Tölgyessy Péter 1998 elején csatlakozott a Fideszhez, majd a választások második fordulójának éjjelén, úgy hajnali egy óra táján,[1] saját több éven át hangoztatott ellenvetései dacára, a Fidesz–FKgP összefogás szükségességéről is meggyőzte magát. Az igen szoros választási küzdelemben lépései minden ésszerű kételyt kizáróan hozzájárultak az MSZP–SZDSZ-kormány leváltásához, és bizonyára sokak számára érzelmileg megkönnyítették az ilyen összetételű új kormány elfogadását. Nem lehet kérdéses, hogy döntésének következményeit alaposan mérlegelte, és a választások óta eltelt időszakban jól kivehető az a törekvése, hogy a nyilvánosság előtt folyamatosan számba vegye, akkori döntéséhez fűzött várakozásai mennyiben teljesültek, az új kormány politikája milyen mértékben igazolja lépése helyességét. Erkölcsi és politikai tekintélyét nem kis mértékben a Fidesz-kormány teljesítményétől tette függővé, sikeréhez személyes erkölcsi érdeke fűződik. Ezért fokozottan óvakodnia kell attól, hogy a kormányt értékelő cikkei saját tetteinek apológiájává torzuljanak. Tölgyessy Péter állásfoglalásai az elmúlt évtizedben hatással voltak közéletünk alakulására, s véleményét ma is számottevő közönség tekinti irányadónak. Írásai ezért továbbra is a politika, és nem a politikatudomány tényei. Elemzésükkor ennek megfelelően szükséges eljárni.
Tölgyessy tavaly megjelent kötetébe[2] válogatott írásai az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokra visszatekintő hosszabb esszétől eltekintve három jól elkülöníthető csoportba sorolhatók. Az első ezek közül a szűkebb, körülhatárolt szakpolitikai vagy közjogi kérdéseket (választójog, a hatalmi ágak szabályozása, érdekegyeztetés, házszabály, pártfinanszírozás, önkormányzatok pénzügyei stb.) tárgyaló cikkek sora. Ezek többnyire nem tartalmaznak utalásokat a magyar politika aktuális szereplőire és álláspontjukra az éppen vizsgált kérdéskörben. A második csoportot az egyes kormányok, illetve ellenzéki pártok általános teljesítményét és fejlődési folyamatát elemző cikkek alkotják. A harmadik, az előbbitől nem mindig élesen elváló körbe pedig a különböző (általános és időközi) választások eredményeit elemző dolgozatok tartoznak. Az alábbiakban a bevezetőben említett megfontolások miatt mindenekelőtt, bár nem kizárólag, az általánosabb politikai elemzéseket fogom tárgyalni.[3] Az a célom, hogy bemutassam, mennyire illeszkedik Tölgyessy korábbi gondolatainak sorához 1998-as döntése, milyen társadalomelemzés szolgál politikai lépéseinek alapjául, mennyiben használhatók e társadalomelemzés központi kategóriái, és nem utolsósorban, milyen mértékben érvényesít Tölgyessy azonos szempontokat a rendszerváltás utáni három kormány teljesítményének minősítésekor. Az elemzésbe bevonom a szerzőnek a könyv megjelenése óta közreadott cikkeit és interjúit is.
Az itt következőkben számos súlyos bírálat fogja érni a szerzőt, ezért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az elmúlt tíz év általam bemutatandó következetlenségei és torzító elfogultságai nem tehetik visszamenőlegesen kérdésessé Tölgyessy Péter kiemelkedő szerepét a magyar alkotmányos demokrácia létrejöttében. Az 1989-es év kerekasztal-tárgyalásai során játszott szerepének döntő hatása volt a mai, alapvetően támogatható alkotmányos berendezkedés és választási rendszer kialakulására, az 1990. évi MDF–SZDSZ-paktum pedig, amelynek egyik főszereplője volt, nem kis részben járult hozzá az ország kormányozhatóságához, valamint a végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágak többé-kevésbé rendezett viszonyához. Nem a nagy tettek hiánya miatt tűnt el korunkból a nagyság, hanem talán mert nem vagyunk fogékonyak rá.
A Grand Canyon-tézis
Tölgyessy 1998-ban azzal indokolta csatlakozását egy olyan párthoz, illetve pártszövetséghez, amelyet korábban éveken keresztül folyamatosan bírált, és amelynek politikája nyilvánvaló pontokon tér el saját, konzekvensen vallott elképzeléseitől, hogy az országnak elsőrendű érdeke a szocialista–szabad demokrata kormány leváltása, márpedig ez csak olyan széles körű jobboldali összefogással lehetséges, amelybe szükségképpen bekerülnek az ő ízlésétől idegen összetevők is. Ez a gondolatmenet akkor is értelmezhető, ha sem a kiinduló állítást, sem pedig a belőle levont következtetést nem fogadjuk el. A legkiválóbb-legkifinomultabb demokratikus államokban is elenyészően ritkán ér valakit akkora szerencse, hogy kizárólag a tetszését nagyban elnyerő irányzatok és személyiségek kormányozzák az országot. Az is bajosan volna tagadható, hogy az egyébként távolról sem eredménytelen MSZP–SZDSZ-kormányzás meghosszabbítása jelentős kockázatokat rejtett volna magában. A gazdasági szükséghelyzet múltával, a visszaélések ellenére a szavazók által megerősítve minden bizonnyal az addigi politikai gyakorlat legkellemetlenebb vonásai erősödtek volna meg. Ennek a jelei világosan érzékelhetők voltak 1998 tavaszán. Számos, megkérdőjelezhetetlenül alkotmányos-demokratikus elkötelezettségű ember fordult hasonló megfontolások alapján a Fidesz felé. Ettől persze még ezek a megfontolások lehetnek tévesek (mint ahogy szerintem tévesek is), de elterjedtségük és elfogadottságuk mindenképpen szükségessé teszi alaposabb vizsgálatukat.
Az efféle érvek ritkán szorítkoztak és szorítkoznak pusztán a Horn-kormány általános politikai irányvonalának bírálatára, s a változás szükségességét rendre tágabb társadalmi összefüggésekkel magyarázzák. Tölgyessy sem jár el másként. Ha közjogi okfejtéseitől eltekintünk, politikai elemzéseit sok éve két, egymással szembeállított központi kategória s ezek derivátumai uralják. Ezek pedig a „késő kádári elitek”, „késő kádári társadalom” stb., valamint a „polgárosodás”, „polgárosodó rétegek” és így tovább. Tölgyessy javára legyen mondva, hogy ezeket a mára az értelmetlenségig agyonhasznált kifejezéseket és szóösszetételeket évekkel korábban kezdte valamelyes következetességgel alkalmazni, mint későbbi szövetségesei. A két kategóriát a két egymással versengő laza politikai tömb megjelölésére (is) használja, és nem hagyott kétséget afelől, hogy kívánatosnak tartaná a késő kádárinak nevezett MSZP–SZDSZ-kormány menesztését. Továbbá végső soron hasonló megfontolásokkal támasztotta alá a szélesebb jobboldali összefogás szükségességét. Ezt figyelembe véve alappal állítható, hogy 1998-as döntése nem volt előzmények nélküli, s nem kellett, hogy bárkit különösebben meglepjen. Mindamellett az e szavak kapcsán ma jó okkal felemlegetett fogalmi homályosságtól, mint látni fogjuk, az ő szóhasználata sem teljesen mentes. Lássuk hát, miként írja le e kifejezések segítségével Tölgyessy a magyar társadalmat. Célszerű egy késői, igen karakteres megfogalmazást kiindulópontul venni: „(…) a magyar politikát egy döntő fontosságú törésvonal osztja ketté. Egyfelől itt vannak a késő kádári társadalom szavazói, akik joggal úgy emlékeznek vissza a konszolidált államszocializmus legjobb évtizedeire, mint életük sikeres korszakára. Ezt a sok tekintetben közös kultúrájú választótábort szakadékszerű hasadék veszi körül, amelynek a túlsó partján van az összes többi párt bázisa. (…) ’94-es koalíciókötésével (az SZDSZ) a magyar politika Grand Canyonját kísérelte meg átugorni.”[4]
Tölgyessy a továbbiakban tisztázza, hogy e két táboron belül is jelentős törésvonalak vannak, de ezek jelentősége szerinte messze elmarad az imént említettétől. Nevezzük ezt az állítást „Grand Canyon-tézis”-nek. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, mennyire alkalmas ez a felosztás a magyar társadalom analízisére, és mennyiben lehet vele megmagyarázni az elmúlt évtized politikai tényeit, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Tölgyessy már az itt idézett rövid szöveghelyen belül sem tesz világos különbséget a politikai osztály és a társadalom tagolódásának vizsgálata között, s a „kádári/késő kádári” és a (másutt) vele szembeállítva használt „polgári” kategóriáit megkülönböztetés nélkül alkalmazza mindkét kérdés vizsgálatához. A következő bekezdésben pedig a „kádári” jelzőt egyenesen a hatalomgyakorlás egyik (később elemzendő) módjával azonosítja. E tisztázatlanság általában is jellemző e fogalmak használatára Tölgyessynél, s ez a körülmény végül alapvetően kérdésessé teszi, hogy e két kategória bármiféle termékeny módon alkalmazható vagy megvilágító erejű lenne a magyar társadalom politikiai szempontú elemzése során.
A késő kádári és a polgári jelzővel megjelölhető felosztás első látásra a politikai nézetek különbözőségére utal. Tölgyessy azokat a társadalmi csoportokat nevezi polgárosultnak, amelyek „az ország sikerességét nem az államtól, hanem a társadalom öntevékenységétől” várják.[5] Eszerint a polgárinak nevezett csoportok, bár nyilván összefüggésbe hozhatók valamely meghatározott társadalmi vagy kulturális miliővel, alapjában mégis politikai kritériumok alapján különböztethetők meg, méghozzá olyanok alapján, amelyeket a tágan értett liberális nézetekkel szokás azonosítani. Egy másik alkalommal a szocialista párt 1994. tavaszi előretörését a választók jelentős csoportjainak az újraelosztó államot illető várakozásaival magyarázza.[6] Ezek volnának tehát a kádárinak nevezhető csoportok. Összeegyeztethető-e ez a felosztás a Grand Canyon-tézissel? Aligha. Tölgyessytől tudjuk, hogy a tradicionális jobboldal milliónyi közönsége „az erős államhoz fűzi reményeit,”[7] tehát ez a nem elhanyagolható csoport az iménti osztályozás szerint polgárinak aligha tekinthető, viszont kádárinak sem nevezné őket. Tölgyessy egyértelműen a Grand Canyon polgári oldalára helyezi a jobboldal közönségét, hiszen az MSZP bázisán kívül az „összes többi párté” ide tartozik. Ebben az esetben viszont hasznavehetetlen az imént alkalmazott, a tartalmi politikai meggyőződéseket szem előtt tartó felosztás, mert a politikailag aktív társadalmi csoportok egymagában talán legnagyobb szelete besorolhatatlanná válik.
Ha figyelmesen olvassuk Tölgyessyt, észre kell vennünk, hogy az iménti osztályozás a másik oldal felől sem egyeztethető össze a Grand Canyon-tézissel. Több alkalommal is részletezi, hogy a késő kádári társadalomnak két jól kivehető áramlata van,[8] mégpedig egy, a piaci átalakulást és a versenytechnikák széles körű elterjedését helyeslő, „piacképes” értelmiségi-technokrata vonulata, és egy, az állami túlelosztás fenntartásában érdekelt, alacsonyabb státusúakból álló, zömmel a „vesztesek”-et tömörítő csoportja. Ha mármost a fenti, a politikai meggyőződéseket követő kritériumok szerint kellene azonosítani a polgári és a (késő) kádári csoportokat, akkor ez a felosztás éppen keresztbe szelné mind a szocialisták választóközönségét, mind pedig „az összes többi párt bázisá”-t. Hogy valami baj lehet a fenti formában megfogalmazott Grand Canyon-tézissel, azt jól mutatja, hogy Tölgyessy időnként egyenesen „két polgári közönség”-ről beszél.[9] Ha jól értem, ezek egyike lenne a késő kádári társadalom „piacképes” része, a másik pedig a hagyományos jobboldali választóközönség középosztályi szelete. Ez az osztályozás viszont alapjaiban érvényteleníti a Grand Canyon-tézisben foglaltakat, hiszen fedésbe hozza a két egymást kizárónak feltüntetett tartományt: a késő kádári társadalom egy markáns szelete egyben polgári is.
Kulturális választóvonal
Zavarunkat tovább fokozza, amikor egy 1995 eleji elemzésből arról értesülünk, hogy „(a) polgári szavazók jól láthatóan inkább támogatják a kormánypártokat (ez akkor ugyebár az MSZP-t és az SZDSZ-t jelenti), mint a polgári szövetséget.”[10] Ha hihetünk Tölgyessynek, akkor az SZDSZ-en kívül voltaképpen a teljes szavazóképes lakosság mintegy fele is átugrotta a „magyar politika Grand Canyonjá”-t. Tetemes politikai földindulás lehetett. De figyeljünk: ugyanebben az írásban a polgári jelző egyértelműen társadalmi státust és nem politikai meggyőződést takar (s ez persze megmagyarázza a fent idézett kijelentést). Jelentését a magas és közepes státusú rétegekre szűkíti le. Ez a szóhasználat persze ismét betemeti a Grand Canyont, hiszen teljes képtelenség volna azt állítani, hogy kizárólag az egyik vagy a másik oldal szavazói között lennének magas, illetve közepes státusúak. Azonban olvassunk tovább: „A szociális rétegződés nálunk alig jelenik meg közvetlenül a politikai tagoltságban.”[11] Akkor hát a magyar politika vízválasztóját hiába keressük a jövedelmi csoportok szerinti rétegződésben (és, mint korábban láthattuk, a piachoz, illetve öngondoskodáshoz való viszonyban is). Tovább: „A választói magatartást inkább befolyásolja a személyes életút élményanyaga, a családi hagyomány, mint a társadalmi státus.”[12] Alighanem itt van a Grand Canyon-tézis megértésének kulcsa. Tölgyessy a politikai meggyőződés és a gazdasági helyzet helyett a kulturális háttérben leli meg az eredendő politikai tagolódás gyökerét. Lássuk, mit magyaráz meg a kulturális különbözőség.
Megpróbálom összefoglalni, mire jutottam eddig. A polgári és a kádári jelzők használatosak egyfelől az állam szerepéről, illetve a piacról vallott felfogások jelölésére, ahol a polgári piacpártit, a kádári pedig állampártit jelöl. Ez azonban nem lehet elégséges, mert például a hagyományos jobboldali szavazóról tudjuk, hogy polgári, ugyanakkor állambarát is, ezért egyszerre kellene kádárinak és polgárinak lennie, csakúgy, mint a technokrata-értelmiségi rétegnek, akiről tudjuk ugyan, hogy kádári, de kedveli a piacosítást is. Hasonló bajba jutunk, ha a két kategóriát jövedelmi csoportoknak feleltetjük meg, ahogy Tölgyessy időnként teszi, mert ebben az esetben azt kapjuk, hogy a polgári szavazó nem arra szavaz, akire a Grand Canyon-tézis szerint voksolnia kellene. Így hát ez utóbbi alátámasztására marad az eltérő élettapasztalat és kulturális örökség mint magyarázat. Ez azonban önmagában meglehetősen üresnek tűnik. A kulturális megoszlás a jelek szerint keresztbemetszi mind a gazdasági státus szerinti, mind pedig a piacról alkotott nézetek szerinti megoszlást. Így viszont meglehetősen érthetetlenné válik, milyen alapvető sajátosságok fogják egybe a két csoport egyikét, illetve másikát, miben áll a kettőt elválasztó „hasadékszerű szakadék”. Hacsak abban nem, hogy az egyik társaság az MSZP-re (és talán az SZDSZ-re: ez nem mindig világos) szavaz, a másik pedig az összes többi pártra. Az MSZP-re szavazókat tehát az különbözteti meg a többiektől, hogy az MSZP-re szavaznak. Ezzel nem megyünk sokra.
Eltekintve most a leírás cirkularitásától, az ilyen módon kiüresedett fogalmak egyszerűen nem képesek számot adni az elmúlt egy évtized jól ismert politikai tényeinek soráról. Hogy csak egyetlen példát említsek, az 1990-es tavaszi országgyűlési választásokon az MSZP és a Munkáspárt együttesen is kevesebb szavazatot kapott, mint amennyi tagja volt az MSZMP-nek még a nyolcvanas években, márpedig Tölgyessy az egykori párttagoknál jóval szélesebben érti a késő kádári társadalmat. Az 1990-es őszi helyhatósági választások pedig még drámaibb mértékű elfordulást jeleznek. Ekkor az MSZP apró töredékét kapta 1994-es és 1998-as szavazatarányának. Ha valóban olyan mélységű eredendő választóvonal húzódna a kádárinak, illetve polgárinak nevezett rétegek között, ahogy azt Tölgyessy sugallja, akkor bajosan adhatnánk számot ezekről a tényekről.
Ezek a fogalomhasználati ellentmondások nem feloldhatók, a sokféle szempontú felosztás mindegyikére nem lehet ugyanazokat a kategóriákat alkalmazni. Dönteni kellene valamelyik szempont mellett. Ezzel a vizsgálódásnak ezt a szakaszát a magam részéről le is zárhatnám, bizonyítottnak tekintve, hogy a Tölgyessy által használt módon e két fogalom nem alkalmas a magyar (vagy bármelyik) társadalom elemzésére, alkalmazható viszont a politikai osztály különböző csoportjainak jellemzésére. Ez az értelmezési lehetőség mindvégig jelen van Tölgyessy cikkeiben, csak többnyire nincsen világosan elhatárolva a társadalom politikai magatartásának vizsgálatától. Vegyük tehét kizárólag a politikai osztály kérdését, s ez már egyúttal át is vezet a második kérdéskörhöz, nevezetesen: mennyiben kéri számon Tölgyessy következetesen ugyanazokat a tartalmi elvárásokat a rendszerváltást követő kormányoktól. Elsőre úgy tűnhet, a két kérdésnek nincsen túl sok köze egymáshoz. Amikor Tölgyessy a kádári, illetve polgári kategóriáit a politikai osztályra alkalmazza, ezek elsősorban a hatalomgyakorlás stílusára, formai módozataira vonatkoznak. Eszerint a kádári hatalomgyakorlás jellemzője (amivel tehát az MSZP–SZDSZ-kormányzás is leírható) az „óvatos egyensúlyozás”, a nagy érdekcsoportokkal történő ütközés kerülése, a túlzottan széles körű egyeztetés, a radikális döntések minduntalan halogatása.[13] A polgári hatalomgyakorlás ezzel szemben nem aprózódik el a részérdekek kielégítésének taposómalmában, nem vész el a nagy érdekcsoportok útvesztőjében, hanem mer egységesen és határozottan fellépni, a közjó nevében konfliktust vállalni a nagy hatalmú társadalmi rétegekkel és elitcsoportokkal szemben is. Az itt felsorolt formai jegyek azonban nagyon is jól körülírható tartalmi politikai törekvések burkai. A polgári hatalomgyakorlás a nagy elosztórendszerek reformját, az állami újraelosztás mértékének csökkentését, a szerzett alanyi szociális juttatások legalább részleges visszavonását, a gazdaságirányításban pedig a piaci verseny kiszélesítését, az állami gazdaságirányítás önkényességének felszámolását és rendezett viszonyok közé szorítását követeli. Egyértelmű, hogy ezek mindegyike éles társadalmi konfliktussal jár, ezért a kádári hatalomgyakorlás az „öröklött szerkezetek” fenntartásában érdekelt, vagy legalábbis tendenciájában erre hajlik. Lássuk mármost, hogyan ragadható meg az így értelmezett fogalmakkal az első három kormány tevékenysége, s miként értékeli Tölgyessy.
Kormányokkal szemközt
Talán meglepő lehet, de a másik két kormányt elemző munkák számához viszonyítva elenyészően kevés olyan írást találunk, amely az 1990 és 1994 közötti kormány teljesítményét értékeli, holott például a Fidesz–kisgazda-kormány még csak másfél éve irányítja az országot. Ezért kevesebb is a fogódzónk, de az is közrejátszhat, hogy az Antall-, illetve Boross-kormányok nehezen illeszthetők bele a polgári-kádári felosztásba. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Tölgyessy elmarasztalja az MDF-kormányt, amiért a kezdeti kudarcok, valamint a Kupa-program kísérlete után pótcselekvésbe, „hatalmi politizálásba” fogtak, és felhagytak a későszocialista gazdasági szerkezet lebontásával, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek reformjával.[14]
Amikor a szocialisták a közvélemény-kutatásokban előretörtek,[15] azt valószínűsítette, hogy az esetlegesen felálló MSZP vezette kormány szavazóbázisa és vezetői összetétele miatt nem lesz képes végrehajtani a szükséges szerkezeti reformokat. Legjobb esetben is csupán annyit várt a szocialistáktól, hogy a gazdasági egyensúly megőrzéséhez szükséges „húzd meg-ereszd meg” gyakorlatát folytatják, amellyel viszont nem lehet kitörni a „növekedés vagy egyensúly” jól ismert csapdájából.[16] Az MSZP–SZDSZ-kormány megalakulását követő hónapokban is konzekvensen ugyanezekkel az elvárásokkal szembesítette az ország irányítóit, majd a Bokros-csomag meghirdetése utáni időszakban jó okkal mutatta meg az intézkedéssorozat hiányosságait és egyoldalúságait, miközben visszafogottan méltatta erényeit.
Az ezt követő évek dolgozatai azonban furcsa fordulatot vesznek. Nyilvánvalóan egyre szaporodnak azok a tények, amelyek nem egyeztethetők össze a kádári hatalomgyakorlás sémájával és a szerző erre alapozott várakozásaival. Nem lehet vitás, hogy a Horn-kormány döntéshozatali gyakorlatát mindvégig bizonyos mértékig jellemezték azok a jegyek, amelyeket Tölgyessy a kádári kormányzati stílussal azonosít. De amennyiben a stílusjegyektől eltekintve az 1994 és 1998 közötti időszak alapvető tényeit vesszük szemügyre, akkor arra kell, hogy jussunk, a nyilván sok mindenben liberális oldalról is okkal bírálható MSZP–SZDSZ-kormány rengeteg olyasmit tett, amit Tölgyessynek – korábbi írásait alapul véve – helyeselnie kellene. E közismert és nagy fontosságú tények egy részéről azonban egyszerűen nem vesz tudomást. Hogy csak a legfontosabb példákat említsem, nem (vagy csak évekkel később) vesz tekintetbe olyan tényeket, mint például az 1995–1997 közötti hatalmas arányú privatizáció, a nyugdíjrendszer részleges átalakítása, a külföldi államadósság jelentős csökkenése. Pedig ezek mind olyan lépések, amelyeknek korábban elsőrendű fontosságot tulajdonított, s amelyeknek köszönhetően többek között az állami újraelosztás aránya tíz százalék feletti mértékben csökkent, és 1997-től fogva valósággá vált a nagyobb egyensúlyhiány nélküli gyors gazdasági növekedés. Mindezeket Tölgyessy meglehetősen elhanyagolja a Horn-kormányt értékelő írásokban, legfeljebb utólag tesz rájuk rövid utalásokat. Pedig ha összevetjük a magyar gazdaság 1990-es és 1998-as állapotát, akkor azt kell látnunk, hogy mindenekelőtt a tömeges privatizáció, valamint a szigorú csőd- és egyéb gazdasági törvények következtében teljes iparágak tűntek el, miközben újak jöttek létre, versenyképes technológiával, a keleti helyett a nyugati piacok meghódításának esélyével. Bizonyára töménytelen rosszat el lehet mondani erről a valóban sokszor brutális átalakulásról, csak azt nem, hogy ne követelt volna jelentős bátorságot és kockázatvállalást az első két kormány részéről, és hogy ne járt volna igen befolyásos csoportokkal való konfliktusokkal (a legtöbb kelet-európai kormány vissza is riadt az ehhez hasonló radikális lépésektől). E nyolc év változásai egyszerűen nem ragadhatók meg a konfliktuskerülő-halogató politika sémájával.
A privatizáció azért érdemel külön figyelmet, mert ennek a gazdasági átalakuláson túlmutató jelentősége van a hatalomgyakorlás szempontjából is. Tölgyessy a végrehajtó hatalomról írott több kiváló cikkében maga fejtegeti, hogy a magyar alkotmányos berendezkedésben a kormánynak inkább valamivel kevesebb tényleges jogköre van, mint a legtöbb parlamentáris demokráciában. A végrehajtó hatalom sokszor érzékelt túlsúlya nem a közjogi szabályozás esetleges hiányosságainak, hanem a gazdaság hatalmas állami tulajdonú hányadának a következménye és annak, hogy a gazdasági szereplők közvetlen befolyásolásának lehetősége továbbra is fennmaradt.[17] Ha elfogadjuk ezt az elemzést (amire a magam részéről hajlanék), akkor az 1989-es alkotmányozás óta a legnagyobb arányú hatalomátcsoportosítás 1995 és 1997 között ment végbe, a nemzeti vagyon tetemes hányadának értékesítésével, valamint a képviselői összeférhetetlenségi törvény és a közbeszerzési törvény megalkotásával, amelyek legalábbis papíron jelentősen korlátozzák a gazdasági társaságok állami irányíthatóságát és az állami javak önkényes szempontú elosztását. Nem vonható kétségbe, hogy a privatizációt jelentős visszaélések kísérték (a ciklus hírhedt botránya is a privatizációs szervezethez kötődik), hogy az állami és önkormányzati megrendelések ellenőrizhetősége ma sem teljes, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok megalakulási rendjének megváltoztatásával (választás helyett delegálás) az MSZP saját érdekköreinek egyikét akarta megjutalmazni, s ez a lépés a korporativizmusnak is jelentős engedményt tett. Mindezzel együtt ma a törvényeket tiszteletben tartó közhatalomnak jóval kevesebb esélye volna saját támogatóit önkényesen jutalmazni vagy ellenfeleit fenyegetni, mint akár négy-öt évvel ezelőtt. Egyszerűen összeszűkült a gazdaságnak az a hányada, amelyet a kormány törvényes eszközökkel jelentősen befolyásolhat (persze az adóktól eltekintve). Emellett politikai szempontok szerint kijelölt új hazai tulajdonosi osztály sem született a szocialisták köreiből (a tényleges egyensúlytalanságok még az 1989-es „spontán privatizáció” következményei), mint például Szlovákiában és Horvátországban. Az elérhető lehetőségek közül a külföldi szakmai befektetőknek történő készpénzes privatizáció politikai szempontból is a legjobb megoldásnak tűnik. A már említett egészségügyi önkormányzat mellett a tipikusnak tekinthető visszaélések zöme tán féltucatnyi szervezethez (köztük egy állami bankhoz, a privatizációs szervezethez, valamint az elektronikus sajtó állami irányítású szeletéhez) kötődött. A kilencvenes évek elején például még három-négy olyan (akkor még állami) nagybank volt, amelyek törvénytelen pártfinanszírozással voltak összefüggésbe hozhatók. E tények hosszú sora alapján egyszerűen nem realisztikus azt állítani, hogy a Horn Gyula vezette kormány mindvégig megfutamodott volna a jelentős konfliktusoktól, és hogy nem járult hozzá a törvényes rendet veszélyeztető állami túlhatalom visszaszorításához. Ha továbbá a kormány és a Tölgyessy által polgárinak nevezett ellenzék tipikus konfliktusait vizsgáljuk, megint többnyire a kádári-polgári séma alkalmazhatatlanságát kell tapasztalnunk. Az ellenzék egésze hol sikerrel, hol pedig sikertelenül ellenezte a szerkezetinek tekinthető reformok mindegyikét az alanyi jogú szociális juttatások megvonásától a nyugdíjreformon át a földtörvény módosításáig, s az „öröklött szerkezetek” fenntartása mellett kardoskodott – ezt akkor még Tölgyessy is így látta.[18] Vajon akkor mi indokolhatja, hogy utóbb mégis a „polgári” oldalnak tulajdonította a kezdeményezőkészséget, a bátor, konfliktusokkal szembenéző politikát? Talán az 1998-as kormányváltás utáni időszakban megleljük a választ.
Az első „saját” kormány
A rendszerváltás kormányai közül a Fidesz-kormány az első, amelyet Tölgyessy Péter valamennyire is a magáénak érzett. Az Antall-kormány politikáját a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetőjeként, majd elnökeként nyilvánvalóan nem támogatta. Az 1994-es koalíciókötés ellenzőjeként pedig, bár 1996-ig tagja maradt az SZDSZ frakciójának, kezdettől bírálta a szocialisták vezette kormányt, és érzelmileg jól kivehetően hamar az ellenzék mellé állt. Ezzel szemben a Fidesz-kormány célkitűzéseivel nagyban azonosult, erkölcsileg és politikailag jelentős mértékben elkötelezte magát mellette. Különös alaposságot igényel ezért az új kormány tevékenységét értékelő dolgozatainak elemzése.
A Fidesz-kormány hivatalba lépésekor több olyan intézkedést hozott, amelyeket liberális bírálói is többnyire nagyra értékelnek. Itt elsősorban a társadalombiztosítási önkormányzatok feloszlatását és a Postabank vezetésének leváltását szokás megemlíteni. Amikor Tölgyessy ezeket a lépéseket a határozott kormányzati cselekvés és az érdekcsoportokra nem tekintő bátor fellépés példáiként méltatja, nem kerül ellentmondásba korábban hangoztatott állásfoglalásaival. Ezek a lépések az új kormány hivatali idejének első negyedévére tehetők. Ugyanennek az időszaknak a végén születtek azok a döntések is, amelyekért (mások mellett) mindmáig a legtöbb bírálat éri a Fideszt. Ilyenek az APEH új elnökének kinevezése és a megfigyelési ügy kirobbantása. Ha az imént tárgyalt összefüggésben tekintünk például az APEH-ben történtekre, akkor nem is kérdéses, mi kellene, hogy legyen Tölgyessy korábbiakból következő álláspontja. Az APEH élére politikai kinevezettet állítani éppen a végrehajtó hatalom gazdasági semlegességét teszi kérdésessé, éppen a gazdasági szereplők kormányzati befolyásolása előtt nyit teret, tehát a kádárinak nevezett hatalomgyakorlás kelléktárát bővíti. Ezzel szemben azt olvashatjuk, hogy Tölgyessy a Simicska-ügyet és a megfigyelési ügyet kizárólag a Fidesz taktikai szempontjait figyelembe véve mérlegeli, és csupán azért helyteleníti, mert módot adnak az ellenzéknek, hogy rendezze sorait, és ezzel megtörhet a Fidesz lendülete.[19] Az ügyek érdemét önmagában egyáltalán nem vizsgálja. Ugyanezt figyelhetjük meg akkor is, amikor a Fidesz-kormány gazdasági és szociálpolitikai döntéseit mérlegeli. Korábban két kormánytól kérte következetesen számon például az alanyi jogon járó szociális juttatások korlátozását (ezt, mint láttuk, a Horn-kormány meg is tette), majd amikor az Orbán-kormány visszaállította a korábbi alanyi jogú rendszert, Tölgyessy ezt helyeselte, mégpedig azzal az indoklással, hogy „a fiatal családosok egyébként is jobbára a Fidesz támogatói.”[20] Tehát a korábban nagy jelentőségűnek tekintett reformok visszavonását a Fidesz szavazatszerző érdekeire való tekintettel helyeselhetőnek tartja. Hasonlóképpen, szinte szóra sem méltatja a nyugdíjreform befagyasztását vagy a privatizáció leállítását.
Az 1998 őszén és telén írt cikkeiben a Fidesz fokozódó jobbrafordulását, „taktikai összjátékát” a MIÉP-pel szintén csupán a párt jövőbeni választási esélyei szempontjából bírálja, attól tartva, hogy ezzel elveszítheti mérsékelt szavazóit.[21] A legmegdöbbentőbbnek azonban azt kell tartanom, hogy Tölgyessy az Országgyűlés ülésezési rendjének (alkotmányellenes) megváltoztatását is jóformán csak azért kifogásolja, mert ez fokozni fogja az MSZP revansvágyát.[22] Tölgyessy 1993-ban maga javasolta a házszabály olyan módosítását, amely a végrehajtó hatalom folyamatos, hatékony ellenőrzését (ami, mint fogalmaz, elsősorban a „kormányzati cselekvés nyilvános megvitathatóságát” jelenti[23]) lehetővé teszi oly módon, hogy a vizsgálóbizottságok felállítását és az egyes részpolitikákat megtárgyaló vitanapok megtartását a képviselők mindössze kétötödének javaslatához köti.[24] Az 1994 végi, az MSZP–SZDSZ kormánytöbbség által elfogadott házszabályreform éppen ilyen és még további jogosítványokat adott a mindenkori ellenzék kezébe (a vizsgálóbizottság felállítását mindössze egyötödnyi képviselő aláírásához kötve). Mint közismert, a Fidesz kreatív törvényértelmezése azóta a gyakorlatban visszavonta e jogosítványokat, sem vizsgálóbizottság, sem vitanap nem lehetséges ma a kormánytöbbség akarata ellenére. A kormányzati cselekvés folyamatos megvitathatósága pedig illúzió, ha a miniszterelnök megteheti, hogy kilenc hét elteltével válaszoljon a neki feltett „azonnali” kérdésre.
Tölgyessy e fejleményeket finoman szólva nem tárgyalja jelentőségük arányában – holott korábbi cikkei alapján kérdéses sem lehet, hogy tisztában van súlyukkal. Az egyetlen alkalommal, amikor részletesebben (egy bekezdés erejéig) foglalkozik a kérdéssel, akkor is világosan tetten érhető az a szándék, hogy legalább részben mentse e lépéseket.[25] Ez alapján azt kell mondanom, a választásokat követő néhány hónap erkölcsi mélypontot jelent az elemzések sorában. Alig-alig merülnek föl ekkor külső, normatív megfontolások, a bírálatok csak a Fidesz távolabbi eredményességét veszélyeztető szempontokra hívják fel a figyelmet. A meggyőződéséből fakadó, két kormánnyal szemben meglehetős következetességgel támasztott elvárásokat nem érvényesíti az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, miközben nem tájékoztatta híveit a politikai meggyőződésében esetleg beállt változásokról – éppen ellenkezőleg.[26] Ezzel Tölgyessy politikusi és gondolkodói integritása veszélybe került.
Pillantás a közjóra
A legutolsó időszak kudarcai, a Fidesz-kormány jól megfigyelhető elbizonytalanodása az elmúlt mintegy fél évben észrevehető változásokat eredményeztek Tölgyessy elemzéseiben is. Legutolsó írásaiban mintha ismét saját normatív szempontjai irányítanák eszmefuttatásait, pillantását mintha a közjóra, és nem a Fidesz középtávú választási érdekeire vetné.[27] Ugyanakkor változatlanul magyarázatra szorul, mi képezi voltaképpen az alapját annak, hogy a Fidesz számára továbbra is erkölcsi-politikai támogatást nyújt, hiszen ezt tartalmi politikai meggyőződéseivel immár lehetetlen megokolni. Nemrégiben arra a kérdésre, hogy hol az a határ, ameddig még hajlandó támogatni újonnan választott pártját, kitérő választ adott. Azt felelte, ha egy fontos kérdésben ellenvéleménye van, nemmel szavaz, ha nem tudja előrevinni a Fidesz ügyét, inkább hallgat.[28] Ez a magatartás engem kísértetiesen emlékeztet arra, amit Tölgyessy cikkek sorában előszeretettel nevezett késő kádári antiparlamentáris attitűdnek, a nyolcvanas évek reformer értelmiségi-technokratái körében elterjedt hozzáállásnak, akik az akkor bevett szóhasználat szerint „belülről” igyekeztek megváltoztatni a nekik nem tetsző államrendet. A pluralista parlamentáris rendtől azonban valóban idegen ez a magatartás. Ahogy Tölgyessy nem is egyszer megjegyzi: aki a döntő pontokon nem ért egyet, annak ellenzékben a helye.
Jegyzetek
[1] A Bismarck-csel. Ráday Eszter interjúja Lengyel Lászlóval és Tölgyessy Péterrel, Kritika, 1998/10. 20. o.
[2] Elégedetlenségek egyensúlya. Helikon Kiadó, Budapest, 1999. A továbbiakban az oldalszámok erre a kötetre vonatkoznak, hacsak másképp nem jelzem.
[3] Igazságtalan lenne az egyes elemzésekben előforduló, utóbb tévesnek bizonyuló latolgatások számbavétele, már csak azért is, mert Tölgyessy az egyik legbiztosabb kezű előrejelzőnek bizonyult az elmúlt években, erről bárki meggyőződhet. Ehelyett azt vizsgálom, milyen normatív meggyőződések irányítják elemzéseit, és ezeket mennyire következetesen alkalmazza.
[4] A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Seres László interjúja, Élet és Irodalom, 1999. június 16., 3. o.
[5] Az MDF-kormány összeveszett szinte valamennyi hatalmi ággal. Farkas Zoltán interjúja, 83–84. o.
[6] Szocialisták a kapuk előtt. 134. o.
[7] Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? 28. o.
[8] L. pl.: Kié a miniszterelnöki hatalom? 195. o.
[9] Lesz-e versenyképes ellenzék? 177. o.
[10] Uo. 176. o. Kiemelés az eredetiben.
[11] Uo.
[12] Uo.
[13] L. pl. A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Élet és Irodalom, 1999. július 16., 3. o.
[14] Az MDF-kormány összeveszett szinte valamennyi hatalmi ággal. 64–89. o.; valamint A liberális közép sikerét szeretném. 90–97. o.
[15] Meg kell jegyezni, hogy Tölgyessy minden más elemzőnél, ideértve az SZDSZ-en belüli riválisait is, korábban jósolta meg a szocialisták megerősödését, és ez minden bizonnyal megmagyarázza akkori politikai törekvéseinek egy részét. Az időközi választások eredményeit elemezve már 1992-ben arra a következtetésre jutott, hogy az MSZP megnyerheti a választásokat, amikor pedig a Fidesz a közvélemény-kutatásokban még három-négyszeresen nagyobb támogatottságot tudhatott magáénak. L. A liberális közép sikerét szeretném. 96. o.; illetve A közvélemény és az időközi választások. 101–108. o.
[16] Szocialisták a kapuk előtt. 134–139. o.
[17] Cselekvőképes állam – ellenőrzött hatalom. 167. o.; továbbá A törvényhozó üzem ellentmondásai. 98. o.
[18] Pl. Lesz-e versenyképes ellenzék? 180. o.
[19] Új politikai korszak kezdetén. 315. o.; valamint A Bismarck-csel. Kritika, 1998/10. 20–24. o.
[20] A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Élet és Irodalom, 1999. július 16., 6. o.
[21] Mi az, ami változott? Népszabadság, 1998. október 24., 23. o.; és Kalandozások kora. Magyar Nemzet, 1998. december 24., 9. o
[22] A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 3. o.
[23] Az alkotmányozás ideje. 167. o.; és Cselekvőképes állam – ellenőrzött hatalom. 309. o.
[24] A törvényhozó üzem ellentmondásai. 99. o.
[25] Tovább Augsburg felé. Magyar Nemzet, 1999. augusztus 19., 14. o.
[26] Tölgyessy határozottan állítja, hogy nézetei nem változtak számottevően az elmúlt évtizedben. Vö. A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 3. o.
[27] Az erőből erőlködés lett. Tamás Ervin interjúja. Népszabadság, 1999. december 11., 23. o.
[28] A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 6. o.
- Játéktér [6]