Aczél György, Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Aczél György kézirathagyatékának egy része ez év tavasza óta kutatható a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában. Itt vannak azok a feljegyzések, vázlatok, műhelyinterjúk, illetve különböző mértékben kidolgozott szövegek, szövegtöredékek, amelyek Aczél tervezett könyvéhez készültek. Nem tudományos értékű forrásmű készült, de ami elkészült, az a tudomány számára értékes forrás.

A könyv jellegére, szerkezetére, címére és kiadására vonatkozólag különböző elképzelések születtek, haltak el és éltek egymás mellett 1988 őszétől 1991 nyaráig. Ezek némelyikében szerepel a leendő könyv önálló részeként Kádár János portréja. Lehet, hogy a portré önálló közleményként való megjelentetése is szóba került, de ezzel kapcsolatos dokumentumot nem ismerünk. Mindenesetre a könyv is, a portré is külföldön, angolul vagy németül jelent volna meg – legalábbis először. Aczél György úgy vélte, hogy Magyarországon olyan légkör alakult ki, amelyben a Kádár-korszakról objektíven – az általa objektívnek tartott módon – beszélni nem lehet.

„Munkatársa lehettem Kádár Jánosnak, akiről megpróbálok hiteles portrét készíteni” – írja Aczél egy 1989. július 21-re dátumozott, tehát közvetlenül Kádár halála (1989. július 6.) után készült fülszöveg-tervezetben.[1]

Aczél általában tematikus műhelyinterjúkban fejtette ki először mondandóját az egyes témakörökről, és az interjúk gépiratai, valamint a rendelkezésre álló dokumentumok, segédanyagok, a munkatársak által készített műhelytanulmányok és a menet közben készült feljegyzések alapján született meg az első szövegtervezet, amelyet azután még számos változat követett. A Kádár-portré alapjául szolgáló műhelyinterjúk – Standeisky Éva és Vida István, illetve Gyurkó László közreműködésével – és a szövegtervezetek 1990 első három-négy hónapjában készültek. Az év folyamán született még néhány följegyzés, és októberben sor került még egy Kádárról szóló műhelybeszélgetésre.

Egyetlen fejezetnek, így a Kádár-portrénak sincs véglegesnek tekinthető, Aczél által kiadásra késznek nyilvánított, autorizált szövege, és olyan szövegtervezet sincs, amely összesítené mindazokat a lényeges tematikai elemeket, amelyeket a részanyagok tartalmaznak. Ha tehát be akarjuk mutatni azt, hogy Aczél miként látta Kádárt, nem követhetjük a szerző publikálási szándékát, mert akkor nem mutathatnánk be semmit. Ha viszont amúgy is más utat kell választani, akkor nincs értelme a fennmaradt szövegek egyikéhez ragaszkodni, mert azzal a bemutatható anyag tetemes részét elveszítenénk. Ezért a Kádár-portréhoz kapcsolódó kéziratokat szövegtárnak tekintettük, és a szövegrészleteket tematikusan csoportosítottuk úgy, hogy a rendelkezésre álló anyagból minden lényeges üzenetet és információt kinyerjünk, s minél teljesebb portrét kapjunk. (Egyes élő vagy nemrég elhunyt magyar személyekre vonatkozó, kevéssé hízelgő megjegyzéseket a hagyaték gondozóinak kívánságára el kellett hagynunk.) A portré tematikai aránytalanságait nem szüntethettük meg. Föltűnő – ha nem is meglepő –, hogy Aczél sokkal többet foglalkozik a Kádár-korszak kezdetével és végével, mint azzal az „aranykorral”, amelyet a magyar történelem egyik csúcspontjának tekint.

A fentiekből az is következik, hogy különböző jellegű szövegek kerültek egymás mellé. Egy részük az élő beszéd vagy a vázlatos fogalmazás sajátosságait őrzi, s olyan információkat, véleményeket, megfogalmazásokat is tartalmaz, amelyeket Aczél vélhetőleg nem, vagy csak kevésbé éles, kevésbé konkrét vagy óvatosabb fogalmazásban bocsátott volna a nyilvánosság elé. És az is föltehető, hogy a szöveg további formálódása során a szerző véleménye, a tényekhez való viszonya is tovább formálódott, egy-két kérdésben esetleg lényeges mértékben át is alakult volna.

A szövegeket csak ott és olyan mértékben stilizáltuk, illetve egészítettük ki szögletes zárójelek beillesztésével, ahol és amennyire azt az érthetőség szempontja megkövetelte.

Természetesen nemcsak a Kádár-portréhoz készült anyagokban esik szó Kádár János személyéről és tevékenységéről, hanem a könyv egyéb fejezeteihez tartozó kéziratokban és más interjúkban – például az ’56-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, félbemaradt életútinterjúban – is. A portréban érintett kérdések némelyikét – például az ’56 utáni megtorlások és a Nagy Imre-per ügyét – Aczél másutt részletesebben is kifejti, de az alábbi összeállításban csak a portréhoz készült kéziratokat vettük figyelembe.

A lábjegyzetekben igyekeztünk megadni a szöveghez kapcsolódó legszükségesebb információkat, szembesítettük a szövegeket – ahol ez szükségesnek látszott – az ismert tényekkel, de nem állt módunkban célzott kutatásokat folytatni az információk ellenőrzése végett. Nem éreztük feladatunknak a szövegben szereplő ellentmondások feloldását sem.

Annyit mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy a Kádár-korszak szisztematikus kutatása éppen csak megkezdődött, amikor Aczél ennek a portrénak a megírásával foglalkozott, s a meginduló kutatásokat sem követte naprakészen. Sok mindent nem tud(hat)ott, ami azóta (köz)ismertté vált.

Magától értetődik, hogy a személyes emlékeken és információkon alapuló szövegrészeket a szóbeli forrásokat megillető fenntartással kell olvasni. Aczél maga is sokszor hangsúlyozta az emlékezet önérdekű működésében rejlő veszélyeket, és ezt a saját emlékezetére is vonatkoztatta.

Ebben a rövid bevezető szövegben nem kívánjuk sem értékelni, sem elemezni Aczél Kádár-portréját, csupán annak keletkezési körülményeivel kapcsolatban szeretnénk néhány rövid megjegyzést tenni.

Aczél a gyászperiódusban, Kádár halála után fél-másfél évvel foglalkozott ezzel a portréval. Akinek a portréját írta, egyrészt barátja, másrészt egész pályafutásának nélkülözhetetlen személyi feltétele volt. Aczél csak Kádár mellett lehetett Aczél, és joggal gondolhatta, hogy saját életművének értéke, saját életének értelme a kádári életmű értékének és a kádári élet értelmének függvénye.

Aczél az előző években tehetetlenül követte végig a Kádár-rendszer felbomlásának folyamatát. A nyolcvanas évek közepétől nemigen tudott, de legalábbis politikai ellenfeleinél sokkal kevésbé tudott Kádárra hatni. Kádár politikai elmerevedése éppúgy az ő pozícióját rontja, mint az utódlás valamennyi posszibilis variációja. Aczél a lehetséges utódok mindegyikével szemben áll.

Aczél és sokan mások, akik a rendszerváltásig a nyilvánosság előtt támadhatatlanok voltak, a támadhatóságot védtelenségként és kiszolgáltatottságként élik meg: „Harminc esztendeig voltam olyan pozícióban, hogy a nyilvános bírálat szele sem érhetett. (…) Nehezen tűröm el, ami szennyet most rám öntenek.” Aczél ezt a portrét annak a félelemnek a fogságában írja, hogy a Kádár-rendszer összeomlása a társadalmi béke összeomlását jelenti, s a folyamat végpontja a Tanácsköztársaságot követő fehérterrorhoz hasonló megtorlás lehet. Aczél Kádárral együtt temeti a társadalom békéjét és saját öregségének békéjét.

Révész Sándor































A szövegek forrásai:

1. Kádár János (1912–1989), portré, kézirat, dátum nélkül, AKH [Aczél György Kézirat Hagyaték] Ms 6112/31.

2. Kádár János, az ember, a politikus (1912–1989), kézirat, dátum nélkül, AKH Ms 6112/32.

3. Kádár, diktált szöveg gépirata, 1990. február 10., AKH Ms 6112/33.

4. Aczél György: Kádár János ellentmondásos arcképvázlata, kézirat, 1990. március 10., AKH Ms 6112/34.

5. Kádárhoz beillesztendő rész, jegyzet, dátum nélkül, AKH Ms 6112/36.

6. A Kádár Jánossal való bonyolult viszonyom, jegyzet, dátum nélkül, AKH Ms 6112/37.

7. Kádár szocializmus képe, diktálás gépirata, [1990?] február 20., AKH Ms 6112/38.

8. Kádár Jánosról, diktálás gépirata, 1990. június 6., AKH Ms 6112/40.

9. Adalékok egy Kádár-portréhoz, kézirattöredék, dátum nélkül, AKH Ms 6112/44.

10. Műhelyinterjú, készítette: Standeisky Éva és Vida István, gépirat, 1990. január 12. és 18., AKH Ms 6113/20.

11. A Kádár-korszak története, műhelyinterjú, készítette: Gyurkó László, gépirat, 1990. január 9. és február 21. AKH Ms 6113/21.

12. Kádár-portré II., műhelyinterjú III., készítette: Gyurkó László, 1990. október 11., AKH Ms 6113/23.

Gyermekkor

„…kicsi gyerekként leadták Kapolyba Sándor bácsiékhoz, akikről mindig meleg szeretettel beszélt. Nagy életigazságokat tanult itt: a szegény embernek mindig dolgoznia kell. De itt tanulta az étel és a munka örömét. Az egész életét végigkísérte a feltűnést keltő önmérséklete az evésben, ivásban, dohányzásban.” (2: 3. o.)

„5 éves korában… a jómódú Csákiék nem egészen normális gyereke felgyújtotta a kazlat – »én is tudtam, mások is tudták, hogy a Csákiék gyereke gyújtotta fel, de hát én voltam a zabigyerek – engem vertek meg«.” (5: 1. o.)

„Innen került fel hatéves korában Sándor bácsitól az anyjához a Dob utcába. Hiába kérlelték, hogy hagyja lenn a gyereket, ráíratják a házat, a földet – az anyja ragaszkodott hozzá, hogy felviszi Pestre taníttatni.” (2: 3. o.)

„Kádár élete végéig vallotta: ha a muter nem hozza el őt, akkor tsz-paraszt lett volna, és néha hozzátette, hogy talán elnök is lehettem volna.” (12: 2. o.)

„Nehéz volt Magyarországon a törvénytelen gyerekek sorsa. De különösen nehéz volt egy olyan primitív, elhanyagolt, viceházmesterséget, cselédséget vállaló és váltogató asszony gyerekének lenni, ahol már a két gyerek is két apától van – és ki tudja, még hányan voltak körülötte, amíg asszonyságát nagyon hamar öregséggel cseréli fel. Fiait imádja – és üti, veri, csupa indulat.” (2: 2. o.)

„… ma már nehezen érthető, hogy milyen mérhetetlen szégyen a fattyúság… De különösen azzá változott egy belvárosi, polgári környezetben, ahol egyedül azt is rettenetesen nehéz elviselni, hogy valaki olyan kódisan csontszegény legyen, mint ezek voltak. De hozzávéve még az erkölcstelenség vádját és minden egyebet, ami erre rárakódik, ez… elvadít vagy elmagányosít, mindenképpen nehézzé tesz egy normális emberi kibontakozást.” (12: 1. o.)

„Őrült szégyen volt fiú gyerekek közt, különösen ilyen vad fiúgyerekek közt lánymunkát végezni. S az, hogy a gyerekkora neki azzal telt, ami csak lány gyerekeknél volt általában, hogy pesztonka legyen. Tehát hogy megcucliztassa a nála, azt hiszem, nyolc évvel fiatalabb öccsét.” (12: 2. o.)

„… mennyi megaláztatás az ingyen tízóraikért, a maradékokért, hány iskolatáskát visz a jómódú gyerekeknek a később el-elcsavargó… nem is komoly, inkább komor kisfiú – ez egy életre szóló nyomot hagy. De az is, hogy a polgáriban az iskola hitoktatója a gyerekeket Pascal nyomán arra oktatja, legyenek jámborak, vallásosak, mert ha nincs Isten, a jámborság akkor sem rossz, de ha mégis van, akkor rosszul járnánk, ha nem tartanánk be a vallás erkölcsi parancsait. Oly mélyen Kádárnak megfelelő logika ez.” (3: 3. o.)

„Ez később is megvolt a mozgalommal kapcsolatban Kádárnál, hogy ha mégis valami tévedés van, azért kisebb a rizikó, ha már bent volt a mozgalomban, ennek a törvényét betartani, mint ezt áthágni.” (12: 3. o.)

„…furcsa viszonyba került ezekkel az értelmiségi nadrágos emberekkel. Nemigen hiszem, hogy ő különbséget tett egy vállalkozó középosztálybeli vagy egy értelmiségi közt. Ő ezt egybemosta, és egyszerűen nem tudott gyanakvás nélkül ezekkel elboldogulni. Ehhez még hozzájárult az a Dob utca 10.,[3] amelyik egy fantasztikus világ volt, négy utcára kiterjedő, hatalmas ház, 90 valahány százalékban zsidókkal és nagyon-nagyon szegény proletárokkal, ahol sabesz gój lesz ő, szóval az a keresztény, akit felhasználtak a házban, hogy péntek este vagy szombaton meggyújtsa a villanyt, [begyújtsa a] tűzhelyet. /…/ a nadrágos emberek túl sokszor alázták meg, vagy ő alázta meg önmagát azzal, hogy kénytelen volt gazsulálni nekik.” (12: 9. o.)

„Nem az ő visszahúzódó egyénisége az, amely fel tudott volna oldódni ebben a hozzá képest mégiscsak gazdag kispolgárságban, melynek gyermekei ezt az iskolát[4] végezték, végezhették, amely megnyitotta előttük az utat a jobb ipari szakmák felé – ő ipari tanuló, műszerész.[5] /…/ … alig marad közlendő élménye, emléke társairól. Majd még annál is sokkal kevesebb, jóformán semmi az inasévekről. (3: 3–4. o.)

„Sokszor elmondta töredékekben, hogy milyen indulatos, az igazságos társadalom iránti vágyak ébredtek benne. /…/ Beszélt arról, hogy olyan korú asszonyok, mint az ő anyja, aki már öregasszonynak hat, milyen szépek, elegánsak, fiatalok voltak még. A polgári iskolában kezdett már felébredni benne ilyen igazságvágy, és olyan természetesen kerül a mozgalomba, mint akinek más útja nincs.” (2: 4. o.)

Az illegális mozgalom

„…a párt és ezen keresztül aztán a Szovjetunió… ennek a zabigyereknek az apát és a családot is jelentette.” (11: 99. o.)

„… a mozgalommal való találkozás, véleményem szerint mindenekelőtt egy közösségbe való kerülés, ahol már nincs problémája a fattyúsággal, nincs problémája a primitív muterrel… Aki ide belép, az nagyjából egyenjogú és egyenrangú, egyforma szabályok vonatkoznak rá.” (12: 3. o.)

„Elkezd bejárni a munkásotthonba, és akkor egy Bojti nevű nagyon buta, kicsit nyomorék ember az, aki megkérdezi tőle, hogy akar-e az illegális pártnak a tagja lenni.” (12: 4. o.)

„17 éves korában kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba.[6] Az első utasítások egyike, amit felső kapcsolatától kapott, az volt, hogy szokjon le a dohányzásról és az italozásról. (1: 1. o.)

„…ő ezen komolyan elgondolkodik, és bejelenti a felső kapcsolatának, hogy ha arra várnak, hogy a munkásosztály azért, hogy szocializmus legyen, leszokjon az ivásról és dohányzásról, akkor soha nem lesz proletár-hatalom.” (3: 4. o.)

„Noha Kádár jó szakmát tanult, a szakmájában alig dolgozott, mert nem kapott munkát. A képzett irodagép-műszerész alkalmi munkából, kifutófiúként élt. Ehhez a sorshoz találta meg az ideológiát a marxizmusban.” (4: 10. o.)

„Az első intellektuális mozgalmi élménye az Anti-Dühring, ami világosságával, ma mondhatjuk, hogy primitívségével, ujjongásra készteti a fiatalembert, hogy végre érti a világ… mibenlétét.” (2: 4. o.)

„…meghívták őt egyszer a Birki Ágiék, jómódú család, amelyik értelmiségi kommunistává vált, és 6 filléres dohányt szívtak… ez egy dúsgazdag család volt, ő, a csóró szegény ember 24 filléres dohányt szív, ezek meg, a gazdag emberek 6 filléres dohányt szívnak, ő rendesen igyekszik kosztolni, mert a muter főzött neki, ezek meg, hogy bebizonyítsák az ő szolidaritásukat a munkásosztállyal, volt idő, amikor hónapokig nem ettek mást, mint csokoládét kenyérhéjjal. Ez taszította ezt az embert. A mozgalomnak volt egy ilyen értelmiségi része, amelyik a szexuális szabadosság, furcsa, pazarló aszketizmus… /…/ ő ezeket látta ebből az értelmiségből, akik leereszkedtek a munkásosztályhoz, hozzá is. /…/ egy ember, aki pl. vágyódik arra, hogy tisztán, rendesen járjon, s akkor összetalálkozik ezekkel a mozgalmiságukat kopott ruhával, rendetlenséggel bizonyító emberekkel… a végeláthatatlan, számára fölöslegesnek tűnő vitáikkal… A József Attila, aki nem hajlandó az ágyból sem fölkelni, egy nagyon imponáló, de idegen világ… Elképzelhetetlen lett volna számára, hogy ezekre az emberekre bízzák a dolgokat. /.../” (12: 9–10. o.)

„Mozgalmi tevékenysége miatt 1933 októberében két év fegyházra ítélték. Büntetésének egy részét a szegedi Csillag börtönben töltötte le, ahol Rákosi Mátyással is megismerkedett.” (1: 1. o.)

„A muterért való felelősség nagyon [nyomasztotta]… úgy érezte, hogy a mutert cserbenhagyta. A Rákosival való megismerkedés, ami, azt hiszem, egész életére kihatott. /…/ …Csalódott a külsejében, de azért az ő számára ez egy nagy élmény volt, hogy ő, egy csóró proli gyerek egy nemzetközileg, az egész világ által ismert kommunista vezérrel ott találkozik, aki nagyon leereszkedően kedves hozzá, ez nagyon kihatott. /…/ Elég szabadon mozogtak, napközben átmehettek egymás zárkájába, Rákosi tetszéssel nézte ezt a fiatal embert… ő meg, azt hiszem, áhítattal nézett fel Rákosira. Az egész börtön nagyon mély nyomot nem hagyott benne. Itt van egy vita e körül: én úgy tudom, hogy komolyabb konfliktusa nem volt neki, de elterjedt az önvallomása alapján, hogy őt kizárták a pártból – ezt történészeknek kell majd kibogozni.” (13: 5–6. o.)

„Kiszabadulása után a párt utasítására a Szociáldemokrata Párt Budapest, VI. kerületi szervezetébe lépett be. Az itt szerzett személyes kapcsolatok segítették abban, hogy se akkor, se később ne higgyen a szociáldemokráciára zúdított rágalmaknak. (1: 1. o.)

„Ő volt az összekötő a Szabolcs utcai kórházzal, a Zsidó Kórházzal – nem is érthető, hogy miért egy munkásembert tettek ide.” (13: 4. o.)

„A …letartóztatások után,[7] mindenesetre a háború alatt már függetlenítik ún. hivatásos forradalmárként, pártmunkásként.” (3. 4. o.)

„Volt neki egy sajátos nimbusza. Csendes, odafigyelő, komoly fiúnak tartották… szolidabb vitázó volt, mint [mások], nem olyan vagdalkozó. Nagy viták folytak Justusékkal,[8] a VI. kerület a Justusék bázisa volt. Az értelmiségiek is becsülték. Valami olyan csendes, komoly áhitatot hordott magában,… hogy nálánál sokkal műveltebb emberek is nagy becsüléssel nézték. Tudni kell, hogy a munkásmozgalomban a munkás az hiánycikk volt. /…/ Tépelődő, kínlódó embernek ismerték őt… szóval nem volt egy ilyen csillogó ember, de odafigyeltek rá az emberek. /…/ Amikor 42-ben ő lett a párt vezető titkára, elfogadták. /…/ Ebben az ő komoly szolidsága játszott szerepet, de biztos, hogy egy kicsit szerepet játszott az is, hogy nagy ritkaság volt [a pártban] a keresztény munkás. De azért nem ez [volt] az elsődleges. /…/ A pártról persze tudnunk kell, hogy ennek már semmi köze nem volt a 19-esekhez. Ez egy kicsi, aszketikus szekta volt, szigorú szabályokkal, szigorú fegyelemmel, amely a legkisebb eltérést is megtorolta. Egyszerre volt egy testvéri, életét is áldozó társaság és ugyanakkor bizalmatlan egymással a végtelenségig. Ebben az időben többé vagy kevésbé mindenkit meggyanúsítottak, hogy rendőrügynök. Ha valaki bekerült, akkor miért ilyen ítéletet kapott, miért nem olyat. Miért engedték el? Miért nem engedték el? Ez nem volt egy derűs társaság.” (13: 6–8. o.)

„1943-ban ott volt az illegális KMP feloszlatásánál…” (1: 1. o.)

„…ez nem pártfeloszlatás volt, hanem taktikai lépés, amely más országokban is – nálunk is – az antifasiszta összefogást volt (lett volna) hivatva megkönnyíteni.”[9] (2: 1. o.)

„1944 áprilisában a párt megbízásából Jugoszláviába indul, hogy a Tito vezette partizánmozgalommal felvegye a kapcsolatot. Letartóztatták…” (1: 1. o.)

„Így kerül… Lupták néven katonaszökevényként és tiltott határátlépőként a Margit körúti katonai fegyházba…” (3: 4. o.)

„…a drága jobboldali ügyvéd, akit szerződtetnek, hogy kihozza őt, elmondja, hogy [Kádár] nem volt hajlandó vele szóba állni. Csak később derül ki, hogy Kádárnak… volt igaza, ha őt, a Lupták nevű katonaszökevényt, tiltott határátlépőt kiszabadítják, akkor a toloncházon keresztül szabadul, ahol felismerik, hogy ő a körözött Csermanek, az illegális párt – egy ideig – vezető titkára, és… kivégző osztag vár rá.” (3: 5. o.)

„1944 decemberében én mentem le, hogy a fegyház kiürítése után gyalogmenetben vitt rabok közül, hamisított nyílt paranccsal hazahozzam Budapestre.” (6: 1. o.)

„Gyalogmenetben viszik Németországba, amíg ő Komáromnál ki nem lép a sorból, és eljön Bp-re.”[10] (3: 4. o.)

„Majd találkozás 44 decemberében a Hungária körúti lakásban, ahova Major Tamással és Pásztor Jánossal ennivalót vittünk az illegális KB ott levő tagjainak, Kádár Jánosnak, Donáth Ferencnek, Péter Gábornak.”[11] (6: 1. o.)

A koalíciós évek

„Beilleszkedett a párthierarchiába, elfogadta a Moszkvából hazatért kommunista politikusok, Rákosi, Gerő, Révai tekintélyét, vezető szerepét; ha taktikai kérdésekben volt is önálló véleménye, nincs nyoma, hogy a párt hivatalos politikájától csak egy picit is eltérő álláspontot képviselt volna. Ez azzal is magyarázható, hogy a felszabadulás, az új élet számára fájdalmasan és megalázóan kezdődött: likvidátorsággal vádolva fegyelmit kapott a KMP 1943-as feloszlatásáért.” (1: 2. o.)

„Az első igazi csapás ’45 januárjában éri, amikor száz életveszély után a Hungária körúti lakásból … felszabadult örömmel bemenve… a Budáról becsapódó aknák közt közlik vele, hogy a Moszkvából jött magyar KB… majd itt egyesül és átveszi a hatalmat a magyarországi KB tagok felett. [A KB] első teendője, hogy… a párt feloszlatásáért… szigorú megrovást adjon.” (3: 5–6. o.)

„…nem verseng hatalmat jelentő beosztásért. …amikor februárban Debrecenből feljön Rákosi Budapestre és megtartja első összejövetelét, amit aktívának hívnak… ott ült a teremben Kádár is. Hamarosan érte jött Rákosi kísérője, és hívta a színpad mögött összegyűlt előkelőséghez. Rákosi azzal fogadja, hogy hát hol voltál, vártunk, kezdjük az aktívát. Mire Kádár: hát bent ültem, hogy meghallgassam magát. [Rákosi:] – Hát nem érted? Te nem ülhetsz, neked be kell vonulnod velünk! És bevonultak. Elindult a tülekedés a két széksoros színpadon, hogy ki ülhessen az első sorban, egy … kivétellel, ez Kádár volt, aki rögtön a második sorba ült.” (2: 2. o.)

„Elkezdi a munkát mindenesként. Aztán lassan kiosztják rá a feladatot, hogy főkapitány-helyettes legyen [Budapesten].[12] Ez tökéletesen távol áll egyéniségétől, de nagyon közel áll azokhoz a moszkvaiakhoz, akik … kézbe veszik az irányítást, és akik minden fegyveres erőt kézben akarnak tartani. A főnöke, aki titkos párttag, Sólyom László hivatalosan kisgazda. Kettőjük közt a viszony udvarias, de nem több – ez majd az elkövetkező negyven évben oly sok emberről mondható el. Hisz Kádár nagyon kevés emberrel vész össze ezalatt a 45 évben… de még kevesebb emberrel barátkozik. Ez különösen áll az értelmiségiekre, de még inkább a régi rendszer privilegizált embereire, még ha azok át is jöttek ebbe a táborba. Alkatinak mondható nála ez a tartózkodás, annál is inkább, mert alaptermészete indulatos, robbanó, feszültségekkel teli. Ezt igyekszik kordában tartani. Megszokta.” (3: 2. o.)

„Az öccse az egyébként egy vadember volt, egy teljesen más típus, mint ő, egy robbanó vadember, akiről Kádár véleménye az volt, hogy ha ’48. május 1-jén nem zúzza halálra magát...,[13] akkor az ő letartóztatása után, az gyilkolt volna, olyan fékezhetetlen vadembernek tartotta.” (12: 4. o.)

„Anyjával él, de kímélte, és élettársát nem költöztette össze vele; nem hagyja azt sem, hogy a Gerőnék és Vasnék megkörnyékezzék és megházasítsák.” (2: 3. o.)

„… elhatározott szándéka, hogy amíg az anyja él, addig nem nősül meg annak ellenére, hogy akkor már … együtt él a későbbi feleségével, aki az Államvédelminél dolgozik. /…/ Egy kiértékelő csoportnál.” (10: 17. o.)

„Noha 1945 után a párt legszűkebb vezetésébe tartozott, ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt, ösztönösen viszolygott a szerepléstől, a tapstól. Elsősorban a pártapparátus ismerte…, ebben a rétegben a legnépszerűbbek közé tartozott. Sokan voltak, akik Rajk bűnösségét még elhitték, de Kádárét képtelenek voltak… (4: 8. o.)

„’45 májusától az MKP PB és a Titkárság tagja, 1945 novemberétől a Nagybudapesti Pártbizottság titkára, 1946 szeptemberétől főtitkárhelyettes is. A pártban ötödik-hatodik ember.” (2: 4–5. o.)

„Ő maga, de mások is úgy sejtik: abban, hogy főtitkárhelyettes lett, a legnagyobb szerepe annak van, hogy keresztény és munkás. /…/ …hamar kialakult a párton belül egyfajta nimbusz a csendes, zárkózott, okos, szerény, nem csillogó, de eredeti gondolkodású… munkás körül.” (2: 2. o.)

„Leginkább Péter Gábor, Farkas, kicsit Révai… szintén ezzel a munkásnimbusszal nézi, hiszen az értelmiségiek sajátossága, hogy kvázi mint az ötlábú borjút nézik a munkásból lett értelmiségit. És itt a Kádár toronymagasan állt a többiek /.../ fölött.” (10: 17. o.)

„1945 januárjától, látszólag legalábbis, kölcsönös rokonszenv alapján kapcsolat[ban álltunk]. Ellenezte, hogy megyei titkár legyek, tipikus budapesti értelmiséginek tartott.” (6: 1. o.)

„Ha valaki elolvassa azt a két beszédét, amire én emlékszem, ’45 januárjából és márciusából – az egyik Lenin [halálának évfordulója], a másik a Tanácsköztársaság ünnepe kapcsán –, [látni fogja, hogy ezek] mások, mint az [egyéb] elhangzott beszédek, sokkal jobbak. Van ezekben is ilyen, a szó jó értelmében vett földhözragadtság, valóságérzet, legalábbis akkor nagyon mély benyomást tett rám, hogy nyoma sem volt az ismert fellengzős stílusnak. De fontosabb ennél, hogy a 45-ös választás előtt /…/ Kádár volt az egyetlen, aki felszólalt nyíltan, hogy ne csináljunk választást, elmondta, hogy milyen averziók vannak a tömegekben, és amikor nagyon nekem jöttek, mert 24%-ot jósoltam a kerületben,[14] felhívott, és azt mondta, hogy te a realitások talaján állsz. Ez akkor jelentős dolog volt. Nehezen is tudnám ma … [érzékeltetni] azt a stílusbeli különbséget, amit ez a valóságlátás jelentett, ebben a fellengzős korszakban.” (11: 116. o.)

A Rajk-per

„1948 és 1950 között belügyminiszter volt. A Rajk-perben játszott szerepe máig tisztázatlan, arról soha nem beszélt. Rajkkal voltak kisebb-nagyobb ellentétei, de azok nem zavarták meg normális érintkezésüket. Rajk inkább a szélesebb közvélemény körében, Kádár inkább a pártban volt népszerű. Úgy tűnik, eleinte gyanútlanul elhitte a hivatalos vádakat.” (1: 2. o.)

„1949. május 17-re virradó éjjel tartóztatták le Szőnyi Tibort, Szalai Andrást és a svájciak[15] többségét, köztük Demeter Györgyöt, aki a legjobb barátom volt. /…/ Szorongtam, mint egy állat. /…/ húsz évvel később Déry Tibor… azt kérdezte tőlem, mikortól tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Déry Tibor kézirat-gyűjteményemben levő – özvegyétől kapott – cédulája szerint azt válaszoltam: én előbb a gyomrommal tudtam, aztán a szívemmel és csak sokkal később az agyammal is. A »gyomrommal« alatt azt a kúszó, gyomorból induló, beleket összerándító félelmet értem, amitől majdnem földig görnyed az ember. Kádár a Belügyminisztériumban fogadott engem, és amikor elmondtam, hogy Demeter Györgyért és feleségéért tűzbe teszem a kezem, és szeretném magamhoz venni a két és fél, illetve nyolcéves kislányát, ő jéghideg lett, és megkérdezte, hogy mióta vagyok jóban Demeterrel. Mondtam, hogy tizenhárom éves korom óta. És meddig nem voltam vele együtt – kérdezte. Mondtam, hogy mintegy nyolc-kilenc évig, amikor Olaszországban és Svájcban élt. Azt kérdezte, honnan tudom, hogy akkor mi történt vele. Én ostobán olyasmit makogtam, hogy az első szovjet filmet együtt néztük, és nem lehet egy ember áruló, aki a szovjet filmmel úgy azonosul, hogy sírva nézi végig.[16]

Nem sokkal később az újonnan megválasztott országgyűlési képviselőket összehívták, ahol a folyosón Kádár dermesztő tréfával azt kérdezte tőlem: mi az, Te még szabadlábon vagy?, majd elbliccelte kedélyes hátbavágással. Később, letartóztatásom után tudtam meg, hogy ő ezt a »tűzbe teszem a kezem« [dolgot] és a gyerekek örökbefogadási szándékát bejelentette a pártvezetésnek, amit Farkas Mihály szeptemberben úgy regisztrált, hogy aki pedig tűzbe teszi a kezét, az úgy jár, mint Aczél úr, akinél már azt is értjük, hogy miért akarta a jugoszláv barátaihoz közel… – Mohácsra – vinni a Dunai Vasmű építését.”[17] (6: 2–3. o.)

„…nem rosszaságból jelentett, hanem abból kiindulva, hogy lehallgathatták a beszélgetésünket, vagy akár megbízhattak, hogy provokáljam őt.” (6: 4. o.)

„Rákosi elküldte, beszélje rá Rajkot, vallja be bűnösségét. Részt vett kihallgatásain. Egy másik szobából Farkas Mihállyal együtt végighallgatta Rajk kegyetlen megveretését. Egykori ÁVH-sok később azt vallották, hogy teljesen passzívan viselkedett, Farkas kiabált, utasításokat adott, ő meg sem szólalt.” (1: 2. o.)

„…abszolút passzív volt, és a híres történet meg az én tudomásom szerint úgy volt, hogy – amit… lehetett tőle egy-egy mondattal hallani –, hogy ő nem mondott mást, a magnó[felvételének] meg kell valahol lenni, … hogy »mondd meg az igazat, a Rákosi elvtárs ezt kéri tőled, hogy mondd meg az igazat. Ez az egyetlen lehetőséged, hogy mondd meg« – erre próbálta rábeszélni.[18] /…/ megtartja elképesztően mocskos… beszédét a Rajk-ügyről – úgy csinálják, hogy ő tartsa – /…/, amelybe ez az ember, akiben soha nem volt és később sem lesz antiszemitizmus, belekeveri a cionista vonalat.[19] /…/ Ez az ember halálosan ijedt. /…/ mint belügyminiszter mit tehetett, ha küldték… Ez súlyos törést jelentett az életében… csak mandínerből lehetett megtudni tőle valamit ezekről [a dolgokról].” (11: 97. o.)

„Végignézte Rajk kivégzését. Döbbenten hallgatta utolsó – pártot éltető szavait. Elment Rákosihoz és elmondta neki, hogy ezek után nem hiszi el, hogy Rajk és társai bűnösök lettek volna, s kérte felmentését belügyminiszteri tiszte alól.”[20] (1: 2. o.)

A börtön

„[Kádár] nem beszél arról a [letartóztatása előtti] kilenc hónapról…,[21] ami alatt Rákosi minden héten egyszer, kétszer, háromszor faggatja őt, hogy ellenség-e vagy nem, a pártfeloszlatásról…” (10: 229. o.)

„Élete végén vallotta csak be, hogy 1951 elején Rákosi már őt is hetente egyszer-kétszer kínozta, vallja be: hogyan találkozott 1944-ben Szakasitscsal, ha kapcsolatai megszakadtak.” (1: 2. o.)

„Kádár… egy rövid, vallomásos beszélgetésben elárulta, hogy a rendőrség kivételével senki úgy meg nem alázta, mint Révai, aki 1951-ben, letartóztatása előtt egy PB-ülésen szarházinak, szarjancsinak nevezte.” (1: 9. o.)

„Aprófát csinálnak ebből az emberből, az elmebetegségig viszik el.” (11: 98. o.)

„Elhiszem neki, mert ezt én is átéltem, hogy megkönnyebbülés volt, amikor letartóztatták ez után a kilenc hónapos pokol után.” (11: 99. o.)

„1951 áprilisában letartóztatták, azonnal megtört és mindent bevallott, amit akartak tőle. 1952. december 26-án életfogytiglani fegyházra ítélték. Mindvégig magánzárkában volt…” (1: 2. o.)

„Szégyelli és letagadja: nem, engem nem bántottak, nem kínoztak. Egy ostoba méltóságképzete van, hogy akitől elveszik a méltóságot, azt sose tudja visszanyerni, ezért hazudik a börtönről.” (11: 99. o.)

„…ő volt az egyik legfegyelmezettebb rab és áldozat, míg egyszercsak megsuhintotta a visszafojtott őrület, darabokra törte zárkája berendezését, úgy üvöltött, hogy az egész folyosó hallotta: »Gyilkosok! Fasiszták!«„ (4: 19. o.)

„Arról szívesen beszél, hogy dührohamában egyszer összetörte a zárkaberendezést, de hogy utána megvasalják…, az ennivalót megvonják tőle, hónapokra rosszabbítják az ellátását, a könyvet megvonják tőle, – ő ezt szégyelli.”[22] (11: 99. o.)

A forradalom előtt és alatt

„1954-ben néhány héttel előttem szabadult,[23] és már kora ősszel találkoztunk. Attól kezdve rendszeresen kéthavonta találkoztunk. Megkérdeztem tőle: mit gondolsz, [nem] tudta Rákosi, hogy mi történt velünk? Gúnyosan felelte: nem tudta? hiszen ő csinálta.

Kár lenne tagadni, egyetértettem a fokozatos, lassú (bár gyorsítandó) demokratizálással, mindenekelőtt az intézményes garanciák [megteremtésével], hogy ez a pokol többé ne fordulhasson elő – teljes egyetértés Kádárral és Mező Imrével, a reformokat a párton belül véghez vinni akarókkal.

Egy-két komolyabb vita volt. Az egyik, amikor 1955-ben megismerkedtem – nagy titokban – Rákosi 1953. júniusi beszédével, amelyben elismerte, hogy utasításokat adott emberek törvénytelen őrizetbe vételére, megkínzására és elítélésére. /…/ Én nem értettem, hogy akkor miért nem fordulunk teljes erővel szembe Rákosival. Kádár a reálpolitikát magyarázta, a Szovjetuniót, Rákosi nemzetközi nimbuszát. /…/ …sűrűn nézte a plafont, és általam csak később értetten próbálta jelezni indulat-kitöréseimnél, hogy gondoljak a lehallgatókra… Számomra világos volt, hogy minden hiba, rossz ipartelepítés, helytelen mezőgazdasági politika megbocsátható, de gyilkosság nem.” (6: 3–4. o.)

„A pártellenzéknek ő lett az egyik vezetője, de ellene volt, hogy a párton belüli vitákat kivigyék az utcára.[24] Nagy Imrével és környezetével 1956 közepéig nem volt kapcsolata.” (1: 3. o.)

„1956-ban a lázadó pártértelmiségiek Nagy Imrét tekintették vezérüknek. A börtönből szabadult Kádár köré a Rákosi korszaktól megcsömörlött pártfunkcionáriusok tömörültek. Az ország tragédiája, hogy a két vezető akkor nem fogott kezet.[25] Múlott az egymástól különböző alkatukon, életpályájukon, de azon is, hogy mindketten rigorózusan ragaszkodtak a pártfegyelemhez, ami szigorúan tiltott a pártban mindenféle csoportosulást.

Hogy Kádárban szinte nem volt hatalomvágy, kétszer is színezte az ország tragédiáját. 1956 nyarán, amikor Rákosit leváltották, Mikojan puhatolódzott Kádárnál, elvállalná-e az első titkári tisztet. Kádár nemet mondott. Ugyancsak nemet mondott a Központi Vezetőség október 23-ról 24-re virradó ülésén, ahol javasolták, hogy Gerő helyett ő legyen az első titkár. Nem biztos, hogy ellenkező döntése meg tudta volna akadályozni a tragédiát, de növelte volna ennek lehetőségét.”[26] (4: 8. o.)

„1956. október 23-a után [Kádár] Nagy Imre és Losonczy Géza mellett ez események egyik irányítója.[27] Számos kérdésben (szovjet csapatok kivonása, többpártrendszer létrehozása, az MDP feloszlatása, a Varsói Szerződésből való kilépés) támogatta Nagy Imre platformját. A fegyveres ellenforradalmi csoportok ellen azonban határozottabb fellépést követelt. A budapesti pártbizottság 1956. október 30-i ostromát az ellenforradalom felülkerekedésének jeleként ítélte meg.”[28] (2: 6. o.)

„Október 31-én még azt mondta nekem néhány mondatban az MSZMP megalakulásakor: elölről kezdjük, lehet, hogy illegalitásból.” (6: 5. o.)

„November 1-jén Münnich Ferenccel együtt szovjet katonai kísérettel a szovjet követségre, majd a tököli repülőtérre ment, sok jel szerint nem teljesen önszántából.”[29] (2: 6. o.)

A Kádár-korszak születése

„…hogyan egyeztethető össze a vérengző Kádár a humánus Kádárral. /…/ ’57-től ’60-ig terror…, ’60-tól ’63-ig fokozódó konszolidáció.” (10: 227. o.)

„Kádárt válaszút elé állították: vagy felvállalja ő, vagy visszahozzák a régi, Rákosi-féle vezetést, melynek minden prominens tagja Moszkvában tartózkodott. Ez vérfürdőt jelentett volna az ország számára. Kádár számára pedig börtönt vagy akasztófát.”[30] (3: 3. o.)

„Ez az egyébként a valósághoz tapadó, lucidus ember legalább 20-25 évig nem hajlandó elismerni, hogy Magyarország sorsa más lett volna abban az esetben, ha ’56 után nem ő kerül a párt élére, hanem az utódjelöltek közül akár Apró Antal, akár más, aki … utat nyitott volna a SZU által egy ideig szorgalmazott Rákosi-restaurációnak. Ő monomániásan állítja, hogy bárki került volna az ő helyére, reálisan nem tehetett volna mást, mint amit ő tett, és hiába cáfolja ezt az élet, a körülöttünk lévő országok gyakorlata, ahol más történik, mint Magyarországon, ő emellett kitart. A végén, amikor már erről nem beszél, az egy negatív fordulatot jelent. Éppen az elmagányosodása miatt túlbecsüli azokat a taktikai elképzeléseket, amelyekkel él, és hat rá mindenekelőtt a Nyugatról feléje áramló hozsánna, amivel őt, a kelet-európai reformok atyját kezelik a nyugati pártvezérek és kormányfők. Tehát nem a realitás felé fordult, hanem az egyik irrealitástól a másikhoz.” (10: 158. o.)

„…szovjet páncélautóban, néhányadmagával érkezett Szolnokról Budapestre. Hetekig szinte háziőrizet alatt volt a Parlamentben.” (2: 11. o.)

„…a Parlamentben 1956 novemberében a Parlament orvosa, bután, a lövöldöző Budapesten azt ajánlja, hogy sétáljon. Soha többet az illetőt nem veszi emberszámba. Igaz, nem is tesz semmit azért, hogy ne maradjon továbbra is a kormány orvosa.” (1: 22. o.)

„Kádárnak rá kellett ébrednie arra, hogy nem pusztán november negyediki vállalásával lett az ország többsége előtt népszerűtlen; a munkás-paraszt forradalmi kormány kezdeti ígéretei ellenére egyre hevesebben kibontakozó megtorlás is … gyűlöletet keltett vele szemben. Egy közönséges Quisling-figura tudatát egy ilyen helyzet nemigen zavarja: vagy igyekszik tudomást sem venni a tömegek véleményéről, vagy a terror fokozásával próbálja elnémítani az ellenállást. Kádár a jelek szerint az egyedül helyes következtetést vonta le saját cselekedeteinek logikájából: miközben egy ideig folyamatosan engedett a szovjet nyomásnak, a párton belüli rákosisták követeléseinek, egy pillanatra sem adta fel azt a célját, hogy a november negyedikén ígért radikális megújulás programját keresztülvigye.” (9: 2. o.)

„A Munkás-paraszt Forradalmi Kormány megalakulása után egy ideig, nem sokáig, Kádárnak módja volt centrista politikájának érvényesítésére. A korábbi párt »jobbszárnyának« vezetői a jugoszláv követségen tartózkodtak, majd a szovjet biztonsági szolgálat Romániába deportálta őket. Nagy Imre hívei körül csak Fehér Lajos kapott szerepet az új vezetőségben. Részben ide sorolható Gyenes Antal és Köböl József mint a nagyimrés vonulat által befolyásolt KB-tag. Negyediknek magamat is említhetem, nem mint Nagy hívét, hanem mint olyan tagját a K[özpontig V[ezetőség]nek[31] aki a Nagy-csoporthoz nem tartoztam, de a november negyediki fordulat utáni első ülésen kifejtettem: pusztán a szuronyok hatalmára nem támaszkodhatunk, meg kell nyerni a nép tömegeit, s ennek keretében egy keleti típusú semlegesség kivívására is javaslatot tettem. A monolitikus pártrendszer megbontását célozta az az indítványom, amelyhez hasonlót Fehér Lajos is kifejtett, hogy tudniillik Nagy Imrééknek biztosítani kellene, hogy egy saját pártot alakíthassanak.

E négy főből álló »jobbszárny« természetesen azonnal elszigetelődött a KB első, november 11-i ülésén, egyikünk-másikunk nézeteit Kádár is bírálta.[32] Ez a KV akkor túlnyomó többségében Rákosi titkos vagy éppenséggel nem is nagyon palástolt hívei közül került ki, s ha bírálták is a Moszkvába menekült politikusok személyét, politikájuk lényegét nem kívánták megtagadni.” (9: 4–5. o.)

„…az ideiglenes Központi Bizottság 23 tagja közül mindössze 6 volt új ember. A többiek ilyen vagy olyan formában valamennyien részt vettek a Rákosi-féle pártvezetésben. /…/ Kádárnak öt év küzdelmébe telt, amíg a belügyi és igazságügyi szerveket meg tudta tisztítani azoktól, akik személyesen is részesei voltak a törvénysértéseknek.” (4: 6. o.)

„A párton belüli terrorért közvetlenül is felelős Kiss Károly, az ortodoxiáját nehezen leplező Apró Antal, a Rákosi mellett később egyre nyíltabban kiálló Dögei és a többiek veszélyességét nem kis mértékben növelte, hogy a politikai rendőrség és a karhatalom vezérlő posztjainak többségét is az ő embereik szállták meg.

Kádár ebben a helyzetben elég biztosan tudott egyensúlyozni. Megnyilvánulásaiban egyre szigorúbb véleményt formált a Nagy-csoportról, de a Rákosi-rendszer rehabilitálását nem engedte meg az ortodoxoknak. A decemberi KV-határozat – híressé lett négy pontjával – is ezt az egyensúlyi helyzetet fejezte ki…

1957 márciusára azonban ennek az egyensúlyi helyzetnek a feltételei részben vagy teljesen megszűntek. E feltételek egyik legfontosabbja, a szovjet–jugoszláv megbékélésen alapuló Hruscsov–Tito együttműködés megrendült. /…/ A Nagy-csoport Romániába vitele arra késztette a jugoszláv vezetést, hogy a cinkosság nem egészen alaptalan nemzetközi vádja alól tisztázza magát; Titoék, akik november negyedike után de facto és teoretice is védték a Kádár-kormányt, most különböző elhatárolódási gesztusokat tettek.[33] Megerősödött a szocialista tábor pártvezetőinek többségében az »antirevizionista« indulat; az Ulbrichtok nem tudták elviselni azt, hogy Rákosi, illetve Gerő helyén egy olyan politikus álljon, aki »együtt ment« Nagy Imrével; számukra a Magyar Szocialista Munkáspárt puszta léte annak bizonyítéka volt, hogy másképpen is lehet kormányozni ezekben az országokban, mint ők teszik.

A durva nyomás szaporodó jelei mutatták, hogy az európai és ázsiai kommunista pártok a Kádár által képviselt politikánál sokkal szigorúbbat óhajtanak. Az egyik magyar pártvezetőnek az NDK-ban… azt mondták, hogy húszezer kivégzésre volna szükség Magyarországon ahhoz, hogy a revizionizmust, az ellenforradalmat gyökeresen ki lehessen irtani.” (9: 5–6. o.)

„…élete végéig megemészthetetlen tehertételt jelentett Kádár számára a Nagy Imre-csoport sorsa.” (1: 10. o.)

„Talán elmondhatom, hogy a vezetés tagjai közül senki sem állt hozzá közelebb, legalábbis bizonyos időszakokban, de nekem sem beszélt indítékairól…” (9: 2. o.)

„…tízszer vagy tizenegyszer előfordult, hogy a Nagy Imre-ügyről faggattam, mindig sztereotípiákkal válaszolt, ideges rohammal.” (10: 230. o.)

„1956. november 11-én… még azt mondotta, hogy: »Nekem személyes meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták.« Bizonyítható, hogy kezdetben nem akart pört; 1956 végén vagy 1957 elején csak arra adott utasítást, hogy a politikai felelősség szempontjából – tehát ne büntetőjogilag – tisztázzák Nagy Imréék szerepét az októberi eseményekben.[34]

Nagy Imréék értékelése azonban… elég gyorsan megváltozott. Árulónak kezdték nevezni őket – Kádár is –, ami összefüggött a történtek ellenforradalomként való minősítésével, s a szovjet, a kínai, a szomszéd országok kommunista pártjainak részéről a magyar pártvezetésre nehezedő nyomással, amelynek részletei ma még nem teljesen tisztázottak.”[35] (1: 10. o.)

„[Kádár] mindig egy dologra tért vissza: nem a budapesti pártbizottság ostroma számított, Nagy Imre itt sétálhatna velünk, ha vitáznánk is vele, ha aláírta volna azt az egy mondatot, hogy nem ő a kormány elnöke. Hogy a lemondó levélnek és a lemondásnak miért volt ilyen jelentősége, az a mai olvasó szemével nehezen érthető. Abban a nemzetközi légkörben, az ENSZ szerepe a szovjet és a magyar vezetés szempontjából túldimenzionált volt. /…/ Kádár iszonyú indulatokkal beszél arról, hogy Kéthly Anna bejelentette igényét: fosszák meg mandátumától Horváth Imre külügyminisztert s az általa kiküldött magyar delegációt, és mint az utolsó törvényes magyar kormány, Nagy Imre kormányának megbízottját, őt ismerje el az ENSZ. Mindszenty, aki az amerikai követségre menekült, egy nyilatkozatában szintén a törvényes Nagy Imre-kormány mellett tört lándzsát. Az attól való görcsös félelem, hogy külföldön is alakul egy Nagy Imre-kormány Kéthly vezetésével, és Magyarország, illetve a Szovjetunió diplomáciai értelemben ezzel elszigetelődik, ez dimenzionálta túl a lemondás jelentőségét. Azóta a Nagy Imre-per irataiból kiderült, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségen hajlandó lett volna lemondani, de a szándékáról elvtársai lebeszélték. Kádárt erről soha nem tájékoztatták![36] Kádár megegyezést keresett Nagy Imréékkel, ezért küldte Kállait Romániába 1957 tavaszán,[37] az ő tendenciózus jelentése azonban olajat öntött a tűzre. Kállai missziója volt az egyetlen, amiben ő konzekvensen önkritikát gyakorolt tőle meglehetősen szokatlan módon: »Állat voltam, mondta, hogy nem tudtam, Kállai október 23-án követelőzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba, és nem tudtam, hogy a Kállai attól való félelmében, hogy ezt a szemére hányják, durva föllépésre szánta el magát.« /…/ Többször felvetette: élete egyik súlyos hibájának tartja, hogy Kállait küldte ki, és megismételte: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást, és akkor Nagy Imréék itt sétálnának közöttünk.[38] /…/ Valószínű, hogy ez fordulatot jelentett még jóval a moszkvai látogatás előtt.” (1: 11–12. o.)

„Kádárnak személyes történelmi szerepe, sőt, mondjuk úgy: győzelme, hogy megakadályozta Rákosi Mátyás visszatérését. Az SZKP elnöksége határozatot hozott, hogy Rákosi visszatérhet Magyarországra, ezt a döntést Hruscsov 1957 márciusában a magyar párt- és kormányküldöttség tiszteletére rendezett fogadáson a Kremlben, a Szent György teremben ismertette. Visszaemlékezések szerint Kádár felállt az asztaltól, összetépte az előre elkészített pohárköszöntő szövegét, és bejelentette, hogy ha szovjet részről erőltetik Rákosi hazatérését, akkor ő azonnal lemond. Van rá írásbeli bizonyíték, hogy ettől kezdve szovjet részről nem vetették fel Rákosi ügyét.”[39] (1: 9. o.)

„A bírósági eljárási ügyekben a fordulat a magyar párt- és kormányküldöttség 1957 tavaszi moszkvai látogatása után, március végén, április elején következett be.

Kádár az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. április 2-i ülésén azt mondotta: »Szóba került Nagy Imréék kérdése is. Mi vettettük fel. Az elvtársak helyeslik, hogy megfelelő szigorú felelősségrevonást eszközöljünk. Az elvtársak nézete szerint az megfontolás tárgyát képezheti, hogy rövidebb vagy hosszabb idő múlva kell-e a felelősségrevonásnak megtörténnie, de helyeslik, hogy ez megtörténjék. Akik már ezzel a dologgal foglalkoznak nálunk, azt mondják, hogy a büntető eljárás nem kerülhető el – mert tényleges bűncselekmények tömegéről van szó. Akárhány embert kihallgattak árulásért, mind arra hivatkozik, hogy Nagy Imrétől vagy Losonczytól stb. kapta az utasítást. Még Dudás is erre a csoportra hivatkozott a tárgyaláson.«[40] Szovjet jegyzőkönyvek híján nehéz eldönteni, hogy valójában ki vetette fel a Nagy Imréék ügyét, nincs kizárva, hogy Kádár magára vállalta a dolgot, de szavaiból kiderült, hogy amikor tárgyalóasztalhoz ültek, mindkét fél eldöntötte [már], Nagy Imrééket bíróság elé kell állítani.”[41] (1: 10–11. o.)

„A régi rákosista vezetés tagjai közül egyedül Révai tért vissza és kapott politikai szerepet. Ebben a kezdeményező Kádár és Marosán voltak. /…/ Hogy mellé állt, abban többféle taktikai szempont is közrejátszott: a régi rákosista vezetés kettészakítása, itthon megosztani azokat az erőket, amelyek Rákosiékat várták vissza, tudva azt, hogy Révai taszító is bizonyos, főként értelmiségi tömegek számára, s az esetleges szovjet kívánságok kivédése. Révai élesen elítélte a Nagy Imre- csoport 1956. októberi szerepét, ennyiben segített az új pártvezetőségnek, de az 1957. júniusi pártértekezleten már nyílt, éles összeütközésre került sor Kádár és Révai között. Ismeretes, hogy Kádár határozottan megmondta, hogy Révai felszólalásában a régi pártvezetés zászlaját emelte a magasba. Ugyanakkor – s ez is jellemző – Kádár volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy az egykori fő ideológus bekerüljön a Központi Bizottságba. Létező szovjet [támogató] szándékokra utal, hogy a pártértekezleten elszenvedett kudarca után a csehszlovák, a kelet-német és a bolgár követség szervezkedni kezd Révai mellett. Személyes tapasztalatom volt az NDK követséggel, amely azért hívott meg vacsorára, hogy meggyőzzön, Révai mellé kell állni. A »Rákosi–Gerő-klikk« tagjai közül később sem érintkezett [Kádár] senkivel, nem véletlen, hogy soha fel nem merült benne, hogy Gerővel, aki Moszkvából való hazatérte után még húsz évig Pesten élt, találkozzon.” (1. 9–10. o.)

„A látszat ellenére nem volt harmonikus Kádár János viszonya a vele együtt induló politikusgarnitúrával sem. Egy ideig Marosán György volt a második ember mellette, vagy legalábbis Marosán az szeretett volna lenni. Őt már korábban, a börtönből való kijövetele után kiválasztotta. Úgy érezte, vele reprezentálni lehet a munkásegységet, az egységes pártot, s általa meg lehet nyerni a szociáldemokrata munkástömegeket. Harcolt azért, hogy Rákosi leváltása után bekerüljön a Politikai Bizottságba, ami a Központi Vezetőség 1956. július 18–21-i ülésén meg is történt. Egyéniségük alaposan különbözött; a csendes, megfontolt, introvertált Kádárral ellentétben Marosán hangos, exhibicionista, extrovertált ember volt. A vezetésben balos indulatai, végiggondolatlan állásfoglalásai, a demagógia iránti hajlamai miatt Kádárhoz képest a baloldalon helyezkedett el. Az első időben sokat segített a pártvezetésnek. A kritikus helyzetekben mindig Kádár mellé állt. Amíg ő [Kádár] nehezen mozdult ki, s nehezen vállalt beszédet, Marosán járta az országot, népgyűléseken szónokolt; több százszor elmondta: itt áll maguk előtt az az ember, aki az oroszokat behívta. Ez természetesen nem volt igaz, de a hallgatóság ilyen vagy olyan indulattal elfogadta. Kádár… nem állította le. Egyre nehezebben viselte el Marosán hipertrófiás megnyilvánulásait, különösen azt, hogy beszédeibe feleségét, barátait belekeverve igyekezett magát – Kádár mellett – főszereplőnek beállítani. Mindig rendkívül udvariasan, a konfliktus kerülésének igényével tárgyalt vele, komoly arccal, de belül mosolyogva. Nyíltan soha nem fordult ellene, még négyszemközt sem tett megjegyzést rá, de a mindennapi munkában másokkal dolgozott, utasításait igyekezett domesztikálni. Ahogy a helyzet konszolidálódott, kialakult a hivatali ügymenet, a nagyon aktív, anarchiára hajló, egyéni arcélű Marosán egyre nehezebben találta meg a helyét, s … 1962-ben látványos szakításra került sor. /…/

Kállai Gyula úgy tekintette magát, mint ennek a vezetésnek az ideológusa, esze és elméleti embere. Ő volt az első, aki 1958-ban Kádár ellen megpróbált lázadást csinálni. /…/ részben szeretett volna bosszút állni a mellőzöttségéért, hogy Révai megjövetelével ő a második, harmadik sorba szorult, mint ideológus, holott elsőnek tekintette magát. Itt is kettősség volt benne. Egyik oldalon gyűlölte Révait, aki őt nagyon sokszor megalázta, másik oldalon Kádárt, mint konkurenciát, aki eléje állt. /…/

Münnich Ferencet, aki Kádár szemében a moszkvai kommunista emigrációt reprezentálta, nem vette nagyon komolyan. Nem volt köztük emberileg jó viszony. Valószínűleg nem véletlen, hogy Münnich nem az ő, hanem Apró Antal javaslatára került be 1956. november 11-én az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságába.

Apró Antal és Kiss Károly /.../ színtelen politikusok voltak. Ők a hazai illegális kommunista mozgalomban nőttek fel.” (1: 12–14. o.)

„Kádár politikai magatartását, megközelíthetőségét, személyes kapcsolatrendszerét erőteljesen befolyásolta a befelé fordulása, az elzárkózásra való hajlama. A börtönből való kijövetele után új barátokra tett szert, s 1956 után kialakult egy szűkebb baráti köre. Major Tamással, Sándor Józseffel, aki a Pártközpontban osztályvezető volt,[42] feljártunk hozzá kártyázni. 1958-ban azonban Kállai egy PB-ülésen megtámadta azzal, hogy kártyaasztal mellett dőlnek el személyi és politikai kérdések, s az ultipartik abbamaradtak. 1962-ben Marosán György híres beadványában szintén megtámadta baráti kapcsolatait. Ezzel mintegy beletaszították a magányba, hiszen Kádár tudta, bárkivel beszél, abból pletyka, visszaélés lehet, vagy olyan látszat keletkezhet, amit ő nem akar.[43]

1956 után privát jelleggel tartott kapcsolatot rokonaival, egy-két beosztottjával, de később ez is abbamaradt.” (1: 6. o.)

Az „aranykor”

„Hogyan válik a gyűlölt, lenézett, megvetett, áruló muszkavezetőből az ország legnépszerűbb emberévé, akit még az ellenzék is elismer és becsül hosszú ideig, a nyugatiak el vannak ragadtatva a természetes okosságától, sőt bölcsességétől. Az ellenséges érzelmekkel közeledő emberek megfőzve jönnek ki tőle.” (10: 241. o.)

„A hatvanas-hetvenes években, a Kádár-korszak fénykorában vált országossá Kádár karizmája. Hozzájárult ehhez politikájának hatékonysága, de személyisége is. Ha vidékre ment, a meglátogatott város, község apraja-nagyja ott tolongott az utcán. Ha Budapesten tartott gyűlést, a legnagyobb előadóterem is kicsinek bizonyult. S ezek az emberek nem parancsra mentek oda, mint a Rákosi-korszakban: valóban Kádárt akarták látni, hallani és ünnepelni. Ezt a karizmát ismerték fel a nyugati világ akkor legjelentősebb politikusai, akik még akkor is hittek ebben, amikor Kádár népszerűsége idehaza már lecsökkent, majd zuhanásszerűen hanyatlott.” (4: 9. o.)

„A kádári politika alaptörekvése az állampolgárok biztonságérzetének a megteremtése és megőrzése volt. Kimondhatatlan változás volt ez abban az országban, amely több mint húsz esztendeje szakadatlan létbizonytalanságban élt: világháború, ostrom, az ország kétszeres katonai megszállása, a nyilas-terror, a régi uralkodó osztályok és csoportok eltávolítása, a Rákosi-uralom, 1956, az azt követő megtorlások. Magyarország a hatvanas évek közepén végre megpihenhetett. Az emberek – joggal – tudni vélték, hogy… minden esztendőben egy kicsit jobb lesz…, egy kicsit gazdagabb, egy kicsit szabadabb, s remélhették, hogy nemcsak gyerekeikre vár jobb világ, hanem reájuk is.”(4: 16. o.)

„…arra törekedett: a magyar nép jobban éljen, életszínvonala állandóan emelkedjen, polgárosodjon, mindenkinek legyen háza, lakása, telke, kocsija, és utazhasson.” (1: 15. o.)

„Hitt ifjúkora közösségeszményében, s vágyott rá. Ő szorgalmazta a szocialista brigádmozgalmat: a dolgozók alkossanak közösséget a munkában, a művelődésben, az életben. Amikor tapasztalta, hogy ebből ál-termelőbrigádok, kötelezően bejegyzendő mozilátogatások születnek, megundorodott az eszmén úrrá levő bürokratizmustól, formalizmustól. A munkásőrséget nem fegyveres erőnek tekintette, hanem olyan kollektívának, ahol a dolgozó közösségben él a közösségért. Az ebből lett póthadsereget semmire sem becsülte. Nem örült a hatvanas években újra feltámadt szerzési vágynak, a fridzsider, a hétvégi telek, a nyaraló, a személygépkocsi áhításának, mert az anyagi javakon túli értékeket pártolta. De tudta, hogy ezt a vágyat eddig csak erőszakkal fojtották el, és semmit sem tett beteljesedése ellen.” (4: 11. o.)

„Látja, hogy irreális, de szívesebben támogatná a tömegközlekedést, mint az individualizáló személyautót; a gangokat, mint a dobozszerű lakás-elválasztást, – de mindig mindenben enged a realitásnak.” (7: 2. o.)

„A nyilvánosság kerülése mellett a másik jellemző vonása az ideológia mély lebecsülése. Miközben az ideológia jelentőségéről vezetett üléseket, maga is hangoztatta a fontosságát, legbelül nullának, kártékony dolognak tekintette. Számára csak egy számított: az, hogy hogyan élnek az emberek az országban, mérhetetlen pragmatizmusával csak erre figyelt. Az a marxizmus, ami a Szovjetunióból áradt, kiábrándította, musz-feladatként kezelte, és valójában soha nem engedte meg, hogy az éppen aktuális ideológiai tételeket átvenni és alkalmazni próbálják. Attól félt, hogy a szocialista Magyarország – ez a lakályossá teendő épület – összedől, ha elkezdik ideológiai szempontok alapján vezetni.

Az ideológia tolldíszként maradt meg, amit belső és külső okok miatt csinálni kellett, de száz és száz megjegyzése tanúskodik arról, hogy mennyire lenézte azt. Amikor Herczeg Ferenctől felolvastam neki, hogy a hittantanároknak ki volt adva egy utasítás, hogy csak püspöki engedéllyel lehet buktatni, mert nem az a fontos, hogy valaki tudja-e a hittant, hanem az, hogy megkedvelje – akkor arra bíztatott, hogy ezt a marxista oktatóknak[44] mondjam el, mert mélységesen lenézte őket, és úgy tekintette, mint akiket el kell tartani anélkül, hogy bármi praktikus hasznuk lenne. Tehát itt is tetten érhető az a pragmatikus államférfi, aki jobb életet akart, aki tudja, hogy az ún. kispolgárosodás, az önálló ház, kis telek, az autó, az utazás kell az embereknek és nem az ideológia.” (1: 5–6. o.)

„…nehezen tűrte, hogy a valóságot ideológiai tételekkel erőszakolják meg. Amikor a hatvanas évek elején, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezésének idején unos-untalan a lenini tételt szajkózták, miszerint a munkáshatalom támaszkodjék a szegényparasztságra, kössön szövetséget a középparasztokkal, harcoljon a gazdag parasztok ellen, Kádár visszavágott: Lenin sehol sem mondotta, hogy támaszkodj a volt szegényparasztra, lépj szövetségre a volt középparaszttal és harcolj a volt kulák ellen.”[45] (4: 10–11. o.)

„Rövid időre, pár hónapra mintha ezt a mélyen realista embert is magával ragadná a hruscsovi kommunizmus,[46] de csak pár hónapra. Annál erősebben fogja meg őt az, amikor Hruscsov helikopteréből kiszállva egy folyóparton kifakad – finomítva –: a fene egye meg ezt a Marxot és Lenint… kitalálták ezt a kommunizmust, ők meghaltak, és mi meg próbáljuk megvalósítani. Mindketten tudják már akkor, hogy ez megvalósíthatatlan, hogy nemzedékek távoli sorának dolga lesz, nem kell törődni vele.” (3: 12. o.)

„1959-ben a [szovjet nagykövetség] egyik tisztességes első beosztottja… mielőtt elutazott… elmondta, hogy úgy… küldték ide, hogy ezek ellenségek, s bár átmenetileg szükség van rájuk, de éberen figyelni és vigyázni kell őket. Másfél, két év után rájött, mint mondta, hogy a magyar vezetők becsületes kommunisták, és ő hamis szemlélettel, hamis jelentéseket adott.” (2: 11. o.)

„1961-ben egy jaltai ebéden…, ami déli 12-től este 11-ig tartott, kb. 150 ember részvételével egy kerthelyiségben, Hruscsov – hárman sétáltunk vele: Kádár, emlékem szerint Erdélyi Károly[47] és én – …azt mondta, értsd meg:…” (6: 5. o.)

„…értsd meg: nagyon átmeneti figurának gondoltunk téged ’56 után, hisz nálunk egy rehabilitált, börtönből vagy táborból jött ember még járási pártbizottsági tag sem lehetett, mert abból indultunk ki, hogy vagy bűnös volt, akkor azért, vagy ártatlan volt, és akkor sértett ember. Csak fokozatosan jutottunk el odáig, hogy benned bízni lehet, de azért most sem mindenki. [Kádár] csak annyit kérdez: és maga? – Én igen, mondja hátba veregetve.” (3: 13. o.)

„Az utolsó ember, akihez [a szövetséges országok vezetői közül] érzelmileg kötődött, Hruscsov volt, akit élete végéig emlegetett, és akihez a vezetők közül minden anarchikus, tőle idegen tulajdonsága ellenére komolyabb érzelmi kapcsolat fűzte. Az ő leváltása az egyetlen eset, amikor nyíltan szembeszállt a szovjet politikával. Ezenkívül egyetlen vezetőhöz sem fűzi őt személyes érzelem, ellenkezőleg, inkább csendes megvetés, lenézés.” (1: 19. o.)

„Két esetben fordult Kádár nyíltan szembe a szovjet vezetéssel. Amikor Hruscsovot leváltották, Lengyelországban tartózkodott. Hazatérve Budapestre, már a pályaudvaron beszédet mondott. Beszédében leszögezte, hogy a magyar párt, a magyar nép sohasem fogja elfelejteni a leváltott szovjet vezető érdemeit. Brezsnyevnek írt hivatalos levelében is leszögezte: a magyar pártvezetés súlyos hibának tartja, hogy Hruscsovnak csak a hibáiról esik szó, az eredményeiről nem.[48] S [Hruscsov] élete végéig minden évben küldött egy kosár almát a bukott vezetőnek ugyanúgy, mint amikor Hruscsov még a párt első titkára volt.” (4: 5. o.)

„Brezsnyev porig alázta azzal, hogy úgy küldette vissza a Hruscsov részére eljuttatott almacsomagot…, hogy a címzett ismeretlen. A legközelebbi találkozón emlékeztette Brezsnyevet, ami ritka eset, hogy mindenkinek jól jön, ha olyan barátja van, és talán Brezsnyevnek is jól fog egyszer jönni, aki nemcsak a funkcióhoz kötődik. De akkor sem adott hangot mély megalázottságának.” (1: 19. o.)

„A legjellegzetesebb, külföldön leginkább ismert és elismert magyar vívmány a gazdasági reform »álcázása« volt. Ezt a fogalmat eleinte kiejteni sem volt szabad. Kezdetben – s ez hosszú éveket jelentett – csak a gazdaságirányítási rendszer jobbításáról szabadott-illett beszélni, állandóan hangsúlyozva, hogy nincs szó lényeges változtatásról, csak az addigi struktúra némi kozmetikázásáról. Az egész reformot el kellett jelentékteleníteni, leplezni, mentegetni, újra meg újra hangsúlyozni, hogy a reform (ilyen vagy olyan formája) nem a szocializmus megújításának egyetlen lehetősége, hanem valamiféle sajátos magyar kísérletezgetés, majdhogynem: játszadozás.

A magyar vezetők, közgazdászok állandó perlekedésre kényszerültek a »magyar útról« cikkező nyugati sajtóval. A »magyar modell« megfogalmazás Magyarországon [anatéma] alá esett. Kádár szakadatlanul szükségét érezte hangsúlyozni, hogy minden országnak a maga útját kell járnia, s a magyar gazdasági reform senki számára nem modell.

Ennek a gúzsbakötve táncolásnak súlyos következményei lettek. Nemcsak az, hogy sokban hozzájárult a reform elodázásához, felemásságához, lefékezéséhez, de az is, hogy az országot, a közgondolkodást megfosztotta a sikerélménytől, hogy Magyarország a világon először kezdett hozzá a szocialista gazdaság strukturális újragondolásához, átalakításához.” (4: 15–16. o.)

„[Kádár] kiszállva az autóból a fogadóbizottság ünnepélyességével nem törődve rágyújt egy cigarettára, és aztán kiborulva attól a vastag szívhatatlan csomótól, ami a cigarettájában van, azt mondja: hát már a kapitalizmus óta cigarettát is elfelejtettünk gyártani?! Pontosan tudja, hogy a kapitalizmus tanítja meg az embereket dolgozni, hogy az a fajta szocializmus, ami e tájakon van, hosszú távon nem versenyképes. De ő azzá akarja tenni. És legyőzve konzervativizmusát, minden ilyen irányú elfogadható gondolatra nyitott azzal, hogy ne ingereljük a szomszédokat… ne azt hangsúlyozzuk ki, amiben elütünk tőlük, hanem azt, amiben azonosak vagyunk.” (3: 12. o.)

„Politikai reformok keresése sem állt távol tőle; úgy vélte, hogy ha az emberek szabadabban mozognak, anyagilag jobban állnak, önállóbbak, akkor meg tudják védeni magukat a Ceausescuk és Kim Ir Szenek diktatúrájától. Gondolkodásában a gazdasági reform… és a politikai reform, mint az önkény kikapcsolása szervesen összekapcsolódott. Biztos, hogy a szocializmus átalakítása terén messzebb is el tudott volna menni, de ő egyéniségénél, habitusánál fogva a kis lépések, a lassú változások embere volt. Élete végén – 1988-ban felolvastam neki Mlina Kreml felől jön a fagy című könyvének egy részletét, ahol összehasonlítást tesz Kádár és a szocialista országok többi vezetője között. Mlina az egyetlen nagyformátumú politikusnak nevezi, de megállapítja, hogy Kádár a »konzervatív kis lépések reformere«, aki egyszer, ha pártja radikális változásokat akar, szembe fog kerülni velük. Kádár azt válaszolta, hogy egyetért ezzel.” (2: 18. o.)

„Szorongva lelkesedik Csehszlovákiáért, egyszerre örül, hogy nem leszünk egyedül, és szorong: csak nehogy előre szaladjanak. Ez mindenképpen életének egyik csúcsa lesz, tetszik neki a közvetítő szerep, bár nem könnyen viseli el a nyílt szovjet neheztelést. A Lenin-hegyi sportlétesítmény egyik szobájában harmadmagával ül ’68 júniusában Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal, és olyan… fagyos, olyan gyűlölködő a légkör, mindenekelőtt a nyugati sajtóban tévesen reformerré nyilvánított Koszigin részéről…, hogy Kádár egyre szikárabb lesz, egyre beesettebb az arca, és nem könnyebbül meg igazán, amikor a beszélgetés úgy végződik, hogy ő békülékenyen azt mondja, hogy végül mi úgyis Önökkel leszünk, és Brezsnyev felugrik, és teátrálisan összecsókolja ezért. Hiszen ők… akkor már… eldöntötték a bevonulást.”[49] (3: 9–10. o.)

„Megtehette volna, hogy megtagadja a katonai beavatkozást? Meg, ha olyan zsarnoki elnyomó gépezet élén uralkodik, mint Ceausescu Romániában. A Kádár-rendszer azonban ennél összehasonlíthatatlanabbul szabadabb és szabadelvűbb volt, ami abban a helyzetben azt jelentette volna, hogy moszkvai nyomásra a pártvezetésben mindig is létező ellenzéke megbuktatta volna Kádárt és politikáját.” (4: 6. o.)

„A szovjet repressziótól, megtorlástól való félelem másik oldala, ami Kádárt állandóan foglalkoztatta: hogyan lehet a szovjet nyomást kivédeni és mégis előnyöket szerezni Magyarországnak… 1972-ben elköveti azt a taktikai hibát, hogy hetek, hónapok spekulációja után, tudatosan végiggondolva megírja nyugdíjba helyezési kérelmét, amit a születésnapi ünnepség után hivatalosan is elküld Brezsnyevnek és a többieknek, akik már tudnak erről, megadja a lehetőséget, hogy Brezsnyev Magyarországra jöjjön, és felfelé buktatva[50] leváltsa őt, hirtelen a fontos belpolitikai kérdésekben (belső ellenzék, a nagyüzemi munkások elégedetlensége, parasztkérdés, bizonyos értelmiségi kérdések) megteszi az engedményeket. Kétszer is elhalasztatja Brezsnyev utazását, hogy végül mire idejön, azt mondhassa: mit kívántok, hiszen mindent megcsináltam.[51] A visszalépés taktikájával védi ki megbuktatását… Igaz, hogy később a leváltásoknak, amit 1974-ben csinált,[52] majd a másik oldal (Biszku, Pullai) félreállításának[53] katasztrofális következményei lettek, mert megfosztotta önmagát… a jobb- és baloldali ellenzékétől, a szintetizálás lehetőségétől, és mindkettőt… jellegtelen, szürke emberekkel pótolván egyre fokozódott politikai játékának és taktikájának magányossága.” (1: 17–18. o.)

„Egy ideig nőtt a tolerancia benne… a 70-es évek elejéig, aztán túl nagy lett a felkarolása nemzetközileg, túl sok az ünneplés, túl kevés a pofon.” (11: 121. o.)

„Hatvanéves korától kezdve abszolút tudatosan öregedett, s vett át öregemberes tempókat, öregemberes mérsékletet.” (10: 157. o.)

Milyen volt Kádár politikája?

„Az a szocializmuskép, ami benne már a második világháború előtt kialakult, fő vonásaiban (termelőeszközök köztulajdona, munkáshatalom, a néptömegek felemelkedése) megmaradt, de a részletekben nagyon sokat változott…” (2: 17. o.)

„[Kádár fölfogása szerint] az ember nem élhet jól, nem lakhat jól, ha egy éhező gyerek odaszorítja az orrát a kirakathoz, miközben eszem. Senki nem fogadja el rajta kívül Lukács őrült gondolatát, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Nem a lukácsi bonyolultsággal fogadja ezt el, hanem úgy, hogy ha az emberek nagy többségének jó a szocializmusban, akkor nekem és egy kisebbségnek hiába szörnyű rossz.”[54] (7: 2–3. o.)

„Noha a sztálini rendszer kegyetlensége taszította, a monolitikus politikai berendezkedést, az egypártrendszer bevezetését és fenntartását, a hatalom szilárd kézben tartását elkerülhetetlennek tartotta. Mindez szocializmusképének is lényegi eleme volt.

Ugyanakkor világosan látta a Rákosi-rendszer tapasztalatai alapján, hogy a párt egyeduralma milyen veszélyekkel jár. Már 1957 júniusában, a pártértekezlet előtt utal rá, hogy »összes bajaink forrása a hatalom birtoklásából adódott. Ezek a dolgok akkor jelentkeznek akut veszélyként, amikor nincs külső kontroll, nincs más politikai párt, az adminisztratív erők teljesen a párt kezében összpontosulnak… Ennek annyiban van most újra aktualitása, mert a párt most újra meghódította a hatalmat, és fenyegetnek bennünket ezek a bajok.«

1984-ről ’85-re virradó szilveszterkor azt mondta nekem: … nem fogod már megérni, hogy olyan ellenőrzött hatalom legyen a szocialista országokban, olyan nyilvánosság, ami megakadályozza egy Ceausescu, Kim Ir Szen hatalomra kerülését, vagy – ha ez mégis megtörténik – hatalmon maradását. A hatalmi viszonyok demokratizálását azonban élete végéig nem tartotta aktuálisnak.” (1: 7. o.)

„Kádár számára a nép elsősorban a dolgozó embereket, a munkásságot és a parasztságot jelentette, s csak másodsorban az értelmiséget. Magát mindig munkásembernek tartotta, jóllehet élete nagy részét, több mint felét pártmunkásként, aktív politikusként töltötte el. A munkásosztályhoz való viszonyát az határozta meg, hogy odatartozónak tartotta magát. Volt benne igény arra, hogy figyelemmel kísérje a munkásság helyzetének alakulását, kíváncsi volt az üzemekben, gyárakban uralkodó hangulatra, érdekelte az egyszerű emberek véleménye. /…/ A falu, a parasztság világáról gyerekkorából volt ugyan személyes élménye, de igazából a magyar parasztság, a magyar mezőgazdaság problémái nem álltak közel hozzá.

Viszonya az értelmiséghez már sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb volt. Az eszével tudta, hogy szükség van az értelmiségre, de gyanakvással nézte. /…/ 1956 után sikerült őt rávenni arra, hogy találkozzon Illyés Gyulával, Déry Tiborral, Lukács Györggyel és másokkal. Mindig megkönnyebbült egy ilyen találkozó után. Nem sok összejövetelre került sor, csak végső esetben, a politikai szükség vitte rá erre; félszegsége, tartózkodása nem kedvezett az értelmiségiekkel való kapcsolatok fenntartásának. /…/ Egyetlen értelmiségi réteghez sem volt személyes viszonya. Nem folytatja azt a barátkozást, amivel Rákosiék a koalíciós időkben próbálkoztak.

A kivétel Major Tamás volt, akiről, amikor megtudja, hogy kettős játékot játszik,[55] megszakítja a kapcsolatot. Az évi egyszeri találkozót is, ami szilveszterkor mindig létrejött, sokallva, bejelentette: csak úgy jön fel,[56] ha nem kell Majorral találkoznia.

Mindezzel együtt, Kádár – élete utolsó tíz évét leszámítva – nagy hatással volt a magyar értelmiségre, természetes esze, sok tekintetben újszerű és bátor látásmódja, a reformpolitika elindítása miatt.” (1: 21–23. o.)

„Az elit értelmiséggel – noha ifjúkora óta ebben a körben is mozgott – szövetséget tudott kötni, barátságot nem. Feltehetően ugyancsak a pragmatizmusa miatt. Ez a réteg éppen szellemi kiválósága miatt a napi politika harcaiban és ármánykodásaiban nem volt használható: túl szuverén volt ehhez, egyéniségét nem tudta alávetni a taktikának.

Lukács Györgyöt, a kor legnagyobb marxista gondolkodóját kötelességszerűen becsülte, de idegenkedett tőle. Ám amikor meglátogatta halálos ágyán, ahol a haldokló filozófus a marxizmus jövőjéről tartott kiselőadást, kilépve a szobájából, könnyezni kezdett: »és ezt az embert neveztük mi antimarxistának!«„ (4: 11. o.)

„A Nyers nem értelmiségi tulajdonképpen, de neki sok volt ő is ezekkel a meditálásaival, hogy kimondott dolgokat, amiket nem lett volna szabad. Amikor a Nyers egyszer kimondta: hogy lehet, hogy ennyire hozzáértés, szakértelem nélkül szóljanak bele emberek a közgazdaság ügyeibe, akkor Kádár rögtön észrevette, hogy Nyers ezzel az abszolút jámbornak tűnő véleményével a PB teljes legitimációját megtagadta.” (12: 13. o.)

„Kádár Jánosban nem élt hatalomvágy, nem törekedett rá, inkább elhárítani igyekezett még 1956 nyarán is, hogy ő legyen az első ember. /…/ A hatalmat nem célnak, nem eszköznek, hanem szolgálatnak tekintette, félt tőle. Jellemző, gyakori mondása: »aki nem fél a fogorvostól és a hatalomtól, az nem ember.«” (1: 7. o.)

„Hiányzott belőle a zsarnok brutalitása, ami elengedhetetlen az önkényuralomhoz. Módszere és ereje csaknem mindvégig az, hogy képes kiegyensúlyozni a pártvezetésben, a pártban, az országban mindvégig meglévő, egymásnak feszülő áramlatokat.” (4: 7. o.)

„Alkatilag is, de a történelmi szükségszerűség parancsa szerint is centrista volt, a szélsőségektől idegenkedett, de csak ritkán sikerült valóban középen maradnia: a legkritikusabb pillanatokban hol az egyik, hol a másik oldalra kellett támaszkodnia, akár saját pozíciójából is kilendülve, hogy azután később egy újabb manőverrel… kiigazíthassa saját vonalát.

Ha szabad olyan hasonlattal élnem, ami már a képzavar határát súrolja, de talán kifejező – Kádár a politikában gyakran egy mozgó centrum megtestesítője volt, s nem ritkán szinte egyedül képviselte ezt a hol erre, hol arra manőverező centrumot.” (9: 3. o.)

„Egy nyugati újságírónak adott interjújában a »kompromisszumok robotosának« nevezte magát,[57] s hozzátette, ezt büszkén vállalja. Rendkívül óvatos politikus volt. Valóban a »kis lépések« embere. Ez volt erénye s a hibája is. Úgy véljük, abban a korban, amelyben élt… ez inkább erénynek, mint hibának számított.” (4: 13. o.)

„Kádár a gazdasági, politikai döntések meghozatalánál, még a kevésbé fontosak esetében is pártszerűen járt el. Nem avatkozott bele a döntés-előkészítés folyamatába, a PB-ben és a KB-ben más véleményeket is meghallgatott, de egyre hatalmasabbá és nyomasztóbbá váló tekintélye miatt a döntő szó akaratlanul is az övé maradt.[58] Az egyetlen terület, ahol nem engedett beleszólást, a külpolitika volt.” (1: 8. o.)

„…úgy élt, mintha állandóan lehallgatókészülékek lennének a környezetében, mindazt, amit lát, tapasztal, a groteszk észrevételére hajlamos látásmódjával [szemléli]…, ugyanakkor megtartja az abszolút hivatalos minősítést, amit azzal indokol, hogy ő nem személyekkel, hanem funkciókkal van kapcsolatban, és minden, a párt által [betöltött]… funkciót tisztelt anélkül, hogy ebből személyes ügyet csinálna.” (1: 19. o.)

„Viszonya munkatársaihoz, beosztottjaihoz mindig nagyon udvarias, korrekt volt, érzelmeit nem adta ki. Titkárnőjét évtizedeken keresztül elvtársnőnek hívta, ritkán fordult elő, hogy keresztnevén szólította. Erdélyi Károlyt, akit apaként szeretett, s az első időkben személyi titkára volt, szintén elvtársnak szólította. Gondos, emberi dolgokat számon tartó, de az embereket magához közel nem engedő vezető volt. Adott arra, hogy környezete tudja: ő objektív, tárgyilagos. Beosztottai szerették.” (1: 8. o.)

„Akivel [régebben] tegeződött, azzal tovább tegeződött, de nem hiszem, hogy pertut ivott volna ’56 után [bárkivel] is.” (10: 277. o.)

„…hogy milyen mély benne a vigyázat a partnerek, a nagy partner bizalmatlanságának elkerüléséhez, mutatja, ahogy minden előadásához… vagy külföldi partnerekkel való beszélgetéshez, vagy pártközi tárgyalásokhoz jegyzetet készít. A jegyzetekben majdnem minden ember kiemeli, ha valami újat akar mondani. Kádárnak nem ez a fontos. Elképesztő, hogy egy ilyen önálló gondolkodású, felnőtt… társadalmi és nemzetközi viszonylatban is partnerei közül általában kiemelkedő ember, teljesen gyerekes módon minden jegyzetében beleveszi, hogy a VSz hűséges tagjai, a KGST megbízható partnerei vagyunk. Olyan obligát dicséretek a SzU-ról, olyan sablonok, amiket mindenki másnál megvetéssel kezel, ennél a sablonokat nem kedvelő embernél mindig megjelennek. Húsz-huszonöt év múltán már ezeket senki, a legszektásabb, legdogmatikusabb vezetőtársai, a SzU hivatalos rajongói sem mernék elmondani – ő, mintegy összekacsintva az emberekkel, újra és újra elmondja.” (3: 13. o.)

„Élete jelentős részében abszolút saját maga írja a beszédeit… Kis cédulákra napokon, éjszakákon keresztül csinálta a jegyzeteket, vagy írta a beszédeit. Semmiféle beszédírója nem volt. Aztán kiadta leírni. Teljesen megírta onnantól kezdve, hogy »Kedves elvtársak…«, odáig, hogy »éljen a nemtudoménki…« /…/ Tehát ő a maga kisipari módszerével írt. Az élete végén már nem így volt, nem is tudott… Ezekben az években már rossz is, elfáradt a [beszédeinek a] szerkezete. /…/ Az élőbeszéd híve volt, kevés leírt beszéde volt. Minden beszédében általában meg lehet keresni azt az egy-két mondatot, amit ő elhelyezett – szégyenkezve az önállóságért, az önálló gondolatért…” (10: 215–216. o.)

„A pártapparátust, az államgépezetet sohasem tudta megtisztítani a régi funkcionáriusoktól, akik maguk termelték ki az utánpótlásukat. A káderréteg összetétele a Kádár-korszak egyik legnagyobb tehertétele, a kádári politika egyik legfőbb kerékkötője volt, és sokban hozzájárult a bukáshoz.” (4: 6–7. o.)

„…szerette a kristálytiszta, átlátható dolgokat, s ezért a legnagyobb tragédiája volt, hogy ez a bonyolult ember egyszerűség címén hót primitív embereket, /.../ nagyon-nagyon becsülte. Összetévesztette az egyszerűséggel leegyszerűsített viszonyukat a dolgokhoz. /…/ …miután Rákosiék önkényesek voltak, ő túlságosan adott arra, hogy a területen illetékes ember kit javasol. Nem azt mondom, hogy ettől ő nem tért el, de nagyon sokszor nagyon komoly funkcióba állított olyan embereket, akiket nem is ismert. Akár KB-titkárnak, aki napi munkatársa volt. S attól kezdve, hogy funkcióba került, addig, amíg funkcióban volt, meghallgatta minden kérdésben a véleményét. Egyszer azt mondtam neki: hogyan van ez?, ha most kérne az Írószövetség egy előadást a szonettekről, te körülnéznél, és azt mondanád, kihez tartozik a kultúra?, Pál elvtárs[59]?, akkor maga tartsa az előadást a szonettekről, bár tudod, hogy Pál Lénárd életében egy verset nem olvasott… /…/ ő meg akarta mutatni, hogy ő jottányit nem tesz… az illetékes funkcionárius nélkül. Ha neki azt mondta Biszku mint adminisztratív [KB-]titkár, hogy neki ez [az illető] nem kell, nem létezik, hogy ő beállította volna.

Azonkívül pedig bizonyos külsőségek is hatással voltak rá. Tehát abszolút rossz káderpolitikának tartom az övét. Nem is ambicionálta különösképpen. /…/ …amíg be nem bizonyították fehéren-feketén, hogy az illető teljesen alkalmatlan, addig ő úgy tisztelte, mintha abszolút alkalmas lenne minden kérdésben, ami hozzá tartozott… /…/ Ő elmondhatta, hogy a káderpolitikáját nem ő csinálta. Nagy többségében nem ő csinálta. /…/

Kongresszusok előtt… – ez egy nagy manipulációs lehetőség volt – …bekérte minden PB-tagtól, KB-titkártól, hogy kit javasolnak előléptetni, leváltani. Az a statisztika, amit ő ebből csinált – egyedül ő látta ezeket, illetve a titkárnő, a Szakaliné – az egy valódi statisztika volt… /…/ És ezekre ő túlságosan sokat adott.” (10: 275–277. o.)

„Amíg idehaza távol tartotta magát azoktól, akik gyökeresen más véleményt képviseltek, mint ő, a nemzetközi porondon türelmes, rugalmas, megértő tárgyalópartnere volt nemcsak a tőle mindenben különböző Thatcher asszonynak, hanem a határozottan jobboldali, élesen kommunistaellenes Franz Joseph Straussnak is, aki gyakran és örömmel jött Magyarországra. Ugyanilyen türelemmel és tapintattal viselkedett a Vatikánnal és a magyar egyházi vezetőkkel. Nagy jelentőséget tulajdonított… az állam és az egyház Rákosiék alatt katasztrofálisan megromlott viszonya normalizálásának, noha személy szerint a vallás soha nem foglalkoztatta, mozgalmi neveltetése alapján az egyházat a nép ellenségének tartotta, ami Horthy-Magyarországon – ahol az egyház volt az ország legnagyobb földbirtokosa – sokban igaz is volt.” (4: 14. o.)

„… ahhoz a bonyolult taktikai játszmához, néha taktikai zsenialitáshoz, amivel a 32 évet végigcsinálta, nem illett a nyilvánosság. Erről egyszer 1975-ben a kongresszus alatt egy éjszaka a pártközpont foyer-jában Rényi Péter jelenlétében azt mondja nekem: minek a nyilvánosságnak ezt a sok szennyet, nehézséget, szörnyűséget tudni? Csak megterheljük vele az embereket. Ha a tizedét tudnák annak, amit ő, megzavarná az életüket.” (1: 5. o.)

…viszonya a Szovjetunióhoz?

„És akkor éri ’47-ben vagy ’48-ban az a kegy, hogy Rajkkal együtt elküldik félig üdülni, félig tanulmányútra, félig idomítási céllal a SzU-ba. [Megtapasztalja] a fasizmus fölött győztes gigászi hatalmat, annak ellentmondásait a mindennapi életben, és [magával hozza a] legyőzhetetlenség mítoszát. Valahogy így: ha ilyen primitív emberek, ilyen primitív körülmények között, annyi szenvedést vállalva… győzni tudtak, akkor ez egy legyőzhetetlen ország. Ezt az élményt élete utolsó percéig megőrzi. /…/ És hányszor emlegeti, hogy nincs a világon még egy nép, amelyik ennyi szenvedést elviselne, hogy egy eszmét szolgáljon. Pontosan látja, hogy milyen óriási a szakadék a fönt élő funkcionáriusok, vagy akár köztársasági emberek, vezetők és a nép élete közt. De mérhetetlenül imponál neki és mély tiszteletet, szeretetet ébreszt benne ennek a népnek a türelme, amiben ő egy eszmény távoli és áttételes szolgálatát érzi. Kritikusan látja a szovjet életet, de magába fojtott bírálattal igyekszik itthon más irányba terelni a dolgokat.” (12: 7–9. o.)

„’56. november 1-jétől ’85 áprilisáig a legnagyobb megoldandó feladat számára: hogy lehet úgy önálló vagy önállóbb politikát csinálni egy nagyhatalom árnyékában, amelyik… szorosabban fogja ezeket az országokat, mint némely köztársaságát, hogy ne élezze a helyzetet. A feszült odafigyelés, a soha nem lazuló éberség adja meg a lehetőséget erre a nagy taktikai játszmára. /…/ Quislingként indult, így nézték őt sokan, majd ámulva látták az évek, évtizedek folyamán, hogy a tizennégy [szövetséges] ország közül egy sem közelítette meg a szovjet modelltől való elszakadásban Kádár Jánosét.” (12: 10. o.)

„De ez a játszma… sokba kerül, ezt nem lehet megosztani senkivel.” (12: 11. o.)

„Kádár János politikai alaptétele az volt, hogy olyan politikát kell folytatni, amelyet a Szovjetunió elfogad, vagy legalábbis nem ellenez, s amelyet a magyar nép megért és követni, támogatni tud. A Szovjetunió elvárásait és a magyar nép igényeit együtt látta, együtt kezelte. A kettő egyidejű kielégítését, a tartós konfliktusok kialakulásának [elkerülését] rendkívül bonyolult, a kívülálló számára meg sem érthető taktikázással próbálta elérni. /…/ A Szovjetunióhoz való viszonya ambivalens volt. Nemzetközi tekintélyét, nagyhatalmi státuszát, belső berendezkedését megdönthetetlennek tartotta. Valószínűleg nem látta olyan jól a szocializmus sztálini modelljének problémáit, mint ahogy azok ma már számunkra világosak, de számos negatívumával tisztában volt. /…/ Volt benne egy belső rokonszenv is az orosz nép iránt. Tiszteletet keltett benne, hogy számos országnak, így nekünk is segítséget nyújtottak, amikor rosszabbul éltek, mint akiket támogattak. Ez számára sokat jelentett, és nem véletlen, hogy a szovjet pártkongresszusokon ő fogalmazta meg a legszebb szovjetbarát jelszavakat… /…/ Jó példa a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás és a világbanki kölcsön felvétele. Tudta és mondogatta, hogy mennyire fontos lenne, de hosszú ideig halogatta a döntést, mert sejtette, hogy Moszkvában nem [értenék] meg, s a lépésnek beláthatatlan következményei lennének. Csak akkor adott zöld utat, amikor kint már elcsitultak az ellenző hangok. /…/…amint elkezd önálló politikát folytatni, egyre erőteljesebben hangsúlyozza – legalábbis verbálisan – hűségét és lojalitását a Szovjetunió iránt, s teljesíti, amit a szovjet vezetés kér tőle. Nehezen fogadott embereket, de ha a Szovjetunióból jött valaki, még ha kis beosztású volt is az illető, rendelkezésére állt még élete utolsó időszakában is. A 60-as években a szocialista táborban egyik kezdeményezője volt a Nyugat felé nyitás politikájának, de ezt is úgy tette, hogy minden e téren teendő lépéséről tájékoztatta a szovjet illetékeseket. Először a nyugati kommunista pártokkal vette fel a kapcsolatot, majd a szociáldemokratákkal, végül a nyugati kormányokkal. Ez a nyitás egyedülálló cselekedet volt akkor, és Kádár személyes érdeme. Jóindulatuk megnyerése végett… eltűrte, hogy a szovjetek bizalmi emberei ott ülnek minden vezető testületben, beleértve a Politikai Bizottságot is. Tudatában volt annak, hogy rövid idő alatt mindenről értesülnek, ami elhangzik, sőt a jegyzőkönyveket is megkapják. Számtalanszor szólt rám, miért beszélek a PB-ban olyan nyíltan: »Hát nem tudod, hogy hova megy minden?« – kérdezte. Egy alkalommal tréfásan megjegyzi közeli munkatársára célozva: jó, hogy itt van nemcsak a magyar, de a szovjet elhárítás is, most már nyugodtan beszélhetünk.” (1: 15–17. o.)

…viszonya külföldi partnereihez?

„Furcsa, bizarr, rendkívül tartózkodó magatartás… jellemzi Kádár Jánosnak a környező országok pártvezetőihez való viszonyát. Mindenkiről pártszerűen, elvtársként beszél. Bár mindenkiről rendkívül határozott véleménye volt, de annak alig adott hangot. Még Ceausescut sem hajlandó általában szidni. Nagyon ritka, oldott pillanataiban érezteti, hogy Brezsnyevet egy színházat játszó pojácának tartja… : »ismered – mondja – Leonyid Iljicsnek a teatralitás iránti mély vonzalmát.« Még Ceausescuról sem mondja el őszintén a véleményét, legföljebb ritka megjegyzésekből, vagy még inkább a látható helyeslésből, amellyel hallgatja a Ceausescu-anekdotákat, sejthető, hogy mi a véleménye. Arra a gondolatra, hogy az Akadémia főtitkára meghívná Ceausescunét, eszébe jut, hogy ez azt jelentené, hogy neki is fogadnia kell, pánikszerű elutasítással reagál. /…/ Ulbrichtot korlátolt, vaskalapos, életidegen embernek tartotta, Honeckert ifit játszó pojácának, aki ifis mód esőköpenyben járt télen, de az esőköpeny szőrmével volt bélelve. Nőügyeiért, feleségével való kegyetlenségéért sem kedvelte. Zsivkovnál a butaság és a szituációk iránti érzéketlenség zavarta. Novotnynál újra és újra előhozta mint butasága jelképét, hogy azt hitte, az 1968-as földindulás nem következett volna be, ha ő nem fekszik néhány hétig betegen. Gomulkát konzervativizmusa, középhatalmi öntudata tette idegenné. Giereknél – amint Husáknál is – szelíd humorral fogadta, hogy fél évig vállalják a vezetést; tudta, hogy ezek frázisok, és humorral nézte, hogy lassan beletanultak a hatalomba, és mennyire élvezték. Megvetette Giereket a gigantikus vásárlásaiért Budapesten, s az elterjedt hírek miatt, hogy az asszony Párizsba jár ruhát csináltatni. Husakot gyávaságáért nézte le. Ott voltam, amikor Husák Moszkvába menet megállt Budapesten, s Kádár oktatta, hogy mondja meg a szovjet vezetőknek, [inkább] nem kér a hatalomból, de ne szóljanak bele abba, amit csinál, a feje fölött ne forduljanak másokhoz. És amikor Husák a hosszú oktatás után elutazott, Kádár csak legyintett: tudta, egy szót sem fog elmondani abból, amit helyeslőleg hallgatott.

Titóval… nagyon jól el tudtak egymással beszélgetni, de pompaszeretete, kastélyai, vadaskertje, kényúri tempói – idegen világot jelentettek a számára. Foglalkoztatta, hogy Tito feleségét, aki időközben kegyvesztett lett, üdvözölje vagy sem. Végül a maga és felesége nevében üdvözletét küldte. Titóval azonban Kádár viszonya igazából soha nem normalizálódott, mert tudta, hogy az a másik oldalon, a magyar–szovjet viszonyban romlást jelentett volna.

Castrót anarchista bohócnak tekintette; gondolkodott, hogy egyáltalán elvtársnak nevezheti-e.

Az utóbbi években egyedül Jaruzelski volt az, akiről megbecsüléssel beszélt, amit még a lengyel tábornok arisztokrata származása sem befolyásolt. Kádár János személyes kapcsolata a nyugati államférfiakkal is ellentmondásos volt. Leginkább a szociáldemokrata politikusok, Kreisky, Brandt, Palme álltak a legközelebb hozzá. Az utolsó 10-15 évben kezdte hangoztatni, hogy meg kell velük teremteni a kapcsolatot, és szoros barátságot kötni. /…/ Ugyanakkor, amikor politikájáért becsülte Brandtot, értetlenül fogadta, hogy lehet a politikát egy nőügy miatt feláldozni. A nyugati kommunisták közül csak két ember, Maurice Thorez és Alvaro Cunhal keltette fel az érdeklődését. Marchais-t, az FKP főtitkárát üresfejű embernek tartotta, Carillót kalandornak, Berlinguer túl izgága, túl entellektüel volt számára. Mindegyikkel udvarias volt, hisz Kádár, a diszciplína embere, nem engedte meg magának, hogy személyes érzelmei erőt vegyenek rajta.” (1: 18–21. o.)

„Noha gyökeresen idegen volt tőle az antiszemitizmus, országa tapasztalatai alapján úgy vélte, a zsidó származás nagy hátrány egy politikusnak ebben a térségben. Csodálta Kreiskyt, hogy nyíltan vállalt zsidó származása ellenére milyen nagy népszerűségnek örvendett. A nyugat-európai szociáldemokrata vezetőkben mintegy ifjúkora ideáljait látta megtestesülni.” (4: 14. o.)

… viszonya a zsidósághoz?

„Kádár gyerekkorában, fiatal felnőttként nagyon sok zsidóval élt együtt. Lenézte az antiszemitizmust, és gyakran mondta, hogy az olyan emberek számára, akik semmit sem tudnak, amivel kitűnhetnének, kárpótlás, hogy árják, és nem zsidók. Ugyanakkor… ő vezette be ezt a furcsa argót, hogy »nemzetiségi szempontból kell megnézni, hogy valaki lehet-e miniszter vagy sem«, hogy úgy mondjam, numerus clausust [vezetett be], mert félt, hogy megismétlődik a Rákosiék előidézte nagy antiszemita hullám. Egy-egy embert még elviselt, de hogy nagyobb számban ne legyenek. Kifejezetten a környezet miatt. Amikor ez a Biszkuknál jelentkezett mint aggály és óvatosság, ott már ő gyakran szembeszállt vele. Szóval furcsa helyzet volt. Az antiszemitizmus ellen ő rendkívül élesen fellépett. A Veres Péterrel való első éles konfliktusa mindjárt ’57 elején is amiatt volt, hogy antiszemita kijelentéseket tett Pándi Pállal kapcsolatban, s ekkor Kádár úgy felelt rá egy népfront-összejövetelen, hogy… az ember úgy van Veres Péterrel, mint arcán a szemölccsel, le lehetne operáltatni, de megszokta és ott hagyja.[60] Úgyhogy ő különválasztotta magában a szervezett antiszemitizmust annak pragmatikus tudomásulvételétől, hogy a népben van antiszemitizmus, és emiatt nem kell provokálni.

Ez nem azt jelentette, hogy nem volt… előítélet benne. Amikor közeli családtagja egy olyan zsidóhoz ment férjhez, aki egy érdekember volt, erre [volt] neki, nem nyílt, de azért erre utaló megjegyzése, hogy a kereskedővér erős benne.

Szóval egy ilyen kettősség volt, amit a külpolitika nem nagyon befolyásolt, hiszen ő nem azért szakított Izraellel, elvileg tudva, sőt – ritka eset – el is mondta néha, hogy a diplomáciai viszony megszakítása nem jó módszer – de ezek azok a dolgok, amiben ő a SzU-hoz való alkalmazkodással meg akarta vásárolni a belpolitikai önállóságot[61] /…/

…meg ezek a fél lumpen értelmiségiek, nem is értelmiségiek, lumpenek, …ezekben megvolt [az antiszemitizmus], és ennek ő nem engedett hangot, és amikor /.../ [itt egyes korabeli vezetőkre, PB-tagokra utal] ezt a nemzetiségi szempontot hangoztatták, ő nem vett erről tudomást… Mindenesetre… ezalatt a 32 év alatt az antiszemitizmus az előző évtizedekkel, akár a Rákosi-korszakkal, akár az azt megelőző korszakkal szemben nem volt Magyarországon megengedett.

[Kádár az antiszemitizmust nem becsülte] se le, se föl. Tudomásul vette,… ez van, nem tartotta hivatásának, hogy ő ez ellen harcot indítson, de azt sem, hogy kiszolgálja… /…/ Nem tartotta valószínűleg keresztülvihetőnek, hogy verbálisan, vagy bárhogy az antiszemitizmust megszüntesse, az évszázadok alatti asszimilációban hitt talán. …Kádár antiideológus volt, tehát ő nem akart egy ilyen dologgal, mint az antiszemitizmus ideológiája, egy ideológiai küzdelmet. /…/ Kádár számára egy idegen világ volt, amikor Gomulka kijátszotta az antiszemitizmus kártyáját, hogy a jobboldali veszélyt leküzdje. Elítélte, megvetette, lenézte. Az ő számára idegen volt az a szovjet világ, ahol örökösen nyilvánosságra hozták, hogy ki zsidó a vezetésben, ki nem. Amikor Rajkin elpanaszolta, hogy mindig aláíratják vele ezeket a zsidó dolgokat,[62] hangoztatta, hogy mennyivel jobb Magyarországon, ahol senkire nem kényszerítik rá ezt, hogy itt nem kényszerítik rá valakire, hogy hitvallást tegyen, hogy mint zsidó híve ennek a hatalomnak. Tehát ő kizárólag politikai kérdésként kezelte ezt…. Ez nem azt jelenti, hogy őbenne személyileg ez nem merülhetett föl, de ezt a politikai okosság befolyásolta nála, nem akart ebből nyílt vitát, hiszen ő is abban bízott, hogy az idő ezt meg fogja oldani. És ahányszor valami nyílt antiszemitizmust tapasztalt, akkor, én úgy emlékszem, mindig fellépett ez ellen. Hiszen Magyarországon a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig az antiszemitizmus is csökkent… /…/ Amikor Salamon Béla kért tőle útlevelet Izraelbe, a megértését kérte, hogy addig nekünk nehéz Izraellel jó viszonyt fenntartani, amíg 120 millió arab van és 4 millió izraeli. Nem a filo- vagy antiszemitizmus befolyásolta ebben, hanem az általános politikai vonal /…/ … ő azért tartotta számon, ki zsidó, ki nem, mert nagy hibának tartotta volna, ha megismétlődik Rákosiék időszaka. És volt is egy ilyen elképzelés, hogy Magyarországon zsidó minden lehet, de ne legyen köztársasági elnök, ne legyen a párt főtitkára, ne legyen miniszterelnök, hogy ne irritálja az antiszemita tömegeket.” (10: 210–213. o.)

…személyisége?

„[Fiatal korában] sokkal műveltebb volt, mint a környezete, intellektusa is sokkal erősebb. Falta a könyveket, kiszívta belőlük a lényeget. /…/ Az olvasás volt élete legnagyobb szenvedélye haláláig.” (4: 10. o.)

„Téves az ítélete azoknak, akik primitív embernek tartották. Rendkívül okos volt, műveltsége az a munkásműveltség, ami sok tekintetben rokonítható Veres Péter paraszti műveltségével – csak kevésbé bonyolult. /…/ TV-t azért nem nézett, hogy az olvasástól ne vegye el az időt. Visszatérő könyve volt mindenekelőtt Hašek Švejkje…, de nagyon szerette a Loschik Roitschwantzot[63] is, ami szintén egy bizonyos fajta szarkasztikus látásmódot jelent. Társadalomtudományi műveltsége messze felülmúlta egy átlagos munkásét. Ugyanakkor megtartott… tudatosan olyan primitívségre utaló, de nem primitívséget jelentő szokásokat, mint pl. a „bottya” helyett a „botja” [ejtésmódot]… dunántúli tájszólással. Ezt figyelmeztetések ellenére tartotta meg… /…/ …nemcsak irodalmi folyóiratokat, hanem, ha felhívták rá a figyelmét, társadalomtudományi tanulmányokat, cikkeket is olvasott. Elméleti munkákat ritkán vett a kezébe. Idegen nyelven nem tudott. Mentalitásában megmaradt munkásnak, nem bürokratizálódott el. Hiányzott belőle az autodidakták nagyképűsége.” (1: 3–4. o.)

„Én azt hittem, hogy kifejezetten jó néven veszi, amikor időközönként megpróbáltam szólni neki, hogy nem jól ejti az idegen szavakat, de nem örült ennek.” (12: 11. o.)

„Zárt világába beletartozott, hogy soha TV-je nem volt. Kapott egyszer egyet, de, azt hiszem, egyszer egy évben, a május 1-jei szovjet felvonulást megnézni állította be. Rádiót nem hallgatott. /…/ Rendkívül sok aforisztikus megállapítást tanult könyvekből, vagy formált saját magának, és ezeket sikert kereső emberként sokszor és sokhelyütt elmondta.” (10: 214. o.)

„Önbizalomhiányos ember lehetett, aki pironkodva nézte a sikert, de kellett neki. Majd minden alkalommal az volt a sztereotipje, hogy beszéd után odafordult [valakihez], hogy ezt el kellett mondani, remélem, hogy sikerült valami… Szóval úgy szomjazta a vállonveregető jó szót, mint egy gyerek.” (10: 216. o.)

„…vegyítve volt a lakásán is …a legócskább giccses műkandalló a nagyon szép Szőnyi- és Egry-képekkel – …minden autodidaktára jellemző ez, hogy akármennyit fejlődik, bizonyos értelemben vegyes az ízlése.” (10: 243. o.)

„Sajátos viszonya volt a képzőművészethez. A szegedi Csillag-börtönben – 1945 előtt – főképp rajzolgatott. A modern képzőművészethez több érzéke volt, mint a környezetében bárkinek, ennek ellenére nem kompromittálta magát azzal, hogy kiálljon mellette. De szívesen jön el velem Kassák önköltséges kiállítására.” (1: 22. o.)

„Egy emberre mindig jellemzőek a játékai. Gyerekkorától szeretett sakkozni, s amatőrként magas színvonalon játszott. /…/ A nagy partikat – egy bizonyos ponttól ő játszotta el anélkül, hogy a megoldást megnézte volna. Órákat töltött ezzel. A sakkozás… erősen befolyásolta gondolkodását, politikai lépéseit. Taktikai érzéke, taktikai vonalvezetése sok szempontból ide vezethető vissza.” (1: 4. o.)

„Szerette a természetet. Sokat járt vadászni, ami nemcsak a pozíciójával járt együtt, hanem a természet iránti vonzalmából is adódott. A vadászata jellemző volt rá: biztonságra törekedett, nem kockáztatott feleslegesen, nem törekedett nagy eredményre. Mérhetetlen mértékletességgel vadászott. Szemben a környező államok vezetőivel, soha nem akart rekordokat elérni, egy-egy szép trófea után évekig csak selejtet akart lőni. Nem fogta el a vadászat mámora. Egyetlen világrekordot lőtt, de akkor is becsapták, azt mondták neki, hogy közepes dámszarvas. Ha utolsó éveiben elment társas vadászatokra, mindig azt kérte, olyan helyre osszák be, ahol nem kell sokat használnia vadászpuskáját.” (1: 4. o.)

„Csak szisztémában, rendszerben tud élni. Ha egyszer rendszerré válik, hogy pénteken filmet néz, akkor tíz év alatt egyszer sem fordul elő, hogy ne azt csinálná. Ha egyszer szerda és szombat uszoda, akkor az szent a számára. Talán szerepe van ebben annak is, hogy nehezen fékezhető indulatai vannak, fél önmagától, fél a saját indulataitól. Még ’48-ban ököllel nekimegy egy díszlettervező művésznek, utoljára ’56-ban akar nekimenni embereknek, felesége fogja le. /…/ Fél minden érzelemtől a feleségéhez fűződő kapcsolatán kívül, ezért azt a néhány embert, akit kedvel, objektivitást mutatva – inkább üldözi. És fordítva: a számára antipatikus emberekkel kísértetiesen udvarias. Dögei dühödt leváltása után[64] másnap véletlenül bemegy a betegszobájába, és elbeszélget vele barátságosan. Szigorúan betartja, hogy keresztgyerekeit utoljára 14 éves korukban lepi meg ajándékkal. Tele van ilyen pózzal. Ezért válik aztán élete végén teljesen védtelenné.” (10: 281–282. o.)

A Kádár-korszak alkonya

„A hatvanadik születésnapja után, 1972-től személyisége sok szempontból megváltozott. Hirtelen elkezd rohamosan öregedni; csak »üzemelteti« testét, hogy munkaképessége fennmaradjon. Egyre inkább bezárkózik, többet a szabadság, a pihenés nem öröm, csak a munkaképesség regenerálása. A 80-as évektől ott áll már előttünk a kőarcú, magába húzódó, de már a hízelgést is kedvelő, magányos ember. Nem tudja, de már látszik, küszködik az élet lezárásával. Két énje van, az egyik még szeretne civil emberként élni, kényelmesen sétálni a városban, állatkertbe menni, a másik pedig a megoldatlan, elhallgatott, megemészthetetlen dolgok miatt fél.” (31: 23. o.)

„Élete nagy pillanata volt, amikor az egyetlen ember, akivel a [Hruscsov utáni] szovjet vezetésből nemcsak szívélyes viszonyban volt, mint Mikojannal, hanem beszélgetősen jóba: Andropov főtitkár lett.”[65] (3: 14. o.)

„Andropovban ő a konzervatív, vaskezű reformert látja… még Brezsnyev életében mondja, hogy 1., Afganisztán nincs, ha Andropov otthon van éppen; 2., Lengyelországot annak köszönhetjük, hogy Andropov volt a PB-ügyeletes, aki azt mondta, nem segítenek, …csak magukra számíthatnak. Szóval ő úgy tekintette, hogy Andropov egy konzervatív, hozzá hasonló reformer, és vele a világ meg fog változni. Rettenetes csapás volt számára, hogy rögtön kiderült a betegsége. Csernyenkónál[66] teljesen letört.” (11: 114. o.)

„Kádár bukása azzal kezdődött, hogy az utódlási harc miatt félresöprik a gazdaság dinamizálásával kapcsolatos jogos aggályokat.” (2: 29. o.)

„Saját szocializmusa alaptételének tekintette az életszínvonal rendszeres emelkedését. Ez a nagyon pozitív dolog fordul tragikus negatívumba 1983–84-ben, amikor elkezd lázadni a stagnáló életszínvonal ellen. Ezt használták ki a körülötte lévő gazdaságpolitikusok, hogy reális alap nélkül, az ő kívánsága szerint, a földön kúszó életszínvonal emelésének és a gazdaság dinamizálásának programjával hízelegjenek neki – ami azután a legitimációs tényezők egyik legfontosabbikának, az életszínvonalnak a zuhanásával járt együtt.” (1: 6. o.)

„Öreges indulattal, szemérmesen, ki nem mondva, de valahol belül azzal az érzéssel birkózik: hát így menjek el, hogy életem végén stagnáljon az emberek életszínvonala, amikor én az emelkedésre tettem fel mindent, amikor én hangoztattam, nem szocializmus az, ahol nem emelkedik rendszeresen az emberek életszínvonala, nem javulnak életkörülményei.” (2: 29. o.)

„A XIII. kongresszus[67] már nem Kádáré, hanem csak hasonlít Kádárra.” (2: 29. o.)

„Az eladósodás a dinamizálás következtében ugrásszerűen nőtt. Három év alatt jóval tízmilliárd [dollár] fölé emelkedett [az adósság]. [Kádár] kétségbeesve nézte negyed évről negyed évre a számokat; az elején még hagyta magát becsapni, hogy ez csak ezért vagy azért, ilyen vagy olyan konkrét ok miatt következett be, de aztán fásultság és düh vesz rajta erőt. És közben rettegés: mi lesz, ha legyőzik Gorbacsovot? Nem szabad odaállni. Meggyöngült állapotban vagyunk. S elkezdődik a haláltánc.” (2: 30. o.)

„1985-től megváltoznak azok a koordináták, amelyek politikáját behatárolták. A Szovjetunióban hatalomra jut Gorbacsov, megkezdődik a peresztrojka. A szovjet elnyomás megszűnik, a szovjet vezetés támogatja, bátorítja a magyarországi reformpolitikát… A béklyó lehull, és kiderül, hogy az MSZMP főtitkára nem tud élni az új lehetőséggel.” (1: 23. o.)

„Kádár először örült Gorbacsov győzelmének… őszintén boldog volt, de rögtön jelentkezett természetének másik eleme…: jaj, csak ne siessen, jaj, csak legyen türelme!

Gorbacsovot a sietségtől féltette, és köztük lévő nagyon szoros, nagyon szívélyes és jó viszony olvad lassan, majd egyre gyorsabban, amikor minden szovjet delegációnak a legkisebbtől a legnagyobbig csak arról beszél, hogy lassabban, lassabban, óvatosabban.” (2: 28–29. o.)

„Kádár végzetes hibát követett el. Az volt a véleménye, hogy 1956 [tragédiája] akkor vált elkerülhetetlenné, amikor Rákosi a sorsfordulót jelentő XX. kongresszus után kijelentette: a magyar pártnak nem kell változtatnia politikáján, mert mi már megvalósítottuk a XX. kongresszus elveit. Kádár a sorsfordító XXVII. kongresszus[68] után kijelentette: amit ott meghirdettek, az nálunk már megvalósult. Valójában úgy ítélte meg, hogy Gorbacsov »nagy ugrása« bukásra van ítélve; …A magyar reformot fékezte, visszafogta, hogy átmentse a Gorbacsov utáni korszakra. Ezzel elmulasztotta a magyar párt utolsó lehetőségét a radikális megújulásra.

Ekkor már idős volt, az érelmeszesedés egyre jobban eluralkodott rajta. Egyre betegebb, fáradtabb, teste már csak munkagép volt számára, minden igyekezete arra irányult, hogy munkaképességét, vagy annak látszatát, fenntartsa. S egyre sűrűsödött körülötte a magány. Egyre inkább leépítette amúgy is gyér személyi kapcsolatait, egy inkább elszigetelte magát a világtól, az emberektől. Nem járt már sporteseményekre, színházba, nem járt vadászni – ahol a természettel, a társakkal való kapcsolat fontosabb volt számára, mint maga a vadászat –, nem kártyázott, de egyre többet sakkozott: egyedül, sakkfeladványokat játszva órákig, szabadsága alatt napokig. Hetente kétszer még eljárt úszni, egyszer moziba, mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában: magára vállalt kötelességből, ami örömet, kikapcsolódást nem okozott. Felesége tartós betegsége, mozgásképtelensége… csak újabb ürügy volt számára, hogy mind mélyebben húzódjon vissza a magányba. Foszló népszerűsége, a belpolitika egyre nyilvánvalóbb bajai elől utolsó mentsvárként belemenekült a külpolitikába, ahol még élt a karizmája, melyet népe, pártja előtt lassan elvesztett.” (4: 21–23. o.)

„Rituális május elseje előtti XIII. kerületi látogatásai is elmaradtak; egyre ritkábban fordult meg gyárakban.” (1: 21. o.)

„…Jaruzelski meg is kérdezte tőlem, hogy bírja Kádár ezt az iszonyú magányt, a hatalom magányát. Csak felesége maradt, akit nagyon szeretett. Abszolút gyöngéd, figyelmes férj volt. Pletyka, hogy az asszony beleszólt volna kulturális, politikai vagy személyi kérdésekbe. Valószínűleg igaz viszont, hogy a véleménye valamennyire azért befolyásolta Kádárt, főként élete végén, amikor már nagyon elszigetelődött.” (1: 6. o.)

„[Gorbacsov] elküldte hozzám egy emberét kérdezve, hogy mi a véleményem a helyzetről. Akkor én azt mondtam, hogy beszéljük rá Kádárt, hogy ne adja át Grószéknak a hatalmat. Rettegtem, hogy balos fordulatot csinálnak. És ő megírta [Kádárnak], hogy a maga közeli barátjának az a véleménye…” (11: 114. o.)

„Jellemző, hogy Gorbacsov levelére, amelyben azt kérte tőle, hogy maradjon a [következő] kongresszusig, ’90-ig a helyén, mert az utódlást… nem látja biztosítottnak… a [válasz]levél nagyrészében csak szovjet dolgokról ír, hiszen a magyar dolgot nagyjából rendben lévőnek tartja.” (10: 155. o.)

„Nem adatott meg neki a tragikus kegy: nem nemzett Cordeliát. Kicsinyes, középszerű politikusok szűk gyűrűje vette körül, s fojtogatta egyre inkább. Egyre gyakrabban hallotta – és fogadta el –, hogy »magának van igaza, Kádár elvtárs«, olyanok szájából, akik tudatosan lesre futtatták, s csak a pillanatot várták, hogy a helyére léphessenek, akik csak arra törekedtek, hogy minél nagyobb rész jusson számukra a koncból. /…/ …rosszul vizsgázott utolsó éveiben a hatalom gyakorlásából. Megközelíthetetlen lett, életidegenül konok, rosszul választotta ki a legközelebbi munkatársait is.” (4: 22–23. o.)

„Senki sem tudja közülünk, hogy ki volt tulajdonképpen az ő utódjelöltje. Egy biztos, hogy ’85-ben a régi taktika alapján egyik oldalon Havasi, a másik oldalon Grósz, Berecz közül egyik sem, hiszen nyíltan beszél arról, hogy azért nem akarja megjelölni az utódját, aki megvan neki a fejében, mert fél, hogy akkor a többiek mind összefognának az utódjelölt ellen. Ugyanakkor attól is fél, hogy ezek közül bármelyik hatalomra kerüljön – amit végül nem tud elkerülni.” (10: 135. o.)

„… egyik [utódjelölt] a magányára játszik, s az önmérsékletnek ezt a fakírját nap mint nap itatja, s múlatja vele az időt, hogy később kelljen hazamenni a gondolkodásba. A másik ötvenvalahány éves ember gyermeteg fölnézése, mintha az elmulasztott apai érzelemre számítana. A harmadik demokratikus megértésére, amikor balos kritikákat pök neki oda.[69] /…/ …közben [Kádár] arra gondol, hogy majd lesz ideje, s van neki a tarsolyban egy fiatal, ismeretlen, aki maga sem számít erre, s akit a végén oda fog állítani. /…/ Kedvtelve beszél egy parasztfiúból lett közgazdászról, aki a kongresszus körül még csak osztályvezető-helyettes…”[70] (3: 16–17. o.)

„Az egyik utódjelölt kiesik,[71] és felülkerekedik a másik, akitől félt, akit kegyetlennek, rossznak tartott, de már érzi, tragikusan érzi a magányt. Még fölvillan, hogy annak közeli társát mint ellensúlyt be kellene hozni a vezetésbe, de ez már szánalmas kísérlet csak.” (2: 30. o.)

„…van itt egy feljegyzés ’85-ből – emlékeztető a vele való beszélgetésemről. A Grósz- és Berecz-ügyről azt mondtam: te kivégeztetted Nagy Imrét, mert hatalomra tört, és most beveszed a hatalmat megszerezni akaró ’72-es puccsistákat [a vezetésbe].”[72] (11: 123–124. o.)

„Még föl-fölvillan beszorítottságában a radikális intézkedéseket javaslókkal szemben az önvédelmi reakció. Máskor azonban inkább arrafelé hajlik, hogy életművet rombol le, hisz ő tudja, milyen nehéz volt elfelejteni a terror első éveit – de egyre többet mormog róla, hogy elkerülhetetlen volt. Fölvillan még az önvédelem, hogy az oly nehezen megtalált, az 1956-os feszültséget feloldani segítő 1972-es formulát kellene megtartani – 1956 nemzeti tragédia volt, de aztán átengedi magát másik, önigazoló énjének, az egyoldalú ellenforradalom-képnek.[73] Nem vette észre, hogy az új generáció szemében ő maga is, aki november 1-jéig mindenben együtt megy Nagy Imrével, ellenforradalmárrá válik… Úgy érzi, életművébe beletartozik, hogy ekkor már évtizedek óta tudtával és politikai okokból senkit sem lehet letartóztatni. Vívódik: jól tette-e, hogy nem engedélyezte soha a szamizdat felszámolását, hogy azokra hallgatott, akik szerint szelepre szükség van, és nem azokra, akik mindig és mindent szétzúzni akartak.[74] Aztán a parlamenti erőpróba, ahol kíméletlen bukás várja. Meghallgatja az erről szóló értékelést, s menti magát az időhiánnyal.”[75] (2: 31–32. o.)

„…sosem bocsátom meg magamnak, hogy ’85 után nem vettem észre a gyors leépülését, s mindenáron meg akartam győzni, hogy lássa a helyzetet, a válságot, és álljon a reformok élére, holott ő akkor már megközelíthetetlen volt, és minden hat hétben, két hónapban [egyszer] újra és újra az üvöltözésig menően kínoztam őt egy olyan helyzet feltárásával, amiből ő már semmit nem tudott befogadni.” (10: 282. o.)

„Minden kísérlet a fölvilágosítására azzal végződik…, hogy azt mondja: »annyiszor kértelek, hogy a feleséged halála[76] ne tegyen téged pesszimistává, és a valóságot reálisan ítéld meg, és ne a pesszimizmusodon keresztül.«„ (10: 155. o.)

„…üvöltve mondta nekem… egy péntek este, hogy te csinálod a válságot, mert beszéltél róla. Persze, hogy neki jól esett, ha a Bereczek, Lakatosok, Grószok magyarázták, hogy nincs válság.” (10: 244. o.)

„Hat alkalommal szerepelt három év alatt nyilvánosan a TV-ben – mind a hat kudarc. Elvesztette a kontaktust a valósággal, az emberekkel, önmagával. A régi kacsintás és vállrántás üressé válik, a sztereotípiák kellemetlenné.” (2: 30. o.)

„Lassan terjed – előbb a párt szűkebb köreiben, majd egyre szélesebb körökben, hogy [Kádár] megöregedett. És megindul a pártszervek lázadása… /…/ Ez a mindig gyanakvó ember nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni – amit dokumentumok is bizonyítanak, hogy a legbizalmasabb, csak a szűk vezető testület részére készített heti hangulatjelentések semmit sem tükröznek abból, hogy akkor már pártszervezetek százai vagy ezrei hoznak határozatot, hogy Kádár lépjen le, vonuljon vissza, legyen pártelnök vagy éppen köztársasági elnök vagy mindkettő. És amikor ezt elmondják neki, újra és újra nem akarja elhinni. Pesszimizmussal vádolja a rossz hír hozóját, és lassan megszakítja vele[77] és a hozzá hasonlókkal a kapcsolatot.” (2: 31. o.)

A Kádár-korszak vége

„[Kádár] 1988 tavaszán egy balos fordulat előkészítéséhez fog hozzá.”[78] (1: 23. o.)

„Hallgat végre a szóra, hogy legalább koalíciós vezetést próbáljon [kialakítani], és ne adja át ennek a türelmetlen, primitív, győztes és sikeres »baloldalnak« az ország sorsát[79] Önmagához méltóan úgy készül, mindent úgy intéz, mintha örökké ott lenne. Az öreg ember még józan eszével rendezi a dolgokat. Napszámra égeti a papírjait. Megint a fő dolog: semmit nem tenni a szovjetek ellen. /…/ …mindent úgy csinál, mint régen: a párt, a nép, az ország – mondogatja.” (2: 32. o.)

„És micsoda kegyetlenséggel számolnak le vele! Megszervezik, hogy a KB egyharmadának előre elhatározott kicserélése helyett a politikától távol élő, és ezért benne gyanút nem keltő emberek javasolják az egész KB kicserélését.” (3: 17. o.)

„Amikor az egész KB kicserélésével védtelenné vált, s megmutatják neki az ellene forduló hangulatról tájékoztató jelentéseket – önmarcangolóan mondogatja: ha egyáltalán még KB-tagnak is megválasztanak.”[80] (2: 32. o.)

„…nemcsak tisztségéből mentették fel, de váratlanul, puccsszerűen munkatársait is leváltották, oly nagy volt már az elégedetlenség. Búcsúbeszédében még felcsillant régi önmaga: intézmény lettem, nem lett volna szabad ilyen hosszú ideig maradnom, a hatalomban a türelmetlenség életveszélyes.” (4: 23. o.)

„…bukása után a lépcsőn lefelé a feleséggel, már nem ugrálnak körülöttük a testőrök, már udvariasságból sem kísérik le az ajtóhoz – két magányos öregember megy le, a súlyosan beteg asszony felnő férje fölé, és vezeti az öreget.

És azután támadás támadás után, elemi erővel.” (2: 32–33. o.)

„[A szovjetek] menedékjogot akartak neki adni, de ő nem akarta, hogy azt mondják, ugyanaz lett a sorsa, mint Rákosinak, hogy száműzték.” (11: 115. o.)

„…nagyjából tudja, hogy kik állnak barátai közül a támadások mögött, s Lear királyként kiáltja: miért Reagant és miért Gonerillt – csak más nevekkel…” (3: 19–20. o.)

„Visszavonulása után két probléma izgatta; miért azokat jelölte utódjául, akik szétverik a pártot és a szocializmusnak azt a modelljét, amelynek felépítésében és fenntartásában neki olyan nagy szerepe volt, s a másik: bűntudata Nagy Imréék halála miatt.” (1: 24. o.)

„A megoldatlan problémák, a lelkiismeretfurdalás, a növekvő testi leromlással párhuzamosan az őrület szélére sodorják. A Központi Bizottság előtt elmondott utolsó beszéde 1989 februárjában már felbomló tudatáról tanúskodott; egyetlen értelmes mondatot alig találni benne. Utolsó üzenete szinte megfejthetetlen, nem más, mint az iszonyú önvád közzététele.

1989 áprilisától többet nem járt be.” (1: 24. o.)

„S hátra volt még a keserű pohár. Az egyre betegebb Kádárt dísz-tisztségéből is lemondásra kényszerítették.[81] Szimbólumként is felfogható: a Magyar Szocialista Munkáspárt, melynek Kádár egyik alapítója volt, agonizált már, amikor Kádárt névlegesen is eltávolították a vezetésből. /…/ Tiszta pillanatai, órái egyre ritkábbak lettek, egyre kínzóbbak, keservesebbek. Nem engedte, hogy kórházba szállítsák. Feleségén és orvosán kívül csak egy-két embert engedett magához, nagyritkán. Igaz, nem is tülekedtek, hogy láthassák.” (4: 23. o.)

„Az orvosokat gyanakvással nézte. /…/ Élete végén is megkeserítette gyanakvásával, bizalmatlanságával orvosai életét – nagyjából betartva annak utasításait.” (1: 22. o.)

„Egy szép napon becsomagolt egy kis bőröndbe, karonfogta a feleségét: nincs már funkcióban, nincs joga lakni az államtól bérelt lakást.” (4: 24. o.)

„Lear királynak három lánya volt. Közöttük osztotta fel birodalmát /.../. Ám a birodalom erősebbnek bizonyult a királyi címnél, a hatalomvágy a hálánál, s a vak, tébolyodott Leart halálában holttestek veszik körül.

Kádár János nem Lear: nem volt Cordeliája. /…/ És Kádár mégis Lear /.../. A tragikai vétséget elkövette, s bukással, bomló elmével fizetett érte.” (4: 18. o.)

„Utolsó beszélgetésem Kádárral mintegy másfél-két órát tartott. Öregemberként kérte a teáját, cuppogva, öregesen ette a vajas zsömléjét – már alig volt a régi Kádár. Idegesen förmedt rá a titkárnőre, hogy későn hozta a teáját, hogy nem volt elég meleg. /…/

A beszélgetés arról folyt, hogy immár újra egyenrangúak vagyunk, csak barátok, mondta.

A számomra nem kellemes, de felidézendő beszélgetés: Gyuri (végig keresztnéven szólítva, ami nagyon ritkán történt meg vele, amióta a párt vezetője lett – egy évben egyszer-kétszer, lakáson, születésnapon) három dologban hátba támadtál engem, és ezt nem vártam az egyetlen barátomtól, tőled: 1./ Az Írószövetségben Bereczéknek volt igazuk, és te nemcsak ellenem voltál, hanem megváltoztattad távollétemben a PB döntését. (Szokatlanul hosszan ecsetelte, hogy milyen nagy hiba volt ez.)[82] 2./ 1956 ügyében nem neked van igazad, ne idézz engem, hogy ez nemzeti tragédia, te mindig idézel engem önmagam ellen, ebben a Berecznek volt igaza, hogy ellenforradalom volt, láthatod most is, mi készül. – Egyébként a válságot is te csináltad, az sem volt szép, mert te mondtad először, hogy válság van, azért van válság, mert te mondtad. 3./ De a legsúlyosabb, bár nem foglak megtagadni érte… de nagyon súlyos dolog, hogy a Márciusi Frontot te csináltad, tudtál róla, de nem jelentetted. Nem az ellen vagyok, hogy részt vettél ebben, de jelentened kellett volna.[83] Én értem, hogy megtagadtok, megtagadjátok a hatvanas évekig a terrort, de micsoda terror lett volna, ha én nem csinálom? Majd megtanulja a te értelmiséged… ha nem leszek ernyő fölöttük, hogy micsoda terror lett volna, ha – tudod kik, ha ők csinálják a terrort. Féltél tőlük te is, de nyafogtál akkor is: így az Újhelyi, így a Losonczy, úgy a te Donáthod, meg az az újságíró, meg a színész, meg a te Harasztid.[84] Én becsültem Újhelyit is meg a Haraszti lányt[85] is, azok becsületes emberek; meg a régi Donáthot, meg a Harasztit is, valamikor nekem is barátaim voltak. De nekem fontosabb volt a nép, mint a barátság, neked nem. A Haraszti lány is szembeszállt előttem a többiekkel, mert volt benne tisztesség. – Na és ezt a Pozsgayt miért erőszakoltad ki, /.../ – Te mindig arisztokrata voltál. Te mindenkit lenéztél, aki nem művelt. /…/

Tudod nekem van egy nagy feladatom. Te ismered a Bibliát – az utolsó nagy feladat, amit én ezért a pártért megteszek, /…/ …én leszek a bűnbak, minden bűnt… rám tesznek, de én elvállalom. /…/ Sokat szenvedtem ezért, de ezt még meg kell tennem. /…/ 1980-ban te erőszakoltad ki a Pozsgayt,[86] s látod, hogy mit csinált ott a Fehér Lajos. De én tudom, hogy Fehér mögött Donáth volt, Donáth mögött meg Vásárhelyi és Csoóri. Én sok mindent tudok, amiről nem beszélek. 1984-ben hónapokig hagytál kérincsélni, amíg nagy kegyesen elvállaltad azt az intézményt.[87] És miket mondtál nekem, pedig te voltál az egyetlen barátom, a Mező Imre volt még, na meg a Molnár, aki meghalt. Pedig én mondtam, hogy kell, hogy legyél, mert kell más szín. Na és micsoda politikai végrendelet[88] – végrehajtottam. Pedig láttad, hogy a Nyerst nem akarták, de te elmondtad a Nyersnek. Nem kellett volna elfogadnom, amit az igazolására mondtál, de végrehajtottam. De a Nyers az jó, de miket mond Pozsgay… hogy beszél az a pártról. És milyen koalíció ez? Te nem akartad a Grószt. Nem láttad, miért akarom ezt a Bereczet. Én is tudtam, nemcsak te…” (8: 1–3. o.)

„…kopott köntösben, kopott kabátban fogadott, mint ahogy a magára maradt, elhagyott öreg emberek kinézni szoktak.

A kórházba menet előtti estén… utolsó kívánsága az volt, hogy másnap reggel el tudjon még menni a fürdőszobáig. Nem sikerült, így halt meg, boldogtalanul.” (1: 24. o.)

Az összeállítást Aczél György örököseinek, a kéziratos hagyatékot gondozó kuratóriumnak és a műhelyinterjúk készítőinek az engedélyével publikáljuk. Hozzájárulásukat ezúton is köszönjük.

Jegyzetek

[1] AKH Ms 6131/101.

[2] AKH Ms 6111/12., 31–32. o.

[3] Itt volt Kádár János édesanyja viceházmester.

[4] Ti. a Wesselényi utcai polgárit, ahová Kádár a Cukor utcai elemi iskolából került be.

[5] Kádár 1929-ben szabadult fel írógépműszerészként – ez is a jobb szakmák közé tartozott.

[6] A Kádár-korszakban megjelent hivatalos életrajzok szerint a munkásmozgalomba kapcsolódott be 17 éves korában, az illegális pártnak csak két évvel később lett a tagja. Ez szerepel az Új Magyar Lexikon szócikkében is.

[7] 1942 áprilisában több száz kommunistát – az illegális párt tagjainak nagy többségét – letartóztatják, Kádár ezután kerül a töredékére zsugorodott párt élére.

[8] Justus Pál – trockista hatásokat is tükröző – irányzatának híveivel.

[9] A KMP Központi Bizottsága 1943 júliusában, a Komintern feloszlatása után néhány héttel Békepártra változtatta a párt nevét.

[10] Ezért nem találja meg őt a kiszabadítására indult Aczél György.

[11] Itt adta át Aczél azokat a hamis papírokat, amelyek az illegalitás után is megtartott Kádár János névre szóltak.

[12] Ezt a funkciót 1945 májusáig tölti be.

[13] Csermanek Jenő, aki szintén részt vett az illegális kommunista mozgalomban, halálos balesetet szenvedett, amikor leszakadt vele lakásuk romos erkélye, ahová a zászlót akarta kitűzni az ünnep alkalmából. L. Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető, 1982, 127. o.

[14] A főváros akkori V. kerületében, melynek pártbizottságán Aczél ekkor titkárként dolgozott.

[15] A „svájciak”, svájci emigrációból hazatért magyar kommunisták, Aczél későbbi vádlott-társai.

[16] Aczél évtizedeken át Kádár helyett Farkas Mihályt jelölte meg, mint akinél közbenjárt Demeterék érdekében. Csak Kádár halála után tárta fel az igazságot. L. Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, 1997, 42. o.

[17] Rákosi Mátyás már az 1949. június 11-i KV-ülés zárszavában említette, hogy „voltak elvtársak, akik eljöttek a letartóztatottak ügyében, és azt mondták, hogy tűzbe tették volna értük a kezüket. Mondtam, hogy az embernek csak két keze van, s ha nagyon tűzbe teszi, megégetheti.” Ekkor Aczél még szabadlábon van.

[18] A magnófelvétel, amelynek a szövege azóta már a rádióban is elhangzott, egyáltalán nem ezt a passzivitást és nem ezt a stílust tükrözi. Erről ld. Hajdú Tibor: Farkas és Kádár Rajknál. Társadalmi Szemle, 1992/4.

[19] 1949. június 11-én, a Központi Vezetőség ülésén a Titkárság javaslatára Rákosi Mátyás helyett Kádár tartja a beszámolót a Rajk-ügyről.

[20] Kádár Rajk kivégzése után még kilenc hónapig belügyminiszter, és csak azután kéri fölmentését.

[21] A belügyminiszteri pozícióból való fölmentése és a letartóztatása közötti időszakról van szó, amikor Rákosi közelében, az MDP adminisztratív titkáraként dolgozott.

[22] Kádár János élete utolsó interjújában, 1989 tavaszán beszél arról, hogy 1952 elején „szigorú, szinte állatias rezsimet” vezettek be vele szemben, de ezt a Rákosihoz írott levele következményének tulajdonította, és a berendezés összetörését éppenséggel úgy magyarázza, hogy csak ezen a módon sikerült némi kedvezményt kicsikarnia. Kádár János – Végakarat. Kanyó András interjúja. Hírlapkiadó Vállalat, é. n. [1989], 79. o.

[23] Július 22-én.

[24] A korszakkal foglalkozó történészek jelentős része úgy véli, a Nagy Imre kizárása utáni időszakban nem volt aktív párton belüli ellenzék, amelynek Kádár a vezetője lehetett volna. Erről l. ’56-ról ’86-ban. Litván György hozzászólása. Szerk.: Hegedűs B. András, Századvég – 1956-os Intézet, 1992, 96–97. o.

[25] A kiátkozott Nagy Imre elfogadhatta, de nem kezdeményezhette, hogy vezető káderek a pozíciójukat veszélyeztessék a vele való kapcsolattartással. A legmagasabb rangú politikus, aki meglátogatja őt, szénbányászati miniszter. Kádár sem Angyalföld pártitkára, sem – 1955 szeptemberétől – Pest megye első titkára nem lehetett volna, ha Nagy Imrével kapcsolatot tart.

[26] Ez bizonyára csak az első döntésre vonatkozik, hiszen október 25-én már Kádár az első titkár. 1956 nyarán Kádárnak nem volt valóságos esélye a főtitkári poszt elnyerésére, bizonyára annak tudatában tárgyalt Mikojannal, hogy csupán puhatolódzásról van szó, és nem a szovjet vezetők döntéséről.

[27] Kádár irányító szerepének érvényesülése nehezen igazolható.

[28] Legalábbis utólagos nyilatkozataiban.

[29] Katonai kíséret nem volt. Kádár önszántából ment a követségre, de nem azzal a szándékkal, hogy a Szovjetunióba utazzon, hanem azzal, hogy a magyar vezetők nevében tárgyaljon.

[30] Nincs nyoma annak, és nem is valószínű, hogy a szovjet vezetők – legalábbis Hruscsov emberei – komolyan számításba vették volna a régi vezetés visszaállításának lehetőségét, de ettől még fenyegetőzhettek ezzel, és Kádár komolyan vehette ezt a fenyegetést. Az invázió bizonyára akkor sem maradt volna el, ha a régi vezetőkön kívül senki sem vállalja az ország vezetését a forradalom leverése után.

[31] Ezt a szervet ekkor hivatalosan Ideiglenes Központi Bizottságnak (IKB) nevezik.

[32] Ez az elszigetelődés fokozatosan következett be november és január között. Az IKB 1956. november 11-i ülésén például még elfogadták azt a javaslatot, hogy Nagy Imre alapítson saját pártot.

[33] Jugoszlávia már november 21-én jegyzékben tiltakozott a követségről távozó csoport deportálása ellen, s már Tito november 11-én elhangzott pulai beszéde nyomán is éles polémia alakult ki az SZKP és a JKP központi lapja között.

[34] Természetesen csak az bizonyítható, hogy Kádár János tagadta Nagy Imre és társai büntetőjogi felelősségre vonásának szándékát. Kádár valóságos szándékaira csak – többféleképpen – következtetni lehet. Kádár az IKB 1957. február 26-i ülésén jelenti be, hogy „tényfeltáró vizsgálatot” indítanak Nagy Imre és társai ellen. Az Ideiglenes Intéző Bizottság ülésén Kállai már egy hónappal korábban felveti a büntetőeljárás lehetőségét, és február folyamán több politikai vezető is beszél erről.

[35] A szovjet, a bolgár, a román, a csehszlovák és a magyar vezetők január 4-én Budapesten kiadott közös nyilatkozata nevezi először árulónak Nagy Imrét, s egyértelműen és teljes egészében ellenforradalomnak az októberi eseményeket.

[36] Nagy a megszállás első napjaiban számításba vette a lemondás lehetőségét is különböző feltételek teljesülése esetén – amelyeket a Kádár-kormány aligha teljesít(het)ett volna –, de a Rankovic`hoz intézett november 10-i levelében, még mielőtt az Intéző Bizottság a lemondás ellen szavazott volna, már leszögezi, hogy nem áll szándékában semmilyen lemondó nyilatkozatot tenni. Miután a lemondás diplomáciai levelezés tárgya volt, elképzelhetetlen, hogy Kádár ne értesült volna erről.

[37] Január végén.

[38] Kállai megbízatásának megfelelően kapitulációs ajánlatot képviselt Snagovban. Nagy Imre a vele való tárgyalás után kidolgozott egy kompromisszumos platformot, amelynek az volt a lényege, hogy ő lemond, támogatja Kádárt a konszolidáció elérésében és a reformok bevezetésében, Kádárék viszont lemondanak az események és az ő tevékenységének megbélyegző minősítéséről. Ezt a minősítést elvégezheti majd nyugodt körülmények között, az érdekeltek álláspontjának megismerése után a kommunista pártok nemzetközi fóruma. Amikor Nagy Imre tudomást szerzett arról, hogy a párt vezető szervei hivatalosan is ellenforradalmi uszítónak, árulónak minősítették őt, kizárták a pártból, és vizsgálatot indítottak ellene, akkor lemondott a kompromisszumos ajánlatot tartalmazó levél feladásáról, hiszen az már értelmét vesztette. Kádárnak e kompromisszumos ajánlat létezéséről is tudnia kellett, miután szó esik arról Nagy Imre különböző külföldi pártvezetőkhöz (pl. Walter Romanhoz) írott levelében is.

[39] Az MSZMP IIB február 19-én határozott arról, hogy Rákosi és Gerő nem térhet haza. Az SZKP KB Elnöksége – Aczél tudomásával ellentétben – ezt a határozatot erősítette meg. A magyar párt- és kormányküldöttség március 21–27. között tárgyalt Moszkvában. Rákosival ekkor közlik, hogy nem térhet haza. Rákosi ekkor – március 25-én – levélben tiltakozik Hruscsovnál a döntés ellen, Hruscsov ezt a levelet ismerteti a magyar küldöttséggel a Szent György teremben, és Kádár erre az ismertetőre, tehát Rákosi levelére reagál. Azt ma már nem lehet megállapítani, hogy Hruscsov úgy ismertette-e a levelet, mint ami esetleg indokolhatja az egybehangzó magyar és a szovjet párthatározat felülvizsgálatát, de komoly „erőltetésről” aligha lehetett szó. Az SZKP KB április 18-án mindenesetre megerősítette az Elnökség határozatát, sőt a március 25-i levélre való tekintettel elhatározzák, hogy Rákosit Moszkvából távolabbra költöztetik. Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat l. A Jelcin-dosszié. Szerk.: Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György, Rainer M. János. Századvég – 1956-os Intézet, 1993, 183–188. o.

[40] A nyomozó szervek és a bíróságok egyik állandó problémája az volt, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak igen gyakran hivatkoztak arra, hogy Kádártól, Münnichtől vagy más hivatalban lévő vezetőtől kaptak utasítást.

[41] A döntés már hetekkel a moszkvai találkozó előtt megszületett. Kállai már március 8-án a Nagy Imre-csoport elleni nyomozás menetéről tájékoztatja Borisz Ponomarjovot Bukarestben, s Ponomarjov jelentésében ehhez képest is „korábbi tervként” beszél Nagy Imréék felelősségre vonásától. L. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Vál.: V. Szereda, A. Sztikalin. 1993, 260–262. o.

[42] Mégpedig a Párt- és Tömegkapcsolatok Osztályának vezetője, tehát a pártközpont „káderese”, később hosszú ideig a KB Titkárság vezetője.

[43] Aczél egy helyütt utal rá, hogy Kádár sokáig ellenállt annak, hogy ő a legfelsőbb vezetésbe bekerüljön – részben éppen azért, mert alacsonyabb szintű vezetőként – miniszterhelyettesként – egyszerűbb volt vele szorosabb kapcsolatot fönntartani. AKH Ms 6113/20, 242. o.

[44] Nyilván: a marxizmus oktatóinak.

[45] A Gyurkó Lászlóval készített műhelyinterjúban Aczél ezt a kádári szöveget egy 1958-as ideológiai vitához köti, amelyben Szirmai István kérte ki a véleményét az általa támogatott balos ideológusok és a „revizionisták” közötti vitában. (11: 117. o.)

[46] Utalás az SZKP XXII. kongresszusa előtt kidolgozott, 1961-es pártprogramra, mely szerint „a szovjet emberek jelenlegi nemzedéke már a kommunizmusban fog élni”, s ennek megfelelően húsz éven belül „lényegében be kell fejezni a kommunista társadalom felépítését”.

[47] Kádárhoz nagyon közel álló fiatal funkcionárius, egy időben Kádár személyi titkára, ekkor a pártközpont külügyi osztályának munkatársa, korábban a moszkvai nagykövetség tanácsosa, bizalmas beszélgetések tolmácsa. Öngyilkossága után különböző mendemondák keltek szárnyra.

[48] Kádárhoz, illetve a magyar pártvezetéshez hasonlóan, sőt még élesebben reagált Hruscsov leváltására az NDK és Csehszlovákia. A Hruscsovhoz kötődő vezetők, Kádár, Novotny, Zsivkov és valamelyest Ulbricht attól tartottak, hogy Hruscsov bukása őket is elsodorhatja, de az új szovjet vezetés gyorsan megnyugtatta őket, és az együttműködésben beállott pillanatnyi zavar föloldódott.

[49] 1968. június 27-től július 4-ig tartózkodott a magyar párt- és kormányküldöttség Moszkvában. A fölidézett találkozón magyar részről Kádár mellett Aczél György és Fock Jenő vett részt. Egy másik dokumentumban Aczél teljesebb formában idézi fel Kádár szavait: „elmondtuk, elvtársak, aggályainkat, de végül bármi történik, mi Önökkel leszünk.” AKH Ms 6112/10., 86. o.

[50] Vagyis az Elnöki Tanács elnökévé „emelve”.

[51] Mire Kádár születésnapja (május 26.) elérkezett, és a levelet a hozzá kapcsolódó dokumentumokkal hivatalosan is kiküldték Moszkvába, már megbukott a Kádár leváltására irányuló kísérlet. A PB május 18-án döntött arról, hogy Kádár nyugdíjba vonulása nem aktuális. Ekkorra Moszkvából már leállították azt a Kádár megbuktatására irányuló mozgolódást, amit februárban a Pravdának az új gazdasági mechanizmust bíráló cikkével és Brezsnyevnek a Moszkvába látogató Kádárhoz címzett beolvasásával elindítottak. Kádár alighanem már februárban Moszkvában megállapodott Brezsnyevvel maradásának feltételeiről, s a budapesti látogatás halasztgatása e feltételek teljesítésével függött össze.

[52] Ekkor fokozták le Aczélt KB-titkárból miniszterelnök-0helyettessé.

[53] Erre 1978-ban, illetve 1980-ban került sor.

[54] Utalás a börtönbeli szenvedésekre.

[55] Major Tamás viszonya a Kádár-rendszerhez a hetvenes évek folyamán megváltozott, s szűkebb körben kritikus nézeteket hangoztatott. Máshol Aczél utal rá, hogy a kapcsolat megszakításához hozzájárult az is, hogy Major magánélete nem felelt meg Kádár erkölcsi normáinak.

[56] Ti. Aczél lakására.

[57] Aczél másutt azt írja „ilyen értelemben neveztem őt nem is egyszer »a kompromisszumok robotosának«, amit ő el is fogadott.” (9: 2. o.) Kádár természetesen alkalmazhatta magára az Aczéltól átvett kifejezést, s Aczél az idézett, a külföldi nyilvánossághoz alkalmazott szövegében eltakarhatta önmagát mint e kifejezés atyját.

[58] A PB ülések jegyzőkönyvei arról tanúskodnak, hogy az esetek döntő többségében Kádár foglalta össze a vitát, s ez az összefoglalás egyet jelentett a döntéssel.

[59] Pál Lénárd, Kossuth-díjas fizikus, 1985-től 1988-ig a KB kulturális titkára, Aczél utóda, akit Kádár Aczél utódjelöltjével, Tétényi Pállal szemben részesített előnyben.

[60] Ez bizonyára később történt, hiszen ’57 elején még nem az volt a legnagyobb „baj” Veres Péterrel, amit Pándiról mondott, akit – októberi cikkeire való tekintettel – egyébként sem védtek ekkor még olyan nagyon. Azonkívül ’57 elején nem is voltak Népfront-összejövetelek, hiszen a Hazafias Népfront csak októberben újította fel a tevékenységét.

[61] Magyarország a „hatnapos háború” kitörése után, 1967 júniusában szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel.

[62] Ti. a cionizmust, illetve Izraelt elítélő nyilatkozatokat.

[63] Ilja Ehrenburg: Roitschwantz mozgalmas élete. Ezt a könyvet a Szovjetunióban 1928-ban, Magyarországon 1933-ban adták ki először, azután a nyolcvanas évekig nem jelenhetett meg.

[64] Dögei Imre 1960 januárjáig volt földművelésügyi miniszter.

[65] Andropov 1982-től 1984-ig volt az SZKP főtitkára

[66] Csernyenko 1984-től 1985-ig volt az SZKP főtitkára.

[67] 1985. március. Ezen a kongresszuson hirdették meg a gazdaság dinamizálásának programját.

[68] 1986. február-március. A kéziratban – nyilván gépelési hibából kifolyólag – „XXVIII. kongresszus” szerepel.

[69] Utalás konkrét személyekre, közölük kettőt Aczél az egyik műhelyinterjúban meg is nevez. (10: 240. o.)

[70] Utalás Németh Miklósra, aki a XIII. kongresszus idején a pártközpont gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője, s aki 1987-ben Havasi után gazdaságpolitikai KB-titkár, 1988-ban Grósz után kormányfő lesz.

[71] Havasi Ferenc a dinamizálási kísérlet kudarca folytán 1987-ben megbukik mint a gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár, és a budapesti pártbizottság első titkára lesz. Ezzel egy időben Grósz Károlyt miniszterelnökké választják.

[72] Grósz Károly 1984-től budapesti első titkár, ’85-től PB-tag, Berecz János ’85-től – Aczél utódaként – ideológiai KB-titkár, ’87-től PB-tag. Az 1972-es „puccsban” való szerepüket a korszak kutatói eddig nem tárták fel.

[73] Kádár hatvanadik születésnapján, 1972-ben mondott beszédében fogalmazott úgy, hogy ’56 tudományos megnevezése ellenforradalom, de ettől függetlenül, ami történt, mindannyiunk számára nemzeti tragédia. A politikai vezetésben volt olyan elképzelés, hogy 1986-ban, a harmincadik évforduló alkalmából a „nemzeti tragédia” formulája felé elmozdulva valamelyest módosítják a hivatalos ’56-képet. Aczél György is ezt szorgalmazta, de végül is Berecz koncepciója győzött, s 1986-ban demonstratív módon megerősítették ’56 addigi hivatalos megítélését.

[74] A Kádár-korszak végéig folyamatosan és jelentős számban tartóztattak le politikai okokból, pl. izgatás vádjával szélesebb körben ismeretlen embereket. Ismert ellenzékiek letartóztatására ritkábban került sor, de az sem volt ritka még a nyolcvanas években sem. Igen valószínűtlen, hogy Krassó Györgyöt, Demszky Gábort stb. Kádár tudta nélkül tartóztattak volna le. Nincs jele annak, hogy Kádárnak ellenére lett volna a szamizdat fölszámolása. Sem olyan belső körökben elhangzott beszédet, sem olyan visszaemlékezést nem ismerünk, amely erre utalna. Az azonban igaz, hogy Kádár nem engedélyezett olyan – az országról alkotott külső képet alapvetően megváltoztató – brutális intézkedéseket, amelyek a második nyilvánosság működését teljességgel lehetetlenné tették volna.

[75] Az Országgyűlés 1987. szeptemberi ülésszakán Kádár János fölszólalása föltűnően mérsékelt, Grósz Károlyénál jóval mérsékeltebb sikert arat.

[76] Aczél György felesége 1986 őszén halt meg.

[77] Aczél itt feltehetőleg önmagára utal.

[78] Ennek része Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László kizárása a pártból 1988 áprilisában.

[79] Egy műhelyinterjúban Aczél konkrétabban is utal rá, hogy Kádár az ő rábeszélésére teremtett Grósznak és Berecznek ellensúlyt Pozsgay és Nyers személyében.

[80] Valójában – az előzetes megállapodásnak megfelelően – a KB-nak csak kb. harmada cserélődött ki, de nem a megállapodásnak megfelelő harmada, hanem azokat a Kádárhoz közelálló régi kádereket is kiszavazták, akik benne maradtak volna a Politikai Bizottságban.

[81] Pontosabban felmentették pártelnöki tisztsége és KB-tagsága alól a KB 1989. május 9-i ülésén.

[82] A Politikai Bizottság 1986. december 29-i és 1987. február 10-i határozata szerint a párt nem tud együttműködni az Írószövetség új elnökségével, ezért létrehoznak egy Irodalmi Kollégiumot, amely – az 1957-ben felállított Irodalmi Tanács mintájára – átveszi a szövetség jogköreit. Az Irodalmi Kollégium a határozat ellenére soha nem alakul meg, 1987 végén a politikai vezetés és az Írószövetség vezetése között megállapodás jön létre.

[83] Az Új Márciusi Frontot nem Aczél „csinálta”, de annak szervezését vele egyeztetve és az ő aktív támogatásával kezdték meg. A PB tagjai közül formálisan csak Nyers Rezső volt benne az Új Márciusi Frontban, ő jelentett a Politikai Bizottságnak, de csak a szervezés megkezdése után több hónappal. A PB 1988 márciusában elítéli a kezdeményezést, megtiltja az ÚMF nyilatkozatának nyilvánosságra hozatalát, és pártbüntetésben részesíti Nyers Rezsőt.

[84] Ezeket a „nyafogásokat” illetően külső forrásból csak azt tudjuk megerősíteni, hogy Aczél fellépett Újhelyi Szilárd érdekében, akit nem állítottak bíróság elé. Aczél említi több helyen, hogy föllépett Földes Gábor („a színész”) és Obersovszky Gyula („az az újságíró”) érdekében. Az Aczél házaspár nagyon jó viszonyban volt a Haraszti–Losonczy családdal, Aczél is aláírta azt a levelet, amelyet felesége Losonczy Géza feleségének küldött a romániai száműzetésbe, és ez a levél rejtett politikai üzenetet is tartalmazott. Nem kizárt, hogy Aczél bizalmasan föllépett Kádárnál Losonczy és Haraszti Sándor érdekében. L. Kövér György: Losonczy Géza. 313. o.

[85] Dr. Haraszti Mária, Haraszti Sándor lánya, Losonczy Géza, majd Újhelyi Szilárd felesége.

[86] Aczél inkább 1975-ben és 1976-ban „erőszakolta ki”, hogy Pozsgay kulturális miniszterhelyettes, majd miniszter legyen. 1980-ban, amikor Pozsgay a kulturális és az oktatási minisztérium összevonásával keletkezett minisztérium élére kerül, már inkább ellenlábasának tekinti.

[87] Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetéről van szó, melynek vezetését 1985-ben vette át Aczél György.

[88] Aczél azt nevezte „politikai végrendeletének” a Politikai Bizottságból, tehát a legfelső politikai vezetésből távozva, hogy legyen a párt élén „koalíció”, tehát a Grósz–Berecz-féle „baloldal” mellé kerüljön be a Pozsgay–Nyers-féle „jobboldal” is.

• Beszélő évek – 1989