Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Korunk és az emlékezés

Az elkésettség némi bűntudatával idézem fel a történteket. Tíz évvel a pártállam tárgyalóasztalhoz kényszerítése után ismét pártpropaganda fogságába estek az elemi tények. Ezúttal kétpártrendszerű történelemkisajátítás folyik. Horn Gyuláék „hazaküldtem a németeket”, Orbán Viktorék „kizavartam az oroszokat” zászló alatt monopoliznak a múlt asztalán. A tét kimondatlanul a rendszerváltás szerzősége. Ide jutottunk, kedves hallgató volt ellenzékiek.

1989-ben a rendszer egymást váltó képviselői, Grósz, Németh, Pozsgay, még birtokosként éltek a monopolmédia és a megszokás erejével. Hiába szivárgott át mind több tény a sajtóba a nem hivatalos politikáról is, az MSZMP-nek és a kormánynak módja volt saját kezdeményezésként, a semmiből lecsapó jó hírként előadatnia a valójában kikövetelt engedményeket. Hiába zajlottak egymás után a hatalmas tüntetések 1988-ban és 1989-ben, a média – s legfontosabbként a televízió Híradója – nem válaszként, kicsikart realizmusként, engedmények sorozataként adta elő a fokozatosan bővülő jogokat és a rendszer gyorsuló csuszamlását, hanem „döntésekként”, előzményeitől elválasztott „intézkedésekként”. A tömegnyomás segítségével kivívott rendszerváltó tárgyalások alatt ráadásul médiaszilenciumot vállaltunk, gyakorlatilag eltűnt az ellenzék. Képernyőre ezalatt jószerivel csak a „németező” kormány látványa jutott. Ezért aztán a megemlékezéskor használt hivatalos hír- és képanyag ma azt „tanúsítja”: Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay Imre és társaik módszeresen „átvitték” az országot a demokráciába.

Szerencsére a hírműsorok egyoldalúsága nem zavarta meg a kortársi értékelést: bizonyíték rá az 1989-es népszavazás és az 1990-es parlamenti választás eredménye. (Közrejátszott ebben a vita- és magazinműsorok fellazulása is.) Ám tíz év szabadság és három hatalomforgás után ismét számos emlékezés festi le a rendszerváltást a kommunisták adományaként. Néhány szerzőnél már egyenesen úgy áll a dolog, mintha 1989-ben a párt csak megvalósította volna fél évszázados uralmának tulajdonképpeni célját. Mióta pedig Németh Miklós ismét bejelentkezett a politikába, mintha már csak arról folyna a vita, vajon melyik kommunista személyiségtől kaptuk ajándékba a demokráciát.

Hadd idézzem – nem polémiaként, csak kortünet gyanánt – a nagy tehetségű Aczél Endre munkásságát. A múlt évben a közrádióban szombat délelőttönként zenés emlékezést olvasott fel a rendszerváltás éveiről. Szinte parodisztikus, hogy alig esett szó másról, mint a párt felbomlásának magává a rendszerváltási folyamattá stilizált részleteiről. A szerző 1989-ig zene nélkül, kontroll alatt tudósított a történelemről a televízió Híradójának vezetőjeként. Akkori munkájának része van abban, hogy míg a párt minden mozdulata megmaradt a képanyagban, az előzmények inkább csak a halandók emlékezetében élnek. Ám rádiós krónikásként most tíz év után is legfeljebb egy alárendelt mondatnyit beszél az ellenzék történetéről, az új pártokról, a tüntetésekről, az Ellenzéki Kerekasztalról, a háromoldalú tárgyalásokról, a négyigenes népszavazásról: tulajdonképpen kevesebbet, mint annak idején hivatásos hírszerkesztőként tette. Idézi Pozsgay Imre újítását, hogy 1956-ot a párt többé nem nevezi ellenforradalomnak, de azt nem említi, hogy ezt tizenöt év óta követelte az ellenzék. Beszél a Nagy Imre-temetésről, de arról nem, hogy egy évvel korábban, 1988. június 16-án még rendőri erőszakkal verették szét a temetést követelő tüntetésünket azok a pártvezetők, akik 1989-ben már a Hősök terén, a ravatalnál sorakoztak fel.

Az MSZMP utolsó kormányának tagjai már-már úgy ajánlották meg a demokráciát, ahogyan akadémiát, lóversenyt, földosztást egy gróf Széchenyi és egy gróf Károlyi. Legutóbb Aczél Endre így válaszolt Kövér László egy beszédére, amelyben a titkosszolgálati miniszter – túlzóan – bírálta Németh Miklós kormányzását: (Németh, a veszedelem. Népszabadság, 1999. szeptember 7.)

„Ha nem ő, akkor ki [segítette a rendszerváltozást]? Ugyan ki mondatta ki a parlamenttel a pártalapítás jogát? Ugyan ki kezdeményezett olyan törvényeket 1989-ben, amelyek Magyarországot „majdnem” európaivá tették? Ki kezdeményezte a Magyar Köztársaság kikiáltását 1989. október 23-án?” Íme az 1989-es év, Németh Miklós alkotása, Németh Miklós két adományának díszes keretében.

Mindezzel szemben a demokratikus ellenzékből jöttek kifejezett ellenszenvvel kerülik a múltidézést. Ha tíz évvel a rendszerváltás után egyetlen kitüntetést sem kapott liberális ellenzéki ebben az országban, egyetlen emléktáblát sem avattak, egyetlen hagyományőrző eseményt sem szenteltek a demokratikus ellenzéknek, akkor van igazsága annak, aki ezért a volt ellenzékieket is hibáztatja. Szinte mindegy, mi okból tartózkodnak az időutazástól: a szimbolikus politika iránti megvetésből, a jobboldal utólagos forradalmárkodása miatti undorukban, esetleg a rendszerváltó konszenzushoz való fegyelmezett, fáradt ragaszkodásból.

Talán egyszerűen csak szerények. Ám tudniuk kell: ha a németeket és az oroszokat „hazaküldő” vezérek kultusza idegen is tőlük, azért a valódi rendszerváltók pártjára is ráférne a hatékonyabb megszemélyesítés. Hátrány a liberálisok számára a szimbolikus játékban, hogy Kis János, az ellenzék és a rendszerváltás igazi stratégája, nem volt hajlandó parlamenti politikusnak állni, elvállalni a múlt és a jelen perszonálunióját. Ám Göncz Árpád, Demszky Gábor és Magyar Bálint személyében a demokratikus politika valódi doyenjei vannak jelen továbbra is a pártpolitikában. Ezt az igazságot elhallgatni nem érdem, hanem annál is több: hiba.

Egyszóval emlékeznünk kell, kedves volt ellenzék, még ha igaz is, hogy csak a későbbi történelemírás találhat gyógyírt a kortársi elfogultságra. Ami persze az én emlékeimre is vonatkozik.

Ki küldte haza az oroszokat?

Az ellenmítosz fő erőfeszítése, hogy felértékelje Orbán ravatalbeszédét. Igaz, az övé volt a leghatásosabb beszéd, de a Hősök terén szónokolva Király Béla, az 1956-os nemzetőrség parancsnoka és Rácz Sándor, a munkástanácsok vezetője is fölvetette az orosz csapatok kérdését. Ezek az urak egyszer valóban hazaküldték az oroszokat…

Ironikus tény, hogy az orbánista mítosz, a szocialistához hasonlóan, a sokat szidott fél-pártállami tömegkommunikáció tényvilágából, sajátos arányaiból építkezik. A Nagy Imre-temetés nemcsak politikai jelentősége révén váltott ki különleges hatást, hanem mert addig nem kaphatott a közönség élőben közvetített ellenzéki eseményt. 1989. március 15-én például Kis János és Tamás Gáspár Miklós hiába beszélt hatalmas tömegek előtt a Varsói Szerződésből való kilépésről, fejük csak egy villanást, mondanivalójuk pedig említést sem kapott a tévéhíradóban.

Hogy Orbán utólag a szabadság atyjává válhasson, számos kormányzati manőverre is szükség van, bepótlandó a szocialisták ugyancsak kormányzati eredetű propagandaelőnyét. Az egyik az, hogy Orbán adófizetői pénzen, kormányfőtanácsosi rangban alkalmaz történelemigazító publicistákat. Ezek az ő szégyenletes utasítására a temetés tizedik évfordulóján gyalázkodó hadjáratot indítottak Vásárhelyi Miklós ellen. (A Nagy-kormány sajtófőnökének 1958-as kálváriáján élősködik a kampány. Árulásként adják elő a tollnokok, hogy Vásárhelyi a bitófa árnyékában, az utolsó magyar totalitárius kirakatperben másoknak nem ártva védte az életét, s elismerte a ma már nevetséges ideológiai „bűnöket”.)

Tudni illik, hogy 1989-ben ellenzéki politikusként Vásárhelyi volt az, aki a Nagy Imre-temetést kivívta. Ő kényszerítette ki az egyenes tévéközvetítést is, majd azt is, hogy Orbán Viktor egyáltalán szerepelhessen az ünnepségen. Miért tehát az indulat Vásárhelyi ellen? Éppen emiatt. Mivelhogy ő szervezte meg a kommunizmus szimbolikus temetését, ki kell radírozni a képből, hogy a temetést Orbán bátorságának ünnepévé lehessen átalakítani.

Kis János is kihagyandó a fideszes panteonból, hiába védte a testével Orbánt a rendőröktől az 1988-as Nagy Imre-tüntetésen. Inkább az egész esemény kihagyandó, hiába tűnik fel Orbán a Fekete Doboz filmfelvételén. (Amikor Kis Jánost Orbán miatt ütötték, nem volt országos tévéközvetítés, mint egy évvel később, Vásárhelyi jóvoltából.) Továbbá nem ő, hanem – két gumibotos roham között – Kis János és Mécs Imre volt a szónok, mégpedig Orbán egy évvel későbbi beszédénél százszor bátrabb szöveggel.

Hogy a valóságos bátorság arányai a demokrácia tizedik évében se állhassanak helyre, a tömegkommunikáció csatornáit is állami irányítás alá kell hajtani, ahogyan valaha a szocialisták tették. Ez is az Orbán-féle történelmi igazságtevés része. Az újdonság annyi, hogy most piackonform módon szállják meg a médiát, s az ünnepi kormányzati propaganda még magánhasznot is hajt a baráti PR-káefték révén.

Ki küldte haza a németeket?

Nem kívánok hozzászólni Horn Gyula és Németh Miklós vitájához, melyiküket illeti meg a „Németország és Európa Tulajdonképpeni Egyesítője” cím. Természetesen érdekfeszítő a szocialista gúlán belüli birkózás a központi helyért. De most azzal foglalkoznék, mi volt a német exodus igazi magyarországi háttere.

Való igaz, hogy a kormány döntésével a magyar belcsaták eredménye láthatóvá, sőt a nemzetközi rendszert átalakító erővé vált. „Hivatalosan” megmutatta, milyen messzire jutott a lengyel és a magyar válság, s ezzel beindította az európai kommunizmus láncreakciószerű összeomlását. Éppen azért járhatott ilyen hatással a magyar kormány elhatározása, mert realista lépés volt, nem pedig nyaktörő merészség. Azt bizonyította: a kommunisták már nem engedhetik meg maguknak, hogy Moszkvára figyeljenek, már elsősorban „hazafelé” kell figyelniük.

A döntés válaszreakció volt egy más módon már meg nem oldható belpolitikai kihívásra. Ugyanis a németkérdésben egész nyáron komoly küzdelem folyt az ellenzék és a kormányzat között.

A válságot nem egyszerűen a németek tömeges gyülekezése okozta: hiszen arra a kormányzatnak megvolt a válasza, és ki is próbálta! A későbbi „kiengedők” nyáron szigorú parancsot adtak a bujkáló németek kitoloncolására. Ezt persze a csehszlovák és a keletnémet kormánnyal is egyeztették. Látszólag nem az NDK hatóságainak szolgáltatták ki a menekülteket, hanem „csak” a magyar határon lökték át őket. A csehek aztán természetesen átadták őket az NDK-nak, fogolyként.

Az ellenzék tavasz óta folyó menekültügyi agitációja alakította ki azt a helyzetet, amelyben a toloncolás kudarcot vallott. Emiatt kellett a kormánynak új megoldás után néznie. Túl a humanitárius feladaton, pontosan azzal a kaján politikai céllal alakult meg a Szilágyi Sándor vezette Menedék Bizottság, hogy a varsói szerződésbeli kötelezettségek teljesítését megnehezítse, s a kormányt színvallásra kényszerítse.

Először a romániai, főleg magyar menekültek megsegítésére vállalkozott a mozgalom. Amikor a németek kitoloncolását elrendelték, a Menedék Bizottság minden rendelkezésére álló csatornán tiltakozott. A tiltakozásnál fontosabb volt, hogy a bizottság polgári engedetlenségi mozgalmat indított „Bújtass el egy németet!” jelszóval.

Horn Gyula csúsztat, amikor azt mondja most, a tizedik évfordulón: „Olyan nyomást semmiképpen sem éreztem a közvélemény részéről, ami a határnyitási döntést kikényszerítette volna. A helyzet foglalkoztatta az embereket.” (Arra emlékezzünk, ami történt – Beszélgetés Horn Gyulával a határnyitás tizedik évfordulóján. Népszabadság, 1999. szeptember 10.) Nem a közvéleménytől, hanem az ellenzéki akciók következményeitől tartottak. Előállt a németkérdés harapófogója: ha tovább toloncolnak, akkor ez belpolitikai feszültséget okoz, „ügyet” teremt az ellenzék számára. Ha viszont nem tesznek semmit a határt lazító Magyarországra özönlő német menekültek ügyében, akkor ez rövidesen mind bel-, mind külpolitikailag kezelhetetlen helyzetet teremt. Így érett meg a humánus felismerés, amely persze inkább arról szólt, hogy a „radikális” ellenzék geopolitikai látlelete a mozgástérről tulajdonképpen helyes: a varsói szerződésbeli szolidaritás immár rizikó nélkül felmondható.

Persze igaz marad a közhely, hogy a németek kiengedése az egész nemzet teljesítménye volt. Hozzájárult például a felszabaduló sajtó is, és minden család, amelyik németeket bújtatott. Nem a kormánydöntés jelentőségét kívántam ezekkel a sorokkal elvitatni, csak szerettem volna emlékezetébe idézni a szobrozó szocialista gúlának: az ellenzék volt az untermann. A gondolkodó fajtából.

A megnyert nyelvi csata

A fentiek is 1989-ről kínáltak hasznos emlékeket: az utókor majd vágja le róluk a polemikus füstölgést. De mindez csak bevezető volt a tulajdonképpeni emlékezéshez s valami nyugalmasabb folyamatelemzéshez.

Az 1988–89-es tanévben a New York állambeli Bard College-ban vendégtanárkodtam, s bár vagyonokat telefonáltam el, hogy politikai barátaimmal élő kapcsolatban maradjak, a rendszerváltási folyamatba csak 1989 késő tavaszán kerültem vissza.

Abban a tudatban mentem el 1988-ban, a nagy tüntetések évének végén, hogy a demokratikus ellenzék elérte egyik főbb célját, a köznyelv megújítását. Az év végi engedmények a „közmegegyezés” nevében azt mutatták, hogy a párt a politikai fogalmak, a legitimáció terén megadja magát, bár még azt hiszi: ezzel nyeregben maradhat.

Egyetértésben a lengyel ellenzékkel, 1976 óta az erőszakmentes ellenállás és a tárgyalásos demokratizálás volt a rendszerváltási ideálunk. Ebben a „civil” stratégiában nem a kommunista párt legyőzésére szervezkedtünk 1956-os típusú, frontális összeütközéssel, de nem is a párt belső megújítására 1968-as módon. Az „új evolucionizmus”-nak, ahogyan a stratégia atyja, a lengyel Adam Michnik nevezte, mind a célja, mind a célközönsége más volt, mint a kommunizmus addigi reformjainak. Az ellenzék ne arra pazarolja energiáját, hogy a hivatalos politika megváltozását követelje, hanem önmagát szervezze meg a hatalomtól függetlenül. Aztán e szervezettségre alapozva a hatalomtól ne jóindulatú bánásmódot követeljen, hanem mind több írott, közjogilag kötelező autonómiát.

Mozgalmunk 1977-től 1985-ig a szabad nyilvánosság, a szamizdat megteremtésén dolgozott. Az évtized második felében, a „valódi” politika előjátékaként, immár a civil ellentársadalom megszervezését tartottuk fő feladatunknak. 1987-ben publikálta a Beszélő a megegyezéses átmenet első tervét, a Társadalmi Szerződést. Megfejtést kínált a münchhauseni feladványra: hogyan lehetséges a Szovjetunió uralma alatt valóságosan demokratizálni?

A Társadalmi Szerződés immár kész tényként könyvelhette el, hogy a civil társadalom szívós önvédelmi harcot folytat. Azon dolgozik mind több kreatív gazdasági, szervezeti, jogi és kulturális erő, hogy lefűződjék a pártállamról. A Társadalmi Szerződés kijelölte a közjogi szerződésbe foglalandó első területeket a gyülekezés, a nyilvánosság, a kultúra, az emberi és a szociális jogok területén. Ezt a munkát Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia végezte el. Politikai korszakhatárt hirdetett a jelszó: „Kádárnak mennie kell!” Volt szerencsém e messze hangzó három szó szerzőjének lenni. De a Társadalmi Szerződés igazi célja a szerződéses gondolkodás elfogadtatása volt, ami önmagában is a kádárizmus bukása.

Visszajövetelem újabb korszakhatáron történt: a párt a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát elismerte, s már a párttá alakulás, sőt az a kérdés volt napirenden, mennyire lesz szabad a pártok közötti választás. Vajon a parlament és az alkotmány megújítása, melynek a kommunista párt immár nem állhat ellen, „csupán” lengyel módra megszorított, korlátozott demokratizálást hoz-e, avagy itt, Magyarországon el tudjuk érni a kommunizmus utáni első teljesen szabad választást?

Palmer sétája, Horn hálája

Először csak 1989. március 15-ére, Palmer amerikai nagykövet kérésére repültem haza néhány napra, hogy aztán a tanév gyors befejezése után kora nyáron végleg bekapcsolódjam a tárgyalásokba. Palmer kérése egyszerre volt személyes és jelképes: az egy évvel azelőtti, utolsó rendőrileg kezelt március 15-éhez fűződött. Azt kérte, hogy együtt sétáljunk végig a most először engedélyezett tüntetés hagyományos útvonalán. Azért, hogy baráti idegenvezető oldalán tudhassa meg, mi történik, és azért is, hogy jelenlétével kifejezze: „Those times are over.” Egy éve, 1988 márciusában még preventíven letartóztatták nyolcunkat, de a tíz-tizenötezres felvonulást, a demokráciakövetelő szónoklatokat már nem tudták megakadályozni. Kommunista tárgyalópartnereink nyilvánosan soha, négyszemközt mindig elismerték, hogy az 1988. márciusi rendőri kudarc döntő lökéssel járult hozzá Kádár májusi eltávolításához, a demokratizálás elfogadásához.

Palmer sétája azt üzente: számára immár partner az ellenzék, nem örök a jaltai-helsinki geopolitikai „normalitás”. Csakhogy Palmer ezt Washingtonnak is üzente volna, nemcsak Budapestnek, a magyar kommunistáknak. Mark 1968-ban, diákként az amerikai SDS aktivistája volt. Talán ezért nem kívánta karrierdiplomataként sem a történelemcsinálásnál alább adni, s néhány hónappal kormánya politikája elé vágott. Így aztán a séta hozzájárult ahhoz, hogy a pályacsúcs előtt távoznia kelljen a diplomataságból.

Ugyanis a külügy vezetője, Horn Gyula jól tudta: Washington még ideges, ha kizökkentik a megszokott establishment-közi rutinból. Ma már a Történeti Hivatal rólam szóló dossziéiban olvashatom, hogy Hornék megkapták a jelentéseket a nyugati újságírókkal és diplomatákkal folytatott, lépésváltást sürgető vitáinkról. Tudták, hogy a New York Timesban közölt, amúgy sültrealista és hiperóvatos cikkem, a Bury the Brezhnev Doctrine utópiáknak kijáró fogadtatásban részesült. Ezért járhatott sikerrel Horn Gyula, aki „feljelentette” Mark Palmert Baker akkori amerikai külügyminiszternél, panaszt téve a nagykövet „hatásköri túllépése” miatt.

Ezt Palmer mesélte el nekem néhány évvel ezelőtt, immár civil emberként. „Palmer március 15-i nyilvános fellépése akadályozza demokratizálási törekvéseinket” üzente Horn Bakernek, aki persze nyilván átlátott Hornon, de – akkor még – kötötte őt a nyugati geopolitika változatlanul bipoláris szemlélete. Horn nem átallott azzal érvelni Palmer ellen, hogy Kis János beszédénél való jelenlétével lovat adott a Varsói Szerződés elleni agitáció alá. Tény: Palmer számára normális dolognak tűnt, hogy az ellenzékiek figyelmeztessék a kormányt, min kellene gondolkodnia. Hornék csak néhány hónappal később ébredtek fel, a német menekültválságban.

Palmer korán jött posztjaltista volt, és ezt a néhány hónapnyi előreszaladást bosszulta meg Horn. Aki talán Palmer látásmódjából is tanult, s nem sokkal később már vehemens NATO-barát lett. De lehet abban valami, hogy a hála nem politikai kategória.

Horn nem feledhette Palmer március 15-i sétáját és hasonló posztjaltista kiruccanásait, és hetedíziglen megtorolta. A diplomatapályát elhagyó Palmer médiavállalkozó lett, és Magyarországra csak a tévécsatornák privatizációja csalta vissza 1996-ban, a Central European Media Enterprises vezetőjeként. Baló Györggyel az élén Írisz Tv néven kért koncessziót. Ám hiába volt Baló a magyar politikai riporterek koronázatlan királya s mellesleg Horn politikai ellenfeleinek fő céltáblája, hiába ajánlott Palmer mindenki másnál több pénzt az államnak. Az időközben miniszterelnökké lett Horn utasítására mást hoztak ki győztesnek, megszegve a tender szabályait is. Ez utóbbi tényt a Legfelsőbb Bíróság is kimondta, amely 1998-ban elrendelte: vonják vissza a szabálytalan győztes koncesszióját.

Palmer véleményét nem az erőszakmentes ellenállásra ráismerő 1968-as ösztönei, hanem helyismerete alakította ki. Közép-Európában könnyebb volt megszabadulni az establishmentek kényelmes dogmáitól, a kommunista hatalom megdönthetetlenségének legendájától. Palmer láthatta, hogy a demokratizálást nem Grósz és Pozsgay hajtja előre, s hogy a lengyel és magyar válság Gorbacsovtól függetlenül is elkerülhetetlen.

Ki a magyar Gorbacsov?

Íme egy tény, amelyet közmemóriánk még és már rosszul tud. Pozsgay és az MSZMP-reformkörök fellépése nem elindítója, hanem következménye volt a visszavonhatatlan megcsúszásnak.

Szinte egész mostani témám belefér abba a dióhéjba: jogos-e Pozsgay Imrét a magyar Gorbacsovnak nevezni. Valójában Grósz Károly volt a magyar Gorbacsov. Ő lépett rá az engedmények lejtőjére abban a hiedelemben, hogy ezzel megmenti a rendszert. Pozsgayból lehetett volna Jelcin, Meciar, Milošević, Lukasenko mellett a ki tudja hányadik „erős” kelet-európai exkommunista. Ám Pozsgay – ellentétben Jelcinnel – már csak a választási vereség után volt képes elhagyni a pártját. Nem merte elvállalni a reformkörök vezetését, nem protestált a rá fölesküdött Bíró, Bihari, Lengyel és Király eltávolítása ellen. Hiába tudta, akárcsak Jelcin, hogy a peresztrojka nem irányítható, s a rendszer menthetetlen. (Gorbacsov és Grósz ezt nem tudta.) Hiába értette az ellenzék nyelvét, s azt, hogy a párt eltűnik, ha tovább csúszik a lejtőn, fokozatos engedményeket téve a demokratizálásnak. Ugyan történelmi szerepet játszott azzal, hogy a fokozatos engedmények politikájából kiragadta a pártot, elfogadtatta az ellenzék tárgyalási követelését, és ezzel a párt oldaláról is megnyitotta az utat a szabad választások előtt. De ezután tárgyalópartnereit a párt erejét megőrző csonka megállapodásra kérte abból a célból, hogy a párt megbízzon benne, és a párt elnökjelöltjévé válhasson. Azért vesztette el tehát a köztársasági elnökséget, mert túlságosan akarta. Fordulatát azért nem válthatta át jelcini karrierre, mert a pártja nevében hajtotta végre. A párt átmentése kedvéért a máris elavult lengyel megoldást erőltette: „a ti kormányfőtök, a mi elnökünk.” Más kérdés, hogy az ellenzék egy részével osztozott abban a tévedésben, hogy a Jaruzelski-formula Magyarországon is kivitelezhető volna. Pozsgay és az MDF eme közös tévedése miatt vált az elnöki kérdés a háromoldalú tárgyalások fő vitapontjává, s a kérdést megoldó négyigenes népszavazás már csak közjogilag is megpecsételte a gorbacsovizmus és a jelcinizmus között tébláboló Pozsgay kudarcát.

Kiegyezési taktikák és geopolitika

Amikor májusban hazatértem, a tüntetések által kikényszerített engedményes folyamat a fordulópontjához ért. A párt Kádár utáni vezetői úgy vélték: a gyülekezés és a szervezkedés folyamatos burjánzását csak valamelyik kiválasztott szervezettel vagy blokkal való hatalmi megállapodás szakíthatja meg: különalkuval kell megőrizni az MSZMP viszonylagos erejét. Ez volt Pozsgay taktikája az 1987-es lakiteleki találkozó óta, és 1988–89-ben a párt elfogadta ezt. Ugyanakkor geopolitikai bizonyosságként kezelte a párt, hogy Moszkva és Washington a feszültségek kerülése végett amúgy sem tűrne el mást, mint a lengyelországihoz hasonló részleges demokratizálást.

1988 eleje óta növekvő ellentét feszült az MDF és az SZDSZ geopolitikai látásmódja között. Eldönthetetlen, vajon az MDF eleve osztotta-e az MSZMP óvatosságát, vagy az sodorta efelé, hogy Bíró Zoltán és Pozsgay személyében garanciát látott rá, hogy ők alkothatják a kivételezett kiegyező csoportot. Természetesen nem Lakitelektől datálódott ez az ellentét. 1985-ben, a monori első összellenzéki találkozón már kifejlett ellentéteket próbált áthidalni a szervező csoport. Az SZDSZ-től eleve elválasztotta az MDF-et, hogy – röviden szólva – az MDF a folyóiratkérők, az SZDSZ a folyóirat-csinálók társaságából nőtt ki. Az aforisztikus túlzás talán nem is olyan erős, ha megfontoljuk a mögötte rejlő eltérést: az MDF alapítói hatalmi, az SZDSZ vezetői közjogi kiegyezéssel kívánták demokratizálni az országot.

A geopolitika megítélésében ettől függetlenül bármelyik csoport tévedhetett. Szigorúan szólva, az SZDSZ csak 1989 nyarától lehetett biztos abban, hogy a teljes demokratizálás nem ütközne világpolitikai akadályokba. De hogy ezt el is merje hinni, ahhoz az kellett, hogy immár egy évtizede ezt a lehetőséget vizsgáztassa. Ellentétben minden magyar megfigyelővel, a Beszélő-csoport már a Szolidaritást leverő Jaruzelski-puccsot is a rezsim és Moszkva virtuális vereségének tartotta, mert a puccs nem tudta megszüntetni az ellenállást. Kis János vezércikkei a Beszélőben számról számra követték a virtuális vereség valóságossá válását, s bár a legkonzervatívabb realizmus módszerével dolgozott, arra nevelte közönségét, hogy a kialakuló válságban nem leszünk tehetetlen elfogadói a szerencsének, rajtunk is múlik, megéri-e beavatkozni az oroszoknak. A demokratikus ellenzék ebben a tudatban ápolta közép-európai és nyugati kapcsolatait.

Az EKA

Ha tehát az SZDSZ célja az MSZMP és az MDF hatalmi megállapodása helyett a közjogi demokratizálás kikényszerítése volt, először el kellett érnie, hogy az ellenzék – ha nem is lengyel mértékben, de – egységes vonalat kövessen.

Nagy megkönnyebbülést jelentett az SZDSZ számára, hogy az Ellenzéki Kerekasztal javaslatát a Kónya képviselte Független Jogász Fórum is felvetette.

Magyar Bálint és Kőszeg Ferenc kiemelkedő szerepet vitt az egységesítő diplomáciában. Mi más lehetett volna az SZDSZ következő célja: „Csak együtt tárgyalunk.” Ezzel az MDF is egyetértett, de az EKA létrehozásával nem ért véget a két felfogás közötti vita. Az egyik, hogy a pártnak immár az ellenzéknél nagyobb szüksége van a kiegyezésre, tehát tovább feszíthetjük a húrt. A másik, hogy csak a keményvonalas erőszakmesterek kezére játszunk, ha túl sokat akarunk. Ez utóbbi félelem mindig is ott ólálkodott a szamizdatos ellenzék körül.

Külön meg kellett harcolni az MSZMP-vel azért, hogy a Fidesz és a Liga is részt vehessen a tárgyalásokon. Az MSZMP nemcsak azért ellenezte a Fidesz és a Liga részvételét, mert az ellenzéki szervezetek közül ez a kettő állt legközelebb az SZDSZ helyzetértékeléséhez, hanem azért is, mert az ún. harmadik, „társadalmi” oldal létrehozásától várta, hogy a nagyon is kétoldalú tárgyalást („hatalom versus társadalom”) a lengyelországihoz hasonló kerekasztallá alakíthatja („mindenki beszélget mindenkivel”). Márpedig az induló Fidesz a KISZ-nek, a Liga a SZOT-nak kívánt versenytársa lenni; ha helyet kapnak az egyesült ellenzékben, az gyakorlatilag lenullázza a „harmadik oldal” látszólagos különállását az MSZMP-től. Ez így is történt.

Labirintus-munka: mindig vissza az elnöki terembe

Tavasszal, az ellenzéki egység létrehozására törekedve, kiúttalannak tűnő labirintusba merészkedett be az SZDSZ. Ezt kellett tennie, ha azt akarta, hogy hatalmi kiegyezés helyett szabad választás vessen véget a rendszernek. A labirintusból csak novemberben, a népszavazás győzelmének napján bukkant elő a párt. Ami azt illeti, a közbeeső háromoldalú tárgyalások fizikailag is labirintus-munkát jelentettek: a tüntetések terei helyett az Országház hideg falai között bolyongva, a nyilvánosság visszhangja nélkül kellett megtalálni a jó irányt.

Amint a tárgyalások elindultak, a két taktika ismét elvált egymástól. Pozsgay Imre Csoóri Sándor lakásán rendszeresen egyeztetett az MDF-fel, és személyesen Antall Józseffel, aki mind szuverénebb alakítójává vált az MDF közjogi vonalának.

Antall József úgy gondolta, sikerül az MSZMP–MDF-különalkut olyan közjogi formába öntenie, amely a nyugati demokrácia fogalmaiban gondolkodó liberális ellenzékiek számára sem utasítható el. Ezért a háromoldalú tárgyalások indításakor Antall az SZDSZ vonalát erősítette mind a valódi tárgyalás garanciáit, mind a célt, a szabad választást illetően.

Az egységnek azonnal vége szakadt, amint világossá vált, hogy Pozsgay és az MDF nemhogy lemásolná, hanem túl is teljesítené a lengyel modellt. Mint közismert, Jaruzelski tábornok, elsőként a kommunizmus történetében, részlegesen szabad választásról állapodott meg az újra engedélyezett Szolidaritással. „Cserébe” később a Szolidaritás elnökké választotta Jaruzelskit, holott immár többséget szerzett a parlamentben. Pozsgay és Antall József világosan látta, hogy a magyar környezetben nehéz lenne a majdani szabadon választott parlament nagylelkűségére hagyatkozni, különösen akkor, ha időközben a geopolitikai helyzet is odébb mozdul. A lengyel formulát, „a miniszterelnök a miénk, az elnök a tiétek”, nálunk csak úgy lehet bebiztosítani, ha az már kezdettől a megegyezés része. De hogyan egyeztethető össze a hoci-nesze a tiszta közjogi megoldással, a teljesen szabad választással? Az SZDSZ szerint sehogy. Pozsgay és az MDF szerint a szabad választás elé hozott elnökválasztással.

Háromszor futott neki ennek a kérdésnek az Ellenzéki Kerekasztal, háromszor szavazott róla. A Pozsgay–Antall-féle álláspont csak harmadik alkalommal, a választójogi törvény sikeres kidolgozása után kapott egyszavazatnyi többséget, s ezzel gyakorlatilag vége is lett a tárgyalásoknak. Csak ekkor csatlakozott az MDF az addig is nyíltan Pozsgayt szolgáló szervezetekhez, a kereszténydemokratákhoz, a Vígh Károly-féle Bajcsy-Zsilinszky Társasághoz és Varga Csaba Magyar Néppártjához. Az első két alkalommal az elnöki alkut javasló szervezetek nemigen fárasztották magukat közjogi érveléssel. Még azt is elértük, hogy az MDF-et képviselő Csengey Dénes, illetve Sólyom László álljon ki a kamerák elé azzal, hogy az EKA nem fog beleegyezni semmiféle elnökválasztásba, amit a szabad választások előtt tartanának.

A filmfelvételek és jegyzőkönyvek, amelyeket az MDF politikusai sokáig nem engedtek nyilvánosságra hozni, megőrizték az elnöki kérdés körül kiújuló vitákat. Antall nem is tagadta, hogy álláspontot változtatott. Épp ekkor és ezzel vállalt először nyíltan politikai szerepet.

Antall azzal érvelt, hogy az általunk kidolgozott hatalommegosztásos közjogi rendszer garancia arra, hogy Pozsgay nem válhat a demokrácia sírásójává. Az új közjogi rendszerért cserébe odaadhatunk némely, ma még valóságosnak tűnő hatalmi pozíciót az MSZMP-nek, később ezeket majd lemorzsolja a demokrácia.

Ilyen vitatott pozíció volt a köztársasági elnöki poszton kívül a párt vagyona; a párt munkahelyi monopóliuma és a párt hadserege, vagyis a Munkásőrség. Elégedjünk meg a választás tisztaságának biztosítékaival, mondta Antall, és csillapítsuk az MSZMP és az ő parlamentjének ellenállását ezekkel a hatalmi koncokkal.

Logikus és abban a pillanatban geopolitikailag is realistának hitt érvelés volt ez, de az SZDSZ-é sem kevésbé. Ha Pozsgay valóban hajlandó demokratikus párttá tenni az MSZMP-t, miért nem várunk két hetet? Ha ezek a koncok fontosak az MSZMP-nek, mi benne a demokratikus? A fordulat az elnöki kérdésben valójában már nem a demokrácia összérdekeit szolgálja, hanem az MSZMP–MDF hatalmi koalícióját alapozza meg. Hiszen a lengyel Szolidaritás maga volt az egész ellenzék, ott ezért még össznemzeti értelme volt a „miénk a miniszterelnök, tiétek az elnök” formulának. A magyar sokpárti választáson ez már nem nemzeti, hanem pártügy. A választás előtt átengedni az elnöki hatalmat az állampártnak azonos azzal a döntéssel, hogy a csinos európai tíz százalék helyett 30-40 százalékos pártként hagyjuk átmenni az MSZMP-t a szabad választáson. Hiszen lehetővé tesszük, hogy ne utódpártként lépjen fel, hanem a szabadon választott elnök pártjaként.

Bizottságaim és naivságaim

Ideje a személyes szerepemhez visszakanyarodnom. Az SZDSZ az ötödik bizottságba, a sajtónyilvánosság átalakításáról szóló egyezkedéshez delegált. (Egy másik megbízatásom is a sajtószabadság megteremtéséhez fűződött: a hármas bizottságban, amelyben Tölgyessy Péter tárgyalt a választójogi reformról, a kampányidőszakra vonatkozó médiaszabályok kidolgozásakor én vettem át az SZDSZ képviseletét. Ezek a szabályok lényegében változatlanul máig ott vannak a választójogi törvényben.)

A sajtóbizottságban az MSZMP küldöttségét Csikós József vezette. Talán ma többet mond ez a név, mint akkor. Hiszen szép sajtója volt 1998-ban, hogy az Energol olajcég vezérigazgatójaként letartóztatott Csikóst a Fidesz-kormány hatalomra kerülésekor helyezték szabadlábra, sokak szerint nem függetlenül attól, hogy Boross Péter volt MDF-miniszterelnök ezúttal Orbán miniszterelnök főtanácsadója lett. Hogy mi az összefüggés? Ennek a története egyúttal naivságom története.

Akár hiszik, akár nem, a parlamenti tárgyalóteremben fogalmam sem volt róla, hogy a Központi Bizottság agit-prop. osztályát vezető Csikós egy perccel azelőtt még a Belügyminisztérium ellenzéküldöző III-as Főcsoportfőnökségének oszlopos embere, a Belügyminisztérium sajtófőnöke volt, és onnan éppen a rendszerváltó tárgyalásra dobták át a pártközpontba. A háromoldalú tárgyalás után pályája ismét a nyilvánosság kizárásával folytatódott, egészen az Energol-ügyig. A tárgyalások végeztével a Németh-kormány azonnal visszahelyezte őt a Belügyminisztériumba, ahol éppen az adatvédelmi osztály vezetését, vagyis a III-as ügyosztály hírhedt dossziéinak kulcsát vette át. Volt kommunistasága a legkeményebb antikommunista belügyminiszter alatt sem hozott rá bajt. Amikor Antall pártpolitikai manőverként kinyittatta először Torgyán József, majd Csurka István dossziéját, a sajtó alig fordított figyelmet rá, hogy Antall belügyminiszterei, Horváth Balázs, Boross Péter és Kónya Imre éppen Csikóst dolgoztatják az ügynökdossziék nyitogatójának szerepében. Csikóst csak a szabaddemokrata Kuncze belügyminisztersége alatt, 1995-ben küldték el a minisztériumból, hogy alig egy év múltán olajosként letartóztassák. Most éppen ismét szabadlábon védekezik a milliárdos adócsalási ügyben.

Égő arccal gondolok vissza arra, hogy az indító tárgyaláson milyen könnyedén csapott be Csikós, amikor azt kértem, hogy a megegyezés részeként a belügy adja vissza az ellenzéktől elkobzott kéziratokat. Hidegvérrel felhasználta, hogy láthatólag névértéken veszem az ő pártpropagandista státusát. „Nézze, maguk akarták, hogy ne a kormány, hanem a párt legyen az ellenzék tárgyalópartnere. Mi az MSZMP-ben előre láttuk, hogy ez bonyodalmakat fog okozni. Nekem most átiratot kell intéznem a pártvezetéshez. A pártvezetés átiratot intéz majd a kormányhoz, a kormány a BM-hez. A kormány nem tekinti magát az MSZMP kormányának, mi ezen nem tudunk segíteni, a BM-ben pedig mindig is lassúak voltak az urak. Majd jelentek önöknek, amint választ kaptunk.” Mondanom sem kell, máig sincs válasz, pedig Csikós Antallék idején visszakerült arra az ügyosztályra, ahonnan azt a választ vártuk. A kéziratok eltűntek, és még a Történeti Hivatalban sem bukkantak fel.

A tárgyalások nyilvánossága

Bizottságomban igen gyorsan témává vált magának a háromoldalú tárgyalásnak a nyilvánossága.

Az MSZMP tulajdonképpen az egész rendszerváltásra kiható taktikai győzelmet ért el azzal, hogy a tárgyalás áraként titkosságot kért. Alig vonultunk be a parlamentbe, máris érezni kezdtük, hogy a tárgyalásokat kikényszerítő civil társadalom csalódottan fogadja a hallgatást. Bármilyen radikális eredményt érünk el a tárgyaláson, a szkeptikus tömegek szemében cinkosává válunk a titkolózó pártállamnak, segítünk leültetni a tüntetéseket, és gyakorlatilag feladjuk a már egyszer kivívott nyilvánosságot. (Az emiatt visszatért gyanakvás a politika iránt máig hat.)

Minden intézményi átalakulásnál fontosabbá vált, hogy a tárgyalási folyamat nyilvánosságát kikényszerítsem. Ebből a válsághelyzetből értettem meg az amerikai First Amendment bölcsességét: a médiumok szabadságát jobban védi a kontroll hiánya, a nyilvánosságra nehezedő tömegnyomás, a nyilvánosság nyilvánossága, mint azok az esetleges intézményes garanciák, amelyeket a kontroll visszaállítása mellett elérhetünk.

Ám csak részleges sikert értünk el. Végül is a legfelső szintre az MSZMP beengedte a kamerákat, a középszintre és a bizottságokba soha. Az Ellenzéki Kerekasztal – helyesen – ezt veszteségként írta le, és továbblépett: ha már hibáztunk, e téma nem válhatott szakítópróbává.

Az első médiaháború

Törvényi vagy intézményes átalakításig – a kampányrendelkezéseket kivéve – nem jutottunk el a tárgyaláson, de a sajtó felszabadulását mégis elősegítettük.

Sólyom László, aki a mi bizottságunkban az MDF-et képviselte, szerette volna az egész sajtótörvényt és az egész adatvédelmi törvényt kidolgoztatni a háromoldalú tárgyalással. Ez túlzott optimizmus és technikai lehetetlenség volt. Az igényes Sólyomnak viszont csak ehhez lett volna kedve. Amikor boldogan távozott az Alkotmánybíróság felé, megnyílt az út a reálisabb, ám csupán elvi deklarációk felé.

Két csomagot dolgoztunk ki. Az egyik A pártatlan tájékoztatás alapelvei címet viselte. Ezt sikerült is kihirdetnünk. (Mellékelem ezt a dokumentumot, és hozzá a párt elutasító reakcióját. Ez utóbbival elkéstek: az alapelvek a sajtóban muníciót adtak mindazoknak, akik változtatni akartak.) Csikós lényegében változtatás nélkül fogadta el a javaslatomat, s még azt is az ellenzékre bízta, hogy eredeti, terjengős megfogalmazásaimat lecsiszoljuk. „Petőfi azt mondta március 15-én: a sajtó szabad! Én azzal a hírrel szolgálhatok: az újságíró szabad” – mondtam egy rádióműsorban, a megállapodást ismertetve.

A másik csomag egy testület lett volna: ötfős, független személyiségekből álló bizottság, amely átveszi a rádió és a tévé irányítását, garantálja pártatlanságát.

A jogi keretet a később hírhedtté vált 1974-es kormányrendelet módosítása jelentette volna. Az ötös bizottság azonban összeomlott, mégpedig egy ezúttal akaratlan MSZMP–MDF-együttműködés nyomán.

Csikós azt javasolta – s ez fair volt –, hogy az ellenzék szedje össze a neveket, az MSZMP inkább majd vétózik, ha valakit elfogadhatatlannak tart. Az EKA Szigethy Gábort bízta meg ezzel az MDF, engem pedig az SZDSZ oldaláról. Minden nevet más ellenzéki csoport javasolt. Álljon itt a névsorunk: Benda Kálmán történész, Kosáry Domokos történész, Hankiss Elemér szociológus, Schiffer Pál filmrendező, Babus Endre újságíró. Mindezek közül egyedül Babus ellen volt kifogása Csikósnak, mondván: a Nyilvánosság Klub tagja nem tekinthető függetlennek. Rögtön ellenőriztük is, hogy komoly-e a kifogás: Babus helyett Kocsis Györgyit javasoltuk, ám Csikós őt is elutasította ugyanezzel az indokkal. Érdekes, hogy ezen a ponton Csikós nem habozott ötletet adni. Az intellektuális életet kiválóan ismerő titkosrendőr tippje Nádas Péter és Esterházy Péter volt. Sosem kerestük meg őket ez ügyben; valószínűleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy szerepet vállaljanak, vagy hogy minden csoport elfogadja őket. Lehet, hogy hibát követtünk el, amikor nem próbálkoztunk náluk.

Kénytelenek voltunk visszatérni az EKA pártjaihoz, hogy új jelölteket keressünk. Erre már csak szeptember 18-án, azon az összejövetelen volt alkalmunk, amelyen az EKA szervezetei utolsó megbeszélésüket tartották a sorsdöntő és a tévében is közvetített plenáris ülés előtt.

Aznap délután jelentette be Tölgyessy, hogy az SZDSZ nem vétózza meg ugyan a csonka megállapodást, de nem is írja alá, s népszavazást kezdeményez. Persze a népszavazásról még senki sem tudhatott az SZDSZ vezetőin kívül, de az alá nem írás szándéka miatt már délelőtt hatalmas idegesség volt az MDF székhelyén, az Ó utcában. Antall megvetően és fenyegetően beszélt arról, hogy az SZDSZ kisöpri magát a politikából, ha nem írja alá az egyezményt. Napirendi közjátékként Szigethy Gáborral előadtuk a rossz hírt, hogy az ötös bizottságot Csikósék megvétózták, s a jó hírt is, hogy csupán egyetlen új névre volna szükség. Ekkor Szabad György világossá tette, hogy nincs esély a hiányzó név gyors pótlására. „Kosáry Domokos is elfogadhatatlan” – mondta.

Ez az igencsak személyes indulatú mondat a médiaháborúk Kleopátra orra-szerű okának is tekinthető. Csurka az EKA fórumain mindvégig tüzelt a sajtóbizottság intézményteremtő tervei ellen, persze nem éppen a korlátozatlan sajtószabadság, hanem a zsákmányelv nevében: „a győztes mindent visz”. Így az ő nagy örömére a háromoldalú tárgyalás anélkül bomlott fel, hogy a rádiót és a televíziót kiszabadította volna az 1974-es rendelet hatálya alól. Az ötös bizottság kudarca vált aztán Pozsgay Imre ürügyévé, amikor Csurkáékkal összefogva felállította a maga hírhedt kuratóriumát a televízióban, s kinevezte Nemeskürty Istvánt a Televízió elnökévé, Pálfy G. Istvánt pedig a Tv-Híradó vezetőjévé. A négyigenes népszavazás sikere után ezzel ismét „megfogta” a nyilvánosságot.

A népszavazás ötlete

Ami pedig a népszavazást illeti, Antall József tulajdonképpen magának köszönhette az SZDSZ ötletét.

Az SZDSZ elégedetlensége a csonka egyezménnyel oly mértékben kisebbségi álláspontnak tűnt Antall szemében, s hozzá Pozsgay népszerűsége oly rendíthetetlennek látszott, hogy a viták vége felé Antall már csípős humorát is eleresztette. Nyílt hatalmi érvelésre tért át: „Ha tovább kukacoskodtok, ki fogunk állni a nyilvánosság elé, rátok mutatunk, s azt mondjuk: Íme, ezek az állítólagos radikális demokraták nem akarják, hogy létrejöjjön a történelmi megegyezés a szabad választásról, nem vetik alá magukat az ellenzék többségének. S mindezt miért? Mert ellenzik, hogy a nép maga dönthessen a köztársasági elnökéről. Mire elérünk a választáshoz, a népharag lesöpör benneteket a színről.”

A történet folytatása: vendégségben voltam Szelényi Ivánnál, hazalátogató szociológus barátomnál. Ott volt Roszik Gábor is, aki az MDF első képviselőjeként pótválasztáson jutott be a pártállami Országgyűlésbe. A háromoldalú tárgyalásokról csevegvén elpanaszoltam a csonka megegyezéssel kapcsolatban az MDF fordulatát és Antall hangvételét – talán arra is számítva, hogy Roszik majd továbbadja érveimet. Szelényi bon mot-val reagált: „A népet arról sem kérdezték meg, akar-e egyáltalán szabad választást. Mondjátok azt Antallnak: ha következetesen érvelne, előbb népszavazást kellene kiíratnia arról is, akar-e dönteni a nép.”

Hoppá, mondtam magamnak, s azt a szívdobogást éreztem, amit a nagy politikai esélyek okoznak. Ránéztem Roszik Gáborra, vajon ő is többet hall-e Iván szavaiból, mint politikai bon mot-t. (Nem hallott többet.) Mert én bizony abban a másodpercben ezt gondoltam: fordítva van ez. A népszavazás épp akkor jó ötlet, ha nem csupán vitaérvként pazaroljuk el a rendíthetetlen Antallra, hanem meg is csináljuk. „Döntsön a nép!” Szokásom szerint az akció ötlete nem is annyira a jelszóval együtt született meg bennem, hanem szinte a jelszóból jött. (Húsz év alatt kötetnyi jelszót írtam a demokratikus politikának. Talán mégis inkább verseket kellett volna írnom? Lehet. De hogy más mondja, azt nem tűröm el.)

Mióta a pártállami engedmények közé – elsősorban az állva-szavazásos nagymarosi döntés botránya nyomán, a tüntetések követelésére – bekerült a népszavazás intézménye, a levegőben lógott, hogy ezzel kezdeni is kellene valamit. Tölgyessy például a kommunista honatyák rakoncátlankodása, az egyezmények elleni durcáskodása láttán fontolgatta, hogy az átmenetről tárgyaló felek együtt népszavazáshoz folyamodhatnának az egyezmények elfogadtatásáért – hiszen a kommunista párt, a parlament és az EKA más-más okból ugyan, de egyaránt legitimálatlan gyülekezetek. Ez az ötlet persze „okafogyottá” vált Antall és Pozsgay csonka megegyezésével. Az én népszavazási ötletem úgy nézett ki, hogy első lépésként „megadjuk a lehetőséget” Antallnak, nyilvánosan közölve: vagy visszatér az eredeti EKA-álláspontra, vagy népszavazást hirdetünk a csonka megállapodás miatt.

Kis Jánoshoz mentem az ötlettel, aki apró, ám annál lényegesebb elemében módosította azt. „Ez nagyon jó. De ha előre megmondjuk, hogy a csonka megegyezést népszavazással fogjuk korrigálni, akkor Pozsgayval kitalálnak valamit, hogy ezt az eszközt is kicsavarják a kezünkből. A népszavazást meg kell hirdetni, de csak akkor, ha tényleg megkötik a csonka megállapodást.”

Így is történt. Antall az utolsó vitán is a politikai jelentéktelenség hitvallásának nevezte az SZDSZ érveit, mintegy provokálva, árulja el az SZDSZ, miért hiszi, hogy ellenzését a nyilvánosság elé viheti. Kis, Tölgyessy és Pető taktikusan megállt a tartalmi ellenérveknél. Köztudott volt, hogy Antall és Pozsgay rendszeresen tárgyal, s habár az csak a decemberi lehallgatási botránynál derült ki, hogy a BM III-as ügyosztálya jelent Pozsgayéknak az EKA pártjairól, makacsságunkat megszilárdította a felháborodás, hogy Antall nem velünk, hanem Pozsgayval fogott össze.

November 26: népszavazás

Még annál is több politikai hozadékot vártunk a népszavazástól, mint azt a riválisok feltételezték. Nem egyszerűen a politikai kezdeményezés visszavételét, hanem a magyar geopolitikai előnynek a rendszerváltás javára való átfordítását. Nem voltunk hajlandók továbbra is „fiúk a bányábant” játszani. Az ellenzék sokéves munkája termelte meg a magyar geopolitikai előnyt, de a kormány ebből csak a külpolitikai hasznot volt hajlandó realizálni, amivel persze belpolitikai előnyt is szerzett a háromoldalú tárgyalások csendje alatt.

Az addigiakhoz nem is hasonlítható grass-root mozgósításra volt szükség az aláírások összeszedéséhez. Aztán a médianyilvánosságé lett a főszerep, hiszen a parlament először igyekezett meghiúsítani a népszavazást, majd a kérdések megváltoztatásával próbálta befolyásolni a döntést.

Rajk Lászlóval együtt irányítottam az SZDSZ médiakampányát, s ebbe az is beleértendő, hogy bevezettük a tévében az általam frissen javasolt politikai hirdetést. Mi több: meg is alkottuk az első kampányklipeket. Kara György volt a fő grafikus. Harsogott a vád az amerikai stílusú médiaagresszióról, amelyet, nekünk jóleső tévedéssel, fizetett profiknak tulajdonítottak. „Ki van itt megfizetve?” – kérdeztük egymást. A pártatlan tájékoztatás alapelveinek meghirdetése megtette a magáét: szabad politikai vitaműsorokban ismerhette meg az ország az új arcokat és az új érveket.

Az MDF bojkottfelhívása a hibás geopolitikai számításnak és az MSZMP–MDF-kiegyezés elkésett tervének logikus következménye volt. Felsejlett a labirintus vége, amikor a kampány közepe táján a geopolitikai helyzet megcsuszamlása végre mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Amikor meghirdettük a népszavazást, még mozdulatlan volt a kelet-európai vidék. Mire a kétszázezer aláírást összegyűjtöttük, megvívtuk a kérdések csatáját, és végigvitatkoztuk a kampányt, lezajlott a keletnémet és a cseh forradalom. Ennek a ténynek az érvelésünkkel egyenrangú szerepe volt abban, hogy a szavazók többsége feleslegesnek minősítette az állampárttal kötött kompromisszumot.

A népszavazás estéjén szívszorító dolog történt: a tévében megszakadt az összesített eredmények frissítése, s aztán minden magyarázat nélkül kikapcsolták a közvetítést.

Azóta több forrásból megerősített sejtésünk szerint a Gál Zoltán vezette Belügyminisztériumban azért állították le a közvetítést, hogy a nyilvánosság értesítése nélkül megvizsgálják: nem lehet-e a rendszer tévedésének tekinteni és helyremasszírozni a minimális szavazatkülönbséget. Gál Zoltánéknak még meg kell írniuk azt a memoárt, amelyben elárulják: a szoftver állt-e ellen a próbálkozásoknak, avagy politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy az eredményt elismerték. Mindenképpen azt a döntést hozták meg aznap éjjel a párt főhadiszállásán, hogy a történelmet elfogadják. Ha a kékesen villogó üres képernyők mögött történt is a döntés, az MSZP az eredmény elfogadásával valóban rendszerváltó párttá vált.

Mi azonban ezt nem várhattuk meg. Hajnalban borotválatlanul, gyűrött ruhában átvonultunk a Fészek Klubba, és nemzetközi sajtóértekezleten jelentettük be győzelmünket, követelve, hogy állítsák helyre a számlálás nyilvánosságát. Délelőtt a belügy még mindig hallgatott, amikor váratlanul Pozsgay állt a nyilvánosság elé, s hivatalos adatok híján is elismerte az eredményt.

• Beszélő évek – 1989