---

Nézzük a naptárt és számoljunk! Kornai szerint 12 hónapos felkészülés után, 12 hónap alatt lehet végrehajtani a stabilizációs műtétet. Az Antall-kormány 1990 májusában alakult meg, így a műtét kezdete 1991 májusa, de inkább július 1. Ha egy évig tart a műtét, akkor a befejezés dátuma 1992. június 30. lett volna. Az 1990 októberének utolsó hétvégéjén a mindenki számára teljesen váratlanul kirobbant taxisblokád a miniszterelnököt kórházban találja („pizsamás tv-interjú”). Antall József, a „nyugodt erő” jelszavával politikailag sikeresen operáló miniszterelnök már akkor is tudta, amit az ország közvéleménye még nem. Ő szenved gyógyíthatatlan betegségben, neki lesz szüksége műtétek sorozatára – és semmi garancia nincs arra, hogy megéri a következő két évet.

És ez az a pont, ahol vissza kell térnünk a „prófétasorshoz”. Kornai tudta és világosan kifejtette, hogy az általa javasolt gazdaságpolitikai stratégia politikai elfogadtathatóságának most – azaz 1989–90 fordulóján – van a legjobb esélye. Azt azonban nem érezte – vagy legalábbis írásban nem éreztette –, hogy a politikai időszerűség csak szükséges és nem elégséges feltétele a sikeres prófétaságnak.

A magyar gazdaság 1988–90 között súlyos gondokkal küzdött, de a helyzet sem a közelmúlthoz viszonyítva, sem nemzetközi összehasonlításban nem volt elviselhetetlen. 1988-ban és 1989-ben a GDP „csak” stagnált, az egy főre eső reáljövedelem enyhén csökkent (1988: –1 százalék), majd nőtt (1989: +2,9 százalék). Az infláció 1989-ben 17,2 százalék volt – ez szinte semmiség az 1350 százalékos jugoszláv és a 350 százalékos lengyel áremelkedéshez képest. Az ország külföldi adósságállománya közel járt a 21 milliárd dollárhoz, de a korábbi évekhez képest érezhető volt az eladósodási folyamat lassulása. A forint is jól tartotta magát: a hivatalos és a feketepiaci dollárárfolyam közötti sáv 15–20 százalékra szűkült. Megindult a vállalati szféra decentralizációja: 1988-ról 1989-re 450-ről 4500-ra nőtt a korlátolt felelősségű társaságok (kft.), 71-ről 1162-re a betéti társaságok (bt.) száma. 1989 első öt hónapjában Magyarországon 320 vegyesvállalat jött létre, több, mint amennyi azt megelőző években összesen. A maszekvilág gyarapodása még tovább gyorsult 1990-ben. 1987-ben 621 ezer magyar állampolgár lépett át az osztrák határszakaszon, ’88-ban 3 millió, ’89-ben 6,3 milliónál is többen. S ehhez – valahonnan – a kormány még pénzt is teremtett. 1989 szeptemberében liberalizálták a lakossági devizaszámlák szabályait, novembertől pedig 300 dollárra nőtt a lakosság utazási devizakerete. Így nem csoda, hogy az év utolsó hónapjaiban Hegyeshalomnál napi 4-500 személygépkocsit hoztak be elvámolásra.

Minden zűr és gond ellenére 1989–90 fordulóján még mindig Magyarország volt a láger legvidámabb barakkja. Kétségtelen: a barakkban nagy volt a rendetlenség – pár hónappal korábban Bródy András egyenesen Augiász istállójának metaforáját használta a helyzet jellemzésére –, de ez a rendetlenség és igazságtalanság nem volt annyira elviselhetetlen, hogy a közvélemény egy Heraklész után kiáltott volna. Arra pedig kiváltképp kevesen vágytak, hogy – miként azt a görög félisten tette – két hatalmas folyó tisztító vizével mindent és mindenkit kisöpörjenek ebből a barakkból. A közvélemény azt remélte, hogy a szocialista rendszer politikai bukásával a gazdasági gondok egy csapásra megoldódnak, s amit tenni kell, azt szép nyugodtan elintézi majd a szabadon választott kormány. A mából visszatekintve talán ez a legfontosabb magyarázata annak, hogy a Röpirat megjelenését követő 12 hónapban a gazdasági kérdések jelentősége háttérbe szorult az alkotmányozás, a belpolitikai reformok és a külpolitikai irányváltás ügyei mögött.

A Kornai által javasolt stabilizációs műtét főbb lépései a következők lettek volna: (1) az infláció leállítása; (2) a költségvetés egyensúlyba hozása; (3) a makrokereslet kézbentartása; (4) az árak nagy részének felszabadítása; (5) a külföldi adósság újratárgyalása a hitelezőkkel; (6) a hiánygazdaság felszámolása. Így címszerűen felsorolva ezek az egy éven belül végrehajtandó intézkedések talán nem tűnnek sem radikálisnak, sem félelemkeltőnek. Az ördög mindig a részletekben bújik meg.

Először is Kornai totális adóreformot javasolt. Nyíltan és kímélet nélkül szembefordult a korábbi 3-4 év adópolitikai intézkedéseivel, kifigurázta a személyi jövedelemadó rendszerét („magyar bérek és svéd adók”) és azt az Áfa-rendszert, amire oly büszke volt a magyar pénzügyi igazgatás. Az adórendszer egyszerűsítését, a kivételek megszüntetését javasolta, sőt ezen túlmenően síkra szállt a lineáris személyi jövedelemadó mellett. „Nincs szükség az adórendszer progresszivitására” – írta nyers egyszerűséggel. A makrokereslet megfogása érdekében javasolta az állami vállalatok bérfizetési lehetőségének drákóian szigorú kordában tartását. Ez a javaslat – érthető módon – a legkevésbé sem nyerte el a vállalati szféra fő szereplőinek, a vállalati menedzsmentnek, a szakszervezeteknek és általában a munkavállalóknak a támogatását.

Ezek voltak a Röpirat legvitatottabb, a stabilizációs műtéttel foglalkozó második részének főbb üzenetei. Ehhez képest a privatizációval foglalkozó első rész – mai szemmel újraolvasva – kevésbé mondható újszerűnek és/vagy váratlannak. Kornai – természetesen – privatizációpárti. Szigorú állami ellenőrzés mellett lefolytatandó, üzleti elvek szerint szervezendő vagyoneladást javasol. Kemény szavakkal bírálja a kótyavetye, az ingyenes osztogatás minden formáját, és fontosnak mondja, hogy privatizáció hozzájáruljon a költségvetési hiány csökkentéséhez. Figyelmeztet mindenkit, hogy a privatizáció szükségképpen több éven át elhúzódó feladat. Bár számot nem mond, az érvelés és a szóhasználat alapján az olvasó akár 5-10 évre is gondolhatott. Ezek a javaslatok sem összességükben, sem egyenként nem nyerték el minden szakmai kör és minden politikai csoport szimpátiáját, de mégis akkor járunk közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy 1989–90 fordulóján már sokan voltak Magyarországon, akik így gondolkoztak. Talán ezért is állhatott elő az a helyzet, hogy a privatizáció lebonyolítását illetően nem is alakult ki számottevő ellentábor Kornai nézeteivel szemben.

Nem így állt a helyzet az eladásra még nem került – és még hosszabb ideig állami tulajdonban maradó – cégek menedzsmentjének megítélésében. Az 1980-as évek első felének vitáiban a szerzők többsége óvakodott attól, hogy a maga tulajdonkoncepcióját mint egyetlen kívánatos alternatívát állítsa be. Ennek részben politikai okai is voltak – nem annyira a megtorlástól való félelem, mint inkább a politikai táborképzés igénye tartotta vissza a szerzőket a radikális megfogalmazásoktól. De volt az óvatosságnak egy ennél egyszerűbb és tiszteletreméltóbb oka is. A szerzők maguk is tisztában voltak saját tulajdonkoncepciójuk gyengéivel, s ezért voltak „elnézőbbek” a rivális teóriákkal szemben. Kornai viszont – egy politikailag teljesen más helyzetben – frontálisan támadta és ironikus megjegyzésekkel illette a „virágozzék minden virág” álláspontját. A különféle tulajdonformák egyenrangúságával és a kísérleti tulajdonformákkal szemben a magántulajdon felsőbbrendűségét, a XIX. századi nyers magántulajdon szükségességét állította szembe. Mint ezt a vitán kívül álló felek közül többen észre is vették, a Kornai-féle radikális álláspont akarva-akaratlanul is sértette a 80-as évtizedben sokat publikáló s ezért nem csekély személyes politikai kockázatot is vállaló reformközgazdászok érzékenységét.

A reformközgazdászok többségével ellentétben Kornai bizalmatlan volt a vállalati menedzsmenttel szemben. „Az állami vállalati szektor szociológiai értelemben az állami bürokrácia része” – írta, s a jobb érthetőség kedvéért még azt is hozzátette, hogy „nem vállalkozó az, aki az állam pénzével gazdálkodik, és a veszteséget az állammal fizetteti meg”. Kornai azzal számolt, hogy az állami vállalatok privatizációja, illetve az új alapítású magánvállalkozások megerősödése 5-10 évig tartó, hosszú folyamat. Mi történjen ez alatt az idő alatt az állami vállalatokkal? Kornai válasza így hangzott: az állami vállalatok vezetőinek nem több, hanem kevesebb mozgásszabadságot kell adni. Fel is sorolta azokat a területeket, ahol a jogokból célszerű lenne visszavenni: hitel, beruházás, bér, import és kemény deviza vétele.

Kornai tehát támadást indított az állami vállalatokkal és vezetőikkel szemben. Ez akkor is és később is ellenérzéseket szült – részben még a reformszocializmus időszakából megmaradt emlékek hatására. 1968 és 1989 között a társadalom véleményformáló rétegei – újságírók, közgazdászok, szociológusok – pozitívan ítélték meg a vállalati vezetők tevékenységét, és szembeállították ezt a pártállami bürokrácia gyengének mondott teljesítményével. Igaz, voltak olyan elemzők is, akik kritikus szemmel követték a reformszocializmus „sztármenedzsereinek” pályáját, s amennyire lehetett számokkal és interjúrészletekkel próbálták mérni a mérhetetlent: elkülöníteni a személyes teljesítményt a propaganda ködébe burkolt féligazságoktól, az egyéni haszonszerzést a köz érdekében való munkálkodástól. (Lásd például Csanádi Mária, Szalai Erzsébet és Voszka Éva vállalati esettanulmányait.)

Kornai gondolatmenete, amely egyértelműen az állami tulajdonú vállalatok menedzsmentjével szembeni bizalmatlanságra helyezte a fő hangsúlyt, támadható volt – és támadták is. A legélesebb kritikát az SZDSZ színeiben politizáló Bauer Tamás fogalmazta meg, azzal, hogy kimutatta, milyen könnyen visszacsúszhat a Kornai által javasolt rendszer a tervutasításos rendszerbe. Az ugyanis nem megy – érvelt Bauer –, hogy az állami vállalatot az állam központi szervei csak az inputok (bér, beruházás, import) oldaláról ellenőrizzék. Nyilván meg kell szabni, hogy adott mennyiségű „inputhoz” mennyi „output” tartozik. Ha pedig betérünk ebbe az utcába, akkor nehéz lesz határt szabni az ellenőrizendő tervmutatóknak, hiszen mind az inputok, mind az outputok lebonthatók, s bizonyos mértékig helyettesítik is egymást. Akkor tehát ezeket is ellenőrizni kell. S minthogy az ellenőrzésre és az ellenérdekelt felek vitájára mindig csak korlátozott idő áll rendelkezésre, elkerülhetetlen, hogy ez a rendszer újraszülje a tervmutatók feletti alkudozást. Ugyanez a gondolatmenet az MDF-es Bod Péter Ákos és az SZDSZ-es Tardos Márton általánosabb megfogalmazásában így hangzott: nem lehet abban bízni, hogy a demokratikus állam képes lesz arra, amire a szocialista állam nem volt képes. Ezért a tulajdonváltás hosszú átmeneti időszakában a bürokrácia nem fogja tudni a kezében összpontosuló állami vállalatokat eredményesen működtetni.

Tíz év távlatából újraolvasva különösnek tűnhetnek Kornai gondolatai a külföldi befektetőkkel kapcsolatban, noha a megjelenés pillanatában ezek önmagukban nem váltottak ki semmiféle vitát. „A magam részéről nem számítanék arra, hogy a külföldi tőke számottevő beruházást hajt végre a magyar gazdaságban azon az alapon, hogy számára kivételes helyzetet teremtenek. (…) Véleményen szerint elég gyermeteg dolog külföldi előadásokon és államférfiúi nyilatkozatokban csábítgatni a külföldi tőkét, hogy szíveskedjék Magyarországra jönni.” (I. m. 26. o. – kiemelés az eredetiben.) Ezek a mondatok azonban együtt olvasandók Kornainak egy pár oldallal korábban tett megállapításával, s akkor már világosan áll előttünk a szerző gondolatmenete. „Megítélésem szerint a [hazai – M. P.] magánszektor kifejlődése az eddig végbement gazdasági reformfolyamat legfontosabb (hajlok arra is, hogy azt mondjam: egyedül igazán fontos) vívmánya. (13–14. o.)

A hazai és a külföldi magántőke differenciált kezelése kitapintható a Röpirat minden sorában. Kornai azt szeretné, hogy a rendszerváltás és a tulajdonosváltás a hazai magántulajdonos osztály fokozatos és szerves megerősödésére épüljön. Számára az új beruházások, az újonnan keletkező vállalatok fontosabbak, mint a meglévők eladása. Ezért nem tartja fontosnak a kifinomult részletszabályozásokat kínáló adórendszert, ezért nem kell tőzsde, ezért nincs szükség fejlett tőkepiacokra. Másfelől Kornai azt feltételezi – s a 26. oldalról idézett mondat pontosan ezt tükrözi vissza -, hogy a külföldi nagybefektetők nem is fognak addig jelentős tőkét Magyarországra hozni, amíg nem látják a hazai magántőke megerősödését, s ennek nyomán a szolgáltatások minőségének javulását.

Az élet azonban rácáfolt ez utóbbi feltételezésre, s ennek egészen messze ható következményei voltak és vannak a mindenkori magyar gazdaságpolitika mozgástere szempontjából. Először az vált világossá, hogy a nagy multinacionális vállalatok magyarországi terjeszkedése egy globális expanziós stratégia része. Az 1988–89-ben betelepült cégek – akár a zöldmezős beruházást vállaló Suzuki vagy a Tungsramot megvásárló General Electric – Magyarországot az akkor még intakt és működő szovjet piac meghódítása szempontjából értékelték. Számukra sokadrangú kérdés volt – ha egyáltalán mérlegelték –, hogy a magyarországi átalakulás milyen mértékben kedvez a hazai magántőke felhalmozásának, hogy biztonságban érzik-e magukat a magyar kisvállalkozók. Pár évvel később pedig, amikor a szovjet és általában a kelet-európai piacok összeomlása már világossá vált, Magyarország mint az EU-hoz elsőként csatlakozó kelet-európai ország jelentett értéket; a hazai kisvállalkozások sorsa megint csak nem volt perdöntő.

Mi több, 1992–93 tájára már az is világossá vált, hogy a hazai kisvállalkozások helyzete és a hozzánk betelepülő multik betelepülési szándéka közötti kapcsolat inkább fordított. A multik jelenléte és stabilitásigénye védte a hazai kisvállalkozásokat a mindenkori kormányok kapkodásaival, ötletszerű diktátumaival szemben. Sok érv szól amellett, hogy a hazai magántőke itthon-tartásának, illetve külföldről való visszacsalogatásának is az volt a feltétele, hogy a nálunk megtelepedett multik elégséges politikai garanciát nyújtsanak a hirtelen meggazdagodott magyar vállalkozói rétegnek. (E tekintetben érdemes a multik jelenlétére alapozott magyar, lengyel és észt fejlődési utat az oroszországi példával összevetni. Moszkvában egy évtizede küzdenek azzal a problémával, hogy az orosz magántőkések kezében felhalmozódó vagyon végül svájci bankszámlákra kerül.) Ebben az összefüggésben más megvilágításba kerül a külföldi adósságok átütemezésének kérdése, a nemzetközi gazdasági szervezetekkel és hitelminősítő intézetekkel fenntartott kapcsolat és a magyar árfolyam-politika is – tehát mindazok a kérdések, amelyeket Kornai a stabilizációs műtét részfeladataiként és nem a privatizációs program elemeként tárgyalt. 1992–93 táján már nyilvánvaló, hogy a hozzánk betelepült nagy feldolgozóipari cégek számára a legfontosabb az osztálybéke és a belpolitikai stabilitás, és a multik igényt tartanak a mindenkori kormánnyal fenntartható különleges viszonyra is. Tehát kedvezményeket kérnek, elvárják, hogy csalogassák-csábítgassák őket. Ez megint olyasmi, amit Kornai nagyon-nagyon nem szeretett. Az is világos, hogy a multik számára a külgazdasági kapcsolatok stabilitása, a kiszámítható valutaárfolyam, a rövid távon is kedvező nemzetközi hitelminősítés, a fejlett tőkepiacokon megszokott instrumentumok bevezetése sokkal fontosabb, mint a magyar állam adósságterhének csökkentése vagy az infláció mértékének leszorítása.

---

És mégis… Tíz év távlatából sajnálhatjuk, hogy ebből a kompromisszumok nélküli szabadelvű programból csak kevés valósult meg. Talán leginkább azokért a javaslatokért fájhat a szívünk, amelyek helyességét, megvalósíthatóságát 1989–90 fordulóján nem is igen bírálta senki. A magam részéről ide sorolnám az adórendszer egyszerűsítésére és a különféle egyedi kivételek megszüntetésére vonatkozó javaslatokat. Kornainak mélységesen igaza volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a már akkor is mindenki által tudottan rossz adómorál rövid távon megváltoztathatatlan adottság, ezért itt nem a rendszer tovább-bonyolítása, hanem egyszerűsítése vezethet eredményre. Ezért javasolta nyomatékosan az adók progresszivitásának eltörlését, a személyi jövedelemadó nominális kulcsainak csökkentését. Ezen a téren ma sem állunk jobban, mint 10 évvel ezelőtt – csak éppen a cselekvéshez szükséges kivételes történelmi pillanat szállt el. (Nem mellékes apróságként itt kell utalnunk a magyar és a lengyel fejlődés sok-sok párhuzamos jelensége közül egyre. Leszek Balcerowicz, aki miniszterelnök-helyettesként és pénzügyminiszterként 1989–90 fordulóján hazájában nagyjában-egészében a Kornai-féle sokkterápia elveit alkalmazta a lengyel gazdaság stabilizálására, 1998–99-ben szintén előállt a lineáris személyi jövedelem-adó bevezetésének szükségességével.)

És igaza volt (s van) Kornainak akkor is, amikor indulatos szavakkal magyarázta a költségvetési hiány tényét már-már közönyösen tudomásul vevő magyar közvéleménynek, hogy a deficit nem isten csapása, nem elkerülhetetlen végzet. A költségvetés egyensúlyának helyreállítása végső soron kormányzati szándék és elhatározás kérdése. A kormány annyit költhet, amennyi bevétele van. Ha netán adósságot kell törleszteni, akkor annyit, amennyi a tőke és a kamatok esedékes törlesztése után megmarad. Nincs olyan közgazdasági elmélet, amely igazolná azt a ma is érvényes gyakorlatot, hogy 4-5 százalékos növekedés idején is helyénvaló dolog a túlköltekezés, a GDP-hez viszonyított 4-5 százalékos államháztartási hiány. Ahogy Bródy írta: „Kornai Jánosnak igaza szokott lenni. Abban is, amit bírál, és abban is, ami miatt indulatos, ha indulatos.”

Irodalom

Antal László [1991]: Egy röpiratról – két év múltán. Figyelő, szeptember 12.

Antal László–Bokros Lajos–Csillag István–Lengyel László–Matolcsy György [1987]: Fordulat és reform. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 6. sz. 642–663. o.

Balassa Béla [1990.]: Importversenyre van szükség. Figyelő, március 8.

Bauer Tamás [1989]: Melyik a reális illúzió? Figyelő, december 14.

Bod Péter Ákos [1990]: Kornai-olvasat. HVG, január 13.

Bródy András [1989]: A kormányzás ára. Népszabadság, augusztus 12. [1990]: Tűnődés egy indulatos röpirat kapcsán. Valóság, 3. sz., 11–15. o.

Csáki Csaba (szerk.) [1989] : Az MSZMP 2. számú munkabizottsága „Gazdaságkép és gazdasági stratégia” című anyaga. Társadalmi Szemle, 44. évf. 2. különszám, április.

Csillag István–Soós Károly Attila [1990]: Magányos küzdő? Figyelő, január 25.

Gács János–Köllő János (szerk.) [1998]: A „túlzott központosítástól” az átmenet stratégiájáig (tanulmányok Kornai Jánosnak). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

HÍD–Csoport [1990]: Híd a közeli jövőbe (100 nap gazdasági programja). Közgazdasági Szemle, 37. évf. 4. 442–458. o.

Hieronymi Ottó (írta és szerk.) [1990]: A magyar gazdaság megújulása – nyugati szemmel. Genf–Budapest: Batelle Europe – HVG, augusztus (?)

Kék Szalag Bizottság [1990]: Magyarország a szabadság és a gazdasági átalakulás útján. Budapest, április.

Kornai János [1957, 1989]: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. [1989]: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. Budapest, HVG Rt. [1990]: Kiegészítések a „Röpirat”-hoz. Közgazdasági Szemle, 7–8. sz., 769–793. o.

Laki Mihály [1990]: A harag rossz tanácsadó (Válasz Csillag – Soós [1990] írására). Figyelő, február 15.

Lányi Kamilla [1990]: Látomás és indulat a közgazdasági tanokban. BUKSZ, 2. sz., 180–186. o.

Réti Pál [1990]: Beszélgetés Kornai Jánossal a gazdasági átmenetről. Külgazdaság, 3. sz., 4–16. o.

Semjén András [1990]: A műtétet az orvosnak is túl kell élnie. Figyelő, február 22.

Szamuely László (szerk.) [1990]: A világgazdasági nyitás: gazdaságpolitikai fordulat és intézményi reform. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Tamás Gáspár Miklós [1989]: A Kornai-bomba. HVG, november 11., 66. o.

Tardos Márton [1990]: A népköztársaságból a köztársaságba (Az operáció fájdalmasabb, mint ahogy Kornai gondolja). Népszabadság, február 3.

• Beszélő évek – 1989